Alább a „minimalizáló” jelző dacára egy alaposan moderált és elismerést érdemlő produktumról szólnék, alapjában véve két tételben. Első ezek között egy visszatekintő, a kezdetektől és indulástól ismerkedő, a második pedig a folytatás, a szerzői és kutatói pályamű későbbi szakaszára jellemző munka szemléje. Futó szemle csupán, sőt inkább átfutó vagy elfutó, mivel ez nem szakfolyóirat, ahol a kritikai tónusnak elementáris kötözködéssel kell megalapoznia a maga igazát, és elismernie vagy jóváhagynia a szerzői vállalás minőségét.

A szóbanforgó Szerző ezúttal Régi Tamás, aki kulturális antropológus tanulmányait a miskolci egyetemi közegben végezte, s indulását innen egy (ott amúgy korántsem megszokott tárgykör, tématerület, földrajzi miliő felé tájékozódás, konkrétan) afrikai terepmunka megkezdése jelezte. Első összegző műve Nomádok között Kelet-Afrikában címmel jelent meg.¹ Társadalomtudományi érdeklődésű és a másságokra fogékony lelkek között vajon kit ne érdekelne Afrika rejtélye, mítosza és valósága? Ki ne emlékezne vadászkaland-olvasmányokra, televíziós magazinműsorok élménydús perceire, tányérajkú népek fotóira, maszai harcosok táncára, kősivatagi kietlenségre vagy Teleki-expedícióra, djembék ritmusára vagy pálcavékony faragott figurákra az afro-boltokban?

Régi Tamás, aki nem elégedett meg a hazai tájakon hozzáférhető afrikai szakirodalommal, hanem nekiindult az észak-kenyai Chalbi-sivatagnak és a dél-etióp Omo-medencének, hogy magánérdekű expedícióját az antropológiai kíváncsiság hajtóerejével vigye véghez, s most kötetben foglalta össze három hónapos kalandozásait, melyet az Anthropolis egyesület jelentetett meg. Nem lévén afrikanista, s ebből fakadóan nem is izmoskodva a „jobban tudás" vagy a másfajta tapasztalat bölcsességével, a könyvet most a szerző intenciónak megfelelően igyekszem megolvasni és bemutatni, nem pedig a magam vaksisága alapján. Régi Tamás ugyanis bevallott szándékkal írta művét egyszerre két céllal és két olvasói magatartásnak tálalva: tudományos expedíciót lepipáló módon, egyedül kalandozott a hol vészterhes, hol álmosítóan forró, betegséget lehelő, pillanatszerű változásoktól gazdag tájakon, s ezt a kalandregényt kínálja elsődleges olvasatra, kényelmes fotelban telelő kíváncsi olvasóknak; hol pedig zord szakirodalmi paraméterekhez tartva magát, a kutató primér kötelezettségével és az etnológus gyűjtő szakmai korrektségével tálalja az afrikai népek szociokulturális tájképét. A kötet hátoldali szövegében egyértelműen leírja célját: „Antropológiai szempontból leginkább az érdekelt, hogy milyen viszonyban vannak a 21. század elején a sivatagban élő nomád népek a sivatag határán létrejött városokkal és a kormányokkal. Tisztában voltam azzal, hogy a választ csak úgy kaphatom meg, ha minél több helyre eljutok. Sivatagok mélyére, isten háta mögötti porfészkekbe, ahol nem ritkák a fegyveres nomád rablóportyák és a nőrablások sem. De megfigyeléseimet megróbáltam függetleníteni a mindennapi kényszerű kalandoktól. Az olvasóra bízom, hogy ez mennyiben sikerült”.

Amilyen kegyes a fölajánlás a mű megítélését illetően, annyira felelős is az ítélkezés a

kétféle olvasói attitűd szempontjából. Minthogy magam is antropológiai érdeklődésű/érdekeltségű volnék, és sosem jártam sivatagi népek között, a két olvasat

