Még a kisebbségnek is csak kisebbsége

Szimbolikus, és értéktartalmaiban is több mint jelentős összejövetel helyszíne volt a Baranya megyei Alsómocsolád, mely bár a Mecsek-körzet része, három-négyszáz lakosú zsákfaluként talán nem sűrűn szerepel a sajtószemlék eseménytörténeti részében. A kies község mégis jelentésességre tett szert, azaz hordozható jelentősége lett azáltal, hogy egyik helyszíne (immár tíz esztendeje) a magyar Falufejlesztési Társaság összejöveteleinek, melynek kezdeteinél Kemény Bertalan alapozta meg e tevékenység elméleti és gyakorlati tennivalóit, a falufejlesztők képzésének, intézményes oktatásának, kapcsolathálójának intim programját, s tette lehetővé, hogy bármely falutelepülés gondnokai, gondozói, gazdái, pásztorai és közösségfejlesztői testületi közösségé is válhassanak. A Kemény kitűzte útvonalon azután a falufejlesztés társasági központja alakult ki Vértesacsán, a Vértes lábánál, majd Kemény halála után a közösségi háló és kapcsolati tőke nemhogy nem csökkent, hanem tovább szövődött, egyre több eredményhez vezetett, s egyre erőteljesebb társasági meg kulturális, szociális és partnerségi viszonyrendszer épült rá. Tíz esztendeje, Kemény emlékére alakult ki az az értékrend, melyben a Róla elnevezett díjat minden évben átadják azoknak, akik saját településük, szomszédsági környezetük vagy mindezek intézményes képviselete révén szolgálják, hivatottan segítik a közhasznúság érvényesülését, az embersegítés feladatát, a tapasztalat és a megoldáskeresés lehetséges útjait.

Talán valamely helyi sajtó utolsó oldalán, harsány kép alá bujtatva szereplő rövidke hír ez. Látszólag. Valójában képtelen jelentőségű is – persze nem azért, mert nyolc-tíz ember, s köztük erdélyi falufejlesztő (Nagy Erzsébet háromkúti falugondnok), egy kisebbség kisebbségének is kisebbsége ugyancsak a díjazottak között szerepelt. Hanem mert – bár nem illik a főoldali nagyképes információk közé – valójában nehezen belátható jelentősége van - mindenhol, minden esetben, hétköznaposan és állandóan. Nem látványos egy idős néninek kiváltani a receptjét, egy másik bácsikának segíteni öregek otthonába kerülni és gondoskodást kapni hideg, éhség, magány, mosolytalanság ellen, megint mást kórházba szállítani őt, vagy átvinni egy tál levest a szomszédba, beállítani a lötyögő telefont vagy tévé-antennát, fát hozatni a fészerbe, megkérdezni hogy van és bevette-e a gyógyszerét, kismamákat segíteni gondoskodással, problémás gyerek esetén, összekötni nemzedékeket egy húsvéti vagy karácsonyi ünnepélyen, ahol mindannyian emberi élményt kaphatnak, vagy csak egy jó szót, érdemes kérdést föltenni annak, aki igényli. Egykoron talán maga a falu is ebben volt érdemileg megkülönböztetett hely, talán ellentétekkel és kiszolgáltatottságokkal is vegyesen, de nemzedékek, korosztályok, élethelyzetek köre és kora volt – ami azonban elmúlt. Lassan a magyarországi népesség közel fele lesz életvezetési biztonság hiányának kiszolgáltatott, az egyharmada—fele lesz megélhetési bizonytalanságban élő, további másik fele lesz érzéketlen az ilyesféle problematikák iránt, s a maradék sehány százalék lesz kiszolgáltatottan közömbös vagy tétován cselekvésképtelen, mivel ekkora terhet már maga sem vállalhat. Nem különb a helyzet Romániában sem, akár városi, akár kistelepülési létszintet nézünk. A kor, a korszakos közöny lett úrrá – még azon is, ami maradt a falu közösségi egységéből, megosztottságából, együttélő mivoltából. Ennél pedig – ha második-harmadik generáció cseperedik föl ebben a légkörben – nem lesz ígéretesebb a jövő sem!

A falu, ha látszatra nagy számú települési listáról van is szó, nem vagy nemcsak más, hanem azonos is. Azonos egykori önmagával vagy egykori önmaga maradék töredékeivel. Azonos a régi szereppel, mely megváltozott, éltető erőből élhetetlen kolonccá alakult, „romantikusan” érdekesnek és archaikusan impozánsnak képzelhető még, de annál több szociális nyomort, kollektív fájdalmat, remény nélküli jövőt szimbolizál már. Mint fejlesztési térség, mint fenntartható intézményi szint, mint életközösség tere még létezik ugyan, de már önmagának sem eltartója, serkentője, értékőrzője, időbeli garanciája. „Fejleszthető”, programosan támogatható valamennyire, de ha nincs önereje, nincs jövőképe, nincs túlélési esélye, vagy akár csak néhány szorgos kéz, akkor mindössze idő kérdése a végnapok számlálásának pillanata.

