1968 – 25 év múltán

Sosem fogod megérteni 68-at, ha nem próbálod megérteni a vörös brigádokat

Először azt gondoltam, hogy az elvtársak váratlan megjelenése majd ugyanolyan hirtelen eltűnése – szájuk sarkán az örök melankolikus mosollyal – valami tipikusan olasz dolog, akkoriban még újonc voltam Itáliában. Később megértettem, hogy mosolyuk arra utalt: éppen valamilyen meglehetősen veszélyes akcióra indulnak, vagy onnan térnek vissza. Ennek megfelelően vagy azt jelentette, hogy „Lehet, hogy most látjuk egymást utoljára!”, vagy azt, hogy „Hello, még megvagyok”. Mindenekelőtt az a megtermett, szikár, hosszú fekete hajú tesszínai, lezser, vállán átvetett sáljával à la Aristide Bruant, aki széles mosolyával, ragyogó fehér fogsorával és fiatal munkáslányokkal tüntetett – egyik szebb volt mint a másik, s ő zongorista kezeit a vállukon nyugtatta. Docens volt a páduai egyetemen, szakterülete a politikatörténet. Politikailag iskolázatlan északi szememnek maga volt a megtestesült forradalom.

Az elvtársak felbukkanása és eltűnése valójában a logisztika része volt. Ok ugyanis testközelből tanulták el Giap tábornok gerillataktikáját. Ahelyett, hogy nesztelen bárkákon siklottak volna a Mekong folyón, Milánó utcáin cirkáltak Vespáikkal és a motorinikkel, hogy a megbeszélt időben ebben vagy abban a lakásban, ebben vagy abban az étteremben tűnjenek fel, ahonnan azután rövid sugdolózás után illett volna kirajzaniuk. Miután azonban olaszok voltak, vitáiknak többnyire képtelenek voltak véget vetni, néha a karabinierik gyűjtötték be őket hajnaltájt. Gyakran persze azért, mert egy ingatag elvtárs vagy egy SÍD provokátor besúgta őket. De az is előfordult, hogy egy álmatlanságtól szenvedő bérlő vagy egy aggódó anya hozta à nyakukra a rendőrséget.

Nem tudom, láttál-e filmet a Po-delta belső életéről? Lenyűgöző volt. Több kilométeren át a folyamágak mellé települt teljes tábornoki stábok, parti nyomdák, logisztikai központok, amelyek egyetlen jelre működésbe léptek, hogy erőiket arra a bizonyos célpontra összpontosítsák. Óriási tutajaik olykor felzárkózásra készen feltűntek a faágak között, rajtuk telefonok és rotációs gépek között járkáló, nevetgélő és cigarettázó katonákkal és funkcionáriusokkal. Máskor kórháznak vagy irodának álcázva egy helyi közhivatal épületében bújtak meg. Gyermeteg álom volt a tavak között fákon élni, s egyszerűen eltűnni, ha nyomára jutottak az embernek – kellemes, ám halálos veszélyekkel terhes álom. Hogy megközelíthetetlenek s megtalálhatatlanok vagyunk. Párizsban éltem, s éppen tizenhét éves voltam, amikor a vietnamiak Dien Bien Phu meredek hegyoldalain a lehetetlen határát súrolva éjszakáról éjszakára, lépésről lépésre felépítették gránátvetőkkel s egyéb tüzérségi eszközökkel felszerelt tüzelőállásaikat, s 1954. március 12-ről 13-ra virradó éjszaka egyetlen jelre sáncaik mögül tüzet nyitottak. Azon az éjszakán a mezítlábas katonák serege végzett az empire français-el. Nem sokkal később ugyanez a jelenetsor játszódott le a bevehetetlennek tartott Khe San-ban is. Van odahaza egy amerikai kazettám történelmi hanganyaggal. Egy hihetetlenül akadozó hang rádión keresztül azt üvölti rajta a B 52-eseknek, hogy a nyílt mezőn éppen feléje tart egy észak-vietnami tank. Ezután az összeköttetés megszakad.

