1968 – 25 év múltán

Az 1968-as események évfordulója kellemetlen és nyugtalanító kérdések kereszttüzébe állít.

Mi volt a Prágai Tavasz? Szabadságtörekvés vagy kommunista intrika? A bomlasztást szolgáló reform, vagy a diktatúra megmentését szolgáló álarcosbál? Kik voltak a Prágai Tavasz emberei: a totalitárius elnyomás elleni lázadó mozgalom szervezői, vagy festett szőrű rókák, akik a konjunktúra szerint cserélték bőrüket?

Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely ekkor formálódott a diákgyűlések és rendőrségi gumibotok, a Prágai Tavasz reménysége, az orosz demokrácia Szaharov és Szolzsenyicin első könyveiben felbukkanó első hírnökeinek hatására, a Szajna partjáról érkező hírek hatására, ahol a francia diákok karneváli felvonulást rendeztek és azt „Forradalomnak” nevezték. Alapvető különbség van a között az 1968-as év között, amely nemzedéki élménnyé vált párizsi és kaliforniai, római és frankfurti kortársaim számára, s a között az 1968 között, amely a berlini fal másik oldalán az öröm megnyilvánulása volt a – hacsak egyetlen pillanatra is – visszanyert szabadság fölött, s egyúttal a szabadság elvesztése feletti keserűséget is hozta a totalitárius elnyomással való összecsapásban.

Számunkra, akik kiálltunk Mickiewicz Őseinek védelmében a kommunista cenzúra önkényével szemben, a Prágai Tavasz a remény jele, esély, egy lélegzetvételnyi tiszta levegő volt. Soha nem felejtem, milyen feszülten olvastuk az akkori csehszlovákiai jelentéseket. 1968. március 8-tól a kommunista újságok jelentették számomra az egyetlen hírforrást. De még ezek az újságok is elhozták a mokotówi börtön rácsa mögé a déli szomszédainknál végbemenő hatalmas demokratikus változások örömteli hírét. Emlékszem arra a sokkra is, amelyet a csehszlovákiai katonai beavatkozás híre kiváltott, s arra, micsoda mély sérülés maradt ezután a sokk után. Húsz éven keresztül nem tudtam bűntudat nélkül beszélgetni cseh és szlovák barátaimmal.

Az intervenció tizedik évfordulóján a határon találkoztunk, a Sniezka közelében. Ott volt Václav Havel, ott volt Jacek Kuron és Jan Litynski, Antoni Macierewicz és végül én. Láthatók vagyunk a fényképen, ahogy ott ülünk egymás mellett, a későbbi elnökök, miniszterek, képviselők, akiket akkor a bűnügyi rendőrség keresett, s akik ellen később körözést adtak ki. Hegyi vezetőnk egy erősen baloldali érzelmű fiatalember, Janusz M. filozófushallgató volt. 12 év múltán viszontláttam egy televíziós műsorban, ahol egy szélsőséges nacionalista és antiszemita politikai csoport képviselőjeként lépett fel. Sorsunk ugyanis különbözőképpen alakult.

Egyesek a „bársonyos forradalom”, tehát az erőszak, bosszú és gyűlölet nélküli demokrácia útját járták, míg mások a lusztráció és a dekommunizálás teoretikusaivá és gyakorlati kivitelezőivé váltak, tehát azt választották, hogy valódi bolsevik szokások szerint tegyék tönkre az embereket a rendőrségi archívumokban való vájkálással. De akkor, a hegyi találkozókon még együtt voltunk, s összekötött minket az a meggyőződés, hogy a kommunista elnyomással szembe lehet és szembe is kell fordulni, s ezt közösen meg is tudjuk tenni. Azon a néhány találkozón nagyon különféle emberek vettek részt. Hajdani kommunisták és antikommunisták, katolikusok és agnosztikusok.