összemontírozását, egymásra vetített összképét igyekszem megkonstruálni. Elsőként is a vállalkozás körvonalazott értékelésével, majd egyes részleteit, s végül a kötet tudományos hozamát illetően. De már az első körvonalaknál engedtessék meg az összevetés a lehetőség és a megvalósulás tartalmait tekintve. Régi Tamás, aki nemrégiben a Magyar Afrikanisták fotókiállítását szervezte meg az első magyar terepkutatók kincseitől napjaink fotósainak és kutatóinak dokumentációiig fölmutatva e földrész magyarok által korántsem elkerült tájain készült fotográfiákat, ezt a kötetet is olyan képekkel dúsította, amelyek feketén-fehéren beinvitálnak a megismert-megtapasztalt népek belső tereibe, színesen fölvillantják a tájak természetét és kíméletlenül zord harmóniáit, ugyanakkor tudományos érvényű lenyomatot adnak a szerző jelenlétéről, olykor belekomponálva magát a kutatót is. Ez a vizuális horizont – éppúgy, mint a mű kalandos és a tudományos rétege – kellő hátteret és mélységet, tartalmat és üzenetet adnak ahhoz, hogy értékes opuszról szóljunk. A lehetőség, hogy a kalandok sorát követve, talpunk koptatása nélkül elkísérjük a szerzőt egyetemi padsoraitól a Teleki-vulkánig – kiváló összhangba komponált a kötetben. A megvalósulás árnyalatait tekintve azonban talán nem lenne érdektelen megfogalmazni az olvasói kritikát, mely szerint az eldöntetlen szándék, hogy mesélni akar vagy tanítani, bizonytalanná teszi a szakmai érdeklődőt… Ha szakkönyvnek olvasom, felszínesen kalandozó, ha pedig semmi más nem érdekel, mint hogy miképpen találkozott Tamás a maszai hatalmakkal, vagy hogy miként írható le egy rokonsági rendszer egy szétszórt lakosságú nomád tájon, akkor át kell lapoznom a személyes zöngeségeket. De hogy egy felszínesebb, ugyanakkor mégis zavaró momentumra utaljak: mintegy öt oldalanként előfordulnak olyan fogalmazási egyenetlenségek, amelyek az értő olvasószerkesztői tekintet hiányára utalnak, s még fotók is akadnak, melyek érvényüket veszítik a tördelés művészisége vagy az „öndokumentálás” szándéka okán (pl. a kikuju biciklisből csak éppen az alany nem látszik, a Szerzőről készült felvételek egyike-másika pedig oly életlen, hogy csakis bizonyítékként szolgálhat ottlétére – de akkor meg minek?! –, miközben a fotók többsége jól komponált és szakmailag is korrekt…).

Márpedig a kötet elszánt szándéka e furmányos ismeretterjesztés. Régi Tamás kemény fából faragott, makacsul kitartó személyiség, akinek ha vallomásra kell vetemednie, akkor szinte önkínzó módon vállalja csupán, itt meg éppen e személyesség elkerülhetetlenségével kíván célt érni, s az olvasót a szakmai kérdések felé-közé invitálni. Ilyen például a bevezető, „Ahogy kezdődött” fejezet is, amelyben a szerző úgy viselkedik, mint egykor volt felfedezők, akik mindjárt a családfával, iskolai élményekkel kezdik a Kilimandzsáró meghódításáról szóló útirajzot, váljon annál hitelesebbé tényleges ottjártuk azáltal, hogy bemutatkoznak… Megvan a haszna ennek is, hisz innen tudjuk meg, mivégre indult Régi Tamás éppen Afrika tájaira, miként vérteződött fel a „választott antropológus” szereptudatával, miket olvasott el útra indulás előtt, s egyáltalán, milyen viszonyt lát megnevezhetőnek az elméleti antropológia és a terepkutató, állomásozó, résztvevő megfigyelő szereptudat között. Itt kap mintegy „beavatást” az olvasó az antropológusok kutatástörténetébe, noha ez kissé elnagyolt vázlat, s néhány vitatható állítást is magába foglal. Itt kapunk képet arról is, miként dönt a szerző – hogy kedvenc formuláját idézzem, a „fiatal antropológus” – a terepkutatás mellett, szemben a posztmodern interpretatív eszmeirányzatokkal és empirikus tapasztalat nélküli tudományossággal. Talán fontos felvezetés ez annyiban, hogy „képbe hozza” az olvasót, indokolja valamelyest számára, hogyan és miért vág neki valaki szakadékoknak és vulkánoknak, kősivatagnak és a megszokott kommunikációval megközelíthetetlen népek hétköznapi világának. Márpedig a kötet első lapjairól is megtudjuk, a V. S. Naipaul regényéből vett mottóból: „A világ olyan, amilyen; a gyengéknek, a semmi embernek nincs benne helye”. Régi Tamás pedig az a vállalkozó, akinek még részletesen taglalt sebeződései, lázai, rosszullétei ellenére sem üthetik a fejéhez, hogy gyenge lenne. Talán ez az „önfejűség” kell elsősorban Afrika túléléséhez, s mint a kötetből kiderül, olykor még ez is kevés ahhoz, hogy a távolról oly idillikusan és zártan, „természetesen” és romantikusan érintetlenül élő népek elszenvedni legyenek kénytelenek a globalizáció, a városi és a pénzügyi-katonai érdekek drabális betöréseit, s olykor még a szomszéd nép vagy saját törzsbeliek erőszakos uralgását is. Fontos momentumok ezek, s nemcsak a Régi Tamás által bejárt területeken érvényesek, hanem Afrika jelen állapotát tükröző egyéb írásokból is első szinten kiolvashatóak.

