„A felszínen az a mozgalom, amelyet később ’újbaloldalinak’ neveztek, nőtt, szélesedett, elterjedt majdnem az egész világon, aztán alábbhagyott, végül elmúlt. Először szétszedték a barikádokat, majd a diákok visszatértek az egyetemekre tanulni jó állások reményében, a tömegsztrájk idejét múlta, az önigazgatás és önkormányzat mozgalmai és intézményei marginalizálódtak. 1968 nagy romantikus mozgalmai mintha szertefoszlottak volna. Az 1968-as fiatal generáció reményei, hogy a hierarchia kora után a testvériség világában élhetnek, közösségekben vagy az anarchia állapotában, elidegenedés nélkül, elszálltak. Mégis, 68 egyik legtartósabb hatása éppen az életformák megváltozása volt, különösen a fiatalság életformáinak megváltozása. Franciaország, Olaszország, Németország, az USA és sok más ország lázadó diákjai a szkeptikus Max Weber mondását visszhangozták jelszavukként: hogy elérjük a lehetségest, a lehetetlent kell akarni újra meg újra. 68 ifjúsága többnyire a lehetetlent akarta. Helyette valóban elérték, amit lehetett” (Heller Ágnes).

Akard a lehetetlent, vagy legalább követeld, vagy esetleg reméld – de tudd, mennyire képtelenség is. Az újbal-, vagy új-jobb, a lehetségesen túli szabadság, a szabályozottsággal szembefutó mersz, a lemeztelenítő diktatúrák elleni meztelen feminista monológok Pussy Riot klippeken, vagy falfirka-lázadások egy nemzetközi kiállításon…, adagolt képtelenségek, az énkeresés akciói, a siker performanszai talán, vagy épp a „helyette elérték, amit lehetett” eredményei?

Józanul akarni, vagy józan akarásban váltig hinni, csak egy képzeletgazdag szintig eredményes. Azután jön a még eredményesebb önkormányzó autó és mozdony, repülőgép és kutyasétáltató robot, s letarolja a sok sikercsősz népet, akadémiai hivatkozási indexet, méhatka-tenyészetet és selejtített könyvtárállományt. S kész. Marad talán annyi, ami belül volt, meg sem szólalt, csak érezték, akarták, rejtették, titkolták, s így elkerülte a Fahrenheit 451 tűzőreit, mert a képzeletbe húzódott vagy a félszekbe és gyanakvásokba… Csupán adalék ehhez a jövővilághoz, de bizony a jelen perspektíváján és a rejtett félmúlt ködén átsugárzó világokból vett minta az a kötet, melyben Fiáth Titanilla, Heller Ágnes, Popper Péter és Réz András válaszolnak egy-egy élettapasztalati esszében arra, ami a közös cím: Hová tűnt a nyugalom? Félelem, szorongás, pánik.¹ Kis, zsebrevaló kötet, provokálóan izgalmas, s ne ugorj be annak, hogy csupa tudományosság lengi át…

Pedig így van. Megérint, kihív, elbizonytalanít, packázik, elvonatkoztat, aztán lenyugtat, továbbgondol, válaszol, békén hagy. Altatónak hatástalan, de életkedv esetén serkent…! Merthogy végenincs tudálék helyett kérdez, talánykodik, provokál, megkísért, lebeszél és megoszt megannyi rejtélyt, „azt-hiszed-ismered” problémát, s mégsem úgy válaszol rá, ahogy képzelted. Mert hát ha azt kérdezi: hová tűnt a nyugalom, már a kegyeletesen átölelő utószó (Gutman Bea lélekdolgokban és kommunikációban egyaránt járatos szakember szerint) is úgyabbul kérdés: miért, történt itt valami, ami miatt a nyugalom megvolt, s most elhagyódott valamiképpen…? Volt nyugi a pogánylázadások, a tatárjárás, a török hódoltság, a kuruc-labanc küzdések, a negyvennyolcas hajcihő, a Bach-korszak, a világháború… a „rendszerváltás” bármikori időszakában? „Mikor voltak itt olyan évek, amikor senkinek sem kellett félnie? A lényeg nem ez. Hanem az, hogy az ember ne csináljon egyéni bűnöket a társadalom bűneiből, ne szorongjon attól, hogy a világ gyorsabban változik, mint az ember jelleme, értékrendje, és ne essen pánikba, ha úgy érzi, elszáguld mellette az élet. A lényeg az, hogy egy rohanó világban az ember nyugodtan rohanjon, ne izgatottan. El lehet ezt érni? Erről ír a filozófus, a pszichológus és az esztéta. Nincs élet félelem nélkül. Vannak ugyanis igazi veszélyek, amelyektől a félelem megvéd minket. Élni segít. S vannak irreális félelmek is, amikor veszélyeztetve érezzük magunkat, holott semmi rossz nem fenyeget”.