Meg kell értened, mit jelentettek ezek a képek. A kicsik és a gyengék felkelése volt ez a nagyokkal és hatalmasokkal szemben. Nem egyszerűen a hátrányos helyzetűek iránti rokonszenv hirtelen fellobbanása volt ez, hanem a gyengék egymás közti szolidaritása. Egy kis ország egy hatalmas birodalommal, a polgári lakosság egy roppant katonai potenciállal, munkások az uralkodó osztállyal, gyerekek a szülőkkel szemben. Azonosultunk a nyomorúsággal és a szükséggel, talán azért, hogy egy bambusznáddal fedett lyuk halálos csapdát jelenthessen, esetleg, hogy fegyvert improvizálhassunk egy karóból, s egy bármilyen, céljától elidegenedett gépalkatrészből. Vagy egyszerűen csak azért, hogy hátunkon kis batyuval s ajkunkon azzal a bizonyos mosollyal bevehessük magunkat a dzsungelbe.

Attitűd volt ez. Egyéni motivációk nélkül, csakis a kollektíváért, egyedül, minden segítség nélkül elboldogulni bármilyen terepen. Ha eljön az ideje, az egyéni teljesítmények úgyis elképesztő erejű egységgé tömörülnek, s a maga helyén minden egyed példátlan erőt kölcsönöz majd az akciónak.

Így működnek a partizánok, legalábbis az olyan megszállt országokban, amelyeknek saját katonai ereje összemérhetetlen az ellenségével. Az NFF mögött északon ott volt azért a legütőképesebb ázsiai hadsereg, az ÉVH frontja. Az ellenállás mögött a második világháborúban ott voltak a szövetségesek. A vörös brigádok mögött viszont nem állt senki.

Semmit se fogunk érteni a történelemből, ha ezt a jelenséget nem tudjuk úgy is nézni, mint az ártatlanok felkelését a világ pusztító hatalmaival szemben. A pusztán politikai magyarázat nem elegendő. A túlélésről volt szó.

Munkások és diákok

1969 szilveszter éjszakáján, miután kínai steppelt anyagból védőzsákot készítettünk a kamerának, eltűntünk a ködben a Velencébe vezető autópályán, a Serenissimán. Három órával később Mestrében voltunk, közvetlenül a lagúnáknál, az ipar

negyedben. Az összekötőnk az előre megbeszélt utcasarkon állt, felhajtott gallérjával s vörösen parázsló cigarettájával dacolt a hideggel. A ciszternák mögött a Giudeccához vezető hajóúton kivehető volt a köd-kürt.

Emberünk a kikötőben egy csűrbe vezetett bennünket, ahol egy asztal körül húsz elvtárs gyűlt össze. Ránk senki sem figyelt. Elkezdtem összeszerelni a kamerát, egy kicsit bele is kukkantottam. Az asztal egyik oldalán néhány vastag kabátba burkolózott alak s egy sápadt fiatal munkásnő ült preraffaelita loknikkal. Szemben velük a nagytermetű tesszínai, aki ezúttal teljesen olaszosan – sálját duplán átvetette a vállán. Mellette jobbról és balról két úr; csontos ábrázatuk valamint fehér, magasragombolt ingük különös módon hasonlatos volt. Ezek voltak az entellektüelek.

A sejtek – CUB-nak hívták őket – minden szakszervezeti és politikai csatornát figyelmen kívül hagyva az üzemekben, a futószalagok mellett jöttek létre. Maoista manírból hozzájuk csatlakoztak a diákok és az egyes városrészekben alakult csoportok is. A munkástanácsot a különböző egységek szóvivői képezték. Mivel azonban a parlamentáris demokráciával szemben tökéletesen bizalmatlanok voltak, minden fontos döntést népgyűlésen hoztak meg. Így olyan valóban archaikus, a korai szocializmusra emlékeztető jelenetek tanúja lehetett az ember, mint amikor az óriási rozzant műhelyekben, amelyekben mondjuk tízezer Pirelli- vagy húszezer Fiatmunkás gyűlt össze, feltartott kézzel szavaztak a sztrájkról vagy a gyárfoglalásról.