A recenzensnek nem áll módjában a rendelkezésére álló keretek között a kötet további

fejezeteit is részletesen ismertetni, mérlegelni, értékelni. Miként a szerző is „olvasóira bízza”, mennyire sikerült a kortárs kérdéseket az évezredes helyi kultúrák között föllelni és mintegy „kihangosítani”, így magam sem tehetek másként a kötet egészével. Két momentumot azonban szinte nélkülözhetetlen lenne szó nélkül hagyni, ezeket a könyv olvasóinak „tanulságképpen” kiemelném. A kötet egésze jól fölismerhetően hordozza a szerző kettős közlési szándékát, s ezzel nem is lenne talán komoly baj. Erre a célra a kötet alkalmas, és tekintettel a hazai antropológiai kutatások között oly kis számú afrikai tematikára, ezzel nemcsak hiánypótló szerepű, de nóvum is. Becsukva a kötetet, s latolgatva, mit adott végül is, kétségtelen erényként ismerhető el, hogy sajátos, stilárisan ugyan még körvonalazatlan, de a kortárs afrikanisztikai kutatások beszámolóihoz viszonyítva mértéktartóan követi azok leíró, ismeretterjesztő, élménykínáló és értékelő alaptónusát. A szerző több ponton is megvallja, hogy az afrikanisztikai szakirodalom általa ismert forrásai közül melyeket tekinti a maga számára érvényes opusznak, melyek nyomán szánta el magát épp ilyen kutatásra és élményközlésre. E keretek között pedig következetesen megmarad, jóllehet az élménybeszámoló tónusa inkább dominál a kötet egészében, mint a felfedező-gondolkodó etnológiai forrásközlések. (Ezt egyébiránt tükrözi a jegyzetek anyaga is, melyek igen szűkszavúak az esetek többségében, bárha a szerző a kötet felhangolójában azt ígéri, hogy a jegyzetanyag a szakmai érdeklődéssel közeledőt is bevezeti oly rejtélyek világába, amelyek nem érdekelnék az „átlagolvasót”). Rövidebben talán úgy fogalmazhatnám: a kötetet a tudományos kaland szubjektivitása és az önismereti élmény objektivitása közötti tudásmezőben lehet elhelyezni, a szerző kedvére kalandozik időnként az egyik, máskor a másik irányba, s ránk bízza ennek értékelését. E téren, s ezzel a produkcióval tehát cselesen kikerüli a tudományos „felfedezés” dicsőségét, de fölülmúlja a futó kalandismertetés felszínességét is. Bizonyosak lehetünk talán abban, hogy egyetemi tankönyv nem lesz a műből, de egyszersmind abban is, hogy a most beiskolázott kulturális antropológusok és afrikanisták olyan forrásműként vehetik kezükbe Régi Tamás munkáját, amilyet ilyen céllal és ilyen szisztematikus barangolást ismertetve még nemigen írtak Kelet-Afrika eme tájairól. (Korántsem feledve Sárkány Mihály, Borsos Balázs, Sebestyén Éva, Ecsedy Csaba és mások megannyi területen egzaktabb, de kétségtelenül szűkebb körű áttekintését, monografikus szándékát és ezért könnyedebben konstruált tematikus horizontjait…!)

