Bevallható szokásunk, hogy amikor a súlyosan európai történelmi vétségekről (szentföldi hadjárat, földközi-tengeri és atlanti gyarmatosítás, földrész-megosztó háborúk, vallásháborúk, népfelkelések és birodalmi konfliktusok) bűneiről, saját felelősségről van szó, mindig megtaláljuk az okokat, a szövetségeseket, a lepaktálókat, árulókat, megúszókat, kollaborálókat mint kísérő okokat és szégyenfoltokat. Akár nemzetieket is, akár az etnikaiakat, vallásiakat, morálisakat vesszük, akár a mindenkin és mindenen átsodró krízisek históriáját (forradalmak kora, napóleoni háborúk, világháborúk, titkos összeesküvések, holokauszt, gulágok, 56-os vagy 68-as megszállások, stb.) eseményeit, akkor a kisebb népeket, mikroállamokat, hamar villámháborús lerohanások áldozatává lett nemzeteket már nem soroljuk akkora magabiztossággal az említendők körébe. Pedig volt dán nácizmus is, litván pogrom is, belga szélsőjobb is, holland ütközőzóna is, nemcsak francia „résistance” vagy spanyol szabadságharc, varsói gettólázadás… S ezekre az „apróbb”, mégis sokszor emberszabású átmenetekre, melyek esetenként sok év vagy másfél-két évtized alatt is kényszerűen „viselkedtek” valahogyan, mintha nem gondolunk, nem emlékszünk olyan érzékenyes, s olykor mintha el is felejtenénk. Pedig…

Ilyesmire – a maga újságírós-történészi-regényes-krimialkotó tónusában – a nemrég megjelent könyv is kellő figyelmet fókuszál: Jan Brokken A megtorlás. Egy holland falu élete a német megszállás alatt című köteteⁱ annak is érzékeny példája, mire jut, aki „csak a valóságnak” hisz, vagy aki csak a „tényeket” kutatja, s akit legfőképpen a visszatekintő életelbeszélés emlékkészlete, a dokumentált világok lenyomatai érdekelnek. A regényes történelmi állapotrajz az események mögött a készségeket, álmos szürkeséget, otromba idegenséget, elköteleződést és belátást, történést és titkot, hallgatást és fohászkodást egyaránt megleli, a megszállók kíméletlenségétől az ellenállók ravaszkodásáig, a hitek katonás hívőitől a szenvedelmes leányig, a falusi földektől a bombázógépek közönyéig a kollektív memóriában megmaradt életvilág-bonyodalmakat is rögzíti.

A kötet (már bakaromantikus címlapja alapján is) afféle „csak regény”. Belelapozva persze korrekt dátumokat látunk, intézményneveket, hadtesteket, vezénylő parancsokat, így aztán a kezdő pillantással regénynek látszó mű egyben dokumentum is, szövegszerű anyagát aprólékosabban analizálva pedig beszédes emlékezés, aprólékos kutakodás, kitartó adatgyűjtés, mentális integritást feltörő narratív história, avagy egy helyi frászos bűn, egy települési örök emlék, egy gyászhely állapotrajza is, valahol (vagy a világhálón keresgélés szintjén) már a település, Rhoon legfőbb „sajtóanyaga” is. A szövegszövedék ugyanakkor az első laptól az utolsóig szürke vidékiség, zsilipek és csatornák, szelek és ködök, emberek és közönyök, remények és csalódások, bosszú és kimúlás, mindenkori létezés helyetti elvakult pusztulás – ezek révén pedig mindenkinek és talán mindenkoron szánalmas figyelmeztetés arról, mi várja a megesőket, a „jóljárókat”, a megszállókat, a megtévesztetteket, a hamiskodókat, a kegyetleneket, az örök irigyeket – az esendő és elbukásra ítélt Embereket.

