Atlantisz harangoz - de kinek?
Internetes levélváltás Csíkszereda és Párizs között
1.
Reményik Sándor, ha megélte volna mindazt, amit költészetével művelt a történelem és a zűrzavaros, ide-oda igazodó irodalompolitika, maga is meglepődne azon, hogy sokat idézett, elhíresült versének - az egész pedig alig néhány sor! -, az Atlantisz harangoz címűnek immár két román nyelvű fordítása is akad.
De előbb idézzük fel újra a verset, eredetiben:
Reményik Sándor
Atlantisz harangoz
Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország,
Halljátok? Erdély harangoz a mélyben.
Elmerült székely faluk harangja szól
Halkan, halkan a tengerfenéken.
Magyar hajósok, hallgatózzatok.
Ha jártok ott fenn förgeteges éjben:
Erdély harangoz, harangoz a mélyben.
Az egyik, a korábbi fordítás a Marosvásárhelyen élő Kocsis Franciskóé, akinek az Efectul admiraţiei című antológiájában egészen gazdag csokor Reményik-vers szerepel még.
Clopotele Atlantidei
Ca Atlantida, ţara demult scufundată,
Auziţi? trage Ardealul clopote-n adânc.
De pe fundul mării, încet, foarte încet,
Se-aude glasul scufundatelor sate secuieşti.
Corăbieri maghiari, să ciuliţi urechea în cer
Când navigaţi în nopţi cu furtună:
Bat clopotele Ardealului, în adânc răsună.
Traducere de Kocsis Francisko
A másik fordítás (tudtommal) nemrégiben készült el, Dan Culcernek köszönhetően, aki az eredetit és a román változatot egyik kibontakozóban lévő blogjában, az erdélyi ügyeket, az erdélyi népek közötti termékeny kommunikáció fontosságát taglaló Ardealul Nostru-ban ( tette közzé.
Clopotele Atlantidei
Ca Atlantida, ţară scufundată odinioară,
Auziţi cum în adânc din clopote sună Ardealul.
Sate de secui scufundate clopotul îl bat
Sate româneşti scufundate clopotul îl bat
Sate de saşi scufundate clopotul îl bat
Abia auzite, auzite din adâncul mării
Corăbieri maghiari, ascultati
Corăbieri români, ascultaţi
Corăbieri germani, ascultaţi
Când plutiţi deasupra în vârtej, în noapte,
În adânc Ardealul clopotele-şi bate, clopotele bate.
Traducere şi adaptare de Dan Culcer
Ha most arra kérne valaki, vessem össze a két változatot és mondjak véleményt arról, melyik közülük a sikerültebb, akkor erősen zavarba jönnék. Mind a két költő-fordító jóbarátom, mindkettő felé nem csak illő, de kötelező is a nyílt őszinteség. De nem ezért mellőzöm a hasonlítgatást, hanem inkább azért, mert karfiolt hagymával nehéz összemérni.
Kocsis szöveghű fordítást követett el, ám Culcer nem csupán lefordította, hanem át is dolgozta Reményik versét. Kereken négy sorral toldotta meg, kulcsfontosságú helyeken, a műtét így első látásra is szembeszökő. Ha ezeket az adaptációval bekerült sorokat "kivonom" a versből, akkor a hasonlítás már akár el is végezhető, és igazából nem tudnám eldönteni, kié lenne szerintem a pálma. A Kocsis-féle "románítás" mindenképpen szöveghűbb, nagyjából betartja az eredeti prozódiát, a verssorok rendjét, a helyenként azért lazán kezelt sorvégi rímeket. Culcer él az átdolgozás adta jogával, s bár a Reményik-vers eredeti részének fordítása szintén szöveghű (fordulatai talán kevésbé költőiek a Kocsiséinál), felcserél sorokat és egy minőségileg más, a Reményik szellemiségétől meredeken elütő verssel áll elő.