A másik, ennél talán még érdekesebb erénye a kötetnek, ami a kalandos ismeretre vágyó olvasót talán kevésbé érinti, a mélyebb szakirodalmi érdeklődést tanúsítót viszont annál inkább, hogy a könyv az antropológiai tudásterületen empirikus kutatásra épülő műegészben hol helyezhető el. A kulturális antropológia hazai irányzatai (kissé merev, de sokak által érvényesnek tekintett felosztás alapján) nemcsak elméleti és terepkutatási ágazatok szerint oszlanak meg, nemcsak történeti és jelenkori, hazai és tengeren túli, vagy hagyományos témaválasztású és interpretatív tónusokban térnek el, hanem ezen belül a megtalált terep, a kutatási ismeretanyag és a kutató személyének összehangolt bemutatása, „irálya”, stiláris földolgozása terén sokkal inkább. A történeti, a filozófiai, vagy pszichológiai, orvosi, vallási, politikai és gazdasági antropológiák tematikus felhangjainál sok esetben árnyaltabb különbségek szólalnak meg a reprezentáció, a tudásminőségek bemutatása, megnyitása terén. Régi Tamás, aki ugyan a bevezető fejezetekben már bevallja, mely iskolákat járta és milyen érdeklődési irányban találta meg a számára érvényes antropológiai célképzetet, ezt a megjelenítési módot olyan személyiség nyomában választotta ki magának, akinek voltaképpen sosem volt hallgatója, sem kollégája, sem vallottan követője. Ez a közlésmód leginkább Boglár Lajosé, aki ugyan nem volt afrikanista, de dél-amerikai terepmunkáinak java többsége épp olyan módon hangszerelt, amilyen stiláris tartományban Régi Tamás műve megszólal. Magam sem tudom, Boglár Lajos vállalná-e ezt a stiláris közelséget, és szerzőnk bármily tudatosan vagy ösztönösen követte-e Boglár interpretációs stílusát, de ez talán nem is a recenzens által eldöntendő kérdés. Talányos volta azonban az analógia-alkotáson túl méltó magyarázat keresésére is ösztökél, s ezt alighanem a következőkben lehetne röviden összefoglalni. Régi Tamás célja kevéssé lehetett Boglár Lajos művének inspirációjára hagyatkozni (a kötet bibliográfiájában nem is szerepel Boglár neve), de annál inkább követi Tamás a hazai afrikanista kutatási hagyomány legjobbjait, akiknek utazó és ismeretközlő afrikai kötetei „valahol” ezt az élményközeli és benyomásalapú etnográfiát alapozták meg. Nem mintha a magyar „afrikanisták” mind-mind egyazon hangnemben írnának, vagy egyetlen stílusrétegben hangszerelnének, de mentális alapjaikban mégis több ponton harmonizálnak. Ebből viszont az következik, hogy Régi Tamás a választott úton, a megismert szakirodalommal és a megtanult afrikanisztikai stúdiumokkal abba a tudásmezőbe kéredzkedett be, ahol nála nemzedékekkel idősebb kutatók, és az övénél jóval súlyosabb szakmai életút előnyeivel büszkélkedők már jelen voltak mint elődei és kortársai, követendő példák és szakmai mércék. Ez pedig aligha mondható kisszerű dicsőségnek egy elsőkötetes „fiatal antropológus” esetében. Kevesebbet pedig talán nem is lehet kívánni ehhez a teljesítményhez, mint azt, hogy első könyvénél csak a második és majdan a többi legyen jobb…! Az afrikai világ, s ebben a poliszokat körülvevő eltiport környezet pedig legyen a változásokat elviselni még erősebb és türelmesebb, hogy a következő könyvek is fölmutathassák még a megőrzött kultúra elemeit, tartalmait, évezredek óta változni állhatatos értékeit…!²

Egy társadalomkutatói pálya, egy életút-tapasztalat, egy világkép és létmegismerési gyakorlat mindig izgalmas, akárki produkálja… Régi Tamás második könyvéről, s ebben hosszabb terepkutatásának áttekintő, arra némileg „kritikai” értelemben is rálátó, valamelyest összegző kötetről szólva alapszempontként kiemelendő, hogy újabb munkája „az utóbbi húsz évben” lezajlott változásokról szól, a Mursziföldön régebben megkezdett és később is folytatott kutatásai alapján. Lehetne talán mondani: „egytémás” kutatóról van szó – aminek fogalomképpeni jelentése korántsem pejoratív, mindössze azt tükrözi, amit a Szerző személyisége, részben önképe, részben a Róla szakmai színtéren megalkotott kép is megerősít. Nevezetesen hogy amibe „beleáll”, amit elhatároz és elkezd, azt gőzerővel és kitartással végigviszi, tolja, képviseli, elbeszéli, ellenőrzi, módosítja, kiteljesíti – de abba semmiképp sem hagyná, s ha újra nekiindulhatna, ismét ugyanúgy az Etiópia és Dél-Szudán határán fekvő tájnak fordulna, hogy Mursziföldre jusson, ehhez a nílusi-sivatagi nomád legeltető néphez, ahol már számos helyre inkább visszajár, mintsem csupán felfedezné. De ez még csak nem is igaz, mert épp a másságokat fedezi föl nekünk és helyettünk, s az is lehet, talán mi nem ismerjük leeds-i egyetemi évei és kelet-ázsiai turizmus-kutatási anyagait, melyeknek tapasztalatait viszont ebbe a mostani kötetbe már valamelyest bevonta. Bevonta tudás, elődök életművének figyelembevétele, háttértámogatás és célok terén is, amiképpen a hazai pályán megszerzett tudásháttér birtokában kezdhetett afrikanista életmű építésébe. Alig egy hónapja jelent meg immár harmadik kötete,³ amely nem minden kutatóval fordul elő túl gyakorta, így hát a második nagyobb mű értékelésében máris elmaradással kell küzdenünk, s a harmadikat szükségképpen egy másik, kiesebben összegző alkalomra hagyjuk.