A kötet „az élet dolgairól” tanít. „Mesterkurzus” formájában, társas és társ-tudományok aspektusából. Nem tudni tanít, inkább kérdezni, meglátni, keresni, elkapni, belátni. Megbékélni. Humán választ adni az inhumán késztetésekre. Reményt a reménytelenkedésben. Egy „Nyitott Akadémia” folytatása akár. Két nem, két korosztály, (legalább) négy aspektus, kicsit mindegyik a másik felé is, de meg szerteágazóan és univerzálisan, sok ablakot nyitva, szellősen áttekinthetővé téve a saját nyomasztó kérdéseinket és a röppenő válaszokat is, valahol a horizonton az embertudományok rangjára emelt részkérdésekkel. A Réz-kérdés rögtön az elején talán az: ne ess pánikba! keresd „a rendet”, de tudd, hogy ilyen sosincs, csak képzeljük-vágyjuk, s ha nem fér bele egy enciklopédiába, akkor inkább legyintünk rá. Rend és káosz, mint az Ördög Bibliája és az Isteni Elrendelés csak valakiket bódít, hisz ha „Isten nem kockajátékos”, akkor aki nem fél, az leszámolt a jelennel. A bizonytalan biztonsága éppoly legitim, mint a biztos esetlegessége. A „túlélés misztériuma” és „a dolgok a helyükön vannak” magabiztossága csupán verziók a normális félszek ellen, de nem világmagyarázatok, s még kevésbé megoldások. A megbékített szorongások például biztos társak, elevenebbek, mint a tompított hazugságok, melyek ellen mégcsak lázadni sem lehet, hisz seholban lakoznak, vagy a Kis Herceg lapozása közbeni lapéleken (7-55. old.).

Más a tilalmak rendje, ha az ember a pánikot és kultúrát nemcsak „a Nyugat alkonya” képzetnek rendeli alá, hanem belátja, hogy börtönlakóként a gyomorpanaszai sokszor csak bevetítések, s talán épp olyanok, mint a kintiek képzetei a börtönről… Fiáth Titanilla mint börtönpszichológus a túlevés, a beteges koplalás, a szomatikus ártalmak mikrovilágából olvas ki kognitív testérzékelési és katasztrófa-képzeteket, „normális” világról alkotott fantázia-víziókat, a testképek és „az értelmezés hatalmának” antropológiai verzióit, a terápiás eszköztár népi gyógyászatban vagy életvezetési kultúrákban eltérő mintázatai ellenére is rokonítható betegségkonstrukciók jelenlétét (57-87. old.).

Heller Ágnes részválasza a „félünk, szorongunk, de mitől?” kérdésre az irodalmi, lélektani válaszokon túli filozófiai és tudományelméleti részkérdések felé csábít. A hétköznapi félelmek közül az erő, az idő, a jövő esélyei, a halál, s hasonló végletképek iránti érdeklődési-görcsölési hajlandóságunk ellenében ajánlja a megismerés, a kérdezés, a racionális értelmezés, a kíváncsiság eredendő kapacitásait, a szocializációs görcsökbe gyömöszölt problémák részvéttel teli belátását, a félelem és vakmerőség közti arisztotelészi distinkciók használatát, a morális tekintély és szakrális hódolat lehetségessége mellett a szabad döntés méltóságát, melyek a bármikori félelmek és gyomorfájások értelmi kezelésének méltóságát adják – még becstelen politikai vakremények időszakában is (89-135. old.). Mesterkurzs-előadásának végén mintegy tíz oldalas hallgatói kérdés-válasz is van, lelemények és árnyalatok finom készletével.

Popper Péter, ki nyilvánvalóan nemcsak a Saxum sorozatainak fő tudásháttere is, a szorongás-félelem-pánik fejlődéslélektani, érzelmi tudattalanból settenkedő, a felnőttkorban már „racionalizálni” (pl. ráfogni, hárítani, kivetíteni) próbált mutációk között igazít el, pszichoterápiás és szakirodalmi utalásokkal is tarkított, személyes példákkal is gazdagon cizellált összképet kínál, a nézői kérdésekre is úgy reagálva, mint elgondolkodtató pániklehetőségre, melyben épp az lehet izgalmas, amikor a nemválasz is válasz (valaki számára), s a részválasz is betöltheti valaki képzelet-horizontját (137-182. old.).

A záró akkord Gutman Beáé (183-192. old.), aki a társadalomtudomány, a fejlődéslélektan és a praktikum felől kérdez vissza: a félelem mindenkori (valós és képzelt) tárgya lehet indokolt éppúgy, mint vergődés eszköze, fikció, csinálmány, önbeteljesítő rettegés is. De mindezek valahol mégiscsak groteszk történeti példái csupán a história bármely más korszakának vadjai elébe vetett csemegéknek…, főképp akkor, ha a mindenkori lét komplex válaszlehetőségei nem „medikális” megoldások elsősorban, hanem esélyek. A „hová tűnt nyugalom” tévképzetét zárójelbe rakva a meglelhető nyugalom esélyei is kínálkoznak. Szinte páni félelem és szorongó vergődés nélkül elérhető megoldások ugyanis, melyek az eltűnt bennünk lakoznak éppúgy, mint a jelen lévő énünk.

