A szimbolikus és a térbeli

A tér mindig és mindannyiunk által átélhető jelenség. Egyúttal egyike a legsajátabb, legszemélyesebb szféráinknak. A politikához való viszonyunk ugyanilyen. Egymással örök kölcsönkapcsolatban vannak, s minduntalan csak az a kérdés: hogyan fejeződik ki a politika a térben és miként jelenik meg a tér a politikában, továbbá hogyan éli át ezeket az egyén és a társadalom?

A tér (a vele elsődlegesen foglalkozó település- és tértudományok szerint) leginkább földrajzi kiterjedésében ragadható meg. Azonban egyre gyakrabban kiderül, hogy a filozófiai, politológiai, szociológiai és antropológiai megközelítés kiegészíti, olykor felülrétegzi a humánföldrajzi tapasztalatot. Ezért nemcsak a térfelfogások sokfélesége, hanem a szimbolikus szférák felé is kitérőt kell tennünk. Ugyanis a társadalmi tér-képzeteket gyakorta szimbolikus formák és szimbolikus funkciók hordozzák, amit a közvélekedés úgy értelmez, mintha bizony a szimbólumok egyezményes jelek lennének. A tudományos tapasztalat azonban arra utal, hogy a társadalmilag közölt jel nem befolyásol tömegjelenségként, a szimbólum igen. Mi több, a társadalmi befolyásolásban előállított jelek-jelzések szimbolikus funkciója éppen a posztmodern korszakban nyerte vissza a kényszer- és előírásmentes állapotát, ugyanakkor közelebb is került a társadalmi közbeszédben divatossá vagy köznapivá vált fogalmakhoz, olyanokhoz, mint a plurális demokrácia, a szuverenitás, a modernizáció, stb.

A szimbolikus szférák elemzésekor számos társadalomkutató elemző szempontjait vehetnénk példának. Napjainkban a politikai élet megannyi területe szimbolizálódik, olykor a szimbólumok önálló életre kelnek, összeolvadnak más jelentésekkel, s gyakorta a szimbolikus és a valóságos közötti terület válik a társadalmilag átélhető identitás alapjává (1). A szimbolikus megjelenítődés olykor csupán helyettesít valódi politikai aktusokat, tartalmakat, egyebek között a tér fogalma is ilyen jelképiséget rejt magában. Az antropológus Lévi-Strauss szerint a tér nem egyszerűen valamely valóságos terület, nem is a képzelet kiterjesztésének helye, hanem egy merőben strukturális elem, mondhatni topológiai, ezért egy tér (spacium) helyei (places) tisztán struktúra-alkotó elemek, ami lehetővé teszi, hogy valami valóságos elem betöltse (Deleuze 1973). A térrel kapcsolatos antropológiai felfogások egész kötetre rúgnak, fölidézésük meghaladná dolgozatom kereteit (a téma egy feldolgozását lásd Paul-Lévy – Segaud 1983). Értelmezésem szerint a konkrét fizikai tér „fölött” mindig valamely szimbolikus tér is megtalálható (így pl. a politikai intézményekhez rendelődött historikus konnotációk, „jelentéstörténetek”, hierarchiák, vagy a hatalom potencialitását övező szimbolikus erőfölény, a törvények hatótere, a nyilvánosság jelképes szférája, stb.), a társadalmi magatartásokat pedig gyakorta a szimbolikus cselekvések jellemzik, amelyek rendszerint konfliktusosak, s adott esetben intenzívebbek, mint a valóságos cselekvések (lásd pl. Harrison 1995).

A szimbolikus politikai gondolkodásban gyakorta előfordul, hogy a hatalom meglévő távolsága (power distance) és idegensége egyszerűen úgy szimbolizálódik, mint „rendezett valóság” és annak szervező elveként objektiválódó jelenség. A hatalom szimbolikussága jószerivel a legerősebb eszköznek nevezhető, amelyben a társadalmi közösség folytonosságának nyilvánvalósága válik benne képzetessé. Holott a tényleges hatalmi kapcsolat és a szimbolikus kapcsolat nincs közvetlen egymásrahatásban, nem redukálható egyik a másikra, merthogy a szimbólum nem valamiféle mechanikus reflexió, vagy a politikai valóság egyszerű reprezentációja, hanem nagymértékben függ az őt körülvevő érték-tértől, az egyes társadalmi csoportok értékszelekciós attitűdjeitől, illetve végső soron kiszolgáltatott magának a szimbolikus tőkeképződés folyamatának is. (2) Ám végső soron éppen erre a szimbolikus hatalmi mezőre akaszkodik rá egy réges-régi fogalmi képződmény, ez pedig a szuverenitás. Vagyis az a képzet, hogy a főhatalom működési tere és a szabadság (állampolgári, vagy államnemzeti szintű) értéktere egy ponton összefut, s ez a tér lesz a szuverenitás beágyazottságának biztosítéka. Carl Schmitt szerint a főhatalom gyökere mindig az akarat, ezért szuverén csak az lehet, aki akarattal és parancsolási eszköztárral rendelkezik, s aki a kivételes állapotról dönthet (Schmitt 1928:1-7, 146. p.).

Korunk társadalom- és politikatudománya kénytelen minduntalan szembesülni azzal a feltételrendszerrel, amely a politikai tér elfoglalásának, megőrzésének és folytonos felügyeletének jelenség-együttesét jelenti a gyakorlatban. Minél messzebbre megyünk vissza a társadalmak történetében, annál sokrétűbbé válni látszik a társadalmi tér használatáról és a politikai tér szimbolikus elkülönüléséről megfogalmazható tapasztalat. A politika térbeli kiterjedése azonban rendkívül ritkán válik kézzel foghatóvá, ezért annak megnevezéséhez is szimbolikus eszköztár szükségeltetik. E szimbolikus eszköztár egyes elemei, így például a szabadsággal, az erőszakkal, a politikai környezet határainak vagy a jogi környezet kódrendszerének kialakításával kapcsolatos reprezentáció meglehetősen változatos képet mutat az egyes történelmi korokban, s még ennél is bonyolultabb jelentés-együttesbe szerveződik, ha történeti koplexumát tanulmányozzuk. Tér és társadalom viszonyában, hatalom és politika jelképes párbeszédének vizsgálata céljával az alábbiakban azt a jelentésteret fogom megfigyelés tárgyává tenni, amelynek pontosan a tér szimbolikus kifejeződése, a térbeli jelenlét hatékony érvényesítése, vagy legalábbis a térbeli határok „körülrajzolása” a funkciója.

A társadalomtudományok, amelyek a megismerés érdekében osztályozni kénytelenek, a józan ész kitüntető vagy megbélyegző klasszikus kategóriái helyett szükségképpen a társadalmi hatások mechanizmusait és az erről kialakítható tudományos kritikát kell egyensúlyban tartsák - mint erre Bourdieu figyelmeztet - s ehhez a szimbolikus politikai mezőt is át kellene látniok. Ezért tartja fontosnak Bourdieu, hogy a társadalmi gyakorlat olyan jelenségeit, amilyenek a nyelv, a dialektus, a jelvények, a stigmák, a mentális képletek, a társadalmi képviseletek, stb., a mentális reprezentációk és tárgyi reprezentációk formájában is figyelembe vegyük. A társadalmi valóság és annak megjelenítése ugyanakkor nem függetleníthető a hatalom kizárólagos birtoklásáért folyó harctól, amely a társadalmi világ felosztásának legitim definíciójára és csoport-teremtő vagy csoport-megszüntető következményeinek elfogadtatására irányul. A harc tétje tehát olyan hatalom, amely kikényszerítheti a társadalmi világ valamifajta vízióját a divízió, vagyis a fölosztás által, azonosság és egység, természetes folytonosság és szakadás, eredet-identitás és tér-identitás közmegegyezéses definíciójával. Bourdieu szerint a mindenkori autoritás, amely kinyilatkoztatásaival, tekintély-beszédjével és a tér tartományában megvalósított határolásokkal igyekszik létrehívni a maga érdekeinek megfelelő fölosztást, önkényesen kényszerít ki sajátos területi egységeket, amelyek a lokalitások szempontjából sem az eredet, sem a kulturális, gazdasági vagy politikai erőviszony-határokkal nem esnek egybe (Bourdieu 1985). Ugyancsak ő fejtette ki, hogy a társadalmi világ ez új, szimbolikus felosztása egyfajta performatív beszéd, amely azt akarja, hogy amit kimond, az meg is legyen, s rákényszerít az érintettekre olyan közös szemléleti és fölosztási elveket, amelyek percepciós és recepciós kategóriák által hatnak, vagyis egységes szemlélet kívánnak az azonosságról és azonos szemléletet az egységről (Bourdieu - Boltanski 1975).

A társadalmi tér e jelképes felosztásának és a társadalmi egység e felosztások általi átstrukturálásának mindig megvan a maga intézményesített eszközrendszere, s különösen a szimbolikus szférában megfogalmazódó, az elismertségért folyó küzdelemben kinyilvánított aktusai izgalmasak. Amit erről itt (terjedelmi okok miatt) összegezni lehet, az csupán szemlézése egy alapkérdésnek: politika és tér kapcsolatának. Az alábbiakban a társadalmi „közlekedés” illetve szabályozás, valamint a szelektív társadalmi észlelés egyik alapvető jelenségére koncentráltam, amelyet úgy tekintettem, mint a társadalmi valóság egyik alkotóelemét. Nem volt célom kutatási irányzatok vagy rendszerspecifikus jelenségek kimerítő tárgyalása, így a maga vitathatóságában mindössze azt jelzem, milyen térfogalmaink és térképzeteink tolakodtak be a politikai közgondolkodásba, s milyen szimbolikus mezőben válnak ezek nyilvános diskurzusok részévé. Úgy látom: az egyre sokasodó filozófiai és szociológiai tisztázási kísérletek mellett mind inkább szükségeltetik egy, a társadalmi osztottság más dimenzióira figyelemmel lévő közelítésmód idekapcsolása, mégpedig a szimbolikus politikáé.

Mielőtt azonban e kérdéskörben elmerülnék, két pontosításra kell vállalkoznom. Amikor térről beszélek, az idő mozgását értem alatta, s időnek a tér folyamatát, kiterjedését gondolom. A térről szólva tehát nem pusztán természeti területet, biológiai zónát vagy településföldrajzi jelenséget veszek alapul, hanem olyan szociális képződményre célzok, amelyet nem csupán geográfiai értelemben vagy a gazdasági és társadalmi szerkezet létrehozta mezőben lehet körülhatárolni (ez lehetne puszta „táj” vagy „öko-táj” is). Hanem emberi magatartások, kulturális együtthatások, integrációs folyamatok eredményeként kialakult (vagy csak megnevezett), sajátos mi-tudattal elsajátított, főképpen jelképes kizárásokkal és határokkal definiált virtuális valóságszeletre gondolok, amely akkor válik megnevezhetővé, ha átélésének lehetősége adott és a köztudatban meg is képződik. Claus Offe például háromosztatú modellben írja le a politikai hatalom küzdőtereit: az államapparátus politikai elit-szintjének, az anoním csoportok és kollektív cselekvők szintjének, valamint a kommunikációs áramlatok és a politikai kultúra szintjének viszonyában, s e három szint a valóságra vonatkozó definíciók segítségével verseng azért, amit Gramsci kulturális hegemóniának, tehát végső soron a politikai erők uralmi szférájának nevezett. Vagyis a küzdőterek kölcsönhatása nem egykönnyen tettenérhető, s a harc nem közvetlenül pénzért vagy hatalomért, hanem olykor csupán a definíciókért, s magáért a saját tér definiálásának jogáért folyik (Habermas 1994:304-305. p.). Ebben az értelemben beszélek tehát a továbbiakban térről, s használom gyakorlatilag hasonló jelentésben a „mező”, a „szféra”, a „tartomány”, a „terület” vagy „territórium” kifejezéseket. Az ilyen terekben zajló csatározások, mivel javarészt észrevétlenek maradnak a köznapi mikro-kommunikáció szintjén, s csupán esetenként sűrűsödnek politikai cselekvéssé, lehetővé teszik az autonóm nyilvánosságok és kommunikációk kialakulását, amelyek egy önszervezési „küszöb” alatt erősítik a kollektív cselekvőképességet, s ezen az úton alakul ki végülis a „magánterülettel” szemben a habermasi nyilvánosság, amely maga is egyfajta területként objektiválódik (Habermas 1971:10-11. p.). A nyilvánosság pedig szervesen illeszkedik egyfelől a kultúra világába, amely mint az emberek által szőtt jelentések világa „nem törvényt kereső kísérleti tudomány tárgya, hanem jelentés nyomába szegődő értelmező tudomány” eszköze (írja C.Geertz, 1988:16. p.).