Az egyik fehéringes az egyetemről szaggatott hangon magához ragadta a szót, mondandóját ideges gesztikulálással kísérve. A szakszervezetek kooperációs politikáját bírálta a bérmegállapodások terén. Jól sikerült analízis, lobogó végkövetkeztetések a jeges levegőben. A politikatudomány professzora volt a páduai egyetemről, egyébként Spinoza-szakértő, Toni Negri, akit négy évvel később az egész olasz rendőrség keresett, mint a vörös brigádok főnökét.

Ezek voltak róla az egyedüli felvételek, amelyeket a „Munkáshatalom”, a Potere Operaio gyűlésén készítettünk. Akkoriban persze az egészről még semmit se tudtunk. Csak az számított, hogy a felvételeknél mekkora a blende, milyen a mélységélesség. Különben is a fagy hatalmába kerítette a szinkronizációt, s elkezdte zavarni a frekvenciákat. Szenvedtünk, mint mindig, ha forgatáskor nem tudtuk, mi a teendő.

Azután a kövér Sbroglio volt soron. Mint minden régi szak- szervezeti vezető, ő is beleesett abba a különös anti-nyel- vezetbe, amelynek szavai a valósággal már rég elveszítették minden kapcsolatukat, mégis, mivel ezt a nyelvet mindenki ismeri, így akceptálja is. Frappánsnak tűnt, hogy menynyire hasonlított ez a beszéd a vasárnapi prédikációkhoz. Sbroglio alapjában Negri kemény vonalát támogatta.

Az ilyen gyűlések soha nem végződtek döntéssel; egyszerre csak feloszlottak, egy kézfogás, és neki az éjszakának, a fiatal munkások hazamentek a mamájukhoz, a diákok pedig – akiknek elviselhetetlen volt a szülői ház szolid magabiztossága – valamilyen alkalmi szállásra, ahol mindenki a földön aludt. Mi fölszálltunk a Velencébe tartó vaporettóra. A lagúnákra vastag sárga fény települt, a hajó orra alatt ropogott a jég.

Az OKP a rendőrökhöz húz

Kezdetben tehát a munkások domináltak. Mindenekelőtt a CISL-ből kiszállt katolikus aktivisták, akik merészebbek és szélsőségesebbek voltak, mint a normál ateisták. Mindig is az volt a gyanúm, hogy extremitásuk arra a meggyőződésükre támaszkodott, hogy vasárnaponként úgyis bocsánatot nyer minden cselekedet. Ők voltak a legvadabbak, az olasz ultra sinistra legbrutálisabb akciói köszönhetők nekik.

Az 1969-es általános sztrájk után azonban a munkások nagyon hamar, egy éven belül visszafordultak saját szervezeteikhez. A szakszervezeti vezetés jóval hajlékonyabbnak bizonyult, mint Franciaországban vagy Nyugat-Németországban, így hát nekik sikerült a mozgalmat betagolniuk saját gigantikus apparátusukba. A Potere Operaio és a Lotte Continua elvtársi csoportosulásai föloszlottak vagy fegyveres harcba mentek át. Ennek azonban már semmi köze nem volt a munkásmozgalomhoz, a fegyveresek között a proletárok elenyésző kisebbségben voltak. A vörös brigádokat diákok és burzsuj gyerekek alkották.

A neofasiszták erőszakcselekményei azután ezt is, azt is végérvényesen a helyére tették, azaz visszautalták saját osztálymeghatározottságába. A milánói vérengzések, a Bresciában robbanó bomba, a merénylet az Italicus Expresszen és a bolognai pályaudvari robbantás mind tisztán háborús cselekményeknek minősíthetők, amelyek a civil lakosságot, asszonyokat, gyermekeket szaggattak darabokra. A szakszervezetek – tizenötmillió szervezett munkás – egységfrontot alkottak. Ezzel szemben – illetve ezeken kívül – voltak még a diák gruppettik gerilla ideológiájukkal – tagjaik száma így utólag néhány ezer harcosra becsülhető. Akinek osztálytudata volt, hamar fölismerte a „mozgalom” ambivalenciáját. A fiatal munkások akkorra húzódtak vissza, amikorra a gruppettik retorikájából már minden gyári vonatkozás kiveszett, s egyre jobban kezdett közelíteni a fasiszta zsargonhoz. A militánsok nyelvezete militáns lett; a beszivárgó provokátorok növelték a zavart, s nem sokkal később már lehetetlen volt különbséget tenni a bal- és jobboldali szélsőségesek között.