Tejberizs-mozgalom, lego-figurák, meztelen lányok az elnyomók ellen

Kézenfekvő kérdéseket, zsebkönyvre való készletet, méltóképpen talányos válaszokat kínál az a kötet is, melyben ez a felvezetőként idézett 68-as nemzedéki életforma-válasz és kapitalizmus-elutasítás még anarchikus aktualitással dacol a korkérdésekkel – aztán megöregszik kicsit, megbékél, s tán az életben még egyszer kezébe nem vesz egy „sípoló macskakövet”…

Ezért is fura állapot, ha az ember épp arról olvas egy háromszázötven oldalas könyvet, hogyan lehet békésen, humorral, ócska fegyverek nélkül is közösségi forradalmat csinálni…, s teszi ezt íróasztal mellett vagy fotelban ülve… Az útmutató első soraiból megtudható, hogy ha makropolitikai céljaid vannak, menj talán hamiskodó politikusnak, viszont ha emberi igényeid, társaságod, értékrended és bátorságod tobzódik, akkor inkább gondolkodj el, mire mennyi energiád és kitartásod juthat a belátható jövőben…! Nem érsz rá…, ez lesz a konklúzió! Az alaplecke pedig viszonylag egyszerű: ha lemondasz a kísérletről, s élteted a kételyt, hogy magad min (és min nem), továbbá mit (vagy miért nem) tudsz módosítani a Nagy Egész eredendő tökéletlenségéből, akkor vesztettél. Ha meg szerénytelenül belenyugszol abba, hogy semmiféle változás nem múlik épp rajtad, akkor is a szenvedők helyén találod magad. Saját döntés, önerő, elszánás, amitől mindez függ. Akár ha győzhetnél is helyette. S ha ellene is, de érte…

Még ha tán nem hiszed, hogy könyvek olvasásától bármi is változna a társadalomban, s ha korábbi lelkesültségeid már elpunnyadtak, ne is görcsölj velük, hanem inspirálódj! Könyvespolcon elérhető az Útmutató a forradalomhoz című, igazi mozgalmár kötet, melynek szerzőjéről korábban aligha hallhattunk, de bízvást remélheted, hogy példatára alighanem meglepi mindazokat, akik már túl vannak a társadalomtudományi alapismereteken vagy történeti és világpolitikai alapképzésen.²

A szerző, Szrgya Popovics tanításai és alapkérdései szinte egyszerre szólnak a nagypolitikai híroldalak apró sorai, rejtőzködő mozgalmárok intim közleményei és a civil kurázsit elvonulási helyszíneken oktató ellenzékiek nyílt tézisei helyett vagy mellett is. A kötet ugyanis valamely globális gesztussal egyszerre tanít százezreket a mozgalmi szemléletmód alapjaira, idéz föl helyenként több földrésznyi aktuális példát (kínait, filippínót, egyiptomit, tunéziait, burmait, indiait, ukránt, amerikait, dél-afrikait, moszkvait, Maldív-szigetit, dél-koreait, szerbiait, és tucatnyi mást is) a sikeres és az elbukott rendszerkritikai törekvésekből, s vitatja el tegező és tartózkodó hangnemben a „nagypolitikai” fenekedések mindenkori sikerét. De úgy, hogy mindössze egy fölmutatott ököl (ami a szerbiai ellenállás jelképe volt és maradt) a legerősebb és legagresszívabb érv, amely e civiljogi platformon megjelenik, egyetlen csendőrpofon visszaadása sem hangzik el, semmiféle nyilvános kivégzés és bombarobbantás igénye meg nem fogalmazódik, sőt: még a vallási vagy etnikai konfliktus-mezőből sem jön elő terrorfenyegetettségi komponens. Nincs ideológia, nem kísértenek a régi és bevált erőszak-módszerek, senki nem kap késztetést szabotázsra vagy veszélyes akciókra, melyek a hatalom erőszakjára viszont-erőszakkal válaszolnának. Ötletek, jó praktikák, bevált javaslatok vannak, szinte tanmeseként és meglehetős számban. Izraeli tejberizs-forradalom, San Franciscó-i „kutyaszar-mozgalom”, Lego-figurák vagy Kinder Surprise játékkatonák, idegenforgalmi hírek, életminőség-kampány és tankok elé álló civil kurázsi, belső szervezettség és ügyesen kihasznált alkalmak sokszínű köre az, ami az uralmi rend merevségét a jókedvűség és közlékenység eszközével lehet képes lebírni. Ezeket halmozza a Szerző súlyos fejezetekbe, belső kontrollal, derűvel, fantáziát próbára tévő invenciózussággal. De leginkább a késztetés kevéssé rejtett céljával, melyből önkiszolgáló alapon bárki kedvére vételezhet…