Másfelől pedig a mindezen jelenségek együttese a politika „parttalan világába” tartozik (Gombár 1986), s így a politikai kérdések tematizálásának eszközéül szolgál. A térfelfogás és „a” hatalom terének körülhatárolása tehát társadalom- és politikatörténeti alapkérdés. Ezért a másik pontosításom a politikára kell vonatkozzon, amit nem tekintek (szemben számos szcientifizált megközelítéssel) csupán egynek az alrendszerek közül, ugyanakkor nem is állítom, hogy mindenben megjeleníti magát. Úgy vélem, hogy a legátfogóbb politika-képet éppen az uralmi tér definíciójával, az éppen adott állapot körülcövekelésével kell fogalmilag szűkíteni, s lehetőség szerint nyomon kell követni ennek nyilvánvaló vagy jelentéses változásait. Ezért amikor uralmi térről beszélek, arra gondolok, hogy a politikai hatalom területi eloszlásának dinamikájától meghatározott irányítási döntéspotenciálnak lokális megjelenéséről van szó, amely a hatalomgyakorlási funkciók hierarchiájától függő nagyságú és erősségű. Alábbi gondolatmenetem következésül a szimbolikus szférában megjelenő, változó erősségű és nagyságú kompetencia kiterjesztéséről szól, amelyet tér és politikum tartományában a hatalom szuverenitása és e szuverenitás kifejeződése szempontjából próbálok megfigyelni.

A tér az antropológiában és a politikában

A politikai antropológiában a térbeliség fogalma H. Sumner Maine és L. H. Morgan kutatásaira megy vissza, akik egyrészt a jogrendszer, másfelől a társadalomszervezet kontextusában keresték a politika megjelenésének módozatait, a térségi és társadalmi kapcsolatok megjelenésmódját (vagy mint azt a francia E.F.Gautier egy évszázada karakteresen megfogalmazta: a „biológiai hazafiságtól” a „földrajzi hazafiság” felé átalakulást). Hozzájuk képest a szociálantropológus R.H.Lowie, aki a legelsők egyikeként (1920) foglalkozott politikai antropológiai témával, az állam eredetével, a kormányzással és a bíráskodással, s meghaladta Maine-t és Morgant abban, hogy bemutatta a rokonsági rendszertől a területi szerveződés felé tartó átmenet formáinak lehetőségét, illetve bizonyította, hogy a korábbi szemlélettel ellentétben e két típus nem zárja ki egymást. Mások, pl. Bronislaw Malinovski vagy Polányi Károly a primitív társadalom térbeli szerveződésformáinak olyan komplex intézményrendszerét elemezték, amilyen a „kula-kör” volt vagy a „kauri” (egyszerre primitív csere, gazdasági és kereskedelmi hálózat, termelési és elosztási egyenlőtlenségek illetve funkcionális társadalmi szerepek intézményesített formájaként működő térbeli struktúra), vagyis létfontosságú jóléti funkciókat ellátó, ugyanakkor az archaikus társadalom stabilitását biztosító eszköz, amely a korai államképződményekben „időtlen erőként” (Polányi 1972:244. p.) biztosította az állam létesülése előtti társadalomszervezet kontinuus fennmaradását és térbeli állandóságát. E.E.Evans-Pritchard és M.Fortes (1940) már az állam szerepének és az államnélküli társadalmaknak szimbolikus megjelenítődését taglalták, kifejtve, hogy a hatalom térbeni megjelenését koncentrikus körökkel lehet leírni, amelyekben a központi hatalomtól távolodva egyre csökken annak hatása. A.R. Radcliff-Brown pedig a primitív társadalmak „szervezett anarchiájának” illetve a társadalomszervezet fölött gyakorolt uralom elfogadásának területi sajátosságait mutatta ki, megfogalmazva, hogy a politikai szervezetrendszer olyan totális intézmény, amely a fizikai erők fölötti ellenőrzés és a szabályozás feladatát látja el, s ennek a belső térben a jog, a külsőben a háború az eszköze.

A korai politikai antropológusok századunk első felében szembetalálkoztak az elméleti vitákon kívül azzal a problematikával, amelyben az antropológia feladata a gyarmati rendszer, a gyarmati berendezkedés és terjeszkedés szolgálata volt, illetve úttörő munkát vállaltak az indirekt hatalmi adminisztráció hatékonyságát növelni kívánó politikai befolyásolás gyakorlatában. Ám kutatásaik révén egyúttal olyan térfogalom terjedt el, amely (szándékuktól függetlenül) az Európán kívüli vagy nem-európai társadalmi fejlődés elmaradottságáról kialakult felvilágosodás-kori politikai filozófia hatását tükrözte, amely a fejlődéselméletek és a nemzetállami politikai hübrisz hatására a bennszülött civilizációk „elmaradottságát” illette kritikával. A politikai antropológia tér-képzetét a későbbiekben, főként századunk során, a gyarmati függetlenségi harcok fellángolásának időszakában nagymértékben szélesítette a megváltozó mozgásterek elemzése, majd megint később pedig a gazdaságelméletből, szociológiából és szociálpszichológiából átvett centrum-periféria dimenziók belátása. Századunk antropológia-története során többször is megfontolások tárgya lett a Ratzel (1844-1904) munkásságából ismertté vált „marginális zónák” elmélete, vagyis az elszigetelt térbeli-kulturális elterjedési területek olyasfajta tipológiája, amely a kulturális rétegek és minőségek hierarchiáját fogalmazza meg. A társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek nemzetközi rendszerében és a világgazdaság makrostrukturális térfogalmában már egy újabb korszak gondolkodásmódja érvényesült (A.Gunder-Frank, I.Wallerstein, G.Arrighi munkáiban), amelyet a legutóbbi negyedszázadban kiegészített a „szép, ami kicsi” (Schumpeters-től eredő) szemlélet újrafölismert, mikroökonómiai léptékű felfogásmódja. Ezen előzmények után korántsem véletlen, hogy a kulturális antropológia és a kortárs szociológia az archaikus gazdaságból és munkamegosztásból vezette le a „felhalmozás legértékesebb formáját”, a szimbolikus tőke kialakulását, amit (mintegy negyed-fél évszázaddal az említett korai antropológiai elemzések után) Marcel Mauss és Pierre Bourdieu vizsgáltak meg újra (Mauss 1950, Bourdieu 1972, 1978). Bourdieu számára a szimbolikus javak a szimbolikus csere eszközei az archaikus gazdaságban, ahol a föld, vagyis a társadalom gazdasági terének szimbolikus értékét az a történeti kapcsolat határozza meg, amelyet annak birtokosa és a valamiképpen álcázott birtoklás- vagy uralomforma közötti viszony jellemez (Bourdieu 1978:399. p.). Egyszóval az uralom módja és a szimbolikus legitimitás között Bourdieu is alapvetően meghatározott viszonyt feltételezett. Foucault pedig, aki szerint „a fegyelem analitikus teret szervez”, a törvénykezési-politikai funkciók között a legyőzhetetlen hatalomra jellemző tevékenység-ellenőrzést „a felosztás művészetének” minősítette, s fő funkciójának nem a hatalom öncélú eredményességének biztosítását látta, hanem a társadalmi erők megszilárdításának feladatát (Foucault 1990:283. p.). Bourdieu és Foucault szellemének ide-idézése azért fontos, mert épp a szükségletek garantálásának nemzetállami keretek közül globális-ökológiai válsággá vált problematikája erősítette fel a szuverenitás, a nemzeti és politikai, civiltársadalmi és hatalmi önrendelkezés kérdéseit, úgy, hogy azokból végülis a modern társadalmi rendszerek legitimitásának alapkételye fejlődött ki.

Látható tehát, hogy a szociológiai (és az általában vett társadalomelméleti) tematizálások sok tekintetben gazdagodtak az antropológiai hagyományból. A politikai antropológia mai vizsgálódásai pedig már egyenesen a politikai főhatalom modern intézményeit, az autoritások átalakulási folyamatait és a befolyásolás árnyaltabb, szimbolikusabb mechanizmusait tárják fel, s a kutatások olykor még mindig tükrözik azt az elfogultságot, amely immáron nem a leigázó, a területfoglaló nagyhatalmi erőszak, a fejlődés irányítását kézben tartó beavatkozó politika szolgálatában áll, hanem épp ellenkezőleg, a lokalitások, a térbeli-települési egységek, az etnikumok felől tekint az állam központi intézményeire és az etnikumok saját, az államival rendszerint gyökeresen szemben álló helyi intézményeit részesíti előnyben. Ennek a perspektívaváltásnak fél évszázadon belüli látványos lezajlása teszi indokolttá, hogy a térbeliség, a társadalmi és a politikai térben megjelenő tér-képzetek sokszínűségét vizsgáljuk. Természetesen nem térhetek ki a tér-átélés minden módjára és mértékére, a globalizálódó világgazdaságtól az emberi pszichéig, hiszen a felfogások szűkszavú ismertetése is kötetnyi munkát jelentene, ezenkívül sokan elemezték ezeket a problematikákat már előttem is. Ami számunkra az antropológiai kutatásokból kiemelendően fontos lehet, az a társadalom politikai tagoltságának térbeli önkifejeződése a lokalitások nézőpontjából, ami szükségképpen a politikai mezőben, illetve a politikai palettán megjelenő pártok, képviseletek, normák, értékek helyi, illetve országossá növesztett intézményeiben jelentkezik. Az intézményesülésben végbemenő önérvényesítés számos szimbolikus és tényleges politikai erőhatás reprezentálója - ezek közül most csak a jelképhordozó, szemantikailag is kifejeződő néhány momentum tematizálására vállalkozom. A kapcsolódó problematikák részletes elemzésére itt nem vállalkozhatok, s a kortárs társadalmi történések idejében sem próbálok messzebbre menni a hazai rendszerváltás kezdeténél (amelynek egyébként valódi megtörténte éppen a társadalmi és politikai tér eltérő szintjein másként és másként élhető át, így a rurális Magyarországon sokhelyütt maga a rendszerváltozás élménye is elmaradt).

Térbeli osztottság, szimbolikus térfoglalások

„Az uralmi kapcsolatok tisztán politikai terét a hatalmaknak és a javaknak a földrajzi térben való elosztásának, és a szereplő személyeknek ebben a térben való eloszlásának kapcsolata határozza meg; a javaktól és a hatalmaktól való földrajzi távolság jó mutatója a hatalomnak” - írja Bourdieu (1985:19. p.). E logikával végiggondolva a szimbolikus javak hazai piacának eseményeit és játszmáit, láthatóvá válik, hogy nemcsak a magyar társadalom egyre erősödő érdekkülönbségei „szimbolizálódtak” a politikai szférában, de a politikai küzdelmek központi vagy helyi szereplői is látványosan eltérő befolyással rendelkeztek, s ennek alapján igen eltérő játszmákat is folytattak az elmúlt évtizedekben. A gazdasági vagy szimbolikus térben megjelenő integráló hatások korántsem csupán az intézményellenes körülményeknek és szándékoknak kedveztek, hanem olyan passzív szereplehetőségeket is nyújtottak, amelyek értelmezése nem lehetséges a társadalmi mozgások szintjén, megértésük viszont célszerű lenne legalább a szimbolikus megjelenítődés szintjén.

