Sasszé a tanszabadság alapjoga felé

A. Gergely András

Hacsak az eső nem hűti, ismét parázslani kezd(ett) a magyar diákmozgolódás. E hét végére a hallgatói és oktató hálózatok bűvkörében már vonzó létszámú tiltakozási kezdemény várható: minthogy a tanszabadság korlátozása állami flegmával egyre durvábban megvalósul, egyre erőteljesebb az ellenbeszéd, az ellenállás és ellenérzés is. Szerényen szólva: a tudástársadalom hajnalán a magyar kormányzat a tudás korlátozása, ellenőrzése, kívülről meghatározása, fegyelmezése, tematizálása felé veszi az irányt. És nemcsak „irányt”, hanem eszköztárat, dölyfös és lekezelő stílust, kiszorító vagy megalázó szertartásokat, durva beavatkozásokat, támogatás-megvonásokat, átszervezési akarnokságot – egyszóval mindent, amivel egy autokrata rendszer a társadalmi tájékozottság, európai tudásminőség, konvertálható ismeretanyag bármely, akár legcsekélyebb többletéhez juthat. Az ország legjelesebb egyetemein beavatkozik az egyetemi autonómiába – azzal, hogy meghatározza, milyen szakok indulhatnak és miért nem (példaképpen öt évvel ezelőtt a politikatudomány volt soron, három éve a kulturális antropológia, most a társadalmi nemek tanulmányozása élvezhet totális adminisztratív korlátozást…); azzal, hogy a legsikeresebb egyetemek mintájára a fizetős diáklétszám növelését célozza meg, mellesleg fölszámolva a korábbi állami támogatást ott is, ahol az „eredményes”, rentábilis volt (ilyen példaképpen a BCE, a több intézmény alászuszakolásával kialakított közgazdaságtudományi csúcsképzés intézménye), mindezt előre jelezve: minden egyetemet ilyenné akar majd tenni – egyszóval támogatás nélküli, költségvetési terhet nem jelentő, önfenntartó rendszerré, melynek „hozama” majd a nemzeti GDP-be befolyó kamatszázalék lesz az önerőből képzésben sikerrel részt vevő diákok révén… S (nem végül, de nem kihagyhatóan) lényegében megszületett a CEU száműzése Bécsbe, mert ilyen sorosbérenc intézményre nekünk nincs szükségük…! Ha pénzt hoz, akkor sem, ha ezrek perspektíváját biztosítja Tadzsikisztántól Koreán át Szlovákiáig vagy tovább, akkor sem – sőt, akkor tán még kevésbé…

Szerencse, hogy a kormányzati önkény egyelőre nem a „nyugatképes” diákság közvetlen kiirtását vette céljai közé. Bár, talán nincs már messze a minden idegen fellazító kémként minősítése, a hangosbeszélők lekapcsolása, a közlésbiztos emberek megfigyelése és „letöltése”, nyilvántartása és megtorlása sem. De erre még egy kicsit várni kell – bár igaz, ürügy mindig akad. Jön az majd, amikor eljő az ideje…!

A magyar értelmiségi világ talán észre sem veszi, tudomásul mindenesetre inkább, mint fenyegetésnek, hogy mindez így lopakodik a fortélyos félelem puha lépteivel, egyre közelebb, s egyre végzetesebben. A kicsit elnagyolt, de szimbolikus jelentőségét csöppet sem lebecsülendő felmérések szerint a magyar középiskolások hozzávetőlegesen ötven százaléka véli immár úgy, hogy nem itthon, hanem határainkon kívüli (értsd: inkább nyugati) életvilágokban képzeli el szakmai jövőjét, életútja folytatását.