Vérbő publicisztika, bennfentes politikatudomány, akcionalista tréning, világszervezeti áttekintést és alternatívákat egyszerre kínáló közpolitikai „tankönyv” ez, mégpedig olyan szerzőtől, aki a Milosevics idején eluralkodott belső terror részbeni kárvallottja, amúgy pedig a túlsúlyos államgépezet fölényét az emberi, morális és fizikai ellenállás erejével, a kitartás humorával és a praktikus ötletek tömegével tudta megkérdőjelezni az Otpor! (Ellenállás!) mozgalma révén, néhány tucat emberrel szövetségben. Azaz: együtt, partnerségben, összetartásban és kitartásban, mély emberi elköteleződésben… – ha ugyan cselekedni is hajlamos lennél, nemcsak povedálni… Persze kulcskérdés: akarsz-e tényleges változást és bírod-e majd szuflával, van-e víziód, és rájössz-e, mivel lehet hatni Másokra, akik elvben társaid lehetnének óriási tömegek nevében – de mindehhez lesz-e türelmed, kitartásod, szervezettséged, közeli és távoli célod, megoldási útiterved mindahhoz, amit elindítasz…?! A kötet két nagyobb „tárgyköre” az „elmélettörténet” és a gyakorlati cselekvések, célképzetek, kivitelezési eljárásmódok felé kalauzol. „A kicsi, megnyerhető és világos célért folyó kezdő meccsek fognak segíteni abban, hogy felkészülj az eljövendő nagyobb kihívásokra…” (216. old.).

A felkészülés az előképekkel terhes. Szerző ugyanis egyike a szerbiai háború nemzedékének, az Otpor! pedig egyik fő iskolája a gondolkodó, viccpártias leleménnyel cselező, a hatalmi ostobaságot önnön eszközeivel fölülmúló mozgalomnak. A kötet hol távolságtartóan végzi el rendszertipikus jegyeket tartalmazó elemzéseit, hol intim találkozók lefolyását meséli el, hol tegezve hoz zavarba az érdektelenség és válasz-erőszak szükségességét hirdető szemléletmódok kapcsán, hol pedig ironikus és bölcselői rutinnal ismerteti a közös cselekvés feltételeinek és az erőszakmentes ellenállás technikáinak verzióit. Nem kell és nem is jó, ha van erőszak. Első körben elég még a „Nálunk ilyen nem történhet!” fejezet néhány kételye és tanulsága is, azután a legbarbárabb diktátorok vereségeinek hosszú sora következik a kötet további fejezeteiben: „Álmodj nagyot, kezdd kicsiben!”; alkoss Jövőképet; „Nevess, egészen a győzelemig!”; fordítsd az elnyomást az elnyomók ellen, akár meztelen lányokkal is!; vedd észre, mennyire „Egységben az erő!”; tervezd meg és kövesd végig a győzelemhez vezető utat, önelégültség nélkül!; „Fejezd be, amit elkezdtél!”, anélkül, hogy elbíznád magad vagy végső sikert képzelnél oda, ahol ez még csak a jelen…!; s ha kellően kreatív vagy, épp Rajtad múlik! mindaz, ami történhet…! „Csak” ennyi a recept, csakis ilyen szelíd és szolid a program, s nem több a tét, mint a léted és közösséged létének jobbrafordulása…! „Csak” ennyi, de ez sokszor minden is.

Épp ezért talán mindig vedd is észre, hogy nem hősre és világmegváltó mozgalomra van szükség. Hisz akár a szerb titkosszolgálat, a putyini kivégzések, a burmai szerzetes-bebörtönzések, az izraeli túró-kereskedelem, a maldív nyugdíjreform és egészségügyi piac, a szíriai női sport, valamely tüntetésen csókolódzó párok, esetleg Monty Python-jelenetek analógiái, non-verbális gesztusok a hatalom csicskái ellen… – mindezek konkrét példái legtöbbször alkalmasak lehetnek arra, hogy majmot csinálj belőlük, kiforgasd őket hamisságukból, lealázd nagyképűségüket, elbizonytalanítsd szolgáló bíráikat, virággal kedveskedj a terrorelhárító rendőrosztagnak, s tudatosítsd a Hatalmasokban, hogy egyszer mindennek vége lehet, s valamikor bizony minden kiérdemesült a vesztesek közé kerül. Csak idő kérdése ez is… „Indulj ki abból, hogy a legtöbb ember érdektelen, motiválatlan, közömbös vagy kimondottan ellenséges. Aztán vegyél elő egy papírt – akár egy szalvéta is megteszi –, és rajzolj egy vonalat. Rajzold oda magad a vonal egyik oldalára, és gondold végig, ki állna ott melletted. Ha a válasz csak néhány ember, akkor kezd elölről a tervezést, függetlenül attól, hogy mennyire vagy elkötelezett az ügy iránt, vagy mennyire nyugtalanít a probléma. Ha sikerül magadat, barátaidat és nagyjából az egész emberiséget a vonal egyik oldalán elhelyezned, a másikra pedig egy maroknyi gonosz fazon került, akkor nyertél…” (55. oldal).

