Kézirattörténet – töredékekkel

A. Gergely András

A történet viszonylag egyszerű. Kéziratban maradt. Megesik ez. Így hát inkább emlékanyag, mint kutatási dokumentum vagy kortárs tér-táj-elemzés. Mégsem csupán fiók-mélyi firka, jóval inkább korszakos dokumentuma egy folyamatát tekintve elérvénytelenedő szemléletmódnak, egy „divatjamúlt” szándéknak.

Az írás eredendően valami szöveggyűjteményi szerepkörű „körvonal” volt. A pesti ELTE Bölcsészkar még akkoriban friss kulturális antropológiai tanszéke jócskán föl volt tarisnyálva oktatói által összehordott dél-amerikai, afrikai vagy ázsiai kultúratörténeti szakirodalommal, s közel-keletivel is valamelyest, ám az antropológusok számára a kézbe adható szakirodalmi forrásanyag igencsak kevés volt a hazai színtérről. Ráadásul a kultúrakutatók korábban hol néprajzosok, hol szociológusok, történészek, vagy akár filmesek is voltak inkább, semmint valóban antropológiai diplomával ellátott, kultúrakutatási projektekbe sebtiben belefogó kisvállalkozók. A kutatások és forráskiadványok összeállítása sürgető lett, a magyar néprajzi lexikon is inkább folklorisztikai vagy népismereti gyökerű és túlsúlyú volt…, a kortárs kutatások támogatási intézményei is főképp a nemzeti terepen végzett vizsgálódásokat részesítették előnyben: az etnográfia (magyarul: népélet-leírás) békétlen és ismeretlen viszonyt ápolt az etnológia (magyarul: egyetemes néprajz, kortárs kultúrakutatás, idegen népek megismerése, elméletek értelmezése, stb.) tudásterületével. Elemi igény lett, sőt az oktatás (középiskolai, főiskolai, szakképzési, művelődés-menedzselési ágazatok) felől nélkülözhetetlen várakozás is megfogalmazódott egy tankönyv készítésére. Elkezdődött, majd a sok szerző sokféle munkája és ezek egyeztetéses, harmonikus szerkesztési feladatai elették az időt mellőle – oldalak százai maradtak kiadatlan kézikönyvben, mely tankönyv (középiskolai és pedagógusoknak is szóló oktatás-módszertani kiegészítés) mellett sok száz oldalnyi szöveggyűjteményt is magába foglalt. Az elméleti bevezető „a multikulturalizmus oktatásának” aktuális elméleti, amerikai importból származó, de honi kivitelezésben kimunkált fejezetei mellett a szaktudományi és társtudományi területek ismeretanyagának összeállítását is magába foglalta. Ennek pedig része volt nemcsak politikai, igazgatástudományi, tájföldrajzi, társadalomnéprajzi, gazdasághistóriai aspektusok fölhasználása, hanem a projekt a klasszikus tájnéprajzi szemlélet mellé a modernebb kutatásmódszertan bevezetését, korszerűsítését is hajlandónak mutatkozott beemelni a közös tudnivalók közé. Nem utolsósorban a tévedések és máskéntgondolások jogát, az átértelmezések lehetőségét, az adott szakirodalmi forrásanyag másként-olvasásának módszertanát is beleszőtte /volna/ mindebbe. A „volna” itt kulcsfogalom. A megvalósulás elmaradása (javarészt financiális, de nem kis hányadában intézményes támogatás, tankönyvkiadási engedély halasztgatása, a tudományterület nem „akadémiai” tudástárban már elhelyezett „köztessége”, vagyis átmenetisége, és számos további ok miatt) ma már inkább tudástörténeti, megismeréskutatási, oktatásszociológiai tapasztalat része mindez, nem pedig on-line forrás.

Végül is lett belőle utólag valamely kollektív erővel elkészített antropológiai lexikon, módszertani háttértanulmányok válogatása és oktatási kézikönyv is,¹ de az eredeti tervezet, mely a képzésben részt vevő diákok, a terepkutatásban kortárs ismereteket szerzett fiatal egyetemi hallgatók, s a rokon területekről jövő szakemberek széles köre is részt vállalt, a Soros Alapítvány támogatásán túl semmiféle oktatási intézmény direkt segítségével nem számolhatott. Szükség lett volna ilyesféle új diszciplináris keret intézményesítésére a pedagógus-szakképzésben, módszertani oktatásban, évente sok tucat egyetemi hallgató szaktudományos felkészítésében, sőt akár a kulturális diplomaták háttérképzésében vagy a határokon túli magyar pedagógusok kiegészítő oktatásában is – de az idők szele végülis elsodródott a „multizás” fölött. Maradt néhány szomorú törmelék-anyag…, olykor folyóirat-cikkek vagy magazin-témakörök, középiskolai kultúratudományi vagy érzékenyítési program vendég-témaköre (így a szláv kultúrákról vagy a közép-amerikai indiánokról, a zsidóságról vagy a ferői dán identitásról, roma-pedagógiáról vagy kríziskezelési drámaszínjátszásról, mikor, hogy és hol…, sokféle változatban), de a négy-öt kötetnyi tankönyv-anyag kiadatlan maradt.