Az izgalmasabb kérdés számomra, hogy ez az új vers, aminek a szerzőségét Dan Culcer vállalta, jó-e vagy sem. Átíráshoz ugyanis természetadta joga van, ha azt becsületesen feltünteti és az átdolgozás nyomán az eredetivel nagyjából hasonló önértékű alkotás jön létre. Az átdolgozás, a parafrázis, a vendégszövegek beépítése saját költészetünkbe és egyéb hasonló költői trükkök mind-mind legálisak (bár nem mindenki fogadja el ekként őket, sőt, akadnak, akik hasonló esetben egyenesen szentségtörést emlegetnek - de ezt most csak úgy megjegyeztem), ezzel nincs is bajom. Továbbá bajom az átdolgozó szándékával sincs, aki úgy próbálja kitágítani a Reményik-féle, két világháború közötti erdélyi helyzetrajz panorámáját, hogy szükségesnek látja a költőre mintegy "rápirítva" beemelni a következő gondolatot: a Trianon utáni Erdélyben nem csupán a magyarság nyögte az elnyomást, elvégre a nagy egyesülés lényegében éppen úgy lábbal tiporta az erdélyi románság és szászság reményeit is. Culcer olvasatában Atlantisz Erdély egész népességéért harangoz, és ez a következtetése, a történelmi visszapillantás folytán bölcs igazságnak is bizonyul - ma. Culcer felismerése még a jelenbe vetítve is elszigetelten van jelen mind a románság, mind a magyarság és a (már alig létező) szászság tudatában. Igazságával egyéneket igen, tömegeket viszont képtelen megérinteni, mert úgy tűnik, hogy habár közel száz év telt el a vers megírása óta (1925-ben jelent meg, Reményik hasonló című, új verseskönyve bevezetőjeként), mindenki úgy el van foglalva a saját sérelmeivel, bánatával, múltbarévülésével, hogy a közös sors egymásban való felismerése, az időben odébb tolódva, jobb napokra vár.
Esztétikai szempontból Culcer hozzájárulása a Reményik-vers ideológiai "kiteljesítéséhez" eléggé szerencsétlen, rudimentáris és engem személyesen vészesen emlékeztet az 1989 előtti évtizedek agyoncsépelt formulájára, amikor majd minden köznek szánt megnyilvánulásunkba hasznos volt beleszőni, hogy "románok, magyarok, németek és más nemzetiségűek"... Ezáltal is fennen kidomborítva államunk, társadalmunk internacionális, mélységesen egyenjogú jellegét. Akkor volt időnk megtanulni - igaz, eléggé későre - a leckét, hogy rossz eszközökkel nem igazán lehet jó célt szolgálni. Közhelyekkel nehéz eredeti, esztétikailag kifejező igazságokat megfogalmazni. Az most nem elég, hogy én meg vagyok győződve Dan jószándékáról - elvégre ismerem, tudom, hogy amikor ezt a két-két sort betoldotta Reményik versébe, arra gondolt, hogy a józanul gondolkozó románoknak, szászoknak és magyaroknak nyilvánvalóan egy a sorsuk (már szinte-újabb-közhellyel élve: "Dunának, Oltnak egy a hangja"...). Az ő átdolgozása nem elég átütő ahhoz, hogy erről mindenkit meg tudjon győzni, mert csak a kijelentés szintjén marad. Ezért pedig kár volt "megfejelnie" Reményik versét, amely a maga szellemi korlátai között semmi mást nem tesz, mint egyszerűen "Rákosi Viktor egykor igen népszerű erdélyi tárgyú (a magyar falvak lassú pusztulását megörökítő) regényének, az Elnémult harangoknak a szorongásos közérzetét idézte fel " - ahogyan a költeményt Pomogáts Béla 2008-ban egy Helikon-beli tanulmányában értékeli.
Reményik, a maga akkori kisebbségi tudatával, világlátásával, elvakult és megszenvedett trianoni traumájával ennyit tehetett. Semmi többet. Neki az erdélyi magyar sors minden egyebet elhomályosítóan fájt, ennek a zászlóvivője lett, olykor már-már tézisekbe fulladóan is. Ilyen értelemben megbocsátható a Culcer-féle rudimentáris eszköztár, ha már Reményiktől sem mindig voltak idegenek a tézisköltészet külsőségei.
