A finn-magyar irodalmi kapcsolatok fejlődésében kezdettől fogva fontos szerepe volt a nyelvrokonság tudatának. Nagyrészt ennek köszönhető, hogy a finn nyelvűség elterjedésével szinte egy időben elkezdték finnre fordítani magyar írók műveit is, és a fordítók közül többen fontosnak tartották a magyar nyelv megtanulását, hogy ne közvetítő nyelvből kelljen fordítaniuk. Ugyancsak többen jó ismerői voltak a magyar kultúrának és társadalomnak, s ez érezhető a lefordított művek kiválasztásán is.

A két ország közötti kulturális kapcsolatok a 19. század első felében indultak fejlődésnek, elsősorban a nyelvtudomány területén. A század második felében nemcsak a száma nőtt meg az érdeklődő nyelvtudósoknak, hanem többüknek kiterjedt a figyelme a másik nép kultúrájának egyéb területeire is (Antti Jalava, ill. Szinnyei József). Az ő hatásukra lassan fejlődésnek indultak az irodalmi kapcsolatok is. A korán finnre fordított művek között számos magyar mű szerepelt. A finn nyelvű sajtóban is egyre több magyar vonatkozású cikket közöltek, köztük a szépirodalommal foglalkozókat is. Ez többek között azzal magyarázható, hogy a korabeli finn újságírók között számos őszinte magyarbarát akadt.

A kulturális interferenciákat vizsgálva nem hagyhatjuk figyelmen kívül a társadalmi hátteret. A 19. században Finnországba is beköszöntött a nemzeti ébredés korszaka. Az ország 1809-ig Svédország része volt, ekkor pedig - a svéd-orosz háború után - autonóm nagyhercegségként csatolták az Orosz Birodalomhoz. Törvényeit megtarthatta, s a hivatalos nyelv a svéd maradt továbbra is. Így természetesnek tarthatjuk, hogy a finn nemzeti érzés első irodalmi kifejezői, Runeberg és Topelius svédül írták műveiket. A kor legnagyobb finn államférfija és filozófusa, J. V. Snellman, aki a szépirodalmat a nemzeti kultúra fontos eszközének tekintette, a század közepén már a nemzeti nyelv jelentőségét hangsúlyozta a nemzeti kultúra megteremtésében. Ebből a szempontból nagy jelentőségű volt a Kalevala megjelenése (Régi Kalevala: 1835, Új Kalevala: 1849), valamint a Finn Irodalmi Társaság 1831-ben történt megalapítása. A nemzeti irodalom fejlődését időlegesen lelassította az 1850-es cári cenzúrarendelet, s a finn nyelvű irodalom tényleges szárba szökkenése ennek eltörlése (1860), valamint az 1863-as nyelvi manifesztum kiadása után indulhatott meg, amely a finn nyelvet egyenrangúvá tette a svéddel. Ettől kezdve egyre több író kezdett finnül írni, s 1870-ben megjelent az első finn nyelvű regény is. És megszülettek az első finn fordítások. A fordítók érdeklődése először a skandináv irodalmak felé fordult, de hamarosan magyar és észt írók művei is megjelentek. A nemzeti identitásukat kereső finnek érdeklődése érthetően megnőtt a magyarok iránt, akikkel a nyelvrokonság alapján összetartozást érezhettek. Több fiatal műfordító a nyelvet is megtanulta.

A magyar irodalom legkorábbi fordításai persze még svédül jelentek meg nálunk az 1830-as években: néhány vers egy svéd nyelvű lapban a már említett Runeberg fordításában. 1845-ben Vörösmarty Szózata ugyancsak svédül látott napvilágot. Az első finnre fordított magyar vers Eötvös Józsefé volt: A megfagyott gyermek, amelyet 1847-ben közölt a Suometar című újság. Az ezt követő évtizedekben azután egyre nő a számuk: Arany néhány balladája, egy részlet a Toldiból s a Szózat és a Himnusz is megszólal finnül. S hamarosan a fordítói érdeklődés középpontjába kerül két alkotó: Petőfi és Jókai, és Petőfi - akárcsak másutt Európában - Finnországban is hosszú időre a legismertebb magyar író lesz. A múlt század végéig 41 verse jelent meg, napjainkig pedig összesen 158 költeményét fordították le.

