Romániában a két politikai tábor viszálya egyre inkább furcsa majomharcra hasonlít, amelyben csimpánzok küzdenek lajhárokkal, esetünkben egy lajhárral, ha a kormányoldal és az államelnöki intézmény frontszereplőit tekintjük.

A csimpánzok heves rikácsolással, gesztusokkal, fenékmutogatással és az utóbbi időben dorongokkal támadnak, a lajhárnak pedig olyan lassúak a reflexei, a gondolkodása, a felfogóképessége, hogy a harc egyenlőtlennek tűnik. Ámde utóbbi a pozíciójából hatékonyan használhatja kedvenc fegyvereit, a halasztást és a titkos aknamunkát, s a félhomályból tanácsadók és #ellenálló tüntetők szervezett serege, a dzsungel sötét sűrűjéből pedig egy titokzatos, láthatatlan majombanda támogatja – olykor egyenesen azzal, hogy a csimpánzok közül kiemel, ketrecbe zár, eltüntet egyet, kettőt, tízet, százat. Ilyenkor a csimpánzok még hangosabban rikácsolnak, jajveszékelnek, hierarchikusan összeverekednek s így tovább.

Persze tudom, hogy a fenti metafora, allegória, vagy mi is lenne, bármennyire hatásos, mégsem érzékeltetheti politikai életünk teljes komplexitását. Ráadásul megbotránkoztathatja a derék kreacionistákat, akik szerint a Bibliát szóról szóra kell venni (mint az MCV-t, mondhatná valaki) – de irántuk való tiszteletből javasolok egy kompromisszumot: a Mindenható akarata volt, hogy az evolúció során az ember a mai majmokkal párhuzamosan fejlődjön ki egy közös, majomszerű ősből. (Másképp nem is lehetett.)

Visszatérve: a kormányátalakítás körüli újabb botrányok: magasabb szellemi megközelítést igényelnek.

Ahogy indult, abban semmi szokatlan nem volt. A kormány időnként lecserél minisztereket, szerinte az adminisztrációs hatékonyság növelése céljából, az ellenzék szerint belső viszályok „rendezésére”. Az államelnök pedig ahol csak teheti, szabotálja. Kevés demokráciában tart be ennyire az ország első embere a kormányának (amellyel együtt a végrehajtó hatalom része maga is); és hiába mondja, hogy azért teszi, mert a kormány gyenge, hiszen kezdettől fogva, a választások után rögtön ezt tette: nem nevezte ki a választásokon hatalmas arányban győztes párt, illetve koalíció által javasolt miniszterelnököt, engedélyezetlen tüntetésen vett részt a kabinet megbuktatására, törvények kihirdetését odázta el, ebben is világrekorder. Satöbbi.

Iohannis szerint a kormány nulla hatékonysággal működik – közben Románia megint első helyre ugrott Európában a gazdasági fejlődés szempontjából. Az államfő kijelenti, hogy országa nem áll készen az Európai Unió Tanácsának soros elnökségére – az EU Tanácsa szerint készen áll, javában folyik az egyeztetés, az operatív együttműködés. Iohannis szkeptikus az ország további európai integrációs sikereit illetően – az Európai Parlament elnöke szerint Románia régen kivívta, hogy a schengeni övezet tagjává váljék, erre tegnap Bukarestből is figyelmeztette a tagországokat. Iohannis szerint az MCV ellenőrzési mechanizmus ajánlásait (gyakorlatilag ukázait) pontról pontra szentül be kell tartani (leginkább persze azt, amelyik megtiltaná az országos főügyész leváltását, akinek köszönhetően őkelme büntetlen előéletűnek számít, így lehetett az ország elnöke) – az Európai Bizottság igazságügyi biztosa Bukarestben azt mondta, a főügyész leváltása „Románia problémája”.

Hanem most az egyik miniszterjelölt, Ilan Laufer (a fiatalembe már volt – igen jól teljesítő – tárcavezető) kemény nyilatkozatban ítélte el Klaus Iohannist, aki megtagadta a kinevezését egy rendkívül fontos terület élére, egyben miniszterelnök-helyettessé: nem kevesebbel, mint antiszemitizmussal vádolta.

Ingoványos talaj, az ilyesmivel dobálózni veszélyes játék. A politikai céloknak és eszközöknek ez a teljes radikalizálódása, a tény, hogy a politikai vita, harc, háború, hadviselés idáig fajult, nem csak azt jelzi, hogy a tét mindkét fél számára a „minden vagy semmi” (ami önmagában tragédia), hanem azt is, hogy bármelyikük totális győzelme végzetes lehet a demokráciára és a normális társadalmi életre.

Az államfő szokatlanul gyorsan tiltakozott a veszélyes gyanúsítás ellen (a többi vádat nem cáfolta, csak az antiszemitizmust), a fő kormánypárt elnöke is elhatárolódott az antiszemitizmus vádjától – de minthogy a percepció mindenhatóságának világában élünk, nem tudni, hogy hol, ki hogyan használja ki ezt a helyzetet s azt a tényt, hogy Iohannis többször tett „zsidó ügyekben” félreérthető kijelentéseket, szabotálta a román-izraeli közös kormányülést, arról nem is beszélve, hogy az őt támogató párt elnöke hazaárulással vádolta meg Viorica Dancila kormányfőt, amiért izraeli kollégájával tárgyalt.

Ilan Laufer szóba hozta azt is, hogy Iohannisnak „gyanús kapcsolata” volt a Romániai Német Demokrata Fórummal, ahogy mondta, „egy náci szervezet örökösével”. Jogutódlás kérdésében nem vagyok jártas, információim hiányosak (személyes, de főleg családi tapasztalataim a szászokról annál inkább, talán meg is írtam valahol; amúgy rábukkantam egy méltatlankodó hangvételű cikkre , gondolom, a tényanyaga helytálló).

De elkerülhetetlenül eszembe jut (nem először), hogy míg Iohannis a sajnálatosan kis számú, megfogyatkozott romániai német közösség javára annyi visszaszolgáltatást keresztülvitt, az RMDSZ-nek (amely nem jogutódja még a szerencsétlen sorsú Magyar Népi Szövetségnek sem) minden sikere mellett mennyit kellett és kell kínlódnia az erdélyi magyarok és intézmények javainak visszaszolgáltatásáért.

Pech – mondaná erre is valaki utánozhatatlan vontatottsággal.