Pasolini ezt már 1969-ben, a Valle Giulia-beli diákcsata után fölismerte; tanúságul álljon itt könyörtelen pamfletje:

Az OKP az ifjúsághoz

Az újságírók (a tévésekkel egyetemben)

Az egész világon nyalják a seggeteket (hogy az egyetemi zsargonnál maradjak).

Ezt én nem teszem, barátaim.

Hamvas arcotokon apáitok vonása ül, átüt a valóság.

Ugyanolyan gonosz tekintet. Félénkek, bizonytalanok, kétségbeesettek

(hű de remek!) vagytok, de tudjátok, hogyan legyetek arrogánsak, zsarolók, magabiztosak:

kispolgári előjogok ezek, barátaim!

Tegnap a Valle Giulián – amikor a rendőrökkel téptétek egymást,

én a rendőrökhöz húztam, ők ugyanis szegények fiai...

Csak azért mesélem el neked mindezt, hogy megértsd, mi történt velünk Verbániában. Ez a történet a kapitalizmus Atlantiszának története is.

Az alámerült gyár

Füles jött, hogy az egyik legnagyobb északi gyárban, Lagondában új stratégiát vezettek be, amely majd végképp kihúzza a talajt a szakszervezetek

alól. Az új modellt la fabbrica diffusának hívták, alapjában véve egy, a paternalizmus idején virágzó klasszikus koncepcióhoz nyúlt vissza, s ezt igazította illetve tökéletesítette a komputerek korához.

Igen fondorlatos elgondolás: Az olasz ipar tipikusan óriás műhelyeiben, a futószalagok mellett felsorakoztatott munkástömegek helyett Lagon- dában a termelést szét akarták telepíteni Lombardia egész területén kis üzemek százaiba, oly módon, hogy vagy a termelés egy szakaszát vagy az alkatrészgyártást adják ki az egyes üzemeknek. A speciális technológiájú gépeket természetesen komputerek vezérelték. A termelés ritmusát elektronikus agyak szabályozták a termelési központokban.

Az egészben nemcsak az volt a fondorlat, hogy megosztották a munkástömegeket, hanem mindenekelőtt az, hogy a gépeket bérelnie kellett egy közösségnek, s ezáltal ez a közösség a munkásszerepből egy pillantás alatt a kistermelői szerepbe került, s maga vált felelőssé mind a termelés rentábilitásáért, mind a munkahelyek biztonságáért. Ha a termelési kvótákat nem tartották be, az a saját hibájuk volt, s Lagonda megvonta tőlük a gépeket.

Ezt a modellt a zürichi és genfi gyárosok példáját idézve, akik a parasztokhoz kiadták a szövőszékeket, Bakunyin a merkantilizmus emlékművének nevezte. Miután az egész rendszert, akár egy tengeralattjárót elsüllyesztette a szociális törvényhozás, egy briliáns milánói kutató fabbrica sommersának, azaz „alámerült gyárnak” nevezte.

A forradalmi törzsasztalnál

Igazi klassz nő volt, csinos, gazdag és jólnevelt, ahogy mondani szokás. Kapitalista férjét kitette, egy óriási polgári lakásban élt a 22 Marzo Corsón, s csak a gyerekekkel foglalkozott. Bejárónőjével demokratikus viszonyban volt, s a jómódjából mindig jutott néhány szegényebb compagni-nak szemináriuma közönségéből.

A kutatást, amint elmagyarázta – miközben a teáskannán visszacsillant az ezüstös milánói fény – egy verbániai bázisbizottsággal együttműködve készítették a Lago Maggiore környékén. A kollektív diszkréció okán a csoport lemondott arról, hogy időközben a fakultáson közzétett kétkötetes publikációban a nevüket fölsorolják. De mivel nekünk olyan jó a referenciánk, egy találkozót biztosan nyélbe lehet ütni. És valóban: már a következő estére megszervezte az összejövetelt a csoport találkozóhelyén. Nem volt vesztenivaló idő, fontos akciók előtt álltak.