Magyarországon a finn Petőfi-fordításokról először Vikár Béla számolt be részletesebben 1911-es, "Petőfi az északi népeknél" című tanulmányában. Finnországban a legterjedelmesebb elemzés Hannu Launonen nevéhez fűződik: tanulmánya, "A finn nyelvű Petőfi - az újraértékelés ideje" az 1970-es évek közepén jelent meg. (A legkorábbi irodalmi-kulturális kapcsolatokhoz fontos forrásként használható Viljo Tervonen több cikke; az 1920-tól 1986-ig terjedő időszak fordításirodalmának kölcsönös kritikai fogadtatását pedig Yrjö Varpio és Szopori Nagy Lajos Ismerkedő ismerősök című könyve (1990) térképezi föl.)

*

Amint fentebb már utaltunk rá, a finn olvasóközönség viszonylag korán megismerkedhetett Petőfi költészetével. 1860-ban az egyik svéd nyelvű folyóiratban (Fran nära och fjerran, 1860. 7-8.) a francia Revue des Deux Mondes című kiadványból átvett Petőfi-tanulmány volt olvasható. A szerző, Saint-René Taillandier úgy mutatja be Petőfit, mint a szabadság, a szerelem és a haza költőjét, akinek ott a helye a világirodalom nagy mesterei között. A cikkhez 15 vers is csatlakozott, amelyeket - feltehetőleg németből - Anders Theodor Lindh fordított svédre. A cikkíró egyébként bemutatja a költő német fordítóját, Kertbeny Károlyt is, és elismerő szavai mellett sajnálkozását is kifejezi amiatt, hogy Petőfi kései forradalmi verseit figyelmen kívül hagyta.

Ugyanebben az évben jelent meg az első finn nyelvű Petőfi-fordítás (Suometar, 1860/80.): A külföld magyarjaihoz. A fordítóról, Kaarlo Slöörről tudjuk, hogy tanult magyarul. A megjelenés időpontja is figyelemre érdemes: a cenzúrarendelet visszavonásának éve! További érdekesség, hogy ugyanebben a lapszámban látott napvilágot egy, a finn nyelv helyzetével foglalkozó, a svéd nyelvhasználatot támadó cikk; a hírrovatban pedig azt közölte a lap Magyarországról, hogy erősödik az ellenállás a német nyelv használatával szemben. Valószínű tehát, hogy a versválasztás nem volt véletlen.

1870-ben a finn nyelvű Kirjallinen Kuukauslehti című irodalmi-kulturális folyóiratban jelent meg egy hosszabb, Petőfivel foglalkozó írás, s hozzá kapcsolódva fordítások is: főként Petőfitől és Jókaitól. A cikk Oskar Blomstedtnek, a Helsinki Egyetem magyar nyelvi tanárának a Finn Társaság ünnepségén tartott előadásán alapszik. Blomstedt hangsúlyozza Petőfi költészetének nemzeti jellegét, s a költőt Aleksis Kivihez hasonlítja, akinek népiességét sokan hasonló értetlenséggel fogadták Finnországban. Az írás azonban elsősorban életrajzi jellegű, az életművet nem elemzi. Többször hivatkozik Kertbenyre, idéz is tőle hosszú szövegrészeket, a cikk végén pedig saját fordításában közli a Szabadság, szerelem című verset.

Más folyóiratok is közöltek már ekkortájt Petőfi-fordításokat. A Suomen Kuvalehti című magazinban 1873-ban egy hosszabb íráshoz csatlakozott három versfordítás (Falu végén kurta kocsma, Felsülés, Európa csendes, újra csendes). Az ismeretlen szerző hangsúlyozza Petőfi költői erejét, amelyet a költőnek a hazája és népe iránti mély és eleven érzéseivel, forró szeretetével magyaráz.