Tulajdonképpen nem is vitám van Dan Culcerrel, annál inkább várakozást ébresztett bennem ezzel az elhibázott átdolgozásával: elvárnám, írja meg ő maga, egyénien, élettapasztalata alapján, többszörösen átélt kisebbségi-többségi érzékenységének megfelelően azt a verset, amit ma csakis ő, a románok Reményikjeként, mindannyiunkra érvényesen képes megfogalmazni.
Mert az már nyilvánvaló, hogy Atlantisz ma mindünknek harangoz itt Erdélyben, a Kárpátok ölelésében...
Cseke Gábor
2.
Levél Reményik Sándor versének "átdolgozása" vagy "eltérítése" kapcsán
Drága Barátom!
Köszönöm, hogy megtetted a szükséges válaszlépést változatommal kapcsolatban. Így olyan dolgokat mondhatok el, amik anélkül is foglalkoztattak, hogy azokat megfogalmaztam volna, s megmagyarázzam, miért is léptem túl a fordítás keretein, miért folyamodtam az átdolgozáshoz, torzításhoz, kiegészítéshez. Megdöbbentett ugyanis, szándékos történelmen túli olvasatom során, a keletkezése óta eltelt évtizededek távlatából oly tragikusan önmagába forduló, köldöknéző szöveg. Írásodnak sokban, majd mindenben igazat kell adnom. De főleg a befejező mondatnak:
«Mert az már nyilvánvaló, hogy Atlantisz ma mindünknek harangoz itt Erdélyben, a Kárpátok ölelésében...»
Nyilván, a fordításom, úgy ahogy van, lehetett volna jobb is. Képes is vagyok jobbá tenni, csakhogy nem a fordítás volt a szándékom, hanem a provokálás. Lépésed bizonyítja a számomra, hogy ez sikerült.
Erdély nem valakinek a tulajdona, Erdély a mindenkié. Atlantisz nem eltűnő magyar civilizáció, mely klasszikus és gyakori téma az elszigetelt magyar kultúrában, annál több, jóval több, összetett, valóságosan is multietnikus, évezredes civilizáció, amelyet, bármennyire is szeparatisták lennénk egyik vagy a másik oldalon, egy tényleges együttélés eredményezett, még akkor is, ha 50 esztendei kommunizmus után a mondottak jelszóként hatnak. Egy évezred nem tűnik el nyom nélkül. Én jelenleg is Erdély lakosának tartom magamat.
Én, akárcsak te, és családfáink minden egyes ága egy évezred óta él itt, és ezen a helyzeten semmiféle népvándorlásról szóló elmélet nem tud változtatni. Őseink parasztok voltak, a sírjaik, a maradványaik mellett ott található az arany, a réz, az ólom, a só, a földgáz, a fenyők gyökérzete, a fűzfák, a dombokon, völgyekben, vízmosásokban, lankákon lengedező árvalányhaj és pitypang... Ez az a nézőpont, amelynek alapján társaloghatunk, írhatunk, élhetünk.
Így tehát képtelen vagyok és nem is akarom hinni, hogy mindegyre eljátsszuk azt a bár jelképes, mégis kegyetlen, 10 évesnél idősebb fiúgyermekek űzte játékot, amire talán te is emlékszel még. A játék lényege egy négyszög alakú, földre rajzolt, kettéosztott terület volt, amelyen a két ellenfél megvethette mindkét lábát. Bicskánk vagy egy kés élével megcéloztuk a szomszéd négyszögét, majd a földbe fúródó penge helyének és irányzékának megfelelően, lekanyarítottunk egy-egy sávot az ellenfél birodalmából.