Az alábbi írás nem közvetlenül „kisebbségi”. Csak egy minoritás-narratívát jár körbe, valamelyest interdiszciplináris nézőpontból, valamelyest szociálantropológiai kérdéskörként, s egy földrajzi kistáj történeti adottságait veszi szemügyre, mindezt a nyolcvanas évek közepéből… De hogy ne csupán valami lejárt szavatosságú konzerv kerüljön a terítékre, a témakörben elérhető újabb forráskínálatból is hoztam egy kisebb kóstolót…

Egy kultúrtáj történeti szorongatottsága

/Tiszazug/

„A magyarság most elérkezett oda, hogy területén tudatosítja a kultúrákat, de ezzel együtt önmagában tudatosítja azt az összetett szellemet, ami ezen a földön él. Mert csak ezzel az éber és tisztult tudattal lehet egységes nép és egyszellemű nemzet”. Így ír Hamvas Béla 1941-ben az Új magyarság és az új Európa című kötetben, s a nemzet fogalmának történetéhez elsőként annak megértését sorolja, hogy az ország területi és embertani földrajza egyúttal antropológiai egységet is jelent annak, aki fölismeri hazánk tájegységeinek táji-karakteri sajátosságait. A magyarság-lakta területeket ebben az írásban öt eltérő kultúrszférára osztja (mediterrán, nyugati, északi, keleti és erdélyi-bizánci), s ezen belül "az önálló és organikus szociális rétegzettséget, termelési rendet és szellemiséget" tartja olyan meghatározó egységnek, amely másra át sem vihető, státusazonosságokban ki sem mutatható minéműséget jelent. Úgy véli, a kultúrtájak voltaképpeni egysége és egyedisége szociográfiai, történeti, gazdaságföldrajzi, szociológiai, antropológiai és néplélektani szempontból a legkisebb részletekig fölkutatható, az „öt géniusz” pedig mintha a teljes nagytáji horizontot lefedné...

Sem Hamvas Béla korában, sem ma nincs európai állam, amely kulturális szempontból homogén egységet mutatna. A táj, az ember, a civilizáció és a társadalmi formavilág etnológiai szempontból mutathat bár számos hasonlóságot, de az életjelenségek térségi folyamatai mindig egyediek. A területi sajátosságok, a kulturális mikroklímák fölismerésének tudományát több etnográfiai, geográfiai és történeti szcientárium kitartó kutatói gyakorolják. A „szokásos” vidéki múzeumi feladatok közé tartozó gyűjtőmunka az embertudományok néhány év óta összetartó, illetve egyre inkább egymásra szoruló ágazatai segítségével sokat tett azért, hogy Magyarország kulturális szférái külön-külön és együtt is térképre rajzolhatók lehessenek. Számos tájegységünk helyi vagy megyei múzeumai (szóljunk példaképpen a miskolciról, a ceglédiről vagy a zalairól), kutatóintézetei (mint például a pécsi regionális központ vagy a kecskeméti, győri és békéscsabai földrajzkutatóké), valamint egyetemeink aktív tanszékei (elég itt a debreceni néprajzosokra vagy a szegedi jogászokra, informatikusokra utalni) pontosan ezt a Hamvas Béla által hiányolt nemzeti önismeretet igyekeznek pótolni vagy csiszolgatni. „A legutóbbi tizenöt év volt talán a török veszély óta az első viszonylagosan nyugodt időszak, amikor a gondolkozóknak idejük volt az öneszméletre” – mondja kortársai és elődei mentségére Hamvas. De minthogy szavai 1941-ben jelentek meg, azután is egy-másfél emberöltőnek kellett elmúlnia, hogy a „legutóbbi tizenöt év” önismereti sikereket hozhasson.