A Szerző által mottóként választott idézet (Vaszilij Grosszmantól) a kötet alapkérdésére is részválaszt kínál: „Miért marad a múlt ennyire fájdalmas?”. Ennyiben a rejtelmes titkot is fölfedi: akinek még múltja van, bizony jelene is, amikor emlékezhet…! Az oldalanként feltünedező szereplők egy része a német közeledés hírére menekülőre fogja, s az alacsonyan berepülő bombázók szinte „az első adag bombát Waalhavennek, a másodikat Koolhoven úrnak szánták”, óramű pontossággal érkezve, a „Keletről megjött Sátán” mögött-mellett a családok kiirtása, elhurcolása, haláltáborba küldése sem volt kispályás. Ami ebből maradt, fotó, vizuális emlék, beszédfoszlány, plakáttöredék, kihallgatási napló, újságcikk, lelkészi emlékezet, náci szimpatizánsok vagy a Nép és Haza újságolvasói, őrszobán lányokkal hancúrozó kisfőnök, iskolás diákok csapdába csalt jövője, karszalagos hittestvér és háborús bűnöket vizsgáló hivatal tollnokának jelentése – ezek már a verések, kínzások, kivégzések, erőszakolások, rablások élménykészletével terheltek. Az 1944 októberében játszódó történetben egy Rotterdam melletti holland községben, Rhoonban meghalt egy német katona, amire válaszképpen hét holland férfit végeztek ki, családjukat elzavarták, lakóhelyüket fölgyújtották, s még a besúgók (itt is meglévő) szolgahada sem úszhatta meg kegyesebben. Mindezt valamelyest oknyomozó krimi-szerűen kell az írónak s olvasónak is föllelnie a kötet lapjain, ami közben fény derül arra is, mik a mögöttes viszonyok, a társas érzületek, a megjuhászodások és makrancosságok, elvek és utak a háttérben, mivé alakul egy települési közösség, ha módja lesz széthúzni, megúszni próbálni, hőssé válni vagy szerencsétlenül járni.

A falusi táj, „a polderek világa”, az árasztásos földművelés közege, ahol az árapály-szabályozás termőföldi kultúrája, a holland falu maga teremtette belvilága akár a mentális kalandokat igénylők, világjárók, szociális érzékenységűek vagy történeti mélységeket vadászók számára is izgalmas tér, s ebben a lelkész-újságíró-politológus-író habitusú Szerző olyan gyakorlott kézzel indít megismerő tanfolyamot, hogy azt már csak írókája, szituáció-teremtő magabiztossága, rejtélyek nyomába szegődő kitartó és krimi-biztonsággal formált nyomozási képessége múlja fölül.

Jan Brokken (1949) szüleivel Holland-Indiából hozta a spirituális fennköltség családi örökségét abba a mentális légkörbe, ahol a rongyolt felhők, masszív ártéri fűzfák, magas gátak közötti intim létmódok és a „villámháború” villámainak békétlenségeiből formálódó személyes históriák rakódtak egymásra, sőt tolulnak elő a köztörténetbe, emlékezetté válni. Az ellenállás intimitásai és az intimitások ellenállhatatlanságai egy helyben kavarogtak a múlt emlékével ott, ahol Brokken felnövekedett, s mintegy megkettőzött légköri feszültségben hozta tovább a náci megtorlás emlékezetét és a holland falusi élményemlékezet megosztottságát is. A feltáró szándék, a kötet dramatikus szála egyúttal e kettős intimitás és lezárhatatlan bűntörténet sajátos szövedékéből ered, s oldódik-szakad-feszül a fikcióba épített helytörténeti történeti terepszemle révén, beleértve az 1945-ös Politikai Nyomozó Szolgálat eljárási „dokumentációját”, a visszaemlékezők képzeteinek esetlegességét meg a kollektív tudat testcseleinek harmatcseppjeit is.