Az alább lapozgatandó kötet a Qadmon Kiadó gondozásában jelent meg, mely tényből talán olvashatnánk értékrendet is, de ez nem lehet bizonyosságunk. A korábban Casanova szerelem-vallomásai, Pierre Clastres erőszak-archeológiája, Otto Weininger naplójegyzetei, de Sade márki börtönnaplója, Nicolás Gómez Dávila széljegyzetei, Gilles Deleuze és Félix Guattari Kafka-interpretációja, Albert Caraco káosz-kötete, Semezdin Mehmedinovic szarajevói tanúságtétele, Cioran Könnyek és szentek-je kiadásában alapozó szerepet vállaló kiadó bizony érdekes és kihívó hátteret formál Régi Tamás kötete köré, mely Minimális antropológia címen jött a világra.⁴ De a kontraszt, melyben a sokszor-párszor bizonytalan, megszállott, elkülönböző típusú emberek személyes vallomásai és világleírásai, valamint az afrikai terepén szédületlen nyugalommal bandukoló antropológus között feszül, mégis kihívóan érdekes. Több szempont is van, ami miatt. Sorolom.

Az első kontraszt talán a fennebb jelzek egyéniségek, korszakosan meghatározó személyiségek, hősök és túlélők, értelmezők és értelmezettek befelé védtelen, kifelé elektromos rájaként ütni kész típustana, és a résztvevő ottlétre, regisztráló megfigyelésre, befogadói nyitottságra kész terepkutató között feszül. Clastres ugyan a legjobb dél-amerikanisták egyike, maga is terepkutató, sőt Mehmedinovic szarajevói naplójánál sem kell gyilkosabb társadalmi terep, de Régi Tamás könyve másfajta jelenlétre és még másabb interpretációra vállalkozik. Jószerével sem erőszak nem szerepel kötetében (mint a korábbi kettőében), sem a fennen tudományos elvontság nem megvallott célja (mint a Qadmon-kötetek meghatározó többségének). Sőt, amit kötetéről s annak készüléséről, céljáról elárult, az éppen az elvont helyetti személyest fogja össze a messziről okos másként-tudás helyetti beilleszkedő alázattal. Lám, a kötet fülszövege szerint: „Bár hitvallása szerint az eredményes antropológiai vizsgálódás minimális feltétele az idegenség megélése, jelen kötetében arra is rámutat, hogy napjainkban miért nem elegendő egyszerűen csak visszatérni a klasszikus terepmunka gyakorlatához. Régi Tamás egyrészt arra tesz kísérletet, hogy maga mögött hagyja az öncélúan működtetett tudományos retorikát, másfelől igyekszik eltávolodni attól az elavult szemlélettől, amely képtelen számot vetni a terepmunka esetlegességeivel, a felszámolhatatlan előítéletekkel, az érzéki benyomások és a banális (vagy épp eksztatikus) élmények valódi jelentőségével. Naplórészletekből, tudományos eszmefuttatásokból, sőt, fikciós elemekből építkező műve egyedülálló pillanatképet ad a napjainkban komoly kihívásokkal szembenéző murszik életvilágáról – a tömegturizmus nyomán megváltozott gazdasági és esztétikai értékrendjükről, önképük radikális átalakulásáról, általában pedig a modernitásban is továbbélő mágikus gondolkodásról. Reményeink szerint e beszámoló a szakmabeli és a laikus olvasók előtt is újszerű megvilágításba helyezi a kortárs antropológia lehetséges útjait”.