Ám nemcsak Hamvas Béla tipológiája, de a tájak és népek összefüggésének legelemibb vizsgálata is földrajzi kultúrtájakra osztja országunkat. A néprajzi és a helytörténeti irodalmak tisztes bőséggel taglalják ezeknek a szféráknak körülírható, lokálisan érvényes megkülönböztető jegyeit. Az elvégzett munka megsüvegelése mellett is föl kell azonban vetni egy kissé elhanyagolt diszciplína fontosságát. Az utóbbi évtizedben végre elismert és egyre elfogadottabb kultúrantropológia mellett szinte alig észrevehetően, de egyre meghatározóbban előlopakodott a szociálgeográfia, mely képes a történeti néprajztudomány és a társadalomtörténet határvidékén olyan új szemléletirány körülírására, amit mindmostanáig hiányával határoztunk meg leginkább. A huszadik századi történetírás és a társadalomtörténet nagymestere, Max Weber által megfogalmazott uralmi modellek egyike, a tradicionális uralom kategóriája az, amely az antropológusokat és néprajzosokat részint a lokális kultúrák alaposabb megismerése, részint e kultúrákat meghatározó gazdálkodási típusok és regionális összefüggések meghatározása felé indította. Ezeket a közelítő kutatásokat, továbbá a lokális piacok és helyi társadalmak szociológiai vizsgálatának eredményeit használhatták föl a társadalomföldrajzosok, akik térségek közötti viszonyok, természeti és társadalmi erőforrások, térszerkezetek és funkciók, magatartások és csoportképző folyamatok leképezésével járulhattak hozzá az aktivitások, szubjektív térfelfogások, időgazdálkodási és döntés- vagy cselekvésorientált társadalmi mozgások megnevezéséhez.

Századunk (persze, mint jeleztem, ez a XX.) hatvanas éveiben mind a nyugati, mind a harmadik világban égető problémává vált az, amivel a kelet-európai és még keletebbi népek évszázadok óta együtt élnek: az etnikai és regionális életvilág életképes jelentkezése. Már Weber is úgy vélte, hogy a társadalmi gazdálkodás típusai között egyenrangú szerepet kap a termelés és a természeti erőforrás, a munkaerő és a technikai felszereltség, az anyagi kultúra, az intézményrendszer és a jogrend. A táji-történeti eredők és az ökonomikus életrend összefüggései, az emberek területi összetartozás-tudata, a tájegységek közötti mellérendelt viszony mind-mind szerves tartozékai voltak nép és históriája folytonosságának. A helyi piacok ismerete, a munka- és termékcsere, a hagyományhűség, mely a munkakultúrától az időtöltésig mindenre kiterjedt, vagy az etnikai csoporttudatra jellemző idő- és térfelfogás egytől egyig merev hierarchia nélküli együttműködés tartozékai voltak. A mindennapi élet és az életvilág tradíció-vezérelte értékei olyan közösségi hagyományokban gyökereztek, mint a méltóság és a tekintély, a felelősség és a gazdatudat, a közösségen belüli ranghelyzet és a munkabírás. Ezeket a természetes kollektivisztikus értékeket nem kívülről erőltették rá a települések lakóira, s egészen a XIX. század végéig ezek virulens tartozékai voltak a helyi társadalmaknak. Úgyannyira, hogy akár a diétán, akár az út menti fogadóban megismerte egymást külcsínről is a palóc és az őrségi, a jász és a hetési ember. A tájak kultúrát jeleztek, a kultúra szociális viselkedést, észjárást, vérmérsékletet hordozott, a viselet ezt kifelé is reprezentálta, s a szellemiség vagy a tekintet elárulta gazdájának eredetét, életstílusát, körülményeit, konfliktusait is.

Ment mindez addig, mígnem a centralizált hatalompolitika egységesítő kedve bele nem tramplizott ebbe az archaikus szférába. Összekötöttek, leválasztottak térségeket és községeket, elcsatoltak várost a szerves környezetétől, új megyehatárokat vontak és új közigazgatást vezettek be, mely mindig éhesebb és rablókedvűbb, mint az előző. Megszűnt, vagy hosszú időre elhanyatlott a tájak és népek harmóniája, elkenődött etnikai csoportok karaktere, megkeveredett szellemisége, az összetettség pedig, amely az eligazodáskészséghez szükséges életismeretet jelentette, diszharmóniává foszlott. S minekutána vagy félszázadig mondogatták a „nemzeti öntudatot”, fenyegették a helyi szellemiséget, a kultúrák kiléptek szféráikból, elmosták, átszíntelenítették egymást, az archaikus civilizációkból provinciális és szegmentális kultúratöredékek maradtak csupán, botladozó vagy esetlen népesség vette át a helybenlakók helyét.