Alább a politikai térről mint a fizikai tér egy elkülönült szegmentumáról fogok beszélni, amelyet a politika sajátít ki és növel egyre nagyobbra. A politikai tér - felfogásom szerint - a társadalmi térnek is csupán egy része, de mert a politika és a társadalom nem valami szikével élesen elválasztottak, a politikai időnként társadalmivá válik, a társadalmiból olykor politikaivá alakul át számos térhasználati törekvés. A politikai rendszerváltás közelmúlt ötéves időszakában a rendszerváltó politikai állam is a térbeli mozgás hordozója volt: „átmenet”, szokták-szoktuk mondani, átmenet valahonnan valahová, múltból a jövőbe, jelzős szocializmusból a jelzős kapitalizmusba, „vasfüggöny” mögül az előtérbe, a Balkánról a Nyugatba... Az átmenet rítusai a leválás/elkülönülés, a fennmaradás/működés és a megtestesülés/integrálódás hármas lépcsőfokát kísérik, mégpedig a régi jelképrendszerhez képest szokatlan, újszerű interpretációval. Újszerűvel, mégpedig azért, mert nemcsak az Európa-szerte lebomló nemzetállami voszonyrendszer részeivé váltunk, hanem mert a nagyhatalmaktól való függés történelmi korszakait hirtelen egy szuverenitás-megszerzési, vagyis szuverén térkitöltési lehetőség váltotta föl, amely azonban „időzítési” idejét tekintve nem jött jókor, mert a széteső, dezintegrálódó Európa és az Egyesült Államok túlhatalmi súlyát korlátozni óhajtó integrálódó Európa immár nem a szuverenitást, hanem az integrációt pártolja. A leválás és elkülönülés törekvése tehát az integrációban kiteljesedés törekvését hívta létre, s bár ez csupán a politikai tér külső feltétel-együtteseként minősíthető, szükségképpen kiegészítette ezt egy belső történésrend is, amely a törvényt szabó, az életfolyamatok kontinuitását erőszak nélkül is fenntartó, a belső biztonságot a külső és belső loyalitásra építő állampolitikai törekvésekben fejeződött ki.

Az általános térből a tranzíció során kiválasztódtak a kitüntetett terek, s a térkitöltő megoldások egy új pozíció, egy új rendszer köznapi szerkezetét töltik meg. E ritualizált cselekvéssorban azonban már a rendszerváltás első évétől kezdve nem a társadalmi térszerkezet kiépítése zajlik, hanem a politikai elitek, a hatalomra került párt(ok) szimbolikus fölényének, a „politikai mediátorok” munkájának elfogadtatása, akik az eszmék és a társadalom mozgásait, a rendezettség látszatát vagy célját, az ideologikus tartalmú történések ünnepi térbe helyezését (szűkebb értelemben kizárólag a maguk cselekvésének legitimálását) próbálják biztosítani (erről két különböző időszakban és más ritualizációt elemezve egybehangzóan értekeznek Bodó - Biró 1993, ill. Voigt és mtsai 1972). Az átmenet (mint azt a példák Spanyolországtól Taivanig, Mexikótól Burundiig és Litvániától Csecsenföldig mindenütt mutatják) a rendszer-, és a politikai identitás-változás, valamint a struktúra-módosulás rendezett formája, amelynek legitimitása sok szempontból épp a térbeli (külső) környezet elfogadó gesztusától függ. Van persze számos (egyetemes) belső feltétele magának a kiterjedésváltozásnak, mint egyebek között a (megsokasodó és osztódó) plurális pártrendszer például, vagy a hatalommegosztás térségi rendszere, de ezeket most nem tárgyalom. Elegendő itt annyi következtetés, hogy a hatalom térbeli osztottságát illetően a rendszerváltozás ígéretében a társadalom és a politikai rendszer aktorai számára kiváltképpen fontos volt, hogy a társadalomvezetés szétpontosítsa, demokratizálja a főhatalmat, vagyis centrális (térben is koncentrált) jellegét megszüntetve territoriálisan is megossza azt. Ezzel a tendenciával ellentétben viszont a magyar rendszerváltás éveiben újraközpontosodott, visszacentralizálódott a hatalmi szféra, újrakialakult a „hatalmi tér". Ugyanakkor mégiscsak megtörtént valamiképpen a politikai világ egyértelműen kommunikált újrafelosztása - mégpedig makro- és mikroszférára, amelyek bár részint korábban is megvoltak, de épp a deklarált demokratizálás miatt szembeszökő, mennyire más a pluralizálódás térbeni megvalósulása, mint ami a várva várt változás ígéretében szerepelt. Viszont a politika „újratársadalmasítása” úgy történt meg, hogy a társadalmi makroszférában elkülönült a politikai szféra keskeny és a társadalom széles pástja, s a mikroszférában ugyanígy kettévált a meglévő totalitás mikropolitikai és mikrotársadalmi térre. Természetesen a mikrotársadalom és a mikropolitika számára is megképződött a térben egyre távolodó makropolitikai tartomány, s a központi hatalom szférájától is eltávolodott a helyi politika és a helyi társadalom. Olyannyira, hogy a helyhatósági választások sokhelyütt a nagypolitika pandantjaként, revansaként sikeredtek, illetve hogy az országgyűlési képviselőjelöltek igen nagy hányada semmiféle kötődéssel nem bírt abban a helyi társadalmi térben, ahol versenyre kelt a többi jelölttel. Vagyis a térbeli politikai távolság lényegében növekedett, még akkor is, ha a korábban sohasem látott méretekben érvényesülhetett az állampolgári politikai tagoltság kifejeződése a pártpreferenciákban és a politikai pluralizmus két választáson keresztüli megőrzésében.

Ez a térbeli tagoltság, osztottság, a politikai tér relatív növelése a társadalmi tér rovására a rendszerváltás egyik leglátványosabb virtuális történése, amit épp ennek ellenkezője kísért az ideológia szintjén, ahol a politika visszahúzódása a társadalmi térből kimondottan programos, ám korántsem valóságos volt. Nagyonis tanulságos, hogy miközben a nemzeti tér újrakialakítása korszakos program lett 1990-től, a települési tér mégjobban elmosódott, a nem kellőképpen kondícionált társadalmi térben nagymértékű mobilitás indult meg, ezenfelül a virtuális társadalmi tér még átláthatatlanabb lett az MDF-kormányzat idején, s azóta sem változott definiálható módon. A politikai hatalom által uralt térben a politikai döntéshozók valóságos személye és társadalmi háttere köddé vált a társadalmi többség számára az MDF-korszakban, s ez javarészt így is maradt a mostani koalíció idején. Újraerősödött, és számos esetben intézményesen vagy legalább jelképesen megjelent az alattvalói élmény, hogy továbbra is létezik a központi (irányító, uralkodói) akarat, amely a társadalmat és az önkormányzatokat vagy öntevékeny egyesüléseket a „törvényalkotó”, a „jogalkotó” többletjogaival tartja kézben, az egyszeri pór számára éppoly távoli erőként, mint amilyen (talán) mindigis volt. Ez a rendszerváltással egybeeső új „tereposztás”, amely a politikailag is tagolt teret uralmi térre és alattvalói térre felezi, nincs tekintettel arra, hogy maga a társadalmi egész elfogadja-e a modernizált gyámkodást, amelyet legföllebb a négyévenkénti voksolással színezhet át (de lényegén változtatni nem képes), vagy pedig visszautasítja azt a politikai stratégiát, amelyben a választópolgárok tömege nem más, mint hódítási terep a pártok számára, akik a közjó és a közakarat evidens megtestesítői. Ez új hódítók (mintha Norberto Bobbio jóslatát teljesítenék be, amelyet A demokrácia jövője című kötetében vázolt fel:) a politikai demokráciát úgy értelmezik, mintha azonos volna a társadalmi demokráciával, s eközben jelentős tömegek épp a képviseleti demokratizálódásban nem képesek átélni a maguk érintettségét. Értékelésem szerint a magukat „demokratikus többség által megválasztottnak” tekintő kormányok olyan tekintély- és térkisajátítást vittek véghez szerte Kelet-Európában - amilyet csak akartak. Tükrözte ezt a „privát szuverenitást” kiépítő szabadságot és a következményektől való félelmet a politikai változásokat vagy választásokat megelőző pártpolitikai kiegyezéskészség, ami arról szólt, hogy „ha minket támogat a nép, akkor önmagát támogatja”, de azért a valóságban ne akarjon beleszólni senki a hatalom saját szuverén terébe...; s éppígy tükrözte a „polgári rend” és a társadalmi „örökbéke” fenntartásának igényére hivatkozó politikai kampányosság is, valamint az egyes képviselők menekülése a pártokból, a parlamenti pártok nyilvános vádaskodásai, a politikai tőkét a gazdasági tőkébe átmentő ügyintézői ügyeskedés, stb.

Vagyis a rendszerváltó korszak politikai pártjainak stratégiájában igen nagy szerepet kapott a túlélésre, a létezés minimumára appelláló ígéret éppúgy, mint a különféle térszerző ellentámadások megsokasodása a politikai horizont két pólusán. A politikai tér jobb- és baloldali egységre osztottsága (melyre alább még visszatérek) egyfelől a pluralizmus nyugati mintáinak, a parlamentári alkotmányosság tradícióinak, illetőleg a pártok föltételezett partnerviszonyának szinte „bizonyítékává” vált, vagyis a „minimalizált” (tehát csoport- párt- vagy egyéni szintűvé vált) szuverenitás olyasfajta jelképpé növekedett, amelyet azok, akik magát a legitim változásfolyamatot elfogadták, józan ésszel nem kérdőjelezhettek meg. Mindezt végül a perszonális tér, a társadalmi közérzet és értékrend számos kondíciójának megromlása követte: a kényszerű kollektivisztikus ál-integrációt megtagadni a nemzeti üdvözülés jelképe lett, de a hatalmi pozícióból „visszaadományozott”, vagy állampolgári szintről „visszahódított” személyesség egy újabb nagy kollektivitás, a nemzet-generálás, az új demokratikus politikai függésrend kialakítása közepette veszett el ismét.

A térfogalom egyik klasszikus típusának, a jogilag elkülönült hatalmi szférának újramegjelenése nyomon követhető nálunk a pluralizálódó pártrendszer kezdő napjaitól. Jelképesen is kifejeződik ez például a parlamenti padsorok elosztásának és a jobb/bal osztottságnak szemantikai problémákat okozó jelenségében (ki a baloldal, melyik a közép, ki áll a jobboldalon?, stb.). A politikai pártok centrumba tolakodása persze a tradicionális parlamentarizmus hiányáról árulkodik, s aligha takarhatja el a bal/jobb osztottságnak nyilvános félreértésekre okot adó párt-topológiai anomáliáit. Ha a bal vagy jobb térfélen foglal helyet valaki, s magamagát mégis középre képzeli, ezzel másokat minősít „rossz helyen” állónak vagy politikailag diszkrimináló helyzetbe hozhatónak. A „szimbolikus közép” horizontális megnyújtása okozza egyebek között, hogy a korábbi, egypártrendszeri politikai tagolatlansághoz képest valósággal törésvonalak alakultak ki, amelyeknek határait a kormányzat és a pártok szimbolikusan tologatni kezdték. Ez a jelképes huzi-voni a törzsi társadalmak háborúira emlékeztet, amelyekben a természetes (vagy szimbolikus) határok áthelyezése, illetve a dominanciák megszerzése-megerősítése a cél, és ritkán megy túl mindez a képletes ütközeteken. Az „össztársadalmi”, vagyis totális dominancia-birtoklás azután már nyíltan ki is fejeződött abban, ahogy a kormányra jutott MDF népi-nemzeti-hazafias jelképtára elöntötte a nyilvánosságot, majd a következő választások politikai szimbólumainak szemrevételezésekor átszineződött a politikai paletta, a szekfűk burjánzottak el a választási térképeken és a szekfűvörös uralta a színes parlamenti padsor-ábrázolásokat. Mindezek pompás megnyilvánulásai a szimbolikus tér-beélés, térfoglalás harsányságának.