A Prágai Tavasz és a Lengyel Március

A Prágai Tavasz és 1968 márciusának lengyel szabadság- mozgalma olyan események voltak, amelyek közös emlékezetet és közös identitástudatot alakítottak ki. Akkor még egyikünknek

sem fordult meg a fejében, hogy 12 év múlva a csoport egyik része dekommunizálni akarja majd a másikat, hogy meg akarja majd tagadni az állampolgári jogok teljességét a többiektől. A szabadságra gondoltunk és nem a bosszúra; a szabadságra és a toleranciára, nem pedig arra, hogyan lehet az ortodox kommunizmust másfajta ortodox rendszerrel felváltani. A hajdani kommunistákat ugyanúgy üldözték, mint az antikommunistákat, és nemcsak ez kötötte össze őket, hanem az a tudat is, hogy olyan sokan vannak. Az ateisták rokonszenvvel idézték az Evangélium szavait, a katolikusok pedig még sohasem voltak ennyire ökumenikusak és türelmesek.

Ezek a hegyi találkozók számomra a Prágai Tavasz és a mi diákgyűléseink légkörének folytatását jelentették. Mindannyian úgy éreztük, hogy beszélgetéseinkben valamilyen új minőséget hozunk létre, és ez országaink demokráciájának értékes elemévé válhat.

És még egy emlék. 1989 augusztusa. A Parlamenti Állampolgári Klub nevében határozati javaslatot terjesztek elő, amelyben a lengyel Szejm a lengyel nemzet nevében bocsánatot kér a csehektől és szlovákoktól a 21 évvel azelőtti intervencióért. Úgy éreztem, hogy egy történelmi kör bezárult: hogy a Prágai Tavasz és a Lengyel Március eszméi, hegyi találkozóink eszméi reális politikai tényékké kristályosodnak. Három hónappal később Prágában kitört a bársonyos forradalom. Szentimentálisán idézem ezeket a nyilvánvaló, banális tényeket, és csodálkozva szögezem le, hogy már nem is banálisak. A Prágai Tavasz és a Lengyel Március egyre gyakrabban kezd teljesen váratlan összefüggésekben funkcionálni. Az, ami igaz volt, egy nemzedék bizonyítványa volt, egyre gyakrabban válik gúny tárgyává, a kommunista cselszövés jelképévé. Egyre gyakrabban hallani olyan véleményt, hogy akkor egyszerűen csak a kommunisták harcoltak egymás között a hatalomért, és nemzeti érdekeink szempontjából ezek az események közömbösek voltak, hiszen az egyik kommunista csoport ugyanannyit ér, mint a másik.

Kommunisták belharcai?

Ne feledjük: a kommunizmus nem 1945-ben vagy 1939-ben született. A kommunizmus már régebben létezett, és legfőbb ideje, hogy komolyan feltegyük a kérdést: mi az oka, hogy a kommunizmust választotta Cezary Baryka (Stefan Zeromski Koratavasz című regényében) vagy a valóságos Wladyslaw Broniewski? Az a ma ismételgetett hipotézis, hogy a kommunizmus nem volt más, mint szovjet ügynökség, lehetetlenné teszi a kommunizmushoz vezető út, a kommunista ideológia vonzerejének és végül a kommunizmussal való szakítás mechanizmusainak a megmagyarázását.

A kommunizmus vonzerejének okait már számtalanszor felsorolták. Az igazságosság és az emberi kapcsolatok humanizmusának egyetemes eszméje volt ez, az I. világháborút és a hitlerista népirtás korszakát követő nagy szellemi válság, az a történetfilozófiai meggyőződés, hogy a nyugati civilizáció lehanyatlik, és a Római Birodalomhoz hasonlóan széthullik a keleti barbárok nyomására; végül ide tartozik a jaltai konferencia eredményeinek pragmatikus értékelése – a Jalta által megosztott világban csak egy ilyen lengyel állam tűnt reális létezőnek.