Magyaroszág harmincas évekbeli felfedezői egy sor ilyen település sorstragédiáját írták meg, s közismertek lettek a „cifra nyomorúság” palócföldi, az egyke-kérdés dél-dunántúli, erdélyi, a „néma forradalom” és a népélet táplálkozásföldrajzi gondjai. Ezek között a korabeli közvéleményt is földúló település-drámák és életmód-szociográfiák között kapott kiemelkedő helyet a „tiszazugi gyilkosságok” kérdésköre (elsősorban Féja Géza, Kovács Imre és Darvas József írásaiban, de a korabeli napisajtóban is).²

Az arzénes mérgezések históriája azonban még korántsem egyértelműen megrajzolt, bár társadalomtörténeti mögötteseit több kitűnő tanulmány elemezte már.³ Nincs mód ehelyütt sem többre, mint annak a kérdésnek vázlatos megközelítésére, mit jelentett a Tiszazug helyzete és perspektívája olyan ökonomikus összefüggés szempontjából, mely egy kultúrtájat és népességét belülről, az ott élők felől beláthatóvá, átélhetővé teszi.

A Tiszazug közkeletű elnevezés, melyet mind a településföldrajz, mind a természethistória, mind a történeti irodalom, mind pedig a két világháború közötti szociográfiai és publicisztikai irodalom szinte közmegegyezéssel használ. Lényegében „definiálatlan” maradt ugyanakkor, hiszen a Nagykunság legdélibb részét, melyet a Tisza és a Körös határol, tekintették „zugnak”. A szorosabban vett természetföldrajzi jegyek, illetve a társadalom- és gazdaságtörténeti adottságok szempontjából viszont csupán óvatosan kezelhető, mert sem régiónak, sem gazdasági körzetnek, sem településcsoportnak nem nevezhető, s a környező tájakkal rokon vonásai ellenére, az alföldi területekkel összehasonlítva is specifikus vidék. Ezt a vidéket is hosszú török hódoltság sújtotta, elnéptelenedés és pusztásodás érte utol, tanyavilága kiterjedt volt, településszerkezete szétszórt maradt. Itt is évszázadosan nyomasztó volt a városfejlődés és a birtokstruktúra terhe, nem voltak ásványkincsek, fejletlen volt az ipar és hiányos az infrastruktúra, továbbá mindenre rányomta bélyegét a mezőgazdasági termelési szerkezet. Ráadásul ez a Hármas-Körös és a Tisza által bezárt háromszög alakú kistáj nem is hasonlít környezetéhez abban, hogy néprajzi tájegység lenne. Betelepített palócai vannak ugyan, őshonos kunjai is voltak, de etnikai karakterére nem lehet ma már büszke. Továbbá közigazgatási szempontból sem értékelhető egység, hiszen az Alföldet tagoló mezőgazdasági övezetekbe éppúgy nem fér bele, mint a szórványtanyás mikrokörzetekbe, illetve e besorolások még korántsem jelentenek közigazgatásilag „definiált” állapotot. Még a Tiszazug helytörténet-kutatói sem egyeznek meg abban, hogy Tiszaföldvár vagy Öcsöd, Kunszentmárton vagy Cibakháza azonos rangúak lennének történeti státusukat tekintve, s hogy nem inkább egy centralizált településrendszer „botcsinálta” kvázi-körzetének esetleges helyzetű település-egysége maradt-e.

A tiszazugi táj kutatása persze kiadós társadalom- és helytörténeti, gazdasághistóriai és statisztikai, geográfiai és etnikai elemzésekre szorul. Ezekre és a településhálózat belső változásainak kronológiájára éppúgy nem terjedhet ki ez a dolgozat, miként a helyi tudat és értékrendszer, a képviseleti-önkormányzati sajátosságok árnyaltabb taglalására. Elsősorban tájtörténeti és közigazgatási szempontokat szeretnék fölvetni, nem utolsósorban azért, mert a hazai településkutatás a leggyakrabban az igazgatási státus és a térbeli elhelyezkedés szerint sorolja be a lakónépességet. E tájon pedig már e téren is „gondok” vannak: miközben ugyanis a településtörténészek a faluhálózat kialakulását és szerkezetét elemzik, a néprajzosok a történészekkel együtt a kunok lakta területek történetileg egyedi jellegét, tradícióit és a településhálózat koraközépkori eredetét vagy kontinuitását bizonyítják, addig a közigazgatási és a jogi terminológia nem használja a „falu” kifejezést, s különösen nem a falusi társadalomban meghatározó jelentőségű népesség-tagozódás, rétegződés értelmében. Itt tehát tekintetbe kell venni, hogy az Alföld sajátos tanyás települési viszonyai következtében a községhálózat és a faluhálózat között lényeges különbségek vannak, továbbá hogy a Tiszazug településszerkezete korántsem homogén, mert benne városi jogállású nagyfalu, szórványtanyás kisközség és járásnélküli járásszékhely egyaránt megtalálható.⁴