Mintegy tudatos írói szándék rejlik abban is, ezért egyértelműen dől el, hogy a stilisztikai görcsök révén besorolási mezőt kereső szemlélettel sem lehetne fikciómentesen dokumentáló kutatásnak, érzelmi száltól sem távoli regénynek, kollektív emlékezetet felszabadító szókimondásnak vagy oknyomozó sajtókísérletnek tekinteni. Mert akár ha helyszíni tónusú elementáris élményvilággal cicomázott helytörténetként olvasom, éppúgy vállalható, mint helytörténeti fikció és regényesített oknyomozó irodalmi riport alakjában, fantáziával dúsított tantörténetként is megállja a helyét, egyben valamely (senki sem ismer ilyesmit igazán) társadalomföldrajzi vagy faluhistóriai narratíva funkcióját is kiteljesíti. Végkicsengésében a valóságnak nevezett, a maga kietlen sokrétegűségében csak szégyenkezve lapossá tett tünemény lélekemelő tájrajza is. Olvasóra várva, a bárhol és bármikori megtorlás e holland falusi történeti példájával akár szenvedelmesebb és kritikusabb tónusaival, a semennyire sem ismerős holland történeti publicisztika rézmetszet-fotójaként, feketén fehér átmenetek párás rajzolataként ugyancsak. A település online fotói szinte rácáfolnak a piciny falusi miliő magyar analógiáira, a német bevonulás nagyváros-képei és a lécpalánk mellett önkényeskedő buzgalmárok emlékdokumentumai egyaránt csak a vizes-ködös-őszi tájat sugallják: a háborút, mely erők és fegyverzetek, bombázók és tankok mellett-mögött is emberekkel volt megrakva. Félelmesekkel és gyalázatosakkal, parancsnokokkal és talpnyalókkal, jóljárni igyekvő gazdákkal és piacról kiszorítani boldog haszonlesőkkel, örömlányokkal és őrparancsnokkal, lelkésszel és hivatallal. A holland holokauszt eseménytörténeteⁱⁱ bizonnyal nem fér egyetlen regényes térrajzba, de a békétlenség kora gyalázatos színfoltokat kap szinte minden lapon, a bosszú-ittas német nagyság pedig épp ekkor tarolta le a cseh Lidice és Lezáky lakóit,ⁱⁱⁱ pusztította ki Terezín közösségét vagy Hatiny egész lakosságát, a magyar vidéki zsidóság java többségét és Varsó népének egy részét is.^iv

E kötetnek mintegy „előhangja” szólal meg a település térképeinek részletrajza és az első fejezet történései között. Ebben a Szerző jelzi, hogy „A megtorlás valós eseményeken alapul. Kutatómunkám során szorosan együttműködtem Bert G. Euserrel, aki összegyűjtötte a jogi és történeti dokumentumokat, és interjút készített százhuszonnyolc szemtanúval, közvetlenül érintett személlyel vagy a közvetlenül érintettek hozzátartozóival. Több éves állhatatos kutatómunkája nélkül ez a könyv az elkészült változatnak csak halvány mása volna”. „Mindazonáltal – teszi hozzá mintegy lábjegyzetként – minden igazság csupán egyféle értelmezése annak, ami a valóságban történt”. Arról itt már nem kell szólnia, hogy minden „igazság” mögött más igazságok és annak tűnő akaratok, rejtélyek vannak, de ezek megmutatása nélkül nemcsak valóság-értelmezés nincs, hanem az élet sem lehetséges.

A. Gergely András

i Bérczes Tibor fordítása. Corvina, Budapest, 2019., 343 oldal

ii A holland holokausztról Jozeph Michman, Múlt és Jövő, 2003, http://www.multesjovo.hu/en/aitdownloadablefiles/download/aitfile/aitfile_id/516/

iii A cseh Lidice és Lezáky bosszúból lerombolása és lakóinak kivégzése vagy haláltáborba küldése:

https://mult-kor.hu/veres-megtorlassal-bosszultak-meg-ket-cseh-falun-reinhard-heydrich-halalat-a-nacik-20170612

iv további korszakos események: https://mazsihisz.hu/a-zsidosagrol/tortenelem/holokauszt/holokauszt-1