A magyar irodalomnak és egyúttal Petőfi költészetének finnországi bemutatása szempontjából fontos esemény volt az Antti Jalava szerkesztésében megjelent Magyar Album (1881) című kötet, az első finn nyelvű magyar irodalmi antológia megjelenése. Jalava, aki a finn nemzeti ügy lelkes támogatója, műfordító, újságíró és nagy magyarbarát volt, jelentős szerepet játszott a magyar irodalom korai bemutatásában. Többször ellátogatott Magyarországra, jól megtanult magyarul, sőt a Helsinki Egyetem első magyar lektoraként tanította is a nyelvet. A Magyar Albumban az országot bemutató cikkek mellett több magyar költő versei olvashatók: Kölcsey Himnusza, Vörösmarty Szózata, két Arany-ballada s egy-egy vers a két Kisfaludytól és Gyulai Páltól. Petőfi nyolc verssel szerepel (Ha az Isten, Háborúval álmodám, A huszár, Kisfiú halálára, A magyar nép, Nemzeti dal, A kutyák dala, A farkasok dala). Rajtuk kívül Tóth Kálmán színművét, a Nők az alkotmányban-t is tartalmazza a kötet, amelynek kritikai fogadtatása igen kedvező volt, a Jalava által tervezett folytatása azonban valamilyen okból elmaradt.

Az első önálló Petőfi-kötet svédül jelent meg hazánkban. Fordítójáról, Knut Ferdinand Ridderströmről csak annyit tudunk, hogy tanár volt s műfordító. Az 1879-ben kiadott válogatás a 60 dikter av Alexander Petőfi címet viselte. A kötet valójában 70 verset tartalmaz, a Csillagtalan éjszakák címen - Kertbeny mintájára - egybefogott ciklus ugyanis tíz önálló költemény. A fordító előszavából kiviláglik, hogy német fordítások - főként Kertbeny átültetései - alapján dolgozott. Véleménye szerint a fordításból történő fordítás nem feltétlenül helytelen, hiszen a versek esetében nem annyira a tartalom a fontos, mint "annak a valaminek" a tolmácsolása, ami a szöveget költészetté teszi. Az eredetivel való összevetés azonban meggyőzhet bennünket arról, hogy a tartalmi és képi pontosság sem éppen hátrány. A jó tanító című versben például a "jó ember" helyett "ló ember" olvasható, s furcsán hangzik az Orbán című vers kezdete is: "Sötét és komor Casus úr, akár egy jegesmedve." A listát még hosszan folytathatnánk. A félrefordítások nagy része egyébként szerepel a Kertbeny-fordításokban is.

Finn nyelven az első Petőfi-kötet több mint negyven évvel a költő halála után: 1892-ben jelent meg. Szerkesztője Severi Nourmaa volt, tanár és újságíró, aki maga is írt nemzeti szellemű verseket. A 26 költeményből ő maga hatot fordított, méghozzá a magyar eredetiből (Élet, halál, Remény, Drága orvos úr, Szilaj Pista, Mi a dicsőség, Ismét könny). Az átültetések viszonylag jól sikerültek, s Vikár Béla a kötetről írva éppen az ő munkáját emelte ki. S úgy vélte, belőle lehet Petőfi igazi finn nyelvű tolmácsolója. ő írta egyébként a kötet kilenc- oldalas előszavát is, amelyben a magyar költő lírájának egyszerűségét, erejét és magyarságát emelte ki: "Petőfi Sándor a magyar lélek legtisztább típusát képviselte, ezért szerette őt mind a nemesember, mind a paraszt, akár a saját fiát, a testvérét. Addig ismeretlen világot hozott a magyar irodalomba, amely először meghökkentett, majd lelkesedést váltott ki, végül pedig minden régit elhomályosított. Esztétikai tökélyre emelte a magyar népköltészetet ... egész életében igaz magyar ember volt."