Tehát mindazonáltal nincs „okos” másolás, nem folyhat leleményes mintakövetés, nincs „bevált” metódus. Csak figyelés van, tanulás, ötletelés, kreatív készségek mozgósítása, a befogadó társadalmi világ ismerete, az érdeklődés csiholása és fenntartása, az apró jelek tömege, kitartó és elszánt vállalás lelkiismeretes képviselete, állandó mozgalombővítés, együttműködés, s főképp a jövőkép hite, forgalmazása, elfogadtatása, közössé tétele, meg a reflexiók minduntalan újraelemzése… A részgyőzelmek még nem valóságok, hanem körülmény-változások, jelek egy jelrendszerben, melynek folyamatos önreflexiója a legfőbb feltételek egyike. Nem „A zsarnok” van ellenünk, nem „A Diktátor” mindenkori buktatását elősegítő tanmese-gyűjtemény ez a zsebkönyv, hanem az erőszak ellen és nélkül lehetséges túlélés, rezsimdöntés, boldogulás készsége, nyitottsága a fő üzenet.

Popovics könyve persze nem attól jó, hogy leíró elbeszélés egy-egy eseménysorról, ideológiai alapozás egy anarchista szeánszhoz, vagy hatalomkritikai megerősítés az uralmi ostobaság egyetemességéről, esetleg tényleges tankönyv, használati útmutató a politikai ellenállás célrendszeréhez kötve. Legfőbb erénye mindezek mellett/helyett, hogy nem kíméli önmagát, saját mozgalmukat, párhuzamosan zajló kontroll-példákat, sikertelen vagy felfuvalkodott kísérletek bajgyűjteményét, elvakultságok és tévképzetek „rossz példáit” sem.³ Célja nem a forradalom exportja, sem a tankönyvi magabiztosságú civilitás-tudományi alapozás, sem a névtelen mozgalmári sikermenedzselés propagandája. Egyszerűen csak tanácsokat ad úgy, hogy élő és életképes példák eszköztárát mutatja föl, akár nemzetközi összehasonlításban, akár globalizáció-kritikai összefüggésekben, akár csoport-tréningek ismertetésével, akár analógiás változatokban – de mindig az emberre, a létező, gondolkodó, kérdező, tétova és bizonytalan lényre is koncentrálva. Azt üzeni: ha lehet egyáltalán megváltoztatni a világot, s lehet diktátorokat megbuktatni, akkor azt csakis erőszakmentesen, humorral, életvidáman lehet, mert másképp nem is érdemes… Persze, cáfold meg, ha képes leszel majd rá…!

Képes, mert a közösségi viselkedés, a bárhol lehetséges szeretet, a tétova illúziók és a sokrétű kultúra-elsajátítás, erkölcs és relativizált spirituális értékek kérdései töltik ki aktuális napjaink kihívásainak és próbatételeinek naptárát, ha olykor teóriákban, máskor víziókban, gyakorta tapasztalati tudásban és megfigyelések változataiban, melyek hol régi koroké, hol más korok napjaié, saját világainké és más kultúráké egyaránt. Ideillőnek látszott a korok és közösségek, pánikok és ideák hatástónusait egymás mellé rendelni a föntiekben, melyek csupán a látszat szerint széttartóak vagy kuszák. Közelebbről nézve viszont félszek és görcsök, gyászok és alárendelődések, örökségek és ellenállások, élményközösségek és történeti folyamatok megannyi hullámáról van szó, melyeknek ilyetén egyberajzolása is csupán kísérlet a teljesebb belátás, a megértőbb felfogás, vagy talán a jelent is meghatározó múltbéli kötődések megnevezése felé.

Hőspótlék, lázadás, rend(hiány)

Örökségek és kibontakozások, lázadások és értékkeresése, nyugati kulturális alapfogalmak és fogyasztói viselkedésmodellek rejtőznek ama kötetben is, melynek címbeli és tartalmi horizontján már a megragadható mintázatok keresésekor megfogalmazódik egy korszakos ellenkultúra emblematikus igéje: a kivonulás. Egyszerűen a nemzedéki odébbállás, a jóléti társadalmiságot alapjaiban elutasító morális tudat, valamint az identitás keresésében meghatározó erőt a kommunikatív cselekvésben megfogalmazó ellenállás. Barcsi Tamás a fentiekhez hasonló szépes páston, politikai és szociológiai tudományágak, szabadságfogalmak és autonómia-keresések, irodalmi és más művészeti területek lenyomataiból rostálja ki a maga kulcsfogalmát: A kivonulás mint lázadás.⁴ Megjelenít fejlődésképeket, az újkori Rend fogalmaihoz és a mindenkori „barbársághoz” viszonyított civilizációs hősködést, a jólétivé vedlett társadalmak határok nélküli önteltségét, globalizációs és újkapitalista akarnokságát, az innováció és tudás mindenekfelettiségének és mindenhelyettiségének győztes vigyorát, melynek rendszerszintű elvitatásához épp a nagy reményű változások éve, a ’68-as vezet mint krízisállapot. Barcsi az első fejezet alapfogalmainak és értékrendi skáláinak körüljárásával az identitás válságát vezeti be, a fogyasztói értékvilág hőseivel és deheroizált kultuszaival (2-3. fejezet, 77-115. oldal), hogy azután a további négy fejezetben a társadalmi „határsértések” modelljeivel illusztrálja, hogyan tarol az ötvenes-hatvanas évek ellenkultúrája, hogyan lázad Amerika az átélhető korlátozott és engedélyezett szabadság ellen, s hogyan lesz ebből a szabadság-megélés művészete, tiltakozási kultúrája és az „opting out” menekülési stratégiája, avagy másképpen: a kivonulás mint kiábrándulás következménye, a személyiség eltűnése és a kiúttalan jövőkeresés antidiszkriminatív útja.