Mindez látszólag csupán „terminológiai” problémának tűnik, hacsak bele nem látunk abba, hogy a jogi szabályozás a falusi közösség rangsorolását, jogállását, értékelési státusát is jelenti, vagyis azt a képtelenséget, hogy az „átlagos” községi státusba sorolás „fölértékelés” egy aprófalu esetében, viszont lefokozás egy városi jogállású, tízezernél is népesebb település számára. Márcsak azért is, mert ezeket éppen igazgatási értelemben más és más jogkörök jellemzik; eltérő munkaerő-helyzetük van, különböző adózóképesség, öntudat, élettér és jövőkép jellemzi őket. További kérdés például, hogy a Tiszazugot és történeti szempontból jellegadó folyamatait nem lehet sem egységes karakterű etnikai vagy gazdálkodási típusú településminőségként kezelni.⁵

Nem csupán a történeti néprajz vagy a településhistória vall arról, hogy a települések minősítése meghatározza boldogulásukat. Megerősíti ezt a történeti tényt a századunk harmadik harmadában (1971) kialakított országos településhálózat-fejlesztési koncepció is, amely elsődlegesen az ipari-nagyipari és centrális karakterű települések érdekét tekinti, cserébe viszont korafeudális kiszolgáltatottsági helyzetbe sodorja a kistelepüléseket és a „funkció nélküli” emberi lakóhelyeket (éppenséggel az akkori 3200 településből mintegy 2000-et!). A Tiszazug települései egyfelől iparosodóak (mint például Tiszaföldvár vagy Kunszentmárton), másfelől pedig tanyásodnak, szétesnek, refeudalizálódnak ekkot. Némelyik századunk folyamán kezd polgárosodni, mások pedig a csökkenő népesség gondjával küszködnek, keresőképes lakosságuk mozgásba-ingázásba lendül, hogy kenyérkeresethez juthasson. Egyik faluban látványos gazdagodás megy végbe, másikban elszegényedés, sorvadás, életképesség-romlás. A látszólag ártatlan közigazgatási változások is együtt járhatnak egy község státusának visszaesésével, téeszének vagy tanácsának, iskolájának vagy orvosi felügyeletének elvonásával – s ezek egyúttal a település értékcsökkenését eredményezhetik, a helybenlakás értelmét szüntethetik meg, együtt járhatnak a termelési kultúra és a helyi szokások eltűnésével, a regionális vagy kistáji lerobbanással is. A településhierarchiát formásan elgondoló fejlesztési tervek azonban ritkán szoktak tekintettel lenni olyan mikrorégióra, ahol a gazdálkodás- és a tájtörténet elmúlt évszázadait a szórványosan belakott terület, a szikes talaj, a mocsárlecsapolások hősies akciói után a kirívó szárazság jellemzi, ahol a közművek hiánya, a villanynélküliség és a gyönge közellátás uralkodik, ahol a gazdaság, a népesedés és a piacképesség helyi körülményeitől földrajzi távolságnyira járnak az emberek dolgozni, adózni, létfenntartani...⁶

Ez a jelen helyzet ugyanis, az örökölt jelen és a mesterségesen előidézett jelen. Egyben viszont a jövő kényszerpályáinak fátuma is. A területi és a közigazgatási valóság ugyanis csupán néma keret a táj kulturális és pszichés profilja, topológiai kényszerhelyzete körül. Ám mint ilyen sem más, csak strukturális séma, amely a mikrokörnyezetet kívülről határozza meg. S hiába dinamikus, életképes rendszer a mikrorégió, ha élettere kívülről meghatározott, ha térbeli és funkcionális szerepe körülfogja mozgáslehetőségeit. A gazdasági, igazgatási, történeti kényszerek között csupán egy önszabályozásra képtelenné tett, gyámkodásra szoruló „kibontakozás” lehet ígérkező sorsa. Mert mit is kezdhetne egy valódi önkormányzattal a közjószágként nyilvántartott település, ha környezetéhez képest elmaradott térséggé lesz, ha problémái megoldatlanok és megoldhatatlanok is maradnak, ha nyomasztó és mérgező örökségétől szabadulni testben és lélekben is képtelen? A tiszazugi táj az arzénes gyilkosságok hírétől éppúgy nem szabadulhat, mint a kezdetleges és elesett falu- vagy tanyaszórványoktól, a matriarchális családviszonyok közé ragadt zárvány-sorstól, a zsákutcás agrárfejlődés, az elmaradott iparosodás és a kriminális konfliktuskezelés jellemző jegyeitől.

