Lapszemle

A Hargita Népe, folytatva a Mi, székelyek és román barátaink című interjúsorozatát, ezúttal a világ számos országában megfordult karmestert, Emil Aluaşt szólaltatja meg 2018. július 3-i számában (riporter Simó Márton).

Aluaş a Maros megyei Nagysármáson született, a Mezőség közepén, 1952-ben. Jelenleg Budapesten dolgozik, a Pro West Alapítvány alapító elnöke.Gyerekkorára derűsen emlékszik vissza:

– A létezett szocializmusnak voltak azért jó oldalai is. Óvodás voltam még – 1959-et írtunk –, amikor kiszállt Kolozsvárról egy bizottság és zenei tehetségeket keresett. Láttak fantáziát bennem, s így nemsokára felvételt nyertem a kolozsvári zenelíceumba, hegedű szakra. A líceum akkortájt a ferences kolostorban volt, amelynek különös ódon hangulata nagyon megragadott. Az elsőtől a tizenkettedik osztályig, tehát érettségiig, mindvégig ott volt mellettünk a B osztály, amelybe a magyar gyerekek jártak. Nagyon sok közös programunk volt, együtt tartották számunkra az elméleti órákat, aztán később, a konzervatóriumban is közösen tanultunk és muzsikáltunk. Én a nyugati kultúrán nőttem fel. Teljesen természetes volt, hogy a magyar történelemmel és az irodalommal is megismerkedjem. A konzervatórium elvégzése után a Kolozsvári Román Opera zenekarába kaptam hegedűsi kinevezést. Nemsokára – 1983 áprilisában – részt vettem Budapesten egy ifjú karmestereknek szervezett versenyen. Ott is bizottság döntött a további sorsomról, úgy látták jónak, hogy Pesten, a Liszt Ferenc Zeneakadémián tanuljak karvezetést. Úgyhogy én azt el is végeztem. Versenyvizsgáztam a szatmárnémeti filharmónia karnagyi állására, ahonnan aztán 1986. december 15-én emigráltam az Amerikai Egyesült Államokba.

A kolozsvári évek benyomásai ekként maradtak meg az amúgy nyugatbarát karmester emlékezetében:

– Amikor odakerültem, Kolozsvár lakosságának 52%-a magyar volt, de élt még ott mintegy 6% német és egy jelentős zsidó közösség is. A németek és a zsidók – szinte kivétel nélkül – mindannyian magyarul (is) beszéltek. Az első jelentős változásokat 1964–1965 táján kezdtük érezni, amikorra felépült a Györgyfalvi és a Grigorescu (a Donát) negyed. Az emberek azt suttogták, hogy az éjszaka leple alatt Moldvából hordják az új lakókat a frissen elkészült és számukra kiutalt tömbházlakásokba. Mindenesetre, annyi biztos, hogy a város lakosságának összetétele igen látványosan megváltozott. Kolozsvár azelőtt nagyon tiszta és rendezett város volt… Kis- és középiskolás diákokként megszoktuk, hogy megfelelő körülmények között, csendben és nyugodtan játszhatunk, illetve végezhetjük a tevékenységeinket. Emlékszem, hogy iskolakezdéskor volt a ferences templom előtt, a Múzeum vagy Karolina téren a cselédpiac – valahogy ezt is a tanév kezdetére, szeptember 15-re időzítették, gondolom azért, mert ekkor kezdődött a háztartásokban is a „szezon”, amikor szükség volt a szolgálókra –, amelyen többnyire széki leányokat láttunk. Díszes népviseletbe öltözött, szép kiállású, nagyon ápolt és tiszta, 14–15 éves kislányok voltak, akikről azt tartották, hogy igen szorgalmasak és becsületesek. Ezeket a lányokat valósággal elkapkodták, elkezdődött a cselédkarrierjük – habár ezt a hatóságok nem támogatták különösebben, de eltűrték –, s aztán ezek a leányok általában Kolozsváron mentek férjhez, csak kevesen mentek vissza „Szík városába”… Mivel zeneiskolába jártunk, bejáratosak voltunk a városban zajló szimfonikus koncertekre és az operaelőadásokra is. Kolozsvár akkoriban egyetemi városnak számított elsősorban, és nagyon-nagyon konzervatív volt, németes kultúrájú. Akik a vezetői állásokat töltötték be, azok az emberek még a két háború közötti polgári időszakban szocializálódtak, akkor szerezték meg az ehhez szükséges tudásukat. A tanulás vágyát és a kötelező udvariasságot oltották belénk, viselkedésükkel, magatartásukkal arra késztettek, hogy kövessük a példájukat. Az értelmiségi elit akkor túlnyomórészt magyarokból, németekből és zsidókból áll. A közismert román értelmiségiek közül abból az időszakból Lucian Blagát, Ion Agârbiceanut és Constantin Daicoviciu-t lehet megemlíteni. Megjegyzem itt, hogy nemcsak a kommunista vezetés végzett erőszakos betelepítéseket, hanem már 1918 után a királyi Románia is, hiszen Erdély nyugati peremén, legalább száz településre vittek be a Nyugati-Érchegységből románokat, akiknek leszármazottai három generáció múltán is tudják, hogy ők valójában mócok. Erdély igazán erőszakolt elrománosítása 1965 után kezdődött. Így jutottunk oda, hogy Kolozsvár magyarsága ma 17% alatti, s hogy a zsidók és a németek majdnem teljesen eltűntek, mert „eladták” őket. A kiárusításból származó bevételeket akkor a titkosszolgálatok kapták meg. Kolozsvár lakosságának többsége ma egykori munkások felkapaszkodott ivadékaiból áll, akik közül – dacára annak, hogy közepes képességűek – sokan fontos felsőoktatási beosztásokban ülnek a megfelelő káderlapjuknak köszönhetően. Megalkuvó, identitás nélküli emberek, akik anélkül jutottak kulcspozíciókhoz, hogy bármi közük is lenne Közép-Európa kultúrájához és értékrendjéhez. Ráadásul az utóbbi másfél évtizedben folytatódott a spontán beáramlás az egykori Regátból, Dobrudzsából és a Moldvai Köztársaságból is. A kolozsváriakat ma ez sem boldogítja! Mi azt szeretnénk, hogy nyitottak maradjunk azon személyek és etnikumok iránt, akik képesek cselekedni régiónk előrehaladásáért. Arra vágyunk, hogy az, aki idejön, hozza magával a fejlődést, járuljon hozzá a gazdagodásunkhoz. Viszonylag szerencsés helyzetet teremtett az IT-szektor utóbbi években kezdődött látványos fejlődése, s az a tény is, hogy akárcsak Erdély és a Bánát több nagyvárosában – Brassóban, Gyulafehérváron, Temesváron, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen – ezernél több nyugati vállalkozás telepedett meg, amelyek többnyire jól képzett fiatal munkaerőt alkalmaznak.