Barcsi nem hagy kétely afelől, hogy a hősiességet hőspótlékokkal üzletiesítő, a magányos tömeget tömegesített magánnyá bűvölő konzumálódás hogyan vezeti ki a verseny és fogyasztás bűvköréből a „ne lázadj, teremts minőséget!” kárvallottjait, az erkölcsi határok közé szorult nemzedék határok nélküli erkölcsiséget követelő szubkultúráit az az „ironikus utópizmus”, amely utóbb hozzájárult a valóság határainak elmosódását nemcsak konstatáló, de át is élő nemzedék átlényegülési igényéhez. Jó példáit kínálja a kiúttalan bennfentességnek, a látszatokból építkező versenyvilágnak, a szépség-kultuszok és ideál-kreációk zsonglőrjeinek – meg azután a mindezekből kimaradtaknak, a maguktól marginalizálódóknak, a csereszabatos embermodellt megmajmolni készülő kritikai értelmiségnek, meg mindezek művészeti ágakban landoló ellenkultúrás kivezetéseinek. Ahogy a 6. fejezetben összegzi: a „változatok az ellenállásra” (így a pszeudo-utópiák lakói, az újraépített vadember-kolóniák hősei, az ökológiai fenegyerekek, a „glob.krit” lelkek sikertársadalmiságból kikéredzkedő csapatai, vagy akár a betegesen túlhabzsolók nemzedékei is) az alacsony életszintű segélyektől a háborús veteránságig, szimbolikus sikeremberségtől a pszichés betegségek széles skálájáig, Rend-ellenes provokációktól a futóbolond lövöldözésig vagy hithű terrorizmusig széles horizonton választják a tiltakozás-kivonulás-hűség hirschman-i modelljét, vállalattól az önkéntességig, állami szervezettől a politikai dögevésig ívelő skálán. Záró fejezeteiben megerősödik a benyomás: a lázadás mint társadalmi kivonulás és a kivonulás mint egyéni lázadás legtöbbször csak képzelt szereptudat, de mindkettő mélyén ott rejtőzködik a sok évszázada kipróbált, s csupán arculatot váltó, javarészben befelé (is) forduló gyarmatosítás megannyi új útvonala, a manipulált tömegtudat és a média-hipnózisban tartott hőskultusz is, melyek irodalmi és filmes anyagon illusztrálva, kortárs társadalomelméletek kies körképeiben sejlenek fel mint reménytelen kitettségek… A lázadás haszna eközben már a megfelelő bankbetéteken csengeti a várt és tervezett hasznot… A záró fejezet a metaforikus tartományokból vissza-visszakacsint az egyeztetések, alkuk, kompromisszumok, alkalmazkodások, dacolások, különállások legkülönbözőbb aktivitási szintjeire, azzal a reménytartománnyal zárva, amelyben a gyakorlati ész morális válaszképessége az érték-szigetek létrehozásában még talán értékvezérelt emberek autonóm közösségeire építhető vakremény. A kötet nagyívű és részletező áttekintésében átfogó képét kapjuk annak, miért is nem lehet ez így… De talán éppen a hőstúltermelés idején megbúvó máskéntgondolások lehetnek majdani alapjai a pánikmentes világérzékelésnek, vagy az Otpor! érzékeny válaszkereséseinek… Hisz ha már a kivonulás sem lehet a bentlét eszköze, talán a tarka ellenállások új tárháza teremt majd új távlatokat a megannyi apró sziget közötti hajókázásban.

Tarka ellenállásaink szervezeti iskolái

Új tónus, mintegy kötetlenebb, de épp ezért kihívóbb hangnem lett úrrá a szakmai/tudományos folyóiratok közül többen is, melyek valamiképpen a társadalmi változások nehéz tűréshatárait mutogatják, avagy kritikai tónusban próbálják körülírni a jelenkor súlyosodó drámáit. Megjelenik olykor mindez szakkönyvekben is, de ez nem a szakszerűségre hat vissza – sőt, a kontraszt okán még alá is húzza a komolykodás relatíve muris voltát, a szükséges kételyek és cikizések jogosságát. Még inkább így van ez, ahol a kisebbségi vagy ellenzéki sajtó egy sarokba szorul, s ott magamagának morog vagy vicsorog olykor kifelé is. E bűbáj-mosoly egyik lehetősége, ha elemző hajlandóságú szakmabeliek körébe, szerzői társaságába elegyedik a közéleti tónusairól ismeretes Erdős Virág is, hasonló sorokkal (részlet):

„…belső ellen

ütött rajtunk

levágjuk vagy

fejet hajtunk

amagyarok

istenére

se munka se munka-

bére.”