A kötet legtöbb versét, tizenegyet, Julius Krohn fordította (Esik, esik, Ha az Isten, Háborúval álmodám, Képzetem, Felsülés, Falu végén kurta kocsma, Föltámadott a tenger, A magyar nemzet, Kisfiú halálára, Európa csendes, A huszár). Öt verset jegyez Uno von Schrowe (Szabadság, szerelem, A külföld magyarjaihoz, Nemzeti dal, A kutyák dala, A farkasok dala). Egy-egy vers jelent meg Arvid Genetztől (Füstbe ment terv), Oskar Uotilától (Igyunk!) Antti Törneroostól (Szerelem átka) és Paavo Cajandertől (Az én Pegazusom).

A fordítói gárdát nézve megállapíthatjuk, hogy ismert és elismert finn műfordítók vannak köztük. Julius Krohn - Suonio néven - a kor ismert költője volt, és jelentős munkát végzett a finn költői nyelv fejlesztése érdekében. Petőfi-fordításait még Oskar Blomstedt nyersfordításai alapján készítette, később azonban megtanult magyarul, és több Jókai-novellát is fordított, immár eredetiből. Költészetének kutatója, J. K. Trast közös vonásokat is felfedezni vélt az ő és Petőfi lírájában. Paavo Cajender ugyancsak költő volt, s műfordítóként is a legismertebbek közé tartozott: többek közt Shakespeare-drámákat ültetett át finnre. Petőfit feltehetően németből fordította, ám így is hűen az eredetihez. Arvid Genetz - finnugor nyelvész - kora legjobb magyar szakértői közé tartozott, s "finnesített" néven (Arvi Jännes) verseket is írt.

A kötetet a Valvoja című folyóiratban bemutató kritikusnak különösen a Julius Krohn fordította, a szabadságról szóló versek tetszettek. "Hol fogalmazódik meg a világirodalomban egy költőnek vagy egy népnek a szabadságvágya olyan tökéletesen, mint Petőfi verseiben?" - teszi föl a kérdést.

1899-ben, Petőfi halálának 50. évfordulóján már finn vers is született Petőfire emlékezve: A. V. Koskimies hosszú költeménye, amelyben a költő mint a magyar nép szabadságának szimbóluma jelenik meg. A vers alapszituációja az, hogy a költő a "síri világból" kikelve újból a szabadságért szeretne harcolni, ám ez nem lehetséges, így hát örökül hagyja dalait és szabadságszeretetét.

A múlt században finnre fordított Petőfi-versek nagyobb része a költő legismertebb művei közé tartozik. Figyelmet érdemlő tény, hogy köztük nagy számban vannak hazafias és politikai versek, ami arra mutat, hogy kiválasztásukban bizonyára szerepet játszott Finnország politikai helyzete éppúgy, mint a fordítók magyarországi kapcsolatai.

A folyóiratok Petőfi-képe

A századunk elején a napilapokban és folyóiratokban megjelent cikkek alapján kialakítható Petőfi-kép elég sokoldalúnak látszik. A fő hangsúly azonban a hazafias és népies, a hazáját és annak tájait szerető költőn van, aki a nép nyelvén szól a nép életéről. Ugyanakkor azonban kibontakozik ez írásokból egy csavargó, nyugtalan fiatalember képe is, aki az élet kemény iskolájában végül felnő nagy feladatához. Az élet örömeinek, a szerelemnek és a bornak vidám dalosát is fölfedezik benne. S általában nem mulasztják el kiemelni, hogy a hivatását pontosan ismerő, tudatos politikus költőről és szabadságharcosról van szó, aki kész volt szembenézni az idegen túlerővel és feláldozni életét a hazáért. Az egyes írások hangsúlyeltolódásai egyébként talán az adott időszak finnországi helyzetének tükreként is értelmezhetők.