Elindultunk. A tóparti utca igen szép. Látni a szigeteket, az úton végig Stendhalra kellett gondolnom. A nap aranylóan bukott le a tájban.

A kocsma egy különösen éles utcasorkon befalazott pékségben volt található. Odabent mintegy húsz fiatalember várt ránk; az atmoszféra inkább ellenséges volt. A csoport főnöke először is jól lehordott bennünket a késésért, s egyúttal mindjárt ki is oktatott a forradalmi fegyelem témájából. Azután elmentek a dolgaikért, s amikor visszaértek, lezárták a bejáratokat. A kíséretünkben lévő gyanútlan stockholmi tévéproducernő elsápadt; odasúgtam neki, hogy bármi történjék is, maradjon csendben.

Be kellett számolnunk a tevékenységünkről, s arról, mihez szándékozunk kezdeni a felvett anyaggal. Igen mély benyomást gyakorolt rájuk, hogy ennyi pénzt sikerült kicsalogatnunk az ellenséges államhatalomtól arra, hogy filmet csináljunk a munkásosztály küzdelméről. Ezután egymás után emelkedtek fel az ifjú harcosok, ismertetvén álláspontjukat, beszámolván tetteikről. Mi a tekintetünkkel jóindulatunkról biztosítottuk őket, egyrészt, hogy bátorítsuk a szereplőket, másrészt, hogy oldjuk a feszültséget. Lassan egyre kedvezőbb lett a helyzet ránk nézve; végül az a kollektív döntés született, hogy Mario beszámol nekünk arról a különös fontosságú akcióról, amelyre éppen készültek.

Mario sápadt, tizenhét éves ifjú volt, aki a szüleivel itt töltött minden nyarat a Lago Maggiorénál. Mario egyszerűen előhúzott a zsebéből egy kis barettát, s elmagyarázta, hogy ezzel fog a Milánói Scala évadnyitó előadásán a családi páholyból a tömegbe lőni.

A feladatunk ennek az eseménynek a filmezése lenne. A tévéproducernő csuklott; ám a revolver valódi volt, s Mario nagyonis komolyan gondolta a dolgot. Megmagyaráztuk neki, hogy nézetünk szerint az esemény filmezése nem tartozik az általunk elképzelt produkcióhoz. Erre azt válaszolták, hogy másféle szolidáris szerepet is vállalhatunk: titokban becsempésznek bennünket a lagondai gyárba, ha a tervezett akcióig megtanítjuk őket az Arriflex használatára. Egyébként pedig anyagunkat tekintsük lefoglalnak – a jó ügy érdekében.

A gyűlés végül is a munkamegosztás utóbbi formáját fogadta el döntésként, s tömegesen elindultunk a szemben lévő trattoria felé a téren. Ott aztán jól megvacsoráztunk, és a szokásos diákbeszélgetésekbe bonyolódtunk. Jóval elmúlt éjfél, mire újra a platánok alatt álltunk, s az éjszakába elrobogó brigadérosok után néztünk. A producernő boldog volt, végre megvolt élete első kalandja.

A csoport olyan biztonságos szállodát keresett nekünk, ahol a portás a kommandó tagja volt. Valamit sugdolóztak röviden, miközben jelentékeny pillantásokat vetettek felénk. Azzal az ürüggyel, hogy az anyagot könnyen ellophatja bárki, rávettem őket, hogy az a szobámba kerüljön. Kocsink a szálloda mögötti udvaron parkolt. Reggel hétre jöttek volna értünk, hogy elvigyenek a gyárba. Kemény kézszorításokkal búcsúztunk, ahogy forradalmárokhoz illik.

Reggel ötkor felráztuk a producernőt, s mint a partizánok, hangtalanul eltűntünk a hajnali ködben.