Idén a tavaszon kilenc politikai párt és társadalmi-képviseleti szervezet írt alá közös megállapodást az oktatási minimumról, mely a kormányzati ciklusokon átívelő képzési és értékrendszeri reformot kezdeményezett.¹ Ennek részeként az Oktatói Hálózat, a Tanítanék Mozgalom és a Civil Közoktatási Platform az ellenzéki pártok szakértő képviseletével karöltve nemcsak szakmai vitákat, érveléseket, oktatási stratégiát és pedagógusképzési normatívákat rögzített, hanem alapvető kérdésekben a társadalmi részvétel, a konszenzusok, financiális kérdések terén is alapelveket hirdetett meg. Szépen, szerényen „Társadalmi és szakmai egyeztetés, demokratikus működés”; „Esélyegyenlőség és méltányosság”; „A központosítás megszüntetése, az autonómia helyreállítása” tárgykörében. Alapcél, hogy az egyetemi autonómia, mely az önálló szakindításhoz való jogot nem vonja el az intézményektől, s nem függ a felvett hallgatók létszámától (… „az ilyen gender-témákra egy-két tucat jelentkező sincse…!”), de nem is marad kiszolgáltatott a privilegizált egyetemek „előjogainak” (a Nemzeti Közszolgálati Egyetem nemzeti jellegét a hithűség és alázat adja, avagy néhány kormányköröktől sosem mentes lelkiség biztosítja, amiatt azután 8-15-szörös támogatásban részesül mondjuk egy vidéki kis egyetemhez képest).

Az intézményi autonómia azonban csalóka vakremény. Ennek engedélyezése nemcsak nem elvárás, remény, alku vagy kiérdemlés kérdése, hanem megvívásé, belső háborúé, megosztottságé, végső megoldások farkastörvényéé. A kormányzat pénzügyi végrehajtókat, ellenőröket, haszonkulcsárokat, ültetett az intézmények nyakába, becsatornázta őket a maga kijelölte intézményi központba, ellenőrzése alá vont és jóváhagyási feltételekhez kötött minden saját kezdeményt, amely elkerülni próbálná a diszkriminatív szabályozásokat (példaképpen a felsőoktatási törvény Lex CEU-ként elhíresült módosítása is ilyen volt).

Nem igazán lehet kételkedni benne: a tanszabadság és a tudástőke elosztása/újraelosztása nem állami gondviselés kérdése, de nem is lehet kisajátított uralmi eszköztár. Sehol. A volt kelet-európai szocialista rendszerek mai megosztottsága, a tudásra mint veszélyes hatalomra tekintő újabb oktondiságok új divatja szerint persze az állam joga és kötelezettsége lenne (nevezzük állampolgári szabadságjognak, demokratikus minimumnak, műveltségi hagyománynak, konvertálható tudástőkének akár…) mindezek szabályozása. Ám a rendszerszintű „gondoskodásnak” kiszolgáltatott milliók (és jövendő korosztályok további milliói) e kormányzati főgondolatnak nem lehetnek partnerei, csak alattvalói. S minél kevesebbet tudnak, minél sötétebbek, annál inkább csak szolgai, alkalmi, rabszolgai, lecserélhető munkaerejükkel jelen lévő bábok lehetnének, kiket öt perc múlva simán kiváltanak a robotok, s nem kell velük lelkizni majd, éhenhalásukról és temetésükről immár amúgy is maguk kell gondoskodjanak…

Márpedig talán ez az, ami a „végleg elég…!” közérzetét hozza. November 12.-én már volt egy egyetemközi tüntetés, ahol a CEU, az ELTE Bölcsészkar és Társadalomtudományi Kar, valamint a Corvinus diákjai vonultak fel és tartottak diákfórumokat, a tudomány szabadságáért kiállva „alternatív” órákat, vitaeseményeket szerveztek, az oktatási szabadság védelmében és a társadalmi nemek szak megszüntetése ellen demonstrálva, s e tüntetés folytatásaként e hét végén a Kossuth térre terveznek további légyottot. Itt három követelés látványos felmutatása a cél: a kormány CEU-ellenes bornírtságát kritikával illetni és a lassan egy éve halogatott szerződést végre aláírni, a felsőoktatás és a kutatások állami szabályozását, ellehetetlenítését, cenzúráját és külső kontrollját visszavonatni, valamint a hozzáférhető áron biztosított felsőoktatási, független és perspektivikus jövőképet (legalább ennek minimumaival) garantáltatni. Az eseményeket nemcsak számos párt, megannyi egyetem csatlakozása, de egy I stand with CEU szervezőcsoport nemrégiben a Facebookon közzétett felhívása is megalapozza a „Szabad ország, szabad egyetem” törekvését, a tudomány és az oktatás szabadságjogainak biztosítási követelését.

