Lapszemle

Aki Úz-völgyének hallja a nevét – márpedig ezekben a napokban gyakran emlegetik – és nem ismeri a vidéket, hajlamos arra, hogy a megnevezést csak egy kis kiterjedésű földrajzi térhez, vagy egy hasonló nevű településhez kösse. Pedig a fogalom voltaképpen azt a mintegy negyven kilométeres utat is jelöli, amely az erdélyi Csíkszentmártonból a moldvai Dărmăneşti-re vezet, de leginkább csak elméletben.

Az alcsíki nagyközségből még felújított, makadám út kanyarodik fel néhány szerpentin segítségével a Rugát-tetőre, ahol az Úz ered, hogy a gerincről majd Moldva fele vegye irányát, ugyaninnen még elérhető az egerszéki és a csinódi tanyavilág, néhány kilométerrel odébb azonban már az út úgymond klasszikus személygépkocsival járhatatlanná válik. A másik oldalon, a moldvai részen, a kőolajkitermeléséről és kőolajfinomítóiról neves Dărmăneşti mellett építették meg 1973 körül, az Úz folyásán, még mielőtt a Tatrosba ömlene, azt a 80 méter magas és fél kilométer hosszú duzzasztógátat, amely közel 350 hektárnyi felülettel közel egy millió köbméter vizet tárol. A gyűjtőtó és hegyek övezte környék roppant látványos, nem véletlen, hogy amikor a tavaly arra jártam és érdeklődtem az ott levő, hatalmas szálloda valamint az erdők sorsáról, a helybeliek elmondották, hogy bizony itt mindent privatizáltak, méghozzá jól ismert romániai politikusok, a nevüket csupán azért nem említem, mert képtelen voltam ellenőrizni. Az út a gyűjtőtó mellett indul be a hegyek közé, a ma már teljesen felszámolt egykori Úzvölgy telep után azonban ez is járhatatlanná válik. Bákó és Hargita megye még minden apró részletében nem tisztázott határa is valahol itt kanyarog. 1988-ben, egy szűk szorosban következett be Románia egyik legsúlyosabb közlekedési tömegkatasztrófája. Utánfutós teherautóval szállítottak pityókaszedő munkásokat az egyik Bákó megyei faluból Hargita megyébe, az utánfutó megcsúszott és a szakadékba húzta a teherautót is, huszonhaton haltak meg. A korabeli belügyi szervek igyekeztek titokban tartani az eseményt, az átjárást pedig megszüntették. Az Úz völgye néhány esztendeje megint csak felkerült az újságok címoldalára, akkor civil szervezetek tiltakoztak az ott létesített törpevízerőmű-láncolat természetromboló hatása ellen. Az erőművet ideológiai szempontból a leendő székelyföldi energetikai függetlenség egyik láncszemeként akarták eladni, de profitképzését mindenekelőtt azokra a zöld bizonylatokra alapozta, amelyek a nem hagyományos energiaforrásokat voltak hivatottak fejleszteni. Az erőmű magyarországi tulajdonosi hátteréről több oknyomozó riport is készült, nem térek ki most rájuk. És itt, az Úz völgyén át vezetett mind az első, mind a második világháborúban a hadak útja, amelynek sok-sok eseményét azóta részletesen kinyomozták a hadtörténészek. Az osztrák-magyar hadsereg hősi halottainak emlékére létesített, Dărmăneşti-hez jóval közelebb eső haditemetőt Csíkszentmárton község újíttatta fel, amint a Hivatalos Közlöny által is jóváhagyott okiratok is igazolják, a saját területén. A megemlékező ünnepségekre azonban az átjárhatatlanság miatt mindig a Gyimesek fele kerültek a résztvevők és Dărmăneşti-en haladtak át. Egyfajta status-quo alakult ki, és most ezt borították fel azzal, hogy a moldvai város vezetősége ráhelyezte a nem ott elhunyt román katonákra emlékeztető sírkereszteket az osztrák-magyar sírkert egy részére. A helyzet összetett: érzelmi, jogi, közigazgatási, hadtörténeti és diplomáciai kérdések egész sora merül fel, amelyek – legyen bármiféle is a végkifejlet – , figyelmeztetnek: ne hagyjuk, hogy az idő csak úgy áthömpölyögjön a történelem, vagy éppen a megyésítés, a területrendezés elvarratlan szálai fölött, mert ez a leggyakrabban megbosszulja magát. A kényes kérdésekről minél többet kell tárgyalni, és nem csupán alkalomszerűen, nem tűzoltó módon, hanem folyamatosan. Az Úz-völgye, nem először és nem utoljára, éppen erre az uzusra, illetve ennek hiányára figyelmeztet.

Bukaresti Rádió magyar nyelvű adása, Vélemény rovat, 2019. május 03.