Mielőtt a további kontrasztok sorolásába kezdenék, érdemes egy aprócska fény-nyalábot vetíteni az egyik kulcsfogalom köré: „minimális feltétele az idegenség megélése”. Visszatérek még erre, de hadd folytatom a lapozgatással.

A kiadói ajánlás is utal a további kontrasztok egyikére idézve a Szerzőt: „Hogy miként viszonyulnak a tájban és a testeken fellelhető minták az állam esztétikájához? Egy nap a magantói iskolában néztem a murszi gyerekeket... A tanítás előtt és után minden áldott nap kiterelték őket az iskola előtti térre, ahol szigorúan az osztályok és testmagasság alapján rendezett sorokat alkottak, mert a tanítók szerint ez így helyes, így mutat jól. A testek ’szabályos’ vonalba kényszerítése teljesen eltér a hagyományos murszi kommunikációtól, a körbe rendeződve lebonyolított eszmecseréktől. A kör alakú közösségi tereket kiszorítják a politikailag szabályozott kontaktzónák, melyeknek rendezőelve a vonal. Az iskolaudvaron egy olyan társadalommal szembesülnek a murszik, amely mindenről lineárisan gondolkodik: hosszú, egyenes sorokba állítja alattvalóit, hogy megszámolhassa és megadóztathassa őket, hogy egyáltalán kommunikálni tudjon velük” (a kiadói Facebook-oldalon a szerző fotójával illusztrált ajánlás, a felvételen a magantói iskolaudvar).

A hazai afrikanisztika kutatási miliője sok tucatnyi szakma művelőit foglalja magába. Irodalmártól történészen át hidrológusig és etnográfusig, nyelvésztől politológusig, etnológustól olajkereskedőig vagy imámig sokféle változat akad, kairói egyetemi tanártól rovartanászig egy hosszú sor tematikus érdeklődés fordul Afrika felé, s az utóbbi időben egyre erőteljesebb külpolitikai, fejlesztés-fókuszú, sőt beruházási vagy oktatás-támogatási törekvésekig bezárva. Régi Tamásnak ebbe a szakmai közegbe illeszkedése nem kivételes, nem előzmények nélküli, de sajátos. S nem utolsósorban azért, mert a kutatói attitűd terén az adatgyűjtő etnográfustól sem áll távolabb, mint a terepkutatási élményt a brit szociálantropológusok között már nem ritka ironikus rálátással kezelő megoldástól. Ismét, immár másodjára is egyszerre a találkozások antropológiájának leírója, a kontaktzónák meglátója, egyúttal határaik átjárója, megint más helyzetekben ezek tiszteletben tartója, továbbá a külső, tapasztalati hatások befogadója és leírója is, mindeközben kétségtelenül maga is hat, maga is részt vesz egy folyamat leíró tudatosításában, képek és szövegek, élmények és emberek kölcsönhatásainak cserefolyamataiban. Erre mint élményre, tudástapasztalatra is úgy tekint, amin meglepődni ugyan lehet, de nem érdemes, meghatódni még kevésbé, s totálisan bevonódni szintúgy képtelenséggé lesz. Ím a fölidézhető állapot: a megfigyelő, aki konstatálja az „állami esztétika” működését, a hagyományra erőszakkal rányomódó kényszert, de a hagyomány leleményes kihasználásának sokféle módjáról (is) szól egész kötete… A „belátás”, a „rálátás”, sőt a „tisztánlátás” is egyszerre kelti a kételyt a valóságlátás lehetőségét illetően, miközben az idegenség folyamatos megélésével az objektivitás látszatát kelti, avagy efféle „igénynek” felel meg, mikor európai miliőbe hozza haza afrikai tapasztalatait. A „minimális” antropológia így már „optimális” kíván lenni, mégpedig az európai optimum, az angolszász antropológia, a brit kutatások lenyomataként (is) honosított kutatásmódszertan nevében. S bár e dilemma több fénypontba kerülő kérdésnél is áthatja az értelmező leírást, valahol az önmagára mint megismerőre ható tudáskényszerek kritikai tónusa mégis elmarad Régi szöveganyagából. A „láthatatlan hatalom hívásának engedelmeskedve” afrikai útjára induló kutató így sajátlagosan egy lesz csupán a félnomád emberpiac vevői, közvetítői, beszállítói, szereplői között, kinek ha vannak is dilemmái, csak nehezen léphet ki abból a szerepből, hogy korrekt leírásai alapján is a jövő turisztikai vállalkozásai elé bocsássa áttekintő elemzését. A „minimálisból” ekképp is pragmatikus optimum lesz…, igaz: életközeli, hiteles, őszinte és emberi, de olcsó felhasználásra beállított világokban mégis haszonelveknek kitett helyi mikrouniverzumként.