„November 24-én már csak egy hét fog elválasztani minket a CEU Budapestről való kiűzésétől.

A támadás a CEU ellen egyben támadás a tudományos és oktatási szabadság, a jogállam, az egyetem 1500 oktatója és alkalmazottja, sőt az Európa alapköveit jelentő demokratikus alapértékek ellen.

Orbán hadjárata a szabad és kritikus gondolkodás ellen nem a CEU vegzálásával kezdődött és nem is azzal fog véget érni.

Vonulj velünk megint utcára, hogy így követeljünk tudományos és oktatási szabadságot Magyarországnak.

Álljunk ki Orbánnal szemben! Álljunk ki a tudományos és oktatási szabadságért! Álljunk ki a CEU-ért!”

A szolidaritási kísérlet, persze, nem minden. De hang, sikoly, vagy égzengés akár, mely a „nem félünk!” jegyében fogalmazódik meg. Lehet korlátozni, lehet megfigyelni, lehet lehallgatni, s lehet akár kivégezni is – a szabadság mint fogalom azonban nem elvehető. Kisajátítása akár közjogi cselekkel is megoldható (lám, a macedón szökött miniszterelnök „befogadása”, szöktetése, szerájának megszervezése vagy egész librettójának tévérendezői megoldásai állami előjogok, de társadalmi jóváhagyással csak kevéssé találkoznak!),² de ami a néhány éve fél őszön és télen átívelő diáktüntetések nyomán már evidenciával bír: ezek nem természetjogi kérdések, nem államhatalmi erődemonstrációk tételei, hanem korosztályi és önszerveződési feltételektől függő adottságok. Egy diák – mindig a jövő. Egy hatalom, főképp ha a maga nemében is ócska – mindig a múlt. És ezt egykor még ők maguk is jól tudták…, éltek vele, és visszaéltek méltatlanul. Erre válasz a hálózati társadalom egyik csoportozatának, de a jövő meghatározó korosztályi többségének NEM-je. Olyan tartalék erőkkel, melyek szoftwere nem az államgépezet hálózati kapcsolójától függ, hanem a saját belső potenciáljától, a diákok magánszerverétől, a kapcsolati tőke még kulturális és érzelmi attitűddel összefonódó szabadságigényének megnyilvánulásától. Háttértára lehet, kisebb, mint az állami vagy a titokhatósági, de a kurázsi, a remény, a jövő hite, az élhető világ igénye immár sokkalta erősebb, mint a kormányvásáron elkelt szavazatok devalválódott tömege.

Tudjuk, ez afféle értelmiségi hüppögés, átmenet a vakremény és a hithűség támfalai között. De mégis…, híd, mely a múlt avíttságai felől a jövő mindig reménytelibb képzetei felé ível át a mai dúlásokon és ocsmányodáson. S aki ebben nem hisz, az már önmagában, az Emberben, a létezés jogában sem.

Ímé, az Ember. Avagy: lehetünk, mert lennünk kell még magunk. A krízis lehet állandó, a jogfosztottság majdnem evidensen örök… De a bizalom tőkeképessége mindezeknél konstansabb érték és tartalom. Ha rejtőzködik is, és ha fájlmenedzsere olykor megfárad is. Az „olykor” itt kissé jelképes is – ám a „Nihil de nobis, sine nobis” – semmit rólunk, nélkülünk már nem mai képződmény…

1 http://ckpinfo.hu/category/vanvalasztask/partok-oktatasi-minimuma/ ; https://nepszava.hu/1152012_gyokeres-valtozas-johet-elkeszult-az-oktatasi-minimum

2 https://uploads.disquscdn.com/images/889eaafd9bcb9213d63660fea3458d4fe28654748e8e8e6e3e0def82545474d6.jpg