A szimbolikus térfoglalásnak természetesen színpadi kellékei is vannak, ezek java része ugyancsak szimbolikus. A jelképek a különböző közösségekhez tartozást, aktuálisan a referenciacsoportot fejezik ki (Buda 1993), s a szimbólumok mögötti jelentés-struktúra összetettsége mindig függ a kommunikációs szintektől, a jelentés-tér szereplőitől, a dekódoló érzékenységtől, s különféle „premeditált és szintetizált jelentésektől”, amelyek a képekben sűrűsödnek, a szimbólumok jelentéstöltetét adják, azok társaslélektani vetületét biztosítják. Így a szimbólum „szuperjelentés” lesz, s mint ilyen a kommunikáció nagyon hatékony, rövid idő alatt nagy jelentéstöltetet átadó eszköze, amely „nélkül új politikai konszenzusok nem hozhatók létre és nem tarthatók fenn” (Buda, u.o.). Ilyen szuperjelentés például a politikai főhatalom szuverenitása, érinthetetlen tere, amelyben a teljhatalom gyakorlása látszólag az „össznépi” konszenzuson nyugszik, s ezért rendkívül fontos a térbeliség képzetére gyakorolt hatása. Ugyanis a klasszikus konszenzusos teljhatalom esetén szóba sem jöhetett, hogy a szuverén szerep alulról megkérdőjelezhető, hogy a minden közrendű fölötti méltóság elvitatható - vagyis bár ismét a „köz” vált a politikai reflexió tárgyává, a horizontálisan is osztott politikai térben az államügyek elvitathatatlan tulajdonlása a „magasabb szférák” lehetősége lett. Ilyen értelemben a hatalom szuverenitása, épsége és sérthetetlensége attól kezdve privilegizált jog lett, hogy a „többségre” támaszkodó (avagy hivatkozó) politikai párt(ok) belekapaszkodhattak. A térbeli elkülönültség viszont, amint a mindennapi élet mediátorává válik és diskurzusgeneráló szerepe már semmiképp sem tagadható, hatásával modellál, sőt manipulál is. Mindez szükségképpen van így a politikai közéletben, amely a diskurzus megjelenítője, akkor is, ha a jobb és bal osztottság nyilvánvalóan jelképesen sem fejezi ki a társadalom politikai tagoltságát, sem identikus valóságát.

Még az is lehetséges, hogy ebben nem a rendszerátalakító kormányzat(ok) a hibás(ak), s ezért nem a rendszer maga a felelős, hanem csupán a reprezentáció. Voltaképp az a politikai reprezentáció, amely reprezentáltakra és reprezentálókra osztja a társadalmat, amely szimbolikusan (vagy valóságosan is) kisajátított redisztribúciós eszköznek tekinti a társadalmi képviseletet, s amely a politikai horizont újrafelosztási lehetőségét hatalmi aktusként kezeli, az állampolgárok fiktív egységével szemben pedig stabilizálja a politikusok, a központi és kiszolgáló technokraták elidegenült szféráját és a valódi társadalmi kapcsolatok, referenciák nélkül is vígan működő csoportját.

A rendszerváltás folyamatában ez az új térfelosztás márcsak azért is feltűnő, mert a gazdasági és politikai válságjelenségek elleni legfőbb eszköz a jelképes egységesítés lett ismét, amely kifejezetten szimbolikus operáció, s arra szolgál, hogy legitimált megjelenítője legyen a közös „jó útnak”, a frissen kreált célnak, amelyet egy politikai jelképiség révén a rendszer új szakértői, médiái, tudósai és tanácsadói népszerűsítenek. Ebben az új szimbolikus rendben az MDF-kormányzat például a kinyilvánított politikai bal és politikai jobb között foglal(t volna) helyet mint demokratikus döntéshozó. (Sajnos hely hiányában nem térhetek ki olyan jelenségek elemzésére, mint a „törpe minoritások” szlogen, amely árulkodóan szólt a szuverén főhatalom önképéről, illetve a jelképes szinten megnevezett „ellenségről”, amely az újjávarázsolt politikai térben nemcsak maga a népi bölcsesség elleni felkelésnek volt minősíthető és megbélyegezhető, de egyenesen a nemzet biztonságának, a közbizalom megingatásának és a törvényesség elleni merényletnek minősült. Elegendő itt a rendszerváltó kormányzat legitimitását megkérdőjelező taxis-blokád vagy az egyetemista-sztrájkok eseménytörténetére utalni).

A politikai hatalom, s az ő hivatalosan jóváhagyott, intézményesített szimbolizációja (pl. politikai térfelosztási kísérlete) kapott elsőbbséget ebben a politikai „közjóért” folyó küzdelemben, ráadásul oly módon, hogy a hatalom ön-szimbolizációja egyebek közt a nemverbális jelzéseknek, a szavak mögötti beszédnek, vagyis egyfajta kulturális univerzáliának alkalmazási lehetőségévé vált. A nem-verbalitás az adott politikai kultúrától függetlenül az ember társadalmi létéhez, interakcióihoz tartozó jelenség, amely a szociális szimbólumok és a társadalmi rendszer közötti korrelációkon alapul. Ugyanakkor ismeretes, hogy pl. a hatalmi elit gazdasági, katonai és politikai hatékonysága olyan szimbolikus mechanizmusokkal, mintákkal illetve stiláris elemekkel van összefüggésben, amelyeknek nincs közvetlen kapcsolata a politikai bal/jobb tagoltsággal - ilyen például az életstílus, a normák rendszere, a társadalmi ceremóniák kifejezésrendszere, stb. (Mills 1972). A nem-verbalitás, mint a szuverenitás (köznapi értelemben: a kiválóság és az öntörvényűség) eszköze, persze korántsem zárja ki a szimbolikus cselekvések sokaságát. Történetesen például a szuverenitás-fogalom pártállami és Antall-korszaki felfogásához szinte egyértelműen hozzátartozott a klasszikus feltételezés (a XVI. századi államelméletek, Jean Bodin, Grotius, Hobbes óta a fogalom egyértelmű jelentése), hogy ugyanis a hatalom abszolút és örökös képzete rendelhető hozzá annak elnyerése esetén. Más kérdés, hogy a huszadik század végén, a népszuverenitás helyett a szuverén uralkodói szerep újrafölidézése mi más, mint többévszázados restauráció igénye a politikai modernizáció köntösében, s megint más kérdés, hogy nem eleve anakronisztikus-e a klasszikus mértékű legitimitás igénye egy olyan időszakban, amikor nemhogy az örökös uralom és az abszolútum számít lehetetlenségnek, de amikor a törvények is változóak és újak, a hatalom a társadalom beleegyező-jóváhagyó kegyéből még alig nyert el többet, mint a szavazópolgárok egynegyedének támogatását, s mikor egy hosszan tartó abszolutisztikus igényű párt-hatalompolitika leváltása van éppen soron...

Magában a nemverbális kommunikációban egy logikusan áttekinthető eszme van. A rendszerváltó állam esetében a társadalmi „szétesettség” helyetti „nagy egység” mint krízismegoldás, valamiféle virtuális egység formájában, igen reménytkeltő eszmének, a kipukkadt, petyhüdtté vált politikai tér újrafeltöltődésének tűnhetett. Viszont ez a politikai reprezentáció egyedül azon a primér hiten alapult, hogy a nagy egészen belüli kis egységek megjelenítésével a rendszer biztosítani képes a reprezentálandók reprezentációját. Ezzel szemben azt tapasztaltuk, hogy legjobb esetben is csupán magát a - Habermastól vett kifejezéssel - reprezentáció eszméjét reprezentálta.

A politikai reprezentáció határait persze egyetlen alkotmány, szokásjog, makrotársadalmi érvényességű törvénycikk sem határozza meg. További kérdés, hogy a hatalmi harcok logikájából eredő, a társadalmi képviselet gyakorlatát nem érvényesítő, csupán arra hivatkozó politikai masinéria igényt formálhat-e legitimitásra, illetve hogy a társadalom makro-egységét kialakító szándék lehet-e hatékony a reprezentáció minimális szintjén is. Az a politikai reprezentáció, amelyben a küldetés, a „népakarat” jut kifejezésre (parlamentben, népképviseletben, képviselők képviseletében), egyfelől egy sajátos értékhordozó eszköz; de mert minden érték hordozója akar lenni, épp az „egységet” teszi lehetetlenné, épp a végtelen számú reprezentáltat hagyja figyelmen kívül, s épp a maga katalizátor-szerepét építi le. Ugyanazon központi kormányzati specifikus tér, amely a demokráciát, a liberalizmust, az összefogásra és egységre késztetést hirdeti meg, valamiféle jelképes politika helyszíne lesz, a változások levezénylésének egyfajta mágikus tere. A politikai hatalom ugyanakkor épp a politikai tér ilyetén megkettőzése és a mágia előidézőjének feladat-tudata miatt nem képes tolerálni, hogy a társadalom mentális térképén nemcsak a jobb és bal dimenziói léteznek, hanem annál jóval szélesebb társas kapcsolati térben van jelen az integritás-igény, s emiatt a társadalmi többség a maga aspirációit nem érzi a politika nyelvére lefordítottnak, vagyis reprezentáltnak.

A térátélés változása a közelmúlt történetében két további lényeges momentumra hívja föl a figyelmet. 1) Elsőként arra, hogy nem szabad elfelednünk a Szovjetunió korszakos térvesztését, ami a gorbacsovi fordulattól kezdve a csatlósállamok szuverenitás-növekedésével, vagyis szimbolikus politikai terük visszanyerésével járt együtt. Pedig mitagadás, sok szempontból ez a regionális independencia tette lehetővé magát a rendszerváltást is. A szovjet uralmi tér határbomlása (egyúttal mint időkomponens) a múlt és a jövő szimbolikus határvonalának megjelenítődését is eredményezte, a kelet-európai régióban a szövetségesi elkötelezettségből felszabadulás ígéretét is hozta. Ehhez járult mint esemény a Horn Gyulának tulajdonított teljesítmény, a határnyitás, amely a berlini falomlással együtt igen erőteljes tájolásváltással örvendeztette meg Kelet-Európát: megindult a keleti centrumú tájoltság helyett az európai és nyugati orientáció értéknövekedése, amely azóta szimbólumok tucatjaiban ragyogja be köznapi életünket, s elkezdődött az európai volumenű térátrendeződés is (migráló tömegekkel, a Varsói Szerződés felbontásával és NATO-reményeink ébredésével, a Közös Piacba csatlakozásunk álmával, stb). Vagyis a korszak, mint rendszer-stabilizációs időszak, és a régió, mint potenciális piaci térség és integráció-tartomány kerül a társadalmi, s eminensen a politikai szimbolizáció eszköztárába. Az integráció történetesen ezúttal már az 1989 után ölünkbe pottyant szuverenitás „ellenszereként” is érvényesült. 2) A térátélés változásához másodjára meg kell említeni az állami szuverenitás térstabilizáló attitűdjét is, amely kezdve a „tizenöt millió magyar lélek” miniszterelnöki képviseletétől a visszakapott magyar nemzetállamiság külpolitikai túlhangsúlyozásáig, az ország területi integritásának később államnacionalizmusba fordult szélsőségességéig számos változatban megjelent. Ráadásul az Antall-korszakban a külpolitika mint „sikerágazat” kapott sokféle prioritást, s mint térelosztó hatalom kezdett működni a regionális térben - elegendő itt a román, szlovák, ukrán viszontválaszokra, vagy a fajmagyarkodással szembeni egész nyugati visszhangra emlékeztetni. A szűkösnek bizonyuló nemzeti tér éppen az Antall-kormány fénykorában adott lehetőséget arra, hogy a „kibontakozás” belső akadályaként megnevezhető etnikai szférákat (zsidókat, cigányokat, román menekülteket, stb.) a politikai pártosodás perifériáin minősítsék jelképes „kerékkötőnek” vagy érezzék a „szegény nemzet” nyakán élősködőknek. Ezzel kicsit abba a szférába is átcsúsztak, amelyre a növekedő rasszizmus miatt a Nyugat is meglehetősen érzékeny: hogy ugyanis amíg a szovjetek mint „idegenek” voltak szuverenitásunk korlátai, addig távozásuk után a mindenféle egyéb etnikumok veszélyeztetik a tiszta nemzeti érdekeket.