A vége az lett, hogy egyikünk már csak egy kiálló kődarabon egyensúlyozott, ráadásul féllábon, s mikor elhajította a kést, a sors kereke meredeken fordulhatott egyet, a másik pedig egycsapásra elveszthette szinte valamennyi nyereségét.
Furcsamód, amerre megfordultam a világban, nem találkoztam e játékkal. Tudom, hogy a letűnt idő játékai feledésbe merültek, technikailag bonyolultabb és durvaságban még keményebb játékok kedvéért. Amiről itt szóltam, azt ketten játszották. Bár többen kellett volna vetélkednünk, legalább hárman. Bicska gyakran csak az az egy volt, közösen használtuk. Nem tudom, elég érthető voltam-e. Egyszer majd talán le is rajzolom az egészet.
Hogy kit akartam provokálni? Lám, te már kötélnek álltál. Továbbá bárkit, aki úgy értelmezi mindezt, ahogyan illik.
A mi valódi párbeszédünket a jogos nézeteltérések kezeléséről azért kellett mostanig mindegyre halogatnunk, mert pillanatnyilag a cenzúráról szóló doktori téziseim befejezése sürget.
De épp a múlt héten ötlött fel bennem, hogy felkérlek, légy "szerkesztője" az Ardealul nostru honlapnak is. Vagyis ahelyett, hogy küldözgetnéd a címemre azokat az anyagokat, amikre közlés végett fel szeretnéd hívni a figyelmemet, helyeznéd el te közvetlenül a blogban. Így összehordhatnánk - pillanatnyilag csakis összehordhatnánk, adatolhatnánk, összevethetnénk, majd értelmezhetnénk - az általam javasolt témához fűződő véleményeket.
Futólag egyszer említettem, hogy szerintem a Provincia nevezetű értelmiségi és politikai kísérlet, vagyis a folyóirat annyiban sántított, hogy magyar értelmiségiek találták ki, majd hozzájuk csatlakozott, a már felvázolt kész tervnek megfelelően, néhány román értelmiségi, kevesen voltak, jóindulatúak ugyan, de végül is inkább csak az irodalom területén tájékozottak. Lényegében ennyire korlátozódott az egész. És talán emiatt, ha nem pénzügyi okokból, a gondolatból nem lett semmi kézzelfogható újdonság; méghozzá abban az értelemben, ahogy az általad lefordított, a jogos nézeteltérések kezeléséről szóló szövegben sugalltam volt.
Projektem, amelyben egyelőre magam sem látok teljesen tisztán, nem irányul senki ellen. Továbbá tudom, hogy egy "erőszakmentes", ellentmondás-, "társadalmi párbeszéd"-mentes korszakhoz képest, a "kommunizmus bukása" és a "történelem végjátéka" után, amelyek a gyengébbek félrevezetésére hatékony, amúgy hamis és botcsinálta ideológiáknak bizonyultak a 90-es években, a helyzet megváltozott. Nem tudom, milyen alapokon állnak ma a Provincia egykori szerkesztői. Érdemes lenne felmérni a helyzetet.
Ilyen összefüggésben ajánlom figyelmedbe az Asymetria-Antiacvariumon összegyűjtött, az "etnizmusnak" szentelt szövegeket egy okszitán honlapról, amelyben utalások történnek Erdélyre, mint azok hazájára, akiknek nincsen hazájuk, ahol a fejünk fölött mindenféle terveket szövögetnek és mindenféle államokat létesítenek. Kérlek, tekintsd fordításomat egyfajta reakciónak, utalásnak egy elsüllyedt civilizációra, amelyet valószínűleg, már nem tudunk megmenteni. Annak ellenére, hogy meggyőződésem: van értelme az erőfeszítésnek, mert az az út, amerre mások terelnének, zsákutca és a káoszhoz vezet.
Én most pillanatnyilag nem tudom mindkét dolgomat jól végezni, de azt sem szerettem volna, ha elsikkad az Ardealul nostru gondolata. Lesznek mások, megfelelőbbek, ha netán képtelen lennék tovább vinni. [...]
Baráti öleléssel,
Dan [Culcer]