Sztálin halálától kezdve mindezek az indokok fokozatosan szertefoszlottak. Ettől kezdve egyre több ember szabadult meg a történelmi szükségszerűség kommunista misztikájának kábító hatásától. Az 1956-os év hozta meg a monolitikus kommunizmus első nagy válságát. A budapesti lámpavasakra felakasztott ávósok teste és a szovjet tankok a város utcáin két tényt tettek nyilvánvalóvá: azt, hogy a nemzet elutasítja a kommunizmust, Moszkva pedig erőszakkal visszaállítja. Az 1956-os események a kommunisták átalakulásának lehetőségét is megmutatták. A magyar kommunista Nagy Imre a szuverén kormány élére állt, nemzeti hősként halt meg, és annak jelképévé vált, hogy a magyar nemzet elutasítja a kommunizmust. A lengyel kommunista Wladyslaw Gomulka egy időre a lengyelek nemzeti hőse lett, és az egész nemzet tisztelete övezte. Gomulka akkor eljátszotta az egyedülálló lengyel esélyt, de az 1956-os év a közéletben való kritikus részvétel különféle módjait hozta meg

Lengyelországban. Az a Lengyelország, ahol Wyszynski bíboros diadalmasan térhetett vissza a börtönből a prímási palotába, ahol Leszek Kolakowski előadott az egyetemen, és Stefan Kisielewski szónokolhatott a Szejmben, már nem volt teljességgel totalitárius állam.

Az 1968-as év jelentette a kommunizmus második nagy válságát Csehszlovákiában és Lengyelországban is; a politika színpadán olyan körök és eszmék jelentek meg, amelyek már sehogysem fértek bele az ortodox kommunizmus nyelvezetébe. A totalitárius rendet elvető demokratikus eszmék és mozgalmak voltak ezek, bár tiltakozásukat az emberarcú kommunizmus nyelvén fogalmazták meg. Eltérő volt a reakció a két országban az alulról jövő nyomásra. Csehszlovákiában a párton belüli reformátorok vették át a szót, akik meg voltak győződve a demokratikus átalakulás szükségességéről, és engedtek a nyomásnak. Lengyelországban a kommunizmuson belüli autoritárius-nacionalista tendenciák játszották a fő szerepet, amelyeket Mieczyslaw Móczár, a rendőrség főnökének a neve fémjelzett. Úgy vélem, hogy tulajdonképpen két különböző módja ez annak, ahogyan a kormányzó kommunizmus igyekezett leküzdeni elszigeteltségét, és gyökeret ereszteni saját társadalmában. Csehszlovákiában a reformkommunisták a demokratikus eszméket hívták segítségül a sztálini örökséggel szemben. Lengyelországban a nacionalista-autoritárius szárny – kihasználva a Hitler-ellenes ellenállási mozgalom résztvevőit a sztálini időkben ért sérelmeket – az értelmiségellenes retorika és a nacionalista idegengyűlölet nyelvezetéből merített, és abban keresett szövetségest, ami a lengyel hagyományban mindig is türelmetlen és sötét volt. Alexander Dubcek, a csehszlovák kommunisták vezetője, a Prágai Tavasz jelképe, a demokratikus fejlődés, a tényleges pluralizmus, a jogállamhoz és állampolgári szabadságjogokhoz vezető békés út reményét testesítette meg. Mieczyslaw Móczár más utat választott: a kommunista retorikát feltöltötte a fasiszta ideológiákra és mozgalmakra jellemző jelszavakkal, és így próbált támogatást szerezni a tömegek mozgósításával a liberális-kozmopolita értelmiség ellen.

A lengyel szabadságmozgalom vesztett a rendőri erőszakkal való összecsapásban; a Prágai Tavaszt a Varsói Szerződés öt országának csapatai tiporták el. De 1968 mindkét országban szétfoszlatott bizonyos illúziókat, és új politikai tudatot szült. A Munkásvédelmi Bizottság (KOR) és a Charta 77 tényleges szülője az 1968-as év, bár mindkettő néhány évvel később jött létre.