A nemzeti tér-igénnyel kapcsolatos hangulati elemnek már pusztán csak szimbolikus térbeli-történeti meghosszabbítása volt a Horthy-korszak visszaidézése jelképes rangokban, tisztségekben, a két világháború közti szervezetekkel, árvalányhajas kalpaggal, Turul-szoborral, s ugyanilyen jelképes volt Horthy Miklós újratemetése mint szimbolikus térfoglalási eljárás, ugyanilyen térkiterjesztés volt „Nagymagyarország” mint külső tér sejtelmes belsővé tétele (a Duna-gate üggyel, a vajdasági magyarok iránti aggodalommal, Tőkés László Nobel-békedíjával, a kolozsvári egyetem- és szoborvitába bekapcsolódással, valamint kesernyés „Kompország"-közérzetünk gyakori újramegfogalmazásával). Tegyem hozzá: a nemzetpolitika ilyetén megvalósításában nemcsak a politikai közbeszéd kiszólásai voltak meghatározóak, hanem egyfajta narratív konszenzus is érvényesült, valamiféle társadalmi jóváhagyás halk kifejeződése, amely mint a társadalom szimbolikus válasza, a rendszerváltó hatalmat a maga szekularizált terében elszigetelő közvélemény ellenében ugyancsak a diskurzus-szférában hatott.

Térbirtoklás, térszerzés

A politika magasából induló térfelosztásnak számos más jelenségére is érdemes itt utalni, legalább néhányra. Ilyennek vélem az Antall-korszak területi igazgatási elképzelését a „köztársasági megbízottak” kinevezésével, akik az „átkos” megyei tanácsrendszer és a még átkosabb járási igazgatás helyett a politikai centrum és az alárendelt térségek viszonyát voltak hivatottak hierarchizálni. Bourdieu az ilyen helyzetről úgy fogalmaz, hogy minden autoritás jogi aktusként kodifikálja működését - ám a szimbolikus szférában nemcsak az elismert a legitim, hanem a tekintélyen túli performáció is, vagyis az, hogy legitimként fogadtat el olyan határdefiníciót, amely kijelöl és megvon, feloszt és értékel, felidéz és viszonyt határoz meg, tehát objektív valóságnak tüntet föl szubjektív célkitűzéseket (Bourdieu 1985).

Az új politikai rendszer új önkormányzati törvénytervezete is azt a jelképes tér-átrendezést vázolta, amely új, „objektív” startvonaltól indítja a településeket az önkormányzati önállóságért folyó mezei futóversenyen, de elfeledni látszik az induló előnyök és hátrányok, az eredendő egyenlőtlenségek tényét és a versenyzők súlycsoportkülönbségeit, egyúttal megadja a módját a régi rendszer spillerjeinek a győzelmes befutáshoz. A térátrendezés azért szimbolikus ez esetben, mert lényegét tekintve a települési önállóság terén semmiféle valódi változást nem kalkulál a jogszabályi feltételrendszer, de lehetőséget ad arra, hogy a túlfejlesztett megyeközpontok egy páston vívjanak meg az elmaradott kisközségekkel, a döntőbíró pedig maradjon a pénzügyi és hatalmi erőfölény... Ennek a korszaknak azután a privatizáció folyamata igencsak kedvezett, érdemes visszaemlékezni a hírlap- és bank-, kastély- és szálloda-eladások, nyugati részvényjegyzések és ágazati érdekeltségek szabadpiaci fellendülésére, magyarán a tőke- és tér-kiárusítás társadalmi ellenállást is kiváltó akcióira. A kormány korszakos ideológiája a rendszerváltás kezdete óta az „azé a tér, aki belakja” volt, lett légyen szó kárpótlási földekről, önkormányzati lakáspiacról, tudomány- és kultúrafelügyeletről, privatizációs érdekszférákról, stb. Szintúgy megképződtek a térfoglalás helyzetei a bankszférában, a tulajdonviszonyok számos új körülménye közepette - ahogyan Habermas írja: „a gazdaság és a közigazgatás valóban túlnőtt az életvilág horizontján”, emiatt a társadalom „tényleg annyira bonyolulttá vált, hogy aligha tárja fel magát belülről úgy, mint egy strukturális összefüggés dinamikus egészét". Holott - folytatja -, „a funkcionálisan differenciált társadalom decentrált; már nem az állam a politika csúcsa, ahol az össztársadalmi funkciók összecsomósodhatnának: úgy tűnik, minden perifériává vált” (Habermas 1994:341. p.).

Csakugyan. A politikai térfelosztás illetve a perifériák emlékezetes küzdelme zajlott le a köztársasági megbízottak funkcióit illetően, meg a székesfőváros központi igazgatása és a kerületek (legalább financiális) autonómiája ügyében is. Persze, mondhatná az olvasó, kár itt a „térre kenni” mindent, hiszen nemcsak ilyen instrumentális eszközei vannak a politikai döntéshozóknak, s mindezen példákban alpári érdekek megnyilvánulásáról, primér úrhatnámságról, hatalmi gőgről is szó van. Mindez igaz lehet, de meglátásom szerint valamiképp mindegyikben a politikai hatalom legfőbb ősi törekvése, hatóterének korlátlan növelése kap főszerepet. Olyan, a jelképesnél sokkalta triviálisabb fennhéjázásról pedig, amilyen a kormány budavári regnálásáért indított küzdelem volt, már nem is érdemes említést tenni, oly nyilvánvalóan megfogalmazódott benne a szimbolikus emelkedés, az országvezér megfelelő piedesztálra emelése, az uralmi státusnövekedés, a méltó helyre magasodás erőszakolása.

Ugyancsak a nyilvánosság előtti térfoglalás és térvesztés szép szimbólumai lengték körül a pártok és politikusok szimbolikus helykeresését, sóhajtások és győzelem-mámorok jelezték ugyanazt a térbirtoklási vágyat, a territoriális jelenlét manifesztálódását, amellyel tele volt a sajtó, a televíziós választási műsor, a helyi választáskutatási beszámolók és más kampányeszközök. Merthogy szintén a tér birtokbavételének, „elsajátításának” példáit találjuk a képviselőválasztási reklámok, szórólapok, nyilvános hívő-toborzások alkalmával megfogalmazott etnikai, kistérségi, települési vagy csoportérdekek „fölvállalása” esetében - ilyen volt pl. Bács-Kiskun déli részében a nemzetiségi nyelvek, kisebbségi kultúrák, határmenti térkapcsolatok és körülmények javításának vállalása számos képviselőjelölt programjában, akik a választóterületi megosztottság ellenére kitüntetett szereplőket és hangzatos tematikát állítottak szimbolikus szerepvállalásuk középpontjába. (S a példa bár konkrét, de korántsem egyedi; a térbeli társadalmi struktúrával nincs annyira szoros összefüggése a kampányos politikai eszköztárnak, hogy ki ne használhatná a maga érdekében, s ne tehetne úgy bármely politikai szereplő, mintha tértudata éppoly személyes lenne, mint a helyi társadalomban élőké. Éppen elegendő, ha egy helyi térstruktúra, az ott élők által rendszeresen birtokolt-használt tér kvalitatív, minőségi többletére utal, a kulturális és pszichés szűrőkön át érvényesülő tértudat máris eszmei közösséget teremt politikus és társadalom között). Mint Mérei Ferenc írja: „Az utalás - az élményközösség szemantikai többlete". Vagyis a kollektív érdeket vagy értékeket hordozó szimbólum alkalmas arra, hogy „sajátos közösségi utalási lehetőség, a kommunikáció társadalmi kiterjedésű hatásfokozó eszköze” legyen (emlékeztet Buda 1993:144. p.), következésképpen a társas tér kisajátításának jelképe érzelmileg motivált ellenállást vagy támogatás-biztosítást tesz lehetővé.

Nem térek ki a szimbolikus politika olyan direkt jegyeire, amilyeneket Kapitány Ágnes és Gábor vagy Tóth Andrea elemeztek az 1990-es és 1994-es parlamenti képviselőválasztás kapcsán, s csak utalhatok itt arra is, amit ismert írásában Hofer Tamás kitűnően és tanulságosan tárt föl a március 15-i ünnepségek rendszerváltó jelképiségéről (például a „nép” társadalmi terének szimbolikus határait, azt ugyanis, hogy „a nép mi vagyunk, nem a képviselőink!”, vagy a médiák megszerzésének, uralásának kísértését, stb). Nem vehetem sorra azokat az empirikus tapasztalatokat sem, amelyekről a romániai rendszerváltás folyamatában a csíkszeredai antropológusok készítettek kimerítő publicisztikai leltárt (emlékműállítás, templomépítés mint szimbolikus térfoglalás, migrációs folyamatok, stb. - lásd Biró - Oláh 1993, Bodó - Biró 1993, Túros 1993). Ezek az elemzések is igazolják azokat a megfigyeléseket, amelyek szerint a perszonális, a velünkszületett tértudat és az erre épülő térstruktúra észrevehetően két egységre: 1) a rendszeresen birtokolt és 2) a csak alkalmilag látogatott-használt térre tagolódik. A tér részei nem csupán kvantitatívak, hanem személyesek, kvalitatív tartalmúak is, mindig kulturális és pszichés szűrőkön átengedettek, ugyanakkor instrumentálisak is, végülis mindez egyfajta társadalmi térhasználattá, funkcionális mikroterek személyes „birtoklásává” áll össze. Éppen ezért a szimbolikus szférában is értékelhető néhány jelenségről legalább említést kell itt tenni, amelyek egy kommunikációs tér átalakuló belső szabály- és jelentésrendszeréről vallanak.

A térhasználat ősi szimbóluma a térbirtoklás kifejeződése a „kint” és a „bent” fogalmaival. Ezeket olykor a közbeszéd fordulatai őrzik meg (mint pl. a „házon belüli politizálás”, „a mi ügyünkről van szó”, „aki nincs velünk, az ellenünk”, stb.), máskor a publicisztika nyelvezete (pl. „állítsátok meg Arthuro (Orbán) Uit!, „Torgyán a kapuk előtt!”, vagy rendszerint a 168 ÓRA és a HVG címlapfeliratai is) hangzatosan formálják meg azokat a szimbolikus tér-beélési jelenségeket, amelyek politikai konnotációja lényegében egyértelmű, azonban kritikai, ironikus, szimbolikus vagy metaforikus tartalmaik eltérő értelmezéseket, érzelmi „többletet” is rejtenek, így változatos (leginkább talán morális) jelentéstulajdonításra adnak módot. Érdemes itt utalni Marcuse precíz megfogalmazására: „A szintaxis, a nyelvtan, a szókincs erkölcsi és politikai tetté válik. /.../ Ily módon a közlés egy egyénfölötti jelentésrendszert „individualizál” (6). S a föntebb hivatkozott Hofer-tanulmány is utal Mary Douglas „morális rend"-teóriájára, amely szerint a „minden egyén lényében ott húzódó” határok voltaképpen olyan szimbolikus határok rendszerét adják ki, amelyek átszövik a mindennapi élet egész terrénumát, mivel mindegyik határhoz meghatározott cselekvésmenetek és morális elkötelezettségek tartoznak. A szimbolikus viselkedés a társadalom életének nyugodt, megállapodott szakaszaiban a morális rendet jeleníti meg, de ha ennek körülményei bizonytalanná válnak, ha a társadalom szereplőinek pozíciói megváltoznak, akkor a társadalom megosztottsága, kulturális határok menti felszakadozása az addigi konszenzusok megbontásának előidézője lehet (írja Hofer 1992:41-44. p.). S egyúttal - teszem hozzá én - megteremtője egy új, rituális összetartozás-élménynek, elősegítője új határ-definícióknak és szimbolikus térfoglalási aktivitásnak. A magyar rendszerváltás hajnalán, a reformkörök, találkozók, konszenzuskeresési törekvések mellett korántsem volt mellékes pl. a '89 március 15-i tömeges demonstráció, a Nagy Imre-temetés, a vízierőmű-ellenes élőlánc és más, földrajzi és társadalmi-politikai térben is kifejeződő tömegesség, fizikai jelenlét és bizonytalan kimenetelű, mégis demonstratív hatáskeltés. Az 1989-es rendszerátalakulás ünnepi pillanatában az NDK politikai „menekültjei” is a „lábukkal szavaztak”, miként az 1990-es és 1994-es hazai országgyűlési képviselőválasztásokról távolmaradó szavazópolgárok is. E fizikai térhasználatot jelképező szerepviselkedésnek számos további térbeli megjelenítődésére is fölfigyelhettünk a közelmúlt évek során. A politikai örökséggel vívott küzdelemben és a parlamenti frakciózások során például kialakult a parlamenti képviselők „átülésének” megtűrése és formai legitimálása; a hajdani szektás merevség szerves folytatásaként a pártok életében egyre gyakoribbak a párttagság-felfüggesztések és kizárások mint exkommunikációs gesztusok: aki nincs velünk, az ellenünk van (mint az MSZMP idején a „négyek bandája”, majd az MDF idején Debreczeni József és az MDF-liberálisok kizárása, a kisgazdák folyamatos meghasonlása és osztódással szaporodása, s így tovább) - mindmegannyi térbeli elkülönülést hangsúlyozó politikai játszma. A rendszerváltók sugallmazta tisztogatás, „tavaszi nagytakarítás”, a médiák „megszállása”, a tévések és rádiósok „utcára tétele” ugyancsak a hatalmi harc belső konfliktusmegoldásainak térbeni kifejeződésére utalnak. Viszont erőszakos tértágító gesztusnak minősült a „nép” helyett a „nemzet” nevében hatalmat gyakorló rendszerváltó ("első demokratikusan választott") kormány (mint afféle „kollektív szülő") önlegitimációja, ami (már kormányprogram formájában is) a „távoli jövőbe” fogalmazott ígéretként szintúgy egy meghosszabbított társadalmi-történelmi idő térbeni kiteljesedését sugallta.