Nyugaton eltöltött esztendők után hazatérve, Eugen Aluas az otthon tapasztalt változásokról mis beszámol:

– Amerikába hivatalosan jutottam ki. Ott mindjárt a képzettségemnek, a tudásomnak, a művészi tehetségemnek megfelelő megbízatásokhoz jutottam, de amikor hívtak vissza Szatmárra, személyesen Andrei Pleşu is, aki akkor a kulturális tárca élén volt, szívesen jöttem. 1990. június 6-án érkeztem haza, aztán egy hét múlva Bukarestbe utaztam ügyek intézése végett. A Stoica családnál voltam vendégségben, amikor június 13–14-én megtörtént a „bányászjárás”. A szoba, amelyet használhattam akkor, a Magheru sugárúton van, úgyhogy én teljesen közelről láthattam ezeket a felbiztatott, félrevezetett és emberi mivoltukból kivetkőzött figurákat, és nagyon megdöbbentem. Elvállaltam ugyan Szatmáron a filharmónia igazgatásával és a vezető karnagyi funkcióval járó feladatokat, de csak egy évig maradtam, aztán visszatértem Kolozsvárra, ahol a lányom épp a BBTE politikatudomány tagozatán volt hallgató. Később aztán megint kimentünk az Egyesült Államokba. Nyilvánvaló, hogy visszatéréseim alkalmával mindig észleltem a városban, de egész Erdélyben és a Bánátban zajló változásokat. Látványosan és ízléstelenül, kontroll nélkül építkeznek. A társadalom erkölcsi színvonala nagyot zuhant. Szélhámosok, diplomahamisítók, faragatlan alakok lepték el a különböző hivatalokat, sokan közülük egyik napról a másikra politikusokká vedlettek. És nagyon sokan, a legjobban képzettek tömegei vándoroltak el innen a világ különböző sarkaiba.

A riporter aziránt is érdeklődött, miként látja az Európai Unió és Románia viszonyát. Aluas szerint:

– Két fő hozadéka van a csatlakozásnak: az állam polgárai szabadon, vízum nélkül utazhatnak Nyugat-Európa országaiba, és majdhogynem korlátozás nélkül munkát is vállalhatnak – így lett ez az ország Szíria után a második „migráns-kibocsátó” országgá, függetlenül attól, hogy itt nincs háborús helyzet; a másik lehetőség, hogy e korszakalkotó nyitás révén csatlakozhatnánk a nyugati élet értékrendjéhez, az ottani polgári fegyelemhez, elsajátíthatnánk a demokrácia kötelező velejáróit. Mi, erdélyiek és bánátiak rendelkezünk ilyen irányban némi tapasztalattal, Románia többi része azonban messze elmarad Közép- és Nyugat-Európa mögött....

Én Erdély és a Bánát függetlenségének szószólója vagyok. Jövőnket Bukarestről és Budapestről leválasztva képzelem el. Erdély őshonos magyar és román lakossága 1100 éve él szimbiózisban egymással. Ez a hely Közép-Európa integráns része. A nyelvünk megkülönböztet ugyan, de nem választ el. Gondolkodásmódunk, szokásaink, közös történelmünk egy évezred óta tart egyben. Mi, Erdély és a Bánát mai lakói – így vagy úgy – vegyes házasságokból származunk. Közösek az őseink. Egy 2006-ban készült felmérés, amely arról szólt, hogy akarjuk-e Erdély függetlenségét, a válaszadók 63%-a igent mondott. A tanulmány készítői azonban nem hozhatták nyilvánosságra ezt az eredményt...

A Uniónak ebben a formában semmi esélye a fennmaradásra. A politikai elit és a nyugat-európai polgár közt a szakadék óriási. Én már nem bízom, nem hiszek ebben az Európai Unióban. És megjegyzem, hogy lelki szemeim előtt Erdély és a Bánát fényes jövője lebeg. Áldott hely ez, ahol mind a két etnikumnak hazája, otthona van. Kétfajta rossz beidegződéstől kell sürgősen megszabadulnunk: nem szabad tartanunk a függetlenedési szándék kimondásától, és büszkeséggel, nem pedig szorongással kell eltöltsön minket a vágy, hogy a Dél-Tiroléhoz hasonló társadalmat akarunk megteremteni magunknak itt.

Az interjú teljes szövege megtalálható itt