Az akció

A forradalmi törzsasztalnál – a Via Brera mögötti divatos negyedben – az összes elvtárs azonos időben jelent meg vacsorázni. A szakács egy hatalmas nápolyi volt, aki miközben ellenállhatatlan elegyeit kevergette az óriási edényekben, szakadatlanul beszélt. Hogy az élet küzdelem, mondja a régi olasz bölcsesség, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy rosszul kéne enni.

Itt találkoztunk azokkal a militáns filmesekkel, akik azzal töltötték napjaikat, hogy a házfoglalásokat és a tömeggyűléseket dokumentálták. Éppen elkezdődött a videó vetítés: órákon át szürkén villódzó képeken néztük a színtelen, lerobbant városnegyedeket. Az élet színeit mindenki vigye bele maga.

Amint azt egy szép napon néhány asszony tette, akik fölül a házakat le akarták bontani: elfoglalták a polgármesteri hivatalt, bezárták az ajtót, készenlétbe helyezték a konyhakést és kikiabáltak: Il cazzo o la chiave! Farkat ide vagy bérleti szerződést!

A pénzügyeket egy joviális producer intézte a RAI-ból. Benn maradt a rádióban, hogy az intézményen belülről folytathassa a harcot, ami mindenekelőtt azt jelentette, hogy használhatatlan filmeket tulajdonított el, s éjszakánként szalagokat játszott át. Később bebizonyosodott, hogy mindazoknak, akik akkoriban rejtetten tevékenykedtek az ügyért, gyorsan felfelé ívelő karrier kínálkozott a konjunktúra normalizálódásával.

Felesége bűnbánatos, lestrapált küllemű polgárlány volt, akinél valami sehogyan sem stimmelt; dacosan mindenhová magával cipelte sírós, taknyosorrú kisgyermekét, aki aligha bírt aludni az általános felfordulásban. Nyilvánvaló volt, hogy stílust tévesztett. Általában ugyanis az ilyen közösségekben jelen lehetnek bármely korosztálybeli gyerekek, fiatal elvtársakként respektálják őket. Azt hiszem, később ezek a gyerekek adták a punk-mozgalom magvát.

Lakásuk volt az általános találkahely; ide hordták a napi információkat, s itt tanácskozták meg, mi a teendő. Többnyire semmi olyasmi nem történt, ami miatt azonnal akcióba kellett volna lépni.

Az egyik este az állt a Corriera della Serában, hogy a város peremét, a külvárosokat rovar-veszély fenyegeti. Helyben egészségügyi akciócsoportot alakítottak, valaki fölkerekedett, hogy szerezzen egy láda DDT-injekciót. Ezután a csoport benyomakodott a VW-buszba, s jelre valamennyien szérummal a kezükben berontottak a barakokba. Jól megverték őket, lógó orral tértek vissza a bázisra.

Kétségtelen túlzás lenne azt állítani, hogy tökéletesen gyanútlanok voltunk – de az biztos, hogy nem voltunk tisztában a dolgok horderejével. Anélkül, hogy tudtuk volna, egyre újabb részleteket csaltak ki belőlünk a készülő produkcióval kapcsolatban; akkoriban az Olasz históriákat forgattuk.

A történet a következő volt: az angol kormány azzal a titkos megbízatással küldött Milánóba egy Mr Plant nevű igazgatót, hogy zárassa be az Innocenti autógyárat, amelyet a prosperitás éveiben a British Leyland megvásárolt, hogy a híres Minit az európai kontinensen állítsák elő. Aznap, amikor megérkeztünk a forgatásra Milánóba, Mr Plant szolgálati lakása előtt a gesztenyefák alatt ott állt a vörös brigádok egyik kommandója, s à la maffia a combjába lőttek – gambizzamento, mondják errefelé. Így Plants tevékenysége az újságok címlapjára került, s a szakszervezetek megszakítottak vele minden tárgyalást. Éppen ez volt a brigadérosok célja is, hisz mint tudjuk: „Minden egyezkedés vereség”.

Miután ez az affér elgyűrűzött egészen a kormányig, elhatároztuk, hogy forgatunk valamennyit az Innocenti ügyben. Amikor másnap reggel megérkeztünk Lambrate történelmi gyárépületéhez (amelyben régen a híres Lambrettákat gyártották) az utca közepén tömeggyűlésbe ütköztünk, amelyben a személyzet teljességgel képviselve volt. Ez lett azután a filmünkben az első jelenet.