A térhasználatnak ezeket a jelenségeit bizonnyal szedett-vedettnek, ráfogásosnak, mesterkéltnek lehet nevezni. De valójában a társadalmi térhasználat, sőt a tér-képzetek térképén egyre kisebb térség jut immár a „szuverén” állampolgárnak, s egyre növekvő mértékűvé lesz az (egyelőre leginkább csak szimbolikusan) elorzott terület, amelyet a politikai szféra kaparint magához számos jelentésteli trükkel.

Röviden: a térben élés és a megnyíló új terek, térközök, a kialakuló új korlátok és szabadságok mind a valóságos, mind a szimbolikus politikai szférában, így a politikai nyelvben is megjelennek, s olykor a maguk jelentésterét a jelképiség felől a valóságosság, a tényszerűség felé tágítják. Sőt, nemcsak a nyelvben, hanem a jelentéses térkisajátítás olyan szakrális szférájában is ugyanezt tapasztaljuk, amilyen például a kegyelet. A térhasználat egy szimbolikus tradíciójáról, a történelmi emlékhelyek és demonstrációs útvonalak kultuszképző hatásáról szóló (fent említett) analízisében Hofer Tamás „sűrű leírásban” taglalja a politikai hatalom tűréshatárain túli szimbolikus történelem-visszavétel tényleges hatását egy politikai természetű társadalmi akcióban, az 1989 márciusi eseményekben. Hofer írásában a tér jelentése, helyszín és történés egybeesése, a térkép egy szilárd pontjának társadalmi cselekvést jelképező volta ritualizál, mitikus érvényességet kölcsönöz magának a topológiai egységnek. Helyek emléke, a történelem szimbolikus tereinek közkinccsé válása, illetve e kisajátítási folyamatnak akadályoztatása talán folytonos drámai epizódja a politikai harcoknak. A kulturális antropológus Zempléni András pedig az újratemetések szimbolikus szférájában kifejeződő térkisajátítási eljárásokról készített árulkodó dokumentumfilmeket, amelyben a 301-es és a 298-as parcella kialakításának és átalakításának vizuális megjelenítésével követi nyomon a nemzeti jelképek, a történelmi események és a kollektív emlékezet politikai célú kihasználását. S ugyanezt a jelképes vagy tényleges térfoglalást, a tér nyitottságával és határolhatóságával kapcsolatos huzi-vonit figyelhetjük meg a politika mindennapi „gesztusnyelvében” is. Az Ország Háza mint szimbolikus agóra, mint a demokratikus államberendezkedés intézményesült tere történelmi idők óta a politikai reprezentáció szabadságát és a politikai reprezentáció lehetőségét testesíti meg - amit rögvest kiegészíthetünk azzal, hogy a Parlament előtt újonnan fölállított kordon zárt teret szimbolizál, amely elzárkózottság evidensen a politikusok védelmét, védettségét, támadhatatlanságát jelzi, amit persze a pártpolitikáktól távolságot tartó állampolgár elidegenedésnek is vehet, s amit némi malíciával a kormányzat és a pártok önbebörtönzésének jelképeként is értékelhet. (A Parlament fizikai megközelíthetetlenségéhez képest a parlamenti plenáris ülések televíziós közvetítése a teljes nyíltságot szimbolizálja, a politikusok meginterjúvolhatósága ugyanezt a képzetet nyújtja, ugyanakkor a kivételezetteknek járó megkülönböztető jelzés és rendőrségi „felvezetés” kifejezetten a zártságot és a tértágító agresszivitást hordozza). Jellegzetes, hogy miközben az átlag állampolgár föl sem láthat a politika „magasába” (ismét egy térfogalom!), a belügyi ünnepségek távolságcsökkentő gesztusként szolgálnak, a power distance jelképes minimalizálását segítik elő (mint a városligeti rendőrnap, a huszáros honvédelmi napok, a kommandós bemutatók, a „Kisváros” tévé-sorozat, stb.). Úgy fest: a tér és a távolság talán a politikacsinálás legősibb eszköztára, amelyet királyok, kormányok, társadalmi- és érdekerők használnak, rendszerint egymás ellen. A „belsőt” és a „külsőt” egyenes vonalakkal elkülöníteni, a térbeli távolságokat valamiféle „megszentelés” révén megváltoztathatatlanokká tenni egyúttal olyan vallási aktus, amely egyfajta kövülete annak a hatalmi aktusnak, amit a hatalomvágy, az elrendelés, az elvárások legitimálása, a szimbolikus érdekek reprezentálása és az államhatalmi szuverenitás inherens megjelenítése tartalmaz.

Társadalmi térszerzési aktusok

A szimbolikus politizálásnak eddig csak hatalmi aktusairól beszéltem. Említésre méltó azonban a politikai mező másik fontos aktorának, a társadalmi tömegnek néhány szimbolikus megnyilvánulása is. Kézenfekvő, hogy ez a sokpólusú, plurális világ a maga színességével, aktivitásával, nemegyszer a tiltakozás szimbolikájával vagy az asszimilálódással válaszol a politikai kihívásokra, de épp a nagyszámú válasz miatt e társadalmi „feed back” követhetetlenül sok és árnyalt válaszlehetőséget rejt magában (Hofer i.m.). A társadalom térbeli szerveződésfolyamatait itt most nincs mód részletezni, sem a politikai tagoltság területi sajátosságait bővebben fejtegetni (talán elegendő utalni a választási térképek színorgiájára, amely jelzi a történeti-mentális tagoltság arányait és a politikai aktivitás regionális különbségeit, valamint a pártválasztás térszerkezetét egy északnyugati-délkeleti tengelyen (Rechnitzer 1993, Oláh – Zongor 1994), valamint Budapest történeti választástérképeinek elemzését és „politikai földrajzi” mögöttes tartalmait (Wiener 1995). A politikai hatalom szimbolikus erőfölénye, a hatalom legitimitásának kierőszakolása viszont épp az erőviszonyok alávetettjeitől olyan alkalmazkodási stratégiákat, asszimilálódási hajlandóságot vagy legalább színlelési gyakorlatot kíván, amely ha nem is része a hatalom elleni harcnak, a szimbolizáció tartományában számos hatással van. Egyebek közt, mint Bourdieu kifejti, legalább a stigmatizáció ellen, a legitim identitás elfogadásáért vívott küzdelemben megvan a maga jelképes szerepe, s a szimbolikus forradalom lehet akár negatív hasznú is, amely nem egy identitás visszahódítására vállalkozik, hanem egy csoport egységesítő elveit, értéktere konzisztenciáját, vagy mozgósításának állandó lehetőségét tartja napirenden. Ahogy Bourdieu írja: „a régió nem követelhetné létét, ha már nem létezne mint megbélyegzett tér, mint ’provincia’, amelyet a ’központtól’ való gazdasági és társadalmi (nem földrajzi) távolsága definiál..., s mivel létezik mint gazdasági és szimbolikus tőkétől való megfosztottság, mint negatíve meghatározott jelenség, ...az autodetermináció (önrendelkezés) nem egyéb, mint a heterodetermináció puszta tagadása, /amely.../ a megkülönböztető jegyek egyszerű jelképi megfordítása révén eltörli a stigmát, s odáig is elmehet, hogy új határokat húz meg, amelyeken belül garantáltatik az ily módon meghatározott identitás legitim volta” (Bourdieu 1985:18-19. p.).

Bourdieu gondolatmenete egybevág Habermasnak a politikai részrendszerről, s főként annak a társadalmi identitást és integrációt biztosító eszközrendszeréről föntebb idézettekkel, nevezetesen a definíciós hatalom keletkezéséről szóló véleményével. Úgy vélem, nemcsak a vezető kortárs gondolkodók érvei, hanem a megfigyelhető empirikus valóságszint is arról tanúskodnak, hogy a politikai uralom a legitimitás-határok megvonásánál hajlamos és képes a társadalmi szféra kárára definiálni a maga terét, s ennek számos, itt most nem elemzett, de további kutatásra érdemes részkérdése van (6).

A politikai térhasználat egyik jellegzetes vonása, hogy nem az állandóság, hanem a mozgás a tárgya. A primitív társadalmak tér-fogalmai természetiek, s jobbára nélkülözik a mi háromdimenziós fogalmainkat; a reneszánsz ember mértani, intellektuális szóképeket alkotott a térről, az Oxford Dictionary zsebkiadásának pedig már mintegy húszezer szóra rúg a térrel összefüggő kifejezéstára: a birtokolt terület, a viselkedési struktúra, a mikrokulturális szintű térgazdálkodás ma már kommunikáció-függő és dinamikus eszközzé vált. S ezt a korunk kultúráját és térszervezési elveit változtató eszközt a politika is merészen felhasználja a legkülönfélébb területbirtoklási manővereinél (bővebben lásd Hall, 1980). De mert a térhasználat cselekvéshez kötött, s a politikai befolyásolás ennek tudatában többnyire a térbeli megnyilvánulásokra érzékeny, nem pedig a perszonálisakra (vagyis tömeges társadalmi mozgást érzékel konfliktusként, de nem próbálja átlépni a személyes kritikus távolságot, csakis erőszakos helyzetben), ezért a politikus a nagy mozgásokban, nagyarányú társadalmi részvételben gondolkodik, a szimbolikus szférát csupán sejdíti vagy találomra befolyásolni próbálja. A befolyásolás fő egyik esélyes módja ezért a szimbolikus hatásmechanizmus, amelynek egyik legkönnyebben érzékelhető fajtája a mozgással együtt járó, térbeli változást előidéző. Gesztusokat és jelzéseket, üzeneteket hordozott a taxis-blokád (mint a pártpolitikailag kisajátított 56-os emlékezés szimbolikus visszavétele és mint erőpróba az új kormány ellen); a Demokratikus Charta jobboldal-ellenes felvonulása is arról szólt: „nincs akkora mozgásteretek, hogy akármit megengedjetek magatoknak!”; az Antall-korszak külpolitikája is számos jelképes formában adta a külvilág tudtára, hogy a politikai szocializációban megtanult nemzeti térnagyság minden nemzet társadalomtörténetében kiegészül jóvátételek, kolonizációk, revansok, elcsatolások, békekötések, népességcserék, etnikai intoleranciák szimbolikus többleteivel, de lehetséges a térbirtoklás önkorlátozása is (lásd a Trianon-revízió kilencvenes évekbeli korszakos félelmét és megoldási kísérleteit).