Ezt a reménytelen állapotot, ennek emberi kurázsival még menthető formáit, a revitalizálható közösségi étoszt serkenti, menti, építgeti a falugondnokok szerepköre, kapcsolathálója, programos igyekezete. A közösség szolgái Ők, néha csak a helyiek számára van keresztnevük, az országos sajtóban vagy médiában egy ebédszállítás vagy orvossághoz juttatás, tüzelőszerzés vagy barátságos félmondat nem minősül hírnek sem, eseménynek sem, támogatásra méltó pályázati témának sem – csak („csak”) emberi program lehet, személyes vállalás, felebaráti szolgálat, létbiztonsági szolgáltatás. Ennek rangját vallja és vállalja a Kemény Bertalan körének, a falufejlesztésben érdekelt urbanistáknak, s saját közösség értékét mentő polgármestereknek, a mindenkori kisebbségek kisebbségét segítő jólelkeknek intézménye.¹ S ennek ürügye az, amely lehetőséget ad elmondani, hogy a falu még lehet hiány, de ugyanakkor értéktöbblet is, lehet életviteli anakronizmus, de milliók lakhelye, s lehet fölszámolásra ítéltetett gazdasági világ, mégis nemcsak egy kor (a falufeudalizmus vagy minőségi szocializmus), hanem a megtartó közösség és a tápláló menedékhely, kisebbségi túlélési tér és velünk élő nemzedékek természetes életviteli bázisa is. Őserő és megmaradás szimbóluma, de a nehéz és szűkös túlélés kis esélyű életvilága is.

S nem önmagában, elvont fogalomként…! E mostani, alsómocsoládi találkozó hívószava, tematikus címe A falu a családok családja volt. Mert hát a városba vándorolt család, mely vissza-visszamenekül két generáció múlva a békésebb világokba, még a falu családja valamiképpen… Mert nemzedékek sora van még, melynek ősei, rokonsága, közvetlen elődei, mai környezetének egy része is faluból jött, faluhoz tartozik, s a sikerképes korosztályok alternatív életlehetőségeit kereső nemzedékei közül sem kevesek próbálkoznak újra a falusi élettel, szabad levegővel, önfenntartó vagy alternatív életformákkal, vidéki házzal, nyaralóval, békével és nyugalommal kacérkodni. S mert egykoron lehet, a polgárosult antik polisz alapja éppúgy a család volt, mint a patriarchális közösségeké – de a család kétezer éven át feudális formációja ellenében épp az utóbbi fél évszázad küzdött harsányan, azt megelőzően meg a regény- és hősirodalom illusztrálta évezreden át, miképp jelenik meg a családiság a hamisságban, miként lesz az államközösségnek nem éltetője, de épp emésztő sejtje is, mostanság viszont az újfeudalizmus igényének, az újtörzsiség és neotörzsi vallások pátoszának szimpla tárgyává is lett. Maga az összejövetel azonban nem ez elvont családforma és családfogalom kritikai felülvizsgálata volt, hanem a családias közösség települési rangra emelésének lehetőségeit firtató, ebben okos és szervező szerepet vállaló falugondnokok szerény elismerésének, munkájukért adható közösségi hálának gálája.

Kell az ilyen. Akik a faluért gondolkodnak, a faluról gondoskodnak, azok a méltó túlélés aktivistái. Közöttünk, közülünk sokszor, de mindenképp értünk. Hála a viszonozhatatlanért, gondolkodó és belátó munkájukért, érintésükért, interakció-értékű vállalásukért…!

A. Gergely András

1 A FALU A CSALÁDOK CSALÁDJA. Alsómocsolád, 2018. március 2. http://alsomocsolad.hu/new/?p=8716

Köszöntő: Dicső László polgármester; Előadások: Körmendi Imre elnök (Magyar Urbanisztikai Társaság): A család és a település; Andrásfalvy Bertalan egyetemi tanár: A család és a falu; Regős Judit szociálpolitikus, családi tanácsadó (Szülők Háza Alapítvány): A család értékvilágának átörökítése; Szaló Péter: Ébresztés – Miklóssy Endre. Délután kerekasztal-vita, moderátor: Szaló Péter.