Csákó Mihály (1941–2019)

Nem nekrológ ez, csak emlékeztetőnek beillő elismerés, rangjelző hiány és memento. (Csákó) Misi, ahogy mindenki szólíthatta, egyik legkitartóbb küzdője volt az oktatáspolitika, szegénységhelyzet, egyenlőtlenségek, iskolázottság, szakmunkásképzés, szociális munkáslét, közoktatási reformok, alternatív pedagógia, oktatáskutatás, iskolai és politikai szocializáció, szakképzés, reformpedagógia, ifjúsági mozgalmak, állampolgári nevelés, családi és közösségi emlékezet szakmai kérdéseinek.ⁱ

Ezek persze olyan „varázsosnak” tetsző, holott sodróan mindennapos kérdések, melyek mögött nem elég egy rendszer (oktatási, politikai, iskolai, nevelési berendezkedés) áttekintő elemzése, hanem épp az árnyalatai, intézményei, egyedei, példái a lényegesek. Jóllehet maga is a nevelés, a képzés, a megismerés és megértés világa felől közelített mindehhez, korai publikációiban a tradicionális tudásátadási rendszerek Claude Lévi-Strauss révén a közgondolkodásba került strukturális minőségeit vizsgálgatta, későbbi elméleti (és főként egyetemi oktatási) vállalása a hatvanas évek közepétől a szociológia honosítása és a társadalmi tudás átadásának mintázatai mentén alakulhatott, sőt szűkebb irányt vett az oktatáskutatás, az ifjúságszociológia, a szocializációs folyamatok és a demokratikus rendszerépítési struktúrák mélyebb elemzései felé. Társadalomstatisztikai vagy neveléstudományi munkákat nem ismerő olvasók számára feltehetően elvarázsoltságok mindezek, s talán olyan tudásterek, melyekbe épp akkor, ha érvényesülhetnek, nemigen látunk bele, sőt nem is értjük jó ideig, mitől olyan, amilyen, mitől jó vagy hatékony, sikeres vagy kártékony az oktatás, az iskola, a tudás cseréje, a megismerés öröme és kínja, a mindemögött álló intézmények működési mikéntje, felelőssége, kegyelme vagy kivagyisága.

Úgy alakulhatott, hogy a magyar felsőoktatás, az iskolarendszer, a modernizált képzés vagy a mindenkori iskolai szocializáció alapkérdései éppúgy foglalkoztatták, mint az ifjúság mint jelenség nemcsak korosztályi, hanem korszakosan jellemző társadalmi állapot részproblémái. Az utóbbi években rendszeres és kitartó résztvevője volt a tudásrendszer és az egyetemi oktatás totális lebutítását előirányozó állampolitikai iránymutatások elleni obstrukciónak, kitartó partnere az Oktatói Hálózat és a budapesti egyetemi diákfelvonulások kezdeményeinek, s régi idők óta szerzője az Esély, az Educatio, a Socio.hu, a Magyar Tudomány, a Szociológiai Szemle, az Iskolakultúra és más szakmai folyóiratoknak. Nem lehet ez fóruma, helyszíne az életmű méltó elismerésének, így csupán egy jelzés szerény tónusa marad a tegnap elhunyt kutató munkásságának, fontosságának, szívélyességének és közvetlenségének. No meg annak, ami most már nincs Vele…, de marad a hiányával, emlékezetével, barátságosságával.

Másfél éve, hogy a független diákmozgalmak és a demokratikus oktatási rendszerért végzett aktivitása elismerő díjának átvételén lakonikusan csupán ennyit mondott:

„Szerintem a társak bizalmát és elismerését kiérdemelni nem egy aktus, hanem folyamatos múlt és folyamatos jövő...”

Ez szinte a legtömörebben fejezi ki, amit a bölcsészettudomány, a pedagógia, a nemzetközi oktatáspolitika és a szociológia-elmélet, ifjúságkutatás és társadalomtudományi doktori képzés színterein, folyamatos múlt és lehetséges jövő formálásáért megtett… A „köszönet” itt nem elég, az elismerés is kevés, az emlékezés pedig csupán formális mozzanat. Misi velünk volt, s most már marad is.

(A.G.A.)

i http://tatk.elte.hu/hir?id=NW-2614