A politika térbeli megjelenését jelképi erővel hordozó sajátos példák mutatkoznak meg a plurális pártrendszeri profil kialakulásától kezdődően is. A jelképek könnyen kisajátítható terében, illetve a térbirtoklás érdekhátterében néhol egy mozgalom vagy párt, máshol csak egy iroda, egy kisvállalkozói szolgáltatás vagy némi vizuális manipuláció állt, például amikor a pártok a társadalmi térből kikanyarított legitim politikai teret kaptak a választások előtti kampányolásra, s jobbára a helyi szinten dőlt el, kik hová ragaszthatják reklámanyagukat és posztereiket. Így a térvásárlás eredményeként pl. Bács-Kiskunban a Fidesz az országúti buszmegállókat és a városszéli főútvonalak villanyoszlopait szerezte meg, sokhelyütt az áramelosztó szekrényeket (s néhol a köztéri narancssárga szemétgyűjtőket) birtokolva; az SZDSZ az ostoros lámpákat lepte el szerte az ország városaiban; a mennyei üzenetet közvetítő KDNP imitt-amott még a templomokra is rátelepedhetett; az Agrárszövetség és a Zöldpárt a mezőket vette birtokba, Félegyházán a MIÉP egy lakótelepi ház kapujára plakátolta magát; a városok szélén demokratikusan elosztva két-három óriásposzteren a pártelnökök, miniszerelnök-jelöltek meredtek az égre. (A választási hirdetmények jelentéshátteréről lásd még Kapitány Á. – Kapitány G. 1994, A.Gergely 1994a).

A szimbolikus politikai nyelvben talán az egyik legizgalmasabb belső, kontextuális elem lett a tárgyiasítás. A térkereső kezdeményezésekben persze (szemben a térbirtoklási eljárásokkal) óhatatlanul megjelenik az erkölcsi felelősség kérdése, s azé a határé, amely tér és társadalom, hatalom és politika, politika és ember között szükségképpen kulturális és térbeli választóvonalat jelent. A cezúra fölülről szabottsága és a hétköznapi ember tárgyi ténnyé „lefokozásának” élménye kínálhatja a keretet ahhoz a más térélményhez, amely az egyént a maga társadalmi és történelmi terének aktív alakítójává teheti. A tárgyiasulás és az ellene megfogalmazott egyéniesedés e folyamatban a tényleges és a szimbolikus politikai magatartások és gondolkodásmódok eleme, a politikai közbeszéd egyik új témája lehet.Véleményem szerint ez nem csupán a politika nyelvének pontosításokra (vagy azok látszatára) törekvéséből ered, s nem is csak az eleve „politikailag tervezett” közbeszéd formalizmusaiból következik, hanem a politikai centrum önérdekű gondolkodásmódjának, egész berendezkedésének és stabilitásának hordozója is. Korunkban a társadalom dinamikája jelentősen felgyorsult, a térbeli mozgás épp a látszólag kitágult térhatárok között folyik, a politika „térbe nyomulása” pedig a mindenki számára ismerős mozgásjelenségek politikai evidenciává avatását eredményezi. A politikai közbeszéd ilyen proxemikai expanziója árulkodó jele a hatalmi befolyás térbeli kiterjedésének, a térbirtoklás növekvő igényének. Ám a térrel kapcsolatos szimbolikus bánásmód nemcsak cselekvés és harci eszköz lehet, hanem az emberi lét szükségképpeni térbeliségének olyan evidenciája is, amely a tér és a társadalom viszonyában az előbbinek ad prioritást az utóbbi rovására, akár a megtévesztés, a manipuláció árán is. Ami önmagában még korántsem „politikailag tematizált” viszony csupán. A kultúrából fakadó másság, a tér élménye és átélése viszont egészen más szintű a politika illetőleg a társadalom szférájában. A mai politikai kultúra kutatója, szemben az antropológusok fél évszázaddal ezelőtti kötelezettségével, a gyarmati politikai befolyás hatékonyságának elősegítésével, ma már nem szorul rá a mesterséges térfogalom fenntartására, ehelyett tekintettel lehet a változó mozgásterek jelentőségére, valamint a centrumok és perifériák elemzésétől a hatalomérvényesítés jelképes rendszerének feltárásáig is elmehet (7). Ha tud, ha képes a politikai diskurzusok kontextuális és belső határainak, jelképes jelentéstartalmainak megfejtésére. Az pedig, hogy a hatalom miként szimbolizálja magát, egyebek közt a nemverbális jelzéseknek, a szavak mögötti beszédnek, vagyis egyfajta kulturális univerzáliának alkalmazási lehetősége is, s mint ilyen az adott politikai kultúrával összefüggésben (sőt, attól függetlenül is) az ember társadalmi létéhez, interakcióihoz tartozó jelenség, amely a szociális szimbólumok és a társadalmi rendszer közötti korrelációkon alapul, illetve olykor pusztán érvényes minták kérdése - éppen ezért elemezhető is. A szimbolikus szféra elemi értelmezése, a társadalmi jelenségek jelentésének elemi szintje is árnyaltabb asszociációkat tartalmaz, vagyis a már említett térbeli dimenziók (kint és bent, lent és fent, közel és távol, mikro és makro, mozgás és állapot, centrum és periféria, határok és hiátusok, stb.) a mindennapi élet szövetében kibomló kulturális tartalmak rétegzettségét és változékonyságát is érintően hordoznak „meggondolandó” üzeneteket, és végső soron éppen a társadalmi konstrukciók dinamikus átalakulásai által válnak alkalmassá arra, hogy a társadalmi praxis kontextusait minél árnyaltabban felfoghassuk.

A térrel élés és a térrel bánás – politikai diskurzusforma. Számos policy sajátítja ki a vonatkoztatási területeit, egészében, ezek összességében azonban hatalmi eszközzé válik. A térbirtoklás és a térkisajátítás a reprezentativitás szintjével (így pl. a nyilvánossággal, az érintettek körével, a tematizálással, a diskurzusok fenntartóival, stb.) összefüggésben marad rejtett vagy nyilvános, leplezett vagy megjelenített, informális vagy intézményesített, legitimált vagy manipulált, külsődleges vagy belsővé tett, diskurzus-elhárító vagy provokatív tartalmú. Ezáltal maga a térelsajátítás, a tér-beélés is diskurzussá válik, s nyilván csak addig és annyiban marad szimbolikus, ameddig sajátos feltételek, összefüggések, körülmények és kényszerek imperatív hatásúvá, eszközjellegűvé, diskurzuskizáróvá nem teszik. Egy társadalmi tér, egy települési vagy perszonális tér csupán korlátozott mértékű külső beavatkozást képes diskurzusként feldolgozni. Ennél többet már kénytelen okkupációként, erőszakként, a diskurzust nyílt konfliktussá átalakítóként definiálni. Úgy gondolom, e virtuális határ esetében a konszolidált érdekreprezentáció nyilvános konszenzuson alapul, s bár sosem állandó, lazán definiált keretei a hatalmi szférában is érzékelhetőek. Magyarán: ez a szimbolikus térhasználat „maximuma”, amelynek határain túl már a direkt politikai mechanizmusok érvényesülnek (8). A tér-beélés nyelve tehát a politikai szemantika tartományába vezet, amely idővel talán eszköze lehet annak, hogy segítségével körülírható vagy mélyebben megérthető legyen számos olyan jelenség, mint pl. a tanyatelepülések vagy kisvárosok definiálatlan lokális státusa, a politikai reklámok hatás-szférája, a politikai nyelv stílushasználata, stb.

Tér és szuverenitás

Amikor a politikai nyelv és a politikai kultúra térbeli vonatkozásait érintjük, a legkevésbé sem tekinthetünk el a társadalmi tér olyasfajta víziójától, amely sohasem a megfogható fizikai valóságában létezik, de amelynek határvonalait a szocializált „homo politicus” mindig tisztán érzékeli. S a tér szempontjából ennek értelmezési gyökerei az ókori görög demokrácia-felfogáshoz nyúlnak vissza. „Ha tehát a politikait a polisz értelmében gondoljuk el, akkor célja vagy raison d'ętre-je az volna, hogy olyan teret hozzon létre és tartson fenn folyamatosan, ahol a szabadság virtuozitásként megjelenthet. Olyan szféra ez, ahol a szabadság világi valóság: hallható szavakban, látható tettekben és megfoghatóvá válik olyan eseményekben, amelyekről az emberek beszélnek...” (írja Hannah Arendt, 1995:163. p.). Minthogy a „polisz-beli” beszélgetések javarészt a szabadság kérdésköréről szólnak az ókori filozófia korai szakasza óta, a szabadság eszménye immár megszűnt „virtuozitás” lenni, helyette a szabad akarat eszményévé, szuverenitássá vált, amelyet Rousseau még az egyéni akarat hatalmának szigorú képére formált, ámde az utóbb eltelt évszázadok immár lehetetlenné tették, hogy ezen a „főhatalmú akaraton alapuló közösségen” belül minden emberi lény a maga szabad akarata szerint éljen, lényegileg önmagáért valóan. Ez ugyanis azt eredményezi, hogy az ember sohasem lehet szuverén, hisz egy ember, közösség vagy politikai közösség szabadsága csakis mindenki más szabadsága és szuverenitása árán valósítható meg. Emellett az sem igaz, hogy az ember csakis akkor szabad, ha szuverén, s illúzió azt hinni, hogy a politikai közösségek híres szuverenitása fenntartható erőszak nélkül - írja Arendt. „Ahol az emberek individuumokként vagy szervezett csoportokként szuverenitást óhajtanak, ott alá kell magukat vetniük az akarat elnyomásának... Ha az emberek szabadok akarnak lenni, akkor éppen a szuverenitásról kell lemondaniuk” (Arendt 1995:173-174. p.).

Talán Arendt érvei is segítenek megérteni, hogyan is történhetett, hogy a maguk szuverenitását mindennél fontosabbként értékelő nagyhatalmak és dinasztiák, politikusok és nemzetállamok az imperializmus korának legkomolyabb kríziseit, legnyomasztóbb háborúit és legvéresebb totalitarizmusait tudták kialakítani. Mindeme szuverenitás-érvényesítő nagyhatalmi gondolkodás a huszadik század végére a megváltozó nemzetközi tér, a klasszikus állami funkciókat teljesíteni immár egyre képtelenebb hatalmak ellenében megfogalmazott realista szemléletmóddal találta magát szemben. Az újtípusú kihívások a globális és regionális összefüggések, a geopolitikák és integrációk korában már átalakították a szuverenitás fogalmát is: egy eszme volt, amely a hatalom térbeli elosztásának, érvényesítésének nemzeti kereteit szétfeszítette, s egy eszme lett, sőt gondolkodásmód, amely centrális jelentőséget nyert a politika nyelvének és a nyelv politikumának szempontjából. A hatalomról folytatott legáltalánosabb diszkurzusok része ma már, amely diszkurzusoknak nemcsak a politikai és gazdasági megoldások leírása a célja, hanem hogy különbséget tegyenek „rend és anarchia, biztonság és veszélyeztetettség, azonosság és különbözőség között” (Camillieri – Falk 1992). A szuverenitás tehát mint eszme és intézmény a tér és az idő modern nyugati tapasztalatán nyugszik, s mai értelemben aligha épülhet másra, „mint az identitásválságukat leküzdő szuverén államok és nemzetek tudatos akaratára és vállalására” (Hülvely 1995:12. p.).