A történeti források e kultúrtájról mint a nagybirtok szorításába zárt, korlátolt életképességű településegységről szólnak, melynek agrárnépessége és iparosodási lehetősége egyaránt gyönge, egyetlen útja az útrakelés, a munkaerő mobilitása lehet. E bomló és évszázadok óta csak egyre elhanyagoltabb tájék helyi társadalmai az elmúlt évszázadban keservesen kilátástalan helyzetbe jutottak a jogi, igazgatástörténeti és politikai „racionalitások” hatására, amelyek egy mesterséges enklávét eredményeztek, vagyis a környező három megye közigazgatási területétől független, s egyik által sem fedett térséget hoztak létre. Minthogy pedig egy kultúrtáj gazdasági boldogulása, ellátottsága, közlekedése és mozgásképessége nem csupán a helyi sajátosságoktól, a mentalitástörténeti adottságoktól függ, hanem a települések saját érdekének, a közigazgatási és a politikai intézményrendszer működésmódjának, továbbá az iparosodás (illetve a komplex gazdasági körzetek) áldásos vagy káros hatásának következményeitől is – ezért nem lehet csudálkozni azon, ha a Tiszazug mai életképtelensége és örökölt reménytelenségei a messzebbi múltban gyökereznek, mégsem segítik elő e táj mai megizmosodását.

Amikor az 1871. évi XVIII. törvénycikk a községeket politikai és igazgatási egységekké változtatta, akkor ez (az államigazgatás „házi szükségletét” és a központosító hatalompolitika érdekét kifejezően) a választójogosultsági és participális-részvételi garanciákat is jelentette, sőt jobb helyzetet hozott, mint a korábbi vagy a későbbi volt. Ámde a községeket nem tradicionális közösségi mivoltukban, hanem csupán gazdasági közösségként és termelési egységként tekintette. Egy negyedszázad múltán a területszervezési elképzelések kodifikált formái már élesen elválasztják egymástól a gazdasági és a politikai-igazgatási községfogalmat (1894. évi XII. tc.), ami jól tükrözte a liberális politikai alapelvek és a paraszti valóság közötti polgári jogi különbségek kompromisszumát. S itt anélkül, hogy a jogi szabályozás félszáz éves históriáját végigkövetnénk, annyit mindenképpen érdemes kiemelni, hogy az 1950/I. törvény végülis a közigazgatási területi struktúrát a szétzilálódott megyerendszer helyett inkább politikai érdekek, gazdaságossági szempontok és földrajzi-demográfiai tények beszámításával rögzíti.⁷

Nem független mindezektől, hogy a politikai illetve uralmi célkitűzések érdekrendszere további két évtizedig háttérbe szorította a kistájak komplex egységének tudomásulvételét. A hetvenes évek végétől vétetett tekintetbe először az elmúlt száz év óta, hogy a területi struktúrák a viszonylagos igazgatási-önkormányzati önállóság szempontjából sajátos igényeket, speciális helyi érdekeket jelentenek. Viszont még ma sem vette tudomásul a közigazgatási és politikai intézőkörökben senki, hogy a területi hovátartozás külön integrációs szintet is jelent, függetlenül attól, hogy a jogi és a gyakorlati politikai szféra ezt elismeri vagy sem. Ma már számolni lehet avval, hogy a területi önállóság, illetve a társadalom- és politikairányító funkciók telepítése befolyásolni képes a települések önkormányzati gyakorlatát, de csupán utólagosan képes követni az érdekintegrációk spontán kialakulását és működésmódját. (Gondolok itt a járási tanácsok megszüntetése utáni korszakra, amikor a területi pártirányítás járási szintje még egy évtizedig megmaradt, a városkörnyéki szemléletmód még kialakulatlan volt, a községkörzetek és a községhálózat önállóságát pedig ezerféle korlát szabályozta). Magyarán szólva: sem a közigazgatási gyakorlat, sem az állami területbeosztás nem felel meg a gazdasági térségeknek, s még kevésbé a kultúrtájak területi elhelyezkedésének. A Tiszazug gazdasági-társadalmi-kulturális struktúráját ezért sem lehet egyszerűen úgy kezelni, mint egy „rajon” kérdését. Egyebek közt azért sem, mert ugyan mint kistáj nagyjából azonos talajviszonyokkal rendelkezik szomszédaihoz viszonyítva, ám egyszerre három megye (Békés, Csongrád és Szolnok) körzeti hatásainak van kitéve, akár a vonzáskörzeteket, akár az iparosodottságot, akár a regionális munkamegosztási hierarchiát nézzük. Sőt, a hátrányos helyzet körülírásánál elmehetünk egészen a történeti Tiszazug vallási, birtokpolitikai és képviseleti szerepkörének változásáig, s mindenkor nyilvánvalónak látjuk szorongatottságát.