E Márciusi kesergő kötetnyitója sajnos csak részben idézi meg amagyarok isteneire utaló megannyi hörgés és fenyegetés tónusát vagy testvérnemzeti-nemzettestvéri problematikusságát. Ahhoz azonban kiváló, hogy árulkodó eseményfotók, egyre radikalizálódó textusok és művészi alkotás-kísérletek illusztrációjával gazdagított, címlapján is már rebellis békéseknek ajánlott szövegválogatás alaptónusát megadja. A kötet, jóllehet „kézikönyv” minősítést kapott a szerkesztőktől, a maga 501 oldalával igencsak fajsúlyos egyetemi tananyag küllemet ölt (azzal a különbséggel, hogy a kimért komolykodás helyett „kis magyar kifestő” modorában a címlap színfoltjaiban is jelzi már, hogy igen sokszínű sodrásra talál, aki föllapozza). A Krasztev Péter – Jon van Til szerkesztett Tarka ellenállás. Kézikönyv rebelliseknek és békéseknek kötet,⁵

két gyűjtőfejezet tanulmányait, egy Függelékben ugyancsak elemző írást, és egy negyedik blokkban Mellékletként beszédek meg dokumentumok szövegeit tartalmazza. Súlyosan. Vagy inkább drámaian. Nem mint tanulmánykötet – hisz kézikönyv formátumban bármit is felölelhetne –, hanem mint kortünet, mozgalompolitikai körkép, s mellesleg mindaz még, mi vele jár. Otromba alakokkal, pajzsos gigarendészettel, fajtudatos honépítőkkel, elszánt civilekkel, keserédes politikai önjelöltekkel, csataménekkel és mém-csatákkal… Az élemedett utókor egyik kedvenc olvasmánya lesz, unokáknak való emlékalbumként, meg elsavanyodott mozgalmárok dicső napjainak plakátpótló valóság-showja lehet. Aktuálkritikai nézőpontból egy előtt-idő és egy jövővízió közötti kietlen táj romjain jelenbe tolakodó kortünet. A kettéfosztott Magyarország tükre, amelyben az alanyi jogon politikai máskéntgondolkodás kénytelen állítmányi jogú mozgalommá erősödni, ha nem akarja önként tűrni a tárgyiasultság, alattvalóiság minden nyűgét. A távolnézeti képen (avagy akár a kötet címlapján) a heggyé magasodott sokszínűség, egy „Másik Magyarország” türelemképe mutatkozik: akár fotók, akár pannók, cetlik, zászlók, transzparensek, magánüzenetek akut képzavara az alárendelt szféra tündökléseként, s másik hegymagas tüneményként a rendszerintegrációs magánjátszma erői. A pártos és mozgalmár erőgyakorlatok nem azt tükrözik, amit a tejberizs-mozgalom és a puszi-lányok macskás makacskodása, hanem a rejtekezésből a spontaneitás harsányságával a nyilvánosságba toluló igényt inkább: Én is itt vagyok, hadd legyen szavam, semmit rólam nélkülem, monnyon le minden ocsmány odaföntről, itten jön a mi pártosságunk, lám. Színes és kínos sokaság a kis magyar kifestő gyűrődött lapjain (Krasztev Péter előszavában).

A közelnézet persze kicsit kevésbé cinikás, de ócskább. Érdemi akaratok, jogos indulatok, épeszű gondolatok, morális bátorságok, igazmondó szándékok és félrehallott felhangjaik egyfelől, s a közép-európai átmenet legszomorúbb elmocskolódását fényesen tükröző hatalmi gőg, fesz és pöf, öntelt arrogancia és győzhetetlen pusztító kedv a másik oldalon (Pavol Demeš és Joerg Forbrig). Valahol olyan satnya, szánalmasan kisszerű mindez, hogy már történelmi lépték, kelet-nyugat összehasonlítás, mozgalomtörténeti körkép, ellenállások tüneményes példatára is kevés hozzá (pedig bőven kínál ezekből a kötet szinte minden tanulmánya…!), hogy jelenkori valóságnak lássék. Lenne tán egyfelől a Népek tengere első blokk, stratégiákkal és ellentmondásokkal a demokratikus oldal felől nézve (Olena Nikolayenko, Krasztev Péter), a lehetséges és példás civil mozgalmak történeteivel kontrasztba emelve, az arab tavasz és a 89-es váltáskorszak analógiáit keresve, a szlovák vagy magyar választások megrázó eseményeire építő érvekkel. Van azután a Tarka magyar, a második blokk, ahol a Szolidaritás útkövetése (Vári György), az LMP térformáló újítása (Tóth András), a Milla, a 4K!, az Occupy mozgalom tiltakozó derűje (Petőcz György, Gerő Márton) és elszántsága kerül kontrasztba a köztér és köztársaság víziójával (Mikecz Dániel), a művészeti és közéleti újhullámok helyzetrajzával ékesítve (Nagy Gergely), meg a Dokumentumok anyagaival (Martin Bútora, Magyar Szolidaritás Mozgalom, 4K! Patrióta Kiáltvány).