A kötet fülszövege ugyanígy egy szerves ellentmondásra, a minimum-megismerés és a maximum-kihasználás közötti kontrasztra világít rá. Ennek mögöttese, időbeni velejárója, amivel egyébiránt a kötet is kezdődik: az elődök, a régi kutatók aspektusai, felismerései, feldolgozásai és az új nemzedék Régi Tamás képében, aki nem tudja, nem is akarja elkerülni, hogy ráébredjen, sőt ráébresszen a kutatónemzedékek közötti megismerési metodikákra, a feltárás és terepkutatás mibenlétére, a tudományos nóvumként interpretált sajátosságokra, no meg arra, ahogyan Ő maga találkozik ezekkel, feldolgozza, átértelmezi, felnő a problematizálás feladatához és el is végzi azt. Példaképpen a kötet talán legharsányabb kontrasztja (itt most a következő, harmadik kötete ajánlójából idézem, mert ott még harsányabb tónusú): „A mursziknál járó turisták elsősorban a helyi asszonyokra kíváncsiak: a mezítelen felsőtestükre, az arcukra, a szájukra, de különösen az ajaktányérjukra. A másság testi megnyilvánulásai érdeklik őket. Akárcsak felmenőiket, akik a freak show néven ismert cirkuszi előadásokon bámulhatták – többek között a budapesti Angolparkban is – a ’torzszülötteket’ és az Afrikából európai színpadokra hurcolt ’vadakat’. /…/ A kötet a Dél-Etiópiában élő murszik külvilággal való kapcsolatáról szól. A murszik egy félnomád közösség, akiket az utóbbi két évtizedben egyre több külföldi turista látogat meg, főleg azzal a céllal, hogy ajaktányéros murszi asszonyokat fényképezzenek. A turisták megjelenése teljesen új helyzet elé állította ezt az addig aránylag hagyományos életmódot folytató közösséget. Hirtelen olyan tárgyak és eszmék jelentek meg közöttük, amik addig csak nagyon csekély mértékben voltak jelen a murszi mindennapokban. A készpénz, az alkohol, a bérmunka, a fotográfia, az idegen nyelv különböző módokon hatottak az emberek gondolkodására. A kötet ezekre a folyamatokra, mindenekelőtt a murszi társadalomra koncentrál, a turizmus csak belépőpontul szolgál gondolkodásuk megértéséhez. Olyan tágabb kérdések megválaszolására szolgál, mint a globalizáció, vagy éppen az afrikai kontinensen végbemenő modernizáció. A szerző közel húsz éve kezdte meg kutatásait a murszik között, és hazai viszonylatban az egyetlen afrikanista, aki ilyen hosszú terepmunka révén kísérte végig egy afrikai nép történetét és társadalmi változásait. A kötet hasznos tanulságokkal szolgál az antropológusok, néprajzkutatók, a turizmussal, a globalizációval és a fotográfiával foglalkozók számára egyaránt”.

Nos, a fennebb jelzett kontrasztok között is ez a legkiemelkedőbb. Az „autentikus”, hiteles, még romlatlan nép, amint nekikészül a turisták aznapi inváziójának, mint színész az esti előadásnak, s kimódolja aznapi szerepét, pénzkereső módját, a „hitelesség” hitelesítésének egyedi verzióját. Mindezt pedig a kutató hitelesíti, közös fotójukkal, saját szelfijével, a murszi barátok-ismerősök kezében exponálódó fotóval, a jelenlét visszahitelesített kortárs minimumával. S épp ettől izgalmas, hogyan lesz az autentikációs folyamat maga is hitelessé, ha hitelesen beszélik el…