Gazdasági és politikai folyamatok, regionalizáció és integráció, kulturális sokféleség és „poszt-szocialista nemzetállami” revanstörekvés, premodern és modern folyamatok párhuzamossága veszi körül a magyar politikai mezőt, a „végre-valahára” szuverénné vált virtuális egységet. A nemzettudat korrodálódása, valamint a kormányszintű nemzeti propaganda teremtette „idegen”- és ellenség-képek gyártása egyszerre történik a magyar politikai térben. A megtévesztés és az önbecsapás révén sikeressé vált propaganda a tényigazságok helyébe eszközigazságokat állított, függetlenül attól, hogy a hazai fogyasztásra szánt image-ok milyen mértékben elfogadhatatlanok a politikai társadalom számára. „A politikai nyelv tehát, amelyet egy birodalom beszél, szükségképpen az erőszak nyelve, mert a terjeszkedés a birodalom lényegéhez tartozik” (S.N. Eisenstadt, 1968 – hivatkozza Galló 1995:21. p.). A tér átélésének társadalmi tapasztalata és eszközrendszere ezzel az erőszakkal, valamint a nyelvben, térfogalomban, szimbolikus politikai reprezentációban megjelenő úrhatnámsággal szemben nem mindig küzdésképes. A politika nyelve - s a szimbolikus politizálásé méginkább - valamiféle univerzalisztikus egységet céloz meg, vállalva minden konfliktust, fölhasználva minden kézreeső szimbólumot, támaszkodva egyaránt premodern és posztmodern érvekre, a társadalom megosztottságára, érdekpluralitására egyaránt. Térbeli tagoltság és politikai osztottság egymásra hatásai a törzsi, államnélküli társadalmak és a komplex társadalmak elemzői számára számos területen ugyanazokban a társadalmi problematikákban jelentkeznek, s lényegében három fő területen körvonalazhatók: a szimbólumok és hatalmi viszonyok összefüggéseiben, a szimbolikus személyiség- és közösség-reprezentáció szintjein, illetve a szimbólumok és változások figyelemmel kísérésében (Cohen 1974:138. p.). Magyarország e polarizált társadalmi fejlődés-skálán köztes, átmeneti állapotban van, politikai rendszere éppúgy őriz törzsi („fajmagyar öntudat”), rendies („népnemzeti gerinc”), mint modern politikai jegyeket (pl. „plurális demokrácia”). Nyelv, kultúra, történelem, habitus és politikai alrendszerek egyaránt hordoznak tradicionális örökséget és posztmodern orientációkat, metális különbségeket és mesterségesen kialakított kollektív kulturális vagy nemzeti identitást. E jegyek, folyamatok és szimbolikus valóságuk egyaránt a politikai átmenet, a politikai rendszer, a politikai gondolkodás része, némi túlzással szólva: nemcsak Magyarországon, hanem szerte a világban, s nemcsak ma, hanem mintegy évszázada immár. Megértésük ezért nélkülözhetetlen ma már. Dolgozatom ehhez a megértő attitűdhöz próbált néhány adalékot nyújtani.

/Az írás egykoron megjelent a Tér és Társadalom folyóiratban, még 1991-ben. Ami változást azóta az Olvasó érzékel, legyen az közös tanulságunk. S ami analógiát, az meg közös tapasztalati tudásunk, beleértve a térről való gondolkodás számos változását, újdonságát, többletét, másságát…!/

Jegyzetek

(1) Szimbolikus megjelenítődésnek azt nevezem, amit Habermas az identitás új feltételrendszerének leírásakor úgy fogalmaz meg, mint az egyedi és társadalmi „Én” határainak megőrzését, valamint az élettörténet folytonosságának biztosítását tér- és időbeli szegmentálódással szétválasztó magatartást, amely az egyes életterületek vagy „parcellák” segítségével megpróbál eleget tenni a konzisztencia szokásos követelményének. Vagyis „a személy önazonosítás révén kialakított és fenntartott szimbolikus egységének”, illetőleg a csoport szimbolikus realitásának kifejeződését nevezem szimbolikus reprezentációnak, amely azt mutatja meg, elhelyezhető-e az egyén egy csoport világában, vagy a csoport a társadalomban. (Habermas 1994:141-143. p.)

(2) Bourdieu a szimbolikus politikai tőke elemzésekor utal arra, hogy a társadalom számára szimbolikus érdekek, szembefordulva az anyagi érdekekkel, függetlenednek azoktól, vagy szimbolikusan megszüntetik érdek mivoltukat... (Bourdieu, 1985).

(3) Paul Ricoeur a szimbólumot olyan, többletjelentéssel bíró kifejezésként határozta meg, amelyben az elsődleges jelentéshez a ráépülő átvitt értelmű jelentés analogikus kapcsolattal kötődik, e kettős jelentést pedig a szemantikai struktúra hordozza. Úgy vélte: a szimbólumok általános elméleteként megfogalmazható, hogy a gondolkodásnak saját megkövült hagyományait kell föllazítania ahhoz, hogy tudjunk szimbólumokban gondolkodni, de ne érezzük többé kielégítőnek, ha valamiről csak szimbólumokban tudunk gondolkodni. Elgondolásából kicseng annak belátása, hogy a szimbólum csak annyi gondolkodnivalót ad, amennyit a reflexió elhódít tőle (Ricoeur 1969:484. p.).

(4) Mintegy érdekességképpen jegyzem meg: kimutatták, hogy a jobb/bal dualitás egyfajta társadalmi nevelési pattern és ritualizált illemszabályok révén lett hierarchizáló szimbólum, amelyben az emberi test értékeit a két oldal jellemzői szerint fogják fel, sőt ennek alapján tesznek közöttük értékkülönbséget - lásd Hertz 1909.

(5) Marcuse, Herbert 1990. Az egydimenziós ember. Kossuth, 220. p.

(6) A legitimációs konfliktusokat természetesen rendszerint nem a gazdasági konfliktusok, hanem a legitimáló doktrínák hordozzák (Habermas 1994:190. p.).

(7) Hogy csak egyet említsek: a „haza szentsége...” mint képzet mennyiben eszköze „az elveszett paradicsom” rekonstrukciójának, a rendszerváltás utáni nemzetállam-restaurációs kísérlet mi módon hordozza a „megszentelt” térhez és a múlt időhöz való viszonyt, ez mennyiben szimplán politikai, önlegitimáló vagy a törzsi társadalom emberére is jellemző örök szükséglet, stb.

(8) A politika államtól való eloldásának eseteiben - pl. a tervező közigazgatás és az érintett térség népességének kommunikációja, vagy a diskurzusokat kikényszerítő állampolgári kezdeményezések esetén - a politikai döntésekben való tényleges részvétel mozgásterének tágítása a cél, amire nem kielégítő fogalom a „demokratizálódás”, de az érdekeltek mégis „megváltoztatják a nyilvánosan elismert szükségletek interpretációit” (Habermas 1994:176. p.)

Irodalom

Arendt, Hannah 1995 Múlt és jövő között. Osiris-Readers International, Budapest.

Becskeházi Attila 1993 „Mindennapi élettereink szimbólumai". Kerekesztal-beszélgetés. Közli: Hadas Miklós. Replika, 11-12. sz. 124-128. p.

Biró A. Zoltán – Oláh Sándor 1993 Emlékmű – jelkép – identitás. Antropológiai Műhely, 2. sz., 87-103. p.

Bodó Julianna – Biró A. Zoltán 1993 Szimbolikus térfoglalási eljárások. Antropológiai Műhely, 2. sz., 57-85. p.

Bourdieu, Pierre 1972 (magyarul 1978). A szimbolikus tőke. In: A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelése. Gondolat K., 379-400. p.

Bourdieu, Pierre 1985 Az identitás és a reprezentáció. Szociológiai Figyelő, 1. sz., 7-22. p.

Bourdieu, Pierre - Boltanski, Luc 1975 Le fétichisme de la langue. Actes de la Recherhe en Sciences Sociales, 4. sz., 2-33. p.

Buda Béla 1993 Hozzászólás a szimbólum-vitához. Replika, 11-12. sz., 142-147. p.

Camillieri, J.A. – Falk, J. 1992 The End of Sovereignty? The Politics of a Shrinking and Fragmenting World. Edward Elgar, Aldershot.

Cohen, Abner 1974 Two-Dimensional Man. An essay on the Anthropology of Power and Symbolism in complex Society. Berkeley, Los Angeles, University of California Press.

Deleuze, Gilles 1973 A quoi reconnait-on le structuralisme? In: Chatelet, F. szerk. Histoire de la philosophie. Le XXe siècle, Hachette, Paris, 304-305. p.

Duncan, J. D. 1968 Symbols in Society. New York, Oxford University Press.

Faragó Vilmos szerk. 1992 A rendszerváltás humora. Penna Kiadó.

Foucault, Michel 1990 Felügyelet és büntetés. Gondolat Könyvkiadó, Budapest.

Galló Béla 1995 A „túlélés tudománya?". Kézirat a nemzetközi viszonyok elméletéről. In: A.Gergely András – Bayer József – Kulcsár szerk. 1999 A politikatudomány arcai. MTA PTI.

A.Gergely András 1994a Hatalom a színen – a kampányról politikai antropológiai aspektusból. JUSS, 20-28. p.

A.Gergely András 1994b Rendszerváltoztatás és makrostruktúra. In: Várnai Györgyi szerk. Kormány a mérlegen. A magyar kormányzat 1990–1994. Korridor kötetek, 54–77. p.

Gombár Csaba 1986 A politika parttalan világa. Kozmosz Könyvek, Budapest.

Habermas, Jürgen 1971 A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Gondolat, Budapest, 10-13. p.

Habermas, Jürgen 1994 Válogatott tanulmányok. Atlantisz, Budapest, 141-176, 183-208, 296-308. p.

Hall, Edward T. 1980 Rejtett dimenziók. Gondolat, 19-39, 137-252. p.

Harrison, Simon 1995 Four Types of Symbolic Conflict. Journal of Royal Anthropology Institut, (N.S.), 1. 255-272.

Hertz, R. 1909 La prééminence de la droite: étude sur la polarité réligieuse. Revue philosophique, vol. 68, 553-580. p.

Hofer Tamás 1992 Harc a rendszerváltásért szimbolikus mezőben. Politikatudományi Szemle, 1. sz., 29-51. p.

Hülvely István 1995 Néhány adalék a szuverenitás fogalomtörténetéhez. In: Szuverenitás – nemzetállam – integráció. Európa-tanulmányok I., MTA PTI, Budapest, 9-16. p.

Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor 1994 Értékválasztás 1994. Választási kampányműsorok szimbolikus és értéküzenetei. Societas, Budapest, 76 p.

Leach, Edmund R. 1954 Political Sytems of Highland Burma. London, Bell.

Lévy, Françoise-Paul – Segaud, Marion 1983 Anthropologie de l'espace. Centre Georges Pompidou, „Alors”, Paris, 349 p.

Maurice, M. – Sellier, F. – Silvestre, J.J. 1986 The Social Foudation of Industrial Power. Boston, M.I.T. Press.

Maurice, M. 1988 New Technologies and the New Model of the Firm: Change and Social Reproduction. Aix-en-Provence, Laboratoire d'Économie et de Sociologie du Travail.

Mauss, Marcel 1950 Essai sur le don. In: Sociologie et anthropologie, Stock, Paris.

Mercier, Paul 1968 Anthropologie sociale et culturelle. In: Poirier, Jean szerk. Ethnologie générale. Paris, Gallimard, Encyclopédie de la Pléiade, 881-1035. p.

Mills, Charles Wright 1972 Hatalom, politika, technokraták. Gondolat.

Oláh Miklós – Zongor Gábor szerk. 1994 Hát én immár kit válasszak? Az 1994-es parlamenti választások Veszprém megyében. Comitatus, Veszprém.

Polányi Károly 1972 Dahomey és a rabszolgakereskedelem. KJK, Budapest.

Rechnitzer János 1993 Szétszakadás vagy felzárkózás? A térszerkezetet alakító innovációk. MTA RKK, Pécs, 208 p.

Ricoeur, Paul 1969 Herméneutique des symboles et réflexion philosophique. In: Le conflit des interprétations. Seuil, Paris, 283-285. p.

Schmitt, Carl 1992 Politikai teológia. Négy fejezet a szuverenitás tanáról. ELTE JTK, 7-126. p.

Sfez, Lucien 1978, 1993 La politique symbolique. PUF, Paris, 490 p.

Szabó Márton 1994 A metaforikus politika. Politikatudományi Szemle, 3. sz., 91-111. p.

Turner, Victor Witter 1964 Symbols in Ndembu ritual. In: Gluckman, M. ed. Closed Systems and Open Minds. Edinburgh, Oliver & Boyd.

Turner, Victor Witter 1968 The Drums of Affliction. Oxford, Calendron Press.

Túros Endre 1993 Református templom egy katolikus magyar faluban. Templomépítés mint szimbolikus térfoglalás. Antropológiai Műhely, 2. sz., 105-115. p.

Voigt Vilmos – Szépe György – Szerdahelyi István szerk. 1975 Az 1972. május elsejei budapesti felvonulás társadalmi szemiotikája. In: Jel és közösség. Akadémiai, 187-199. p.

Wiener György 1995 Az 1994. évi választások Budapesten. In: Bőhm A. – Szoboszlai Gy. szerk. Parlamenti választások 1994. MTA PTI, Budapest, 215-257. p.