Ez a nemzetköziből magyarba vetített, amazt követő-majmoló-irígylő-felülmúló másságosságok, meg a „lesz-e még magyar köztársaság” dúr-ban eldünnyögött reményfohásza okos hangulati párhuzamban áll a Melléklet szövegei között, Istvánffy András, Majtényi László, Korniss Mihály és Nagy Gergely beszédei révén. Talán nem szerkesztői, inkább kritikai tónuskülönbségi (vagy hangsúlybeli) szándék feslik föl a Tóth András és Grajczjár István formálta különtanulmány elmagányosultságában – ez önálló Függelék, bár nem evidensen látszik, mitől függ, mennyiben nem áll(na) szerkezeti kölcsönhatásban a korábbi írásokkal (mintha nem lenne szlovák vagy cseh, francia vagy holland ultrajobb…?), de itt független mivoltában talán visszavetíti visszfényét az összes korábbi másképpen-akarjuk szándékra és körülményre, jobbikra és még jobbakra. A „kötet koncepciója egy tartalmi-formai szempontból összehangolt és arányosan tagolt, egymásra vonatkoztatott gondolatpáron alapul – írja kritikai értékelésében Oross Dániel egy szakmai folyóirat oldalain.⁶ Ugyanakkor, bár a kézikönyv „egyszerre láttatja a hazai mozgalmak fejlődését és a nemzetközi környezetből vett példákat, ezzel adva sajátos dinamikát és mélységet az általa vizsgált jelenségnek. E párhuzamok kétségkívül segítik a mozgalmak létrejöttével bekövetkezett változások értelmezését, az egyes elemzett esetek, példák kétségkívül elgondolkodtatják az olvasót” – írja Oross. Lehet igaza. A tarka forradalmasdi hívószavai és mozgósítási eszköztárai részben importáltak is, de a leggyakrabban hivatkozott írások között a sokszorozódó modernitások elméleti megidézése éppoly hangsúlyos, mint a grúz vagy ukrán utcai harchelyzetek fotói, wikipédia-hivatkozás és napisajtó-cikk, hibrid rezsimek teóriái és kultúrakutatási ősleletek készlete. A radikális Másik Magyarország, avagy az üvegplafon alá szorult valódi véleménytöbbség liberális világokkal szembeni kételyei talán kevésbé feslenek át az intézményes tudásrétegeken és manipulációs rábeszélőgépek csatazaján. A kötet mindenesetre a „tarka forradalmak” pánik nélküli lázadásait a kivonulás konkrét utcaiságával illusztrálja, s ennyiben villódzó összhangban áll a föntiekben elmesélt kötetek gondolati sűrítményeivel.

Persze, „ahogyan a mozgalom párttá alakul” mint körülírás a jobbikos lelkek és a „nem tetszik a rendszer” dalos jókedvének megidézett retorikussága – ha nem is egyazon oldalon, de – ugyanabban a kötetben olvasva még mindig nem egyértelműen ad meggyőző késztetéseket, mitől is kéne a pánikmegoldás felől a kreacionista intellektus felé fordulni…, s ha kell/lehet is, miért nem teszik ezt azóta sem, a csökkenő sűrűségű és még csökkenőbb létszámú utcai máskéntgondolkodás-történelemben. A Tarka ellenállás a békés rebelliseké. S lehet, leginkább a meztelen lányok hiányoznak…, vagy a lego-forradalom és a papírlap, melyen a félbeosztás után az egyik oldalra már szinte senki neve nem írható. Áttervezés kell. Egyelőre pedig még az is kérdéses, miképpen lehet tudatosítani „a Hatalmasokban, hogy egyszer mindennek vége lehet, s valamikor bizony minden kiérdemesült a vesztesek közé kerül…” Hisz szegények észre sem veszik, hogy tudatosították őket. Akik meg győztes tudatháborúra készülnek, még elő sem szedték a messzelátójukat…

A. Gergely András

1 Saxum Kiadó, Budapest, „Az élet dolgai” sorozat, 2008., 197 oldal.

2 Szrgya Popovics (Matthew Miller közreműködésével) Útmutató a forradalomhoz. Göncöl Kiadó, Budapest, 2017., 352 oldal.

3 Lásd Szrgya Popovics a TEDxKrakow rendezvényén készült előadásának felvétele – magyar felirattal – elérhető itt: https://www.ted.com/talks/srdja_popovic_how_to_topple_a_dictator?language=hu

4 Barcsi Tamás: A kivonulás mint lázadás. A kultúrától az ellenkultúráig, avagy a megtalált szabadság. Publikon Kiadó, Pécs, 2012., 242 oldal.

5 Napvilág Kiadó, Budapest, 2013., 501 oldal

6 Oross Dániel: Ma leszárad, holnap kinő? – Kézikönyv Közép-Kelet-Európa új mozgalmairól címmel, Socio.hu, 2013/3. szám, 63-68. On-line: http://www.socio.hu/9pdf/5oross.pdf