Mintegy a „minimális” antropológiát hitelesítő leírásban, mely a Szerző akadémiai intézményének oldalán található, még egy további aspektust kínál a maximalizálható minimálishoz, egy részlettel a kötetből: „Nem az egyedüli igazságot kerestem. Nem valami végérvényesnek szánt antropológia megírására készültem. A társadalmi cselekvések funkciója helyett a jelenlétük érdekelt. Az foglalkoztatott, hogy milyen emberi kapcsolatokat kínál a világ az egyénnek, és hogy antropológusként mekkora esélyem van megérteni ezeket. Mivel az egyik legkorábbi – és nekem máig legizgalmasabb – antropológiai elmélet, amit James G. Frazer fogalmazott meg Az Aranyágban, a mágikus kapcsolat mibenlétét járja körül, engem is ez a téma kezdett foglalkoztatni. A mágia az élet jóval több területén jelen van, semmint gondolnánk. Nem akartam az emberi létezés eme megnyilvánulásának feltelenül okát találni, nem rögzíteni szerettem volna a jelenséget, hanem felszabadítani minden funkcionalista értelmezéstől, hogy bármikor, bárhol új formát ölthessen. Biztosra veszem ugyanis, hogy mire sikerülne keretbe foglalnom, addigra új szereplők már máshogy játszanák a darabot. Hadilábon álltam a történetiséggel, holott az egyének és csoportok közti kapcsolat, a mágikus közeg megértéséhez tisztáznom kellett, hogy mennyiben fogott rajta az idő. Elöljáróban el kell mondanom, hogy nagy hatással volt rám Michael Jackson, a Minima Ethnographica, valamint Michael Taussig, a My Cocaine Museum című mű szerzője. Ők ketten azon kevesek közé tartoznak, akik antropológiai keretbe tudták ágyazni a mágiát, az utánzást, a testiséget és ezek jelenvalóságát érintő filozófiai kérdéseket. Nem véletlenül, hiszen mindkettőjüket filozófusok inspirálták: Jacksonra Theodore Adorno Minima Moralia-ja, míg Taussigra Georges Bataille Vision of Excess-e volt nagy hatással. Az is összeköti őket, hogy montázsszerűen egymáshoz illesztett témáik műfajilag sokszínű, esszéisztikus feldolgozásában az elméleti felvetéseket mindig a terepen szerzett ismeretekkel elegyítik. Én is egyszerre törekedtem elkerülni a sekélyességet, illetve a szűkös és száraz definíciók halmozását, erre pedig, ahogy Hannah Arendttől tudjuk, az esszé a tökéletes műfaj. A kísérletező írásmód nekem is lehetőséget kínált, hogy a klasszikus antropológiai leírást valós élményekkel gazdagítsam, és hogy a murszi kultúra és társadalom elemzésével egyidejűleg az antropológiára vonatkozó átfogóbb fejtegetéseket is szavakba önthessek. Az a tény, hogy az általam legtöbbre tartott antropológusok – Claude Lévi-Strauss, Clifford Geertz, Edmund Leach – komoly írói erényekkel bírtak, szintén arra indított, hogy ötvözzem a különféle műfajokat és hangnemeket”.⁵

Több további szempont, kérdés, talány és megoldás, egész kritikai elemzésre érdemes megfigyelnivaló maradt még, melyekről itt nem szólhattam. Másutt talán, vagy máskor majd igen… Ami innen, a „minimálistól” a perszonálison át az átfogó fejtegetések filozófusokra, történészekre, elemző értelmezőkre utaló komplexitásig terjed, talán elegendő itt a Qadrum kiadta Minimális antropológia körvonalazásához. Hisz ahogyan egy kutatást sem lehet pár oldalban érdemi módon elbeszélni, több kötetnyi kutatási összefoglalót talán még úgy sem. De ez nem is baj. Marad az Olvasónak az értelmezők értelmezésének értelmezése. S ez is kutatás a maga módján, legfennebb nem afrikai, hanem európai. De minimálisnak épp elegendő. S ha az antropológiai megismerés „minimális feltétele az idegenség megélése”, az Idegennel való, méltó és elismerő találkozás akkor is emberi, ha netán csak minimális, alap-, kezdeti, esetleges. Régi Tamás munkája azonban nem az. Már csak azért sem, mert e bemutatkozással önmaga is a megélt idegenség megfogalmazójává vált.

1 A kötet adatai: Régi Tamás: Nomádok között Kelet-Afrikában. Anthropolis, 2006, Budapest, 243 oldal

2 Ez első kötet ismertetése megjelent itt: http://www.antroport.hu/lapozo.php?akt_cim=66

3 Hogyan gondolkodnak a „bennszülöttek”... például a turistákról. L’Harmattan, Budapest, 2019., 172 oldal

4 Qadmon Kiadó, Budapest, 2018., 199 oldal

5 https://nti.btk.mta.hu/hu/intezeti-hirek/302-megjelent-regi-tamas-minimalis-antropologia-cimu-kotete