A területi tagozódás tehát önmagában nem lehet mérvadó a települések saját érdekét tekintve, s a gazdaságföldrajz vagy a településtudomány által használt „szerves gazdasági körzet” kategória is amiatt lett érvénytelenné, mert mind a XIX. századi, mind a modernebb gazdaságfejlődés következetesen fölmorzsolta, széttörte a helyi termelési körzetek és archaikus piaci kapcsolatok belső szerkezetét, a területi munkamegosztás (központilag vezérelt) formaváltozásai pedig ennél is inkább figyelmen kívül hagyták a gazdasági egységként számon tartható körzeteket. Erre mintegy csak további nehézkességként jön rá, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek közigazgatási területbeosztási politikája rendszerint a gazdasági struktúra valódi elemei, illetve a területi munkamegosztás természetes körzetei helyett a negyvenes években fogant elgondolást, a „város és vidéke” kapcsolatot részesítette előnyben, a város és a falu „közeledésének” uralmi ideológiáját tette vezérelvvé. Persze lehetne azt mondani, hogy a gazdasági-társadalmi térszerkezet kapcsolatfajtái elvileg elegendőek lennének a táji-történeti és gazdálkodási-kulturális körzetek igazgatási egységként tekintéséhez. A Tiszazug esetében viszont már ez sem biztos, hiszen története során kiszakadt a területi kiváltságok tradícióiból, a kunok privilégiumaiból, a Jászkun Hármas Kerület eltérő jogrendjéből, ítélkezési és önigazgatási rendszeréből, s e perifériára került háromszögben nemcsak az etnikai tudat változott meg, nemcsak a mentalitás folytonossága szakadt meg, hanem a szellemi és a kulturális vonzáskörzetekből is távol került, községei között pedig oly mértékű differenciálódás indult meg, mely bizonyos községek fölvirágzását, mások stagnálását vagy visszaesését eredményezte.

Csupán hipotézisként lehet kimondani – s utóbb még igazolásra vár, mégha a történeti irodalom adalékai arra utalnak is –, hogy például Tiszaföldvár vagy Kunszentmárton rangja, térszerkezeti szerepköre és gazdasági státusa nagyjából egyenlő volt a múlt század közepe és vége felé, ma azonban Kunszentmárton fölfejlesztett ipara és jellegváltozása érvényteleníteni látszik Tiszafüred státusát, amit nyilvánvalóan Szolnok közelsége és körzethatása is magyaráz. Mindemellett nyilvánvalónak látszik az is, hogy nemcsak az ország perifériájára szorult településekről vándorolnak a bentebb fekvő községekbe (és főként a városokba) a népek, hanem ugyanilyen belső mozgások irányulnak a megyehatárok szélére került települések felől a megyeközpont és a városok felé. Mindenesetre a Tiszazugra fokozottan érvényes ez a helyi kulturális és gazdasági életfolyamatokat megbontó szívóhatás. Kemény figyelmeztetés ez arra nézve, milyen egészségtelen a közigazgatási és a gazdasági körzetek merev elválasztása: tekintsünk akár az iparosodással járó mikrokörzet-változásokra, a munkaerővonzás és a mobilitás átalakulására, az intézményrendszeri függelemváltozásokra, a népességmozgás vagy a demográfiai magatartás módosulására – ezek egyenként is lehetetlenné teszik, hogy valamiféle elkülönült egységként kezeljük a Tiszazugot.

S ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy a településhálózat lokális szereplői között az együttműködési lehetőségek „racionalizálásának”, vagyis intézményesítésének rendszerint az informális hatalom működése, az eltérő és korántsem egyeztetett uralmi érdekek, és az összehangolatlan politikai-irányítási mozgások adnak keretet, akkor jóval inkább beláthatjuk a nem-közigazgatási és nem jogi-szabályozási szempontok fontosságát. Az államigazgatási területbeosztás elsődlegesen azt a célt szolgálja, hogy a képviseleti és hatalomgyakorlási funkciók az eltérő igazgatási szinteken eltérő módon érvényesüljenek. Ám éppen azért, mert a Tiszazug nem homogén egység, hanem kistáj vagy kultúrtáj, nem lehet ágazati vagy „termékspecifikus” körzetként, önkormányzati-igazgatási egységként kezelni.

A városok és a községek kapcsolatrendszerét és a települések egymásközti igazgatási-képviseleti viszonyait hierarchikusan szokás elképzelni. Ám sem a fejlesztési támogatások elosztásánál, sem az életképesség (pl. a településfejlesztési hozzájárulás költségeinek) mérésénél, sem az állampolgári képviseleti rendszer mutatói esetében nem szerepel az a tény, hogy a települések szerepköri besorolása és boldogulása, növekedése és jelentőségük emelkedése hozott hátrányok vagy előnyök függvénye is. Pedig ha azt is nézzük, hogy a települések képviselete milyen egyenlőtlen, hogy a városi szervek köztudottan igazgatási szerepköröket töltenek be a községek működtetésében, mellőzve az egymásrautaltságból adódó mellérendeltség, partneri kölcsönösség és képviseleti egyenrangúság szempontjait, akkor tudomásul kell vennünk, hogy a második tanácstörvény is elmulasztotta a helyi közösségek számára természetes, szerves együttműködési kapcsolatok, kooperációs hajlandóságok elfogadását, s végső soron alárendelte a települések java részét az érdek-tranzakciókat (szűk körű apparátusi különérdekek szerint) rendező igazgatási törekvéseknek. Holott a tájegységi tervezés, a területi politika köztudottan diszpreferálja, hátrányba szorítja a településlétra alacsonyabb fokára került településeket, s így hosszú távon előidézi érdekeiknek semmibevételét, tradícióik megszüntetését, egzisztenciális leromlását.