A Prágai Tavasz, ugyanúgy, mint a Lengyel Október tulajdonképpen a kommunista párt válságában gyökerezik. Az igazságosság és igazság, a modernség és demokrácia nevében a párttagok tucatjai tagadták meg az engedelmességet a kommunista nómenklatúrának. Ebben az értelemben a Lengyel Október és a Prágai Tavasz valóban a kommunizmus történetének része, hiszen a lázadások vezetői között nem egy tegnapi kommunista is volt. Ugyanakkor mérföldkövek ezek népeink legújabb történetében is. Az az állítás, hogy itt egyszerűen a kommunisták játszmáiról van szó, nemcsak lemondást jelent saját nemzeti örökségünk egy jelentős részéről, hanem a kollektív emlékezet meghamisítása is. A kommunizmushoz való viszony mindig vitatott téma volt az antikommunista ellenzék körében. Egyesek teljes egészében és kezdettől fogva elutasították a kommunizmust – előttük fejet kell hajtanunk, hiszen ez olyan hősiességet követelt, amelyre csak kevesen voltak képesek. A többség ugyanis ilyen vagy olyan módon érintkezésbe került a kommunizmussal, vagy szellemi bűvkörébe kerülve, vagy az állami élet intézményeiben való részvétel révén, vagy abból a hideg számításból kiindulva, hogy a kommunista valóságot elfogadva lehet csak valami hasznosat tenni hazánk érdekében. A kommunista diktatúra elleni minden lázadásban éppen ezek az emberek jelentették a többséget, akiket a kommunizmus beszennyezett.

A tiszták

Az a néhány hős pedig nem sietett az ítélkezéssel – inkább örvendezett a magatartásoknak az engedelmességtől a tiltakozáshoz vezető fejlődésén. Megjelent viszont egy új kategória: az óvatosak, akik tiszták maradtak. Ok azok, akik egyszerűen nem voltak jelen hosszú éveken át a politikai konfliktusok világában. Minden bizonnyal utálták a kommunizmust, és egyetlen percig sem hittek értékeiben. Félrehúzódtak tehát, és nem léptek be a LEMP-be. Antikommunizmusukból és abból a meggyőződésükből, hogy a rendszert nem lehet megreformálni, azt a következtetést vonták le, hogy távol kell magukat tartani a demokratikus ellenzéktől is. Amíg mások a börtönbe mentek és nap mint nap vállalták a kockázatot, ezek „az óvatosak akik tiszták maradtak”, egészen biztonságosan funkcionáltak a hivatalos, legális struktúrákban.

Senkinek sem lehet szemrehányást tenni ezért a magatartásért. Sőt: bizonyos pillanatokban maga a távolmaradás is a bátorság megnyilvánulása volt. De mindenképpen csodálkozhatunk azon, hogy ma éppen ezek az emberek vádolják a Prágai Tavasz és a demokratikus ellenzék résztvevőit a kommunistákkal való kapcsolataik miatt.

A később agresszivitással kompenzált korábbi óvatosság erkölcsileg ritkán indokolt, és szellemileg nem termékeny. Az „óvatosak, akik tiszták maradtak” ugyanis ma egészen más szemszögből látják a dolgokat: ott volt a hősies nemzet, amely szakadatlan harcot vívott a kommunista elnyomás ellen, és volt egy maroknyi áruló, aki kiszolgálta a szovjet megszállót. Ma tehát – ebből a szemszögből – sokkal fontosabb kizárni és megbélyegezni mindazokat, akik beszennyeződtek, mint megadni a tiszteletet azoknak, akik a nemzeti ellenállásban lényeges szerepet játszottak, bár korábban beszennyezték magukat a kommunizmussal. Ebből a perspektívából a Prágai Tavasz nem más, mint a kommunisták konformista kísérlete arra, hogy átfessék a korszakot; mindössze elkeseredett kísérlet a kommunista hatalom megmentésére. Éppen ezért a Prágai Tavasz jelesebb résztvevőit is alávetik a lusztrációs-dekommunizációs eljárásnak.