Amikor azonban a kormány kibúvókat keresett, s a szakszervezetek nem reagáltak, a bázisbizottságok még egyszer összehívták az üzemben a nagygyűlést. Ezen az a döntés született, hogy elfoglalják a gyárat a gépjárműraktárral együtt. Elhatározásukat azonnal tett követte. Úgy látszott, győztek a „szélsőségesek”.

Valójában azonban a munkások sokkal ravaszabbak voltak. Minden kontrollálhatatlan elemtől megszabadulva biztonsági őrizet alá vették a gyárépületet, miközben a CUB szóvivői felvették a kapcsolatot a szakszervezetekkel. A szakszervezetek végülis elfogadták azt a követelést, hogy a Rómába küldendő delegációban a bázisbizottság képviselői is jelen legyenek; a delegációt egy háromezer munkásból álló konvoj vezette föl – hogy némi nyomatékot kölcsönözzön neki. Így nyílt alkalmunk arra, hogy a minisztérium aranystukkós termeiben lefilmezzük Toros munkaügyi miniszter és a munkások ellenállhatatlan találkozóját. Felvételeinket még ugyanazon az estén a kantinban a legkisebb részletekig megvitattuk. Az, hogy szabadon mozoghattunk az elbarrikádozott műhelyekben, és látogathattuk a bizottság gyűléseit, szenzációnak számított. S mivel a helyzet hízelgő volt ránk nézve, szívesen szállítottuk a birtokunkba jutó részleteket.

Egyik reggel, amikor megérkeztünk a forgatás helyszínére, a gyárat carabinierik vették körül.

A kapu előtt egy fiatal munkás tartóztatott fel bennünket, és odasúgta: „Gyorsan tűnjetek el! Pár figura bejött a gyárba és meggyilkolta a bizottság elnökségét. Egy kamera volt náluk, és azt mondták, hogy a svéd tévének dolgoznak”.

Levél a börtönből

Később egy lány mutatott nekem egy levelet, amit a börtönből kapott. A levél szép volt és gyermeteg, ezért kértem belőle egy másolatot. így szól:

„...Szombat este van, nincs jobb dolgom, hát írok neked. Ugye mi sokat beszélgetünk, ha együtt vagyunk. Ezt az űrt nem töltheti ki senki más. Újra fölfedezlek itt magamnak. But I have a mission. Stratéga vagyok. Túl sok múlik rajtunk... Pedig olyan egyszerű lehetne minden. Olvasom, mit mond Marcuse Platónról és Arisztotelészről, s tudom közben, hogy a harcnak előre kell mutatnia. Olyan szépen és világosan leírja, hogy a „lenni” szó magában rejti a „legyent” is. A kategorikus imperatívuszt. Az igazság egy kapcsolat, amit el kell érni. Beteljesedés. Az, hogy valami „igaz”, annyit jelent, hogy ideáival és céljaival egybeeső. Aki nem harcol minden eszközzel azért, hogy saját igazsága magaslatait elérje, sose fogja megismerni azt az érzést, hogy „vagyok”, s sose lesz közel a valódi szabadsághoz.

S az igazság – mondja Marcuse – mindig forradalmi, mert a status quo, a meglévő, ám korántsem kielégítő rend megváltoztatására irányul. Ennek következtében, ha „igazságom” azt kívánja, helyes a lázadás, és helyes a börtönbejutás. Én tehát akkor is tartani fogom magam az „igazságomhoz”, ha az nem hajtható végre, Ez az egész akkor villant át rajtam, amikor egyedül ültem a börtönudvar lépcsőin. Nagyon világos pillanat volt ez, ezért szeretném, ha megőriznéd ezt a levelet.

Ti amo”.

Megjelent: Magyar LETTRE Internationale, 1993 nyári, 9. szám, 41-44. old. A szöveget Karádi Éva főszerkesztő szíves engedélyével közöljük. On-line: http://lettre.c3.hu/