A társadalmi átalakulás felfogásában éppen e korlátozó kényszerek tudatos fölszámolása kell, hogy most helyet kapjon. Hamvas Bélával szólva, elérkeztünk immár oda, hogy tudatosítsuk a kultúrák, a közélet, a népek és települések egymáshoz való viszonya terén, mi is az, ami „az új magyarság és az új Európa” mai körülményei között már megkerülhetetlen: a kultúra területi tagozódásának, a táji-történeti tagoltságnak és a közelítő szintű életminőségnek belátása, elfogadása és erősítése a mai feladat, hogy a tradíciók, a szerves hagyományok és a kultúrtájak adottságai ne hátrányok, hanem megbecsült előnyök legyenek.

(1986)

----------------------------------------

Peremlétben? Félúton

A Tiszazug néprajzi, történeti, földrajzi kutatása az ezredfordulón⁸

Olvasói besorolás, szerzői intenciók… – találkozások vagy félrehallások… Lehetne talán olykor-olykor nemcsak tematikáik vagy műnemi sajátosságaik alapján könyvek és kölcsönhatások korszakos trendjeit keresni-megfogalmazni, ha másban nem, legalább komplexitásban és tudományterületek közötti kitartó átsugárzásban. Ilyesféle munkákat kerestem itt egybe, melyek rokon vonása nemcsak a Kárpát-medencei etnikai kultúrák együttélése, de az is, hogy mintegy „mögöttük” a kivetített térkép és főleg megannyi életkép foltjai szinte tetszőlegesen módosulnak, átszíneződnek, új keresztséget szenvednek el, vagy egyszerűen csak átfut rajtuk az idő sodrása, s bekerülnek abba a zónába, ahol már a léthelyzetek összessége uralkodik, kölcsönhatásban, jelentések terében, hagyományban és dilemmákban is…

Egy ilyesfajta életkép- és történetkép közös felmutatásaként fogant talán a hajdan híres-hírhedtté vált tiszazugi perek és az akkori Társadalomtudományi Társulat Tiszazug-konferenciájának (1926. évi közgyűlés) Szombatfalvy György által tartott előadásából föltáruló kilátástalan tájképe, mely földúlta a társadalmi kérdésekre érzékeny gondolkodókat, majd írókat késztetett drámai élethelyzetek ábrázolására, néprajzosokat a tájegység szokásainak, demográfiájának, egykézésének, nincstelenségének, a Tisza és a Körös-torkolat közé zárt nyolc község szinte pre-feudális életszintjének regisztrálására, egyszóval narratívák gyártását idézte elő. Az „angyalcsinálók”, a bábaperek, a csecsemőgyilkosságok és a sorozatos arzénes mérgezések tájegysége a sajtóbotrányok és jogi hercehurcák egykori ködéből szinte sosem mosakodhatott ki, a zsurnalizmusok körülvették még Móricz Zsigmond riportjaival szemben is, s ma is első reakció a Tiszazug tájnév hallatán a „bűn” fészke, az egykézők és bűnben fogant gyermekekkel kapcsolatos képzet. Ugyanakkor elszánt tájkutatók (élükön Szabó László szolnoki néprajzos, ma már megyei múzeumigazgató is) a hatvanas évek végétől helyi gyűjtőtáborokat kezdeményeztek, hogy a népi életvilág, kollektív emlékezet és életmód-kutatási tényanyag mellett megpróbálják föltárni a magyar Alföld kellős közepén elhelyezkedő szigetszerű térségi identitás leglényegét. Úgy vélte: „A Tiszazugban mindig felhalmozódott valami, majd eltűnt, megszűnt, nem építették tovább. A kutatás célja, hogy megtalálják a kulcsát ennek a folyamatnak a megállítására. A néprajzkutató szerint a Tiszazug egy kis sziget az Alföld közepén, melyet kiváltságos területek vesznek körül, mint a Kiskunság, Nagykunság és mezővárosok, például Szolnok, Szentes, Csongrád, Hódmezővásárhely. Ezen települések gyűrűjében, ebben a jobbágyi eredetű falvakból álló kis tájegységben szűkösebb