Elvileg ez a gondolkodásmód közel állhatna hozzám. 18 évesen kerültem először kommunista börtönbe, amikor ez még igazán nem volt kötelező divat. Soha nem voltam a kommunista párt tagja, nem próbáltam helyet találni magamnak a hivatalos struktúrában, és a tisztáknak ezt a gondolkodásmódját mégis beteges abszurdumnak tartom, szakításnak a keresztény etikával, a formális logikával és az elemi emberi tisztességgel. Egy újabb veszedelmes példát látok arra, hogy miközben a mellünket verjük, nincs kedvünk tisztességgel számot vetni önmagunkkal. A kommunizmus – ez nyilvánvaló – a leigázott társadalmak feletti szovjet uralom eszköze volt. A társadalmi rendszernek ez a modellje idegen volt ezektől a nemzetektől, kívülről kényszerítették rájuk, de ugyanakkor az említett nemzetek jelentős része számára ez volt a lehetséges életmód az adott létezési viszonyok között. Ha Nagy Imre vagy Alexander Dubcek a nemzeti legenda részévé válhattak, akkor a kommunizmus kizárólag ügynöki jellegét hirdető hipotézis inkább a zűrzavart szolgálja, mint a rendteremtést.

Eljött az ideje, hogy felülvizsgáljuk a mítoszokat, és más kritériumokat adjunk emlékezetünknek. Joggal szokás emlegetni, hogy Nagy és Dubcek kommunisták voltak, ami életrajzukat többértelművé teszi. Ugyanezt a többértelműséget hordozza egyébként a Lengyel Október vagy a Prágai Tavasz egész hagyománya. Bizonyos vonatkozásban a kommunizmus válságai voltak ezek, amikor a demokratikus reformok hívei összecsaptak az ortodox sztálinizmus védelmezőivel. Ennek a vitának mindig megvoltak a geopolitikai és intellektuális korlátai. A geopolitikai korlátot a szovjet intervenció lehetőségének hallgatólagos tudomásul vétele jelentette. Az intellektuális korlát pedig a megoldásnak a szocialista modellen belül való keresése volt. Ma más légkörben, más politikai és intellektuális határok között élünk és vitatkozunk. Tisztességtelen dolog viszont a mai kategóriákat visszavetíteni abba a korba.

Az „óvatosak, akik tiszták maradtak” szívesen emlegetik, hogy az ellenzék több üldözött és bebörtönzött vezetőjének az életrajzában van kommunista epizód is. Ritkábban emlegetik viszont, hogy az ő életrajzukban pedig konformista epizódok vannak. Ismétlem: nem vád ez, hiszen mindenkinek joga van az óvatossághoz, sőt a félelemhez is. De nem kellene ezeknek az embereknek a náluk bátrabbak bírájává válniuk.

A Prágai Tavasz idején és később, a demokratikus ellenzék időszakában (1976–1989) az alapvető vita nem doktrinális, hanem gyakorlati jellegű volt: senki nem azt firtatta először, milyen filozófiai doktrína híve vagy, milyen politikai nézeteket vallasz, hanem azt kérdezte, kész vagy-e vállalni a harcot a szabadságért saját bőröd kockáztatása árán is; kész vagy-e ezért a harcért börtönbe is menni, majd pedig szabadulásod után folytatni azt. Ezért érdemes alaposan szemügyre venni nemcsak azokat a régi kommunistákat, akik szakítottak a kommunizmussal, hanem mindazokat a tisztán maradott óvatosakat is, akik ma a Prágai Tavaszt a kommunisták belső vitájának nevezik. Érdemes megkérdezni tőlük, hogy tisztaságuk nem volt-e véletlenül opportunizmus, a konfliktushelyzetek gyáva kerülése. Vajon a kommunista diktatúra éveiben őket, az óvatosakat, akik tiszták maradtak, érte-e a legvadabb támadás, üldözés?