A Petőfi-fordítások területén a századforduló után apályosabb korszak következett: csak néhány új átültetés és pár cikk látott napvilágot. Nagyon érdekes, hogy 1918-ban, a vörösök és fehérek közti polgárháború évében megjelent Lumikukkia című albumban mi ragadja meg Petőfi költészetéből a róla cikket író Martti Raitiót: " A legkisebb versrészletben is megmutatja zsenialitását... kisebb művei virágok, melyek szabadon nőnek az útszélen. Bimbóikon könnyharmat csillog, és belső inspirációi fényétől virágba szökkennek, és a szelek szárnyán átszállnak a puszták, a hegyek és a völgyek fölött, csodálatos felfrssülést hozva az egész népnek." A forradalmár Petőfi most kevésbé tetszik a szerzőnek. Azt írja: "A forradalmár sejtelme végül egyfajta monomániává fejlődött benne, s ennek eredményeként a harcos hazafias költeményeiben uralkodó tüzes féktelenség, forró szeretet vagy gyűlölet megnyilvánulásával gyakran vét a szépség követelményei ellen."

A költő születésének 100. évfordulóját Finnországban is megünnepelték 1923-ban. Ekkor jelent meg - posztumusz írásként - Antti Jalavának az a cikke, amely immár nem Kertbeny ismert írásaira támaszkodott (Uusi Suomi, 1922. nov. 21.). Azt írja: "Petőfi Magyarország legnagyobb költője. ő volt az, aki elsőként énekelt a tágas puszta szépségéről, a délibáb gyönyörűségéről, népe lelkének legmélyebb érzéseiről, s aki érthetővé tette népe számára saját nemzeti létét, s felfrissítette, tartalmilag gazdagította a költészetet." Tudomásunk van róla, hogy Jalava terjedelmes tanulmányt is tervezett Petőfi életművéről.

Mindmáig legjelentősebbnek tartott költőnk, az Ady-kortárs Eino Leino viszont Petőfi átültetését tervezte, ám ez is csak terv maradt: csupán egyetlen vers, az Igyunk! című fordítása készült el. A Petőfi-évforduló apropóján azonban született egy magyar tárgyú verse, a Tapani Secheny (Széchenyi István), amely a trianoni békeszerződés utáni Magyarországot idézi meg. Hogy Magyarország valóban érdekelte Leinót, azt két későbbi magyar témájú verse (Uljas Unkari, Madjaarit) is bizonyítja, valamint az, hogy Carinus című drámájának címét Jókaitól kölcsönözte.

Otto Manninen fordításai

Leino helyett költőtársa és barátja, Otto Manninen (1872-1950) lett a legismertebb finn Petőfi-fordító. Kora legnevesebb költői közé tartozott, s színvonalas és gazdag a műfordítói életműve is. ő ültette át finnre Homérosz eposzait s Moliere, Heine, Ibsen és Runeberg több művét. A magyar költészetből Petőfi versein kívül Arany Toldiját és a Toldi estéjét is lefordította, valamint egy népköltészeti válogatást, úgyhogy a Petőfi Társaság is tagjai közé választotta.

Gazdag Petőfi-válogatását két kötetben adták ki: az első, amely 45 verset tartalmazott, 1922-ben, a 70 verset tartalmazó második pedig egy évvel később jelent meg. Az első kötet a magyar Petőfi-összes előszavát is közölte. Manninen nem tudott magyarul, így fordításait Bán Aladár és Wichmann Julie nyersfordításai alapján készítette. Valószínű, hogy a versek kiválasztásában is segítségére volt a két magyar. Néhány fordítása előzőleg már folyóiratban is megjelent, ugyancsak néhány újrafordítás volt, a legtöbb vers azonban teljesen új, ismeretlen volt a finn olvasók számára.

A válogatásban képviselve vannak a költő életművének különböző szakaszai. Tematikai szempontból nézve azonban hangsúlyosan vannak jelen a szerelmi és a természet- (táj)versek. A forradalmár Petőfit a Nemzeti dal mellett olyan versek képviselik, mint a Ha az Isten, Egy gondolat bánt engemet, Csatadal, A rab oroszlán, A kutyák dala, A farkasok dala s talán még a Lant és kard, a Halvány katona, a Rongyos vitézek és persze a Szabadság, szerelem. A 115 verset tartalmazó köteteknek ez kétségkívül szerény része. Ha például Nuormaa korábbi válogatásával vetjük össze, különösen szembetűnő az aránykülönbség: ott ugyanis a 26 vers közül 10 sorolható az említett csoportba.

Manninen fordításainak korabeli fogadtatása kivétel nélkül nagyon kedvezőnek mondható. J. V. Lehtonen így ír róluk a Valvoja - Aika című folyóiratban 1923-ban: "Csak egymás igazi megismerése teremthet biztos alapot a folyamatos baráti kapcsolatoknak, és lehelhet olyan meggyőző ihletet és éltető melegséget a kölcsönös szellemi együttműködésbe, amelyre feltétlenül szükség van, ha fölül akarunk emelkedni a mesterkélt érdeklődés és a cikornyás ünnepi beszédek szintjén. Petőfi-fordításaival Manninen mind a finneknek, mind a magyaroknak nagy szolgálatot tett, új láncszemmel erősítve az országaink közötti baráti kapcsolatokat." A kritikus szerint Petőfi a szerelem költőjeként érte el a költészet legmagasabb csúcsait, említésre méltónak találja azonban azt is, hogy a költőnek a tisztán művészi törekvései mellett társadalmi céljai is voltak. Egy másik kritikusa, Martti Haavio a túlzástól sem riad vissza Manninen dicséretében: "Petőfi paripán közeledett felém, s e paripának Manninen fordításai szárnyakat adtak." (Ylioppilaslehti, 1923.)

Manninen munkáját egyébként Magyarországon is elismerték. Bán Aladár, aki a fordítói munkában segítségére volt, hamarosan a megjelenés után ismertette az első kötetet a Turán című folyóiratban. Szerinte a fordítás minden tekintetben kifogástalan. Dicséri Manninen költői nyelvének rugalmasságát, népies ízeinek gazdagságát, a stílus és a ritmus tökéletességét. A fordítónak írt levelében (1924. március 28.) arról is tájékoztat, hogy a Petőfi Társaságban is bemutatta a kötetet.

Manninen a fordításokon túl több ízben írt is Petőfi jelentőségéről. Az említett kötet utószavában arra hívja föl a figyelmet, hogy a magyar költő még mindig nem kapta meg megérdemelt helyét a finn olvasóközönség tudatában, "nemcsak mint legnagyobb nyelvrokonunk, hanem mint egyike a költészet legnagyobbjainak"

A kétkötetes válogatásnak már 1924-ben újabb kiadása jelent meg. Közben Manninen folytatta Petőfi műveinek átültetését: 1926-ban meg is jelent a János vitéz. E munkájában is magyar szakértők voltak segítségére. Vikár Béla egy neki címzett képeslapon (1927. október 7.) legjobb fordításának minősíti az elbeszélő költeményt, sőt még azt is hozzáteszi: jobb az eredetinél!

A kortársak kivétel nélküli dicsérő értékeléseivel szemben az utókor néha már kritikusabban ítélte meg Manninen fordítói teljesítményét. Ennek egyik oka az is lehet, hogy költői nyelve a mai olvasó számára régiesnek hat, ami részint szóhasználatából, másrészt pedig a kötött forma kikényszerítette szócsonkításokból következik. A másik probléma, hogy az "újraköltés", amely a kortársakból még egyértelmű elismerést váltott ki, némelykor bizony messzire távolította a finn nyelvű vers tartalmát az eredetiétől. Végül pedig a versmérték tökéletes visszaadására törekvő fordítónak nem sikerült megőriznie az eredeti szövegre jellemző egyszerűséget, keresetlenséget.

Hannu Launonen a már említett 1974-es tanulmányában világosan kimondja: itt az ideje új nézőpontból közeledni a finnországi Petőfi-képhez. Több Manninen-fordítást elemez az eredetivel összevetve, s összegezésképp megállapítja:

"Otto Manninen fordításai az 1800-as évek végén kialakult Petőfi-kép alapján születtek. Válogatása bizonyos értelemben még ma is állja a kritikai megmérettetést, s aligha bírálhatja bárki is az átültetések ritmikai megoldásait és zeneiségét. Egy - méghozzá nagyon is döntő - szempontból azonban fenntartásainkat kell kifejeznünk. A költői képek pontossága és konkrétsága elmosódik, a természetes, a beszélt nyelvhez közel álló nyelv pedig bonyolulttá válik. Mindemellett a fordító, többek között a rímelés érdekében, erőltetett megoldásokra kényszerül."

Manninen után

A második világháborút megelőző évtized rendkívül élénk időszaka volt a finn-magyar kulturális kapcsolatoknak, újabb Petőfi-fordítások azonban nem születtek. Újságcikkekben viszont lehetett találkozni a költő nevével ekkor is, s még inkább a háború alatt. Ezekben érthetően nemzeti kötődését, a szabadságharcos attitűdöt emelték ki. Helmi Krohn például 1942-ben így írt a Nemzeti dalról a Vapaussodan Invaliidi című kiadványban:

"Ez a haza- és szabadságszeretetéről írt ragyogó vers, amely a magyarok új nemzeti éneke lett, annyira mozgósító erejű volt, hogy minden igaz magyar kardot ragadott, és harcba indult a hazájáért. Maga Petőfi is csatlakozott a harcoló csapatokhoz, és elsőként jelent meg mindenütt, ahol veszély fenyegetett, hogy társait a példájával bátorítsa, és a harctéren írt dalaival is buzdítsa."

A 30-as éveket nyugodtan nevezhetjük egyébként a magyar költő finnországi népszerűsítése időszakának. Ekkortól kezdve számos tankönyvbe kerültek be Petőfi versei, úgyhogy generációk ismerkedtek meg nevével és műveivel. (Az utóbbi évtizedekben ez a helyzet megváltozott, s a mai finn fiatalok már nem találkoznak az iskolában a költő verseivel.)

Hasonló szerepe volt annak a kis könyvecskének, amelyet a nyelvész és műfordító N. Sebestyén Irén adott ki 1932-ben. Ez Petőfi 50 versét tartalmazta magyarázatokkal együtt, és a magyarul tanuló finn diákok számára készült. A versekkel a nyelvtanulást kívánta könnyebbé és érdekesebbé tenni. Ahogy a bevezetőben írta: "Senki más nem írt olyan egyszerű és természetes magyar nyelven, mint Petőfi. Az ő verseit olvasva ismerkedik meg legjobban a külföldi tanuló a magyar nyelv szerkezetével, szókincsével, az országgal és tájaival - s egyúttal egy világhírű költő verskincsével is." A könyvnek - mint kiegészítőnek - azért is nagy volt a jelentősége, mert ekkor csak egy 1880-as kiadású magyar nyelvkönyv állt a nyelvtanulók rendelkezésére.

Nagyon fontos helyet foglal el Petőfi költészete Aarni Penttilänek az 1939-ben kiadott magyar irodalomtörténetében is. A szerző a romantika képviselőjeként mutatja be a költőt, s jellemző vonásaiként a természet- és szabadságszeretetet, a hazafiasságot és a népköltészet iránti érdeklődést jelöli meg. Említést tesz forradalmiságáról is, s ebben európai hatások nyomait véli fölfedezni.

Az 1940-es évek végén Magyarországon lezajlott politikai változások hatással voltak a finn-magyar irodalmi kapcsolatokra is. A változást jól tükrözi az az 1952-ben megjelent kis versantológia, amely Petőfi, Arany, Ady és József Attila verseit tartalmazza (Vapauden tulet). A költő-szerkesztő, Arvo Turtiainen így ír a kötet előszavában: "Ennek a négy nagy költőnek (...) az életművében ragyogóan tükröződik a magyar irodalom jellegzetességét megadó vonás: az izzó szabadságszeretet, az egészséges, mély hazafiság s végül velük együtt, egyenlő súllyal a társadalmi újításokra törekvő heves akarat." Petőfitől Otto Manninen fordításaiból válogatott, ám a válogatás új megvilágításban mutatja be a költőt. A versek - Nemzeti dal, A Tisza, A farkasok dala, Szeptember végén, Szabadság, szerelem, Egy gondolat bánt engemet - elsősorban a társadalmi fejlődés harcosát, a forradalmár Petőfit képviselik. Hasonlóak a hangsúlyai a Finn-Magyar társaság Suomi-Unkari című lapjában közölt cikknek is (1954/3.), amely "a nép fiaként" mutatja be a költőt, s megállapítja: "sohasem állt félre, hanem forradalmi hévvel és a forradalom erejében bízva buzdította a népet, hogy fegyvert ragadjon."

1956 - nem véletlenül - figyelemre méltó év a finn Petőfi-recepció történetében. Az esztendő karácsonyára - 32 évi szünet után - új kiadása jelent meg Manninen Petőfi-válogatásának. Az időzítés helyességét már a megjelent kritikák száma (12) is visszaigazolja. Viljo Tervonen a Helsingin Sanomat című vezető napilapban (1957. január 6.) azt hangsúlyozza, hogy Petőfi lírájának és eszmevilágának az érvényessége nem korhoz kötött. Aarne Laurila még direktebben fogalmaz (Suomen Sosialidemokraatti, 1957. március 29.): "Petőfi azt vallotta, ami bizonyára számos szabadságharcos véleménye is volt a múlt ősszel: nem kell mindig az értelemre hallgatni, a férfinak mernie kell értelmetlen próbálkozásokba is kezdeni a szolgaság eltörlése érdekében, amikor a kínok már mérhetetlenre duzzadnak."

A 70-es évek fordításai

A hosszabb apályos időszak után a 70-es években újból megélénkültek a finn-magyar irodalmi kapcsolatok. Hazánkban ennek fontos eseménye volt a régóta tervezett magyar lírai antológia megjelenése 1970-ben. A "Magyar Líra") című válogatás 57 költő 150 versét tartalmazza; fordítója a költő Toivo Lyy, aki korábban is ültetett át magyar művet finnre: Az ember tragédiáját. Megjelenése idején ez volt a legterjedelmesebb olyan antológia, amelyet idegen nyelvből fordítottak. Lyy - akárcsak annak idején Manninen - nyersfordítások alapján dolgozott.

Petőfitől 21 vers szerepel a kötetben. Közülük csak négy olyan, amely itt olvasható finnül először. (Egy estém otthon, Véres napokról álmodom, Arany Jánoshoz, 1848). Maga a fordító "a magyar költészet mesterének, a világlíra nagyjai egyikének, népe szabadsághősének" minősíti a költőt. A kötetet többek közt Hannu Launonen értékelte a Parnasso című irodalmi folyóiratban 1970/6.), megállapítva, hogy a válogatás jelentősen egészíti ki a magyar költészetről Finnországban kialakult képet. A fordító - szerinte - némelykor sikeresebben oldotta meg feladatát elődjénél, Manninennél, ám úgy ítéli meg, a költői képek közvetítése Lyynek sem sikerült, mivel túlságosan is a rímelésre, a verszenére koncentrált. Másik kritikusának, a magyarul ugyancsak tudó Tuomo Lahdelmának hasonló a véleménye. Én magam - a fordításokat az eredetivel összevetve - úgy látom, helyenként mégiscsak Manninen fordításai a sikerültebbek. Például a Szeptember végén esetében, ahol Lyy átültetése nagyon is mesterkéltnek hat, Manninen szövege viszont - még ha ma régiesnek is hangzik - sokkal természetesebb és költőibb.

1973-ban Finnországban is megünnepelték Petőfi születésének 150. évfordulóját. Ez alkalomból műfordítói pályázatot írtak ki a finn egyetemeken magyarul tanuló hallgatók számára. A legjobb átültetéseket (19 vers 24 fordítását) 1974 tavaszán adta ki egy kis füzetben a Helsinki Egyetem Magyar Intézete. A legtöbb itt közölt vers először jelent meg finnül.

Most, amikor a költő halálának 150. évfordulójára emlékezünk, újból ráirányul a figyelem költészetére nálunk is. Előkészületben van és 2000-ben megjelenik új kiadásban Otto Manninen kétkötetes Petőfi-válogatása, hogy az új nemzedékek is kézbe vehessék.

(Nyelvileg lektorálta Sz. Nagy Lajos)

Forrás: Kisebbségkutatás / 2000.1. szám