68 gyermekei

Emlékszem 1968 márciusára. Az egyetemi tanári címet viselő, felháborodott és fellázadt párttagok szolidaritási nyilatkozatot írtak alá a gyűlésező diákokkal. Az óvatosak, akik tiszták maradtak – hallgattak.

Nem hiszek a „tisztán maradott óvatosak” erényében. Az erény nem dicsekszik, nem keres bosszút, nem gyűlölködik; az erény a megértést, a megbocsájtást és a megbékélést keresi. Inkább a védő, mint az ügyész nyelvén beszél, és sohasem vetemedik arra, hogy belerúgjon a fekvőbe. A Prágai Tavasz és a Lengyel Március elemi jelszavakat hirdetett: szabadság, pluralizmus, tolerancia, szuverenitás, az ortodox kommunista diktátum elutasítása. Amikor felidézem a negyedszázaddal ezelőtti eseményeket, természetesen nemcsak a lázadást látom, hanem látom azt a nagy illúziót is, hogy sikerül túljárni a Kreml eszén, és fájdalommentesen elvezetni a társadalmat a kommunizmusból a demokráciába. Tisztában vagyok ezzel a naivitással. De soha nem fogom elfelejteni, hogy a nagy nemzeti ébredés időszaka volt ez, amikor a szabadság ereje mutatta meg magát. Azt sem felejtem el, hogy a Prágai Tavasz után a normalizálódás következett, Lengyelországban pedig a diákgyűléseket a pusztító kulturális barbarizmus követte. 1968 a büszkeség és a szégyen emlékezete, a lengyel szégyené is a lengyel csapatok részvétele miatt a beavatkozásban. Az 1968-as év a kommunista társadalom átalakításának két modelljét, két útját vázolta fel: a demokrácia és a nacionalista ideológia felé. Éz a vita a kommunizmuson belül folyt és számos félreértéshez vezetett. 1968-ban a román diktátor kivívta a világ rokonszenvét azzal, hogy megtagadta a részvételt a Prágai Tavasz elleni fegyveres akcióban. Ma már nem létezik a kommunizmus, de még mindig küzd egymással ez a két szellem: a szabadságé és türelemé az egyik oldalon és a politikai bosszúé, az etnikai-vallási idegengyűlöleté a másikon.

Megismétlem: 1968 ébredés volt; nagygyűlések, nyilvános viták, a beszélgetések új hőfoka, saját számlánkra éltünk egy kicsit. Azután minden ismét visszazökkent a régi kerékvágásba. A „normalizálás” folyamata Csehszlovákiát kulturális sivataggá változtatták. Lengyelországban a tengerparti munkások zendülése elsöpörte Gomulka gárdáját: következett a Gierek-féle stabilizáció – más számlájára. De mi, 68 gyermekei már mások voltunk: megszabadultunk illúzióinktól. Később különféle dolgokat műveltünk: okosakat és ostobákat, de mindent a saját kontónkra. A 68-as évről folyó vita egyúttal vita múltunkról és jövőnkről, vita jogunkról ahhoz, hogy büszkék legyünk életrajzunk egy részletére, s kötelességünkről hibáink higgadt elemzésére. A vita egyúttal jövőnk megteremtésének a módjáról is folyik: új, türelmes, nyitott társadalmak jövője lesz ez? Vagy új ortodox diktatúrák hazugságra épülő világa?

Megjelent: Magyar Lettre Internationale, 1993. nyár (9. szám), 25-27. oldal

A cikket a főszerkesztő, Karádi Éva szíves engedélyével közöljük.

http://apps.arcanum.hu/app/magyarlettre/view/MagyarLettre_009_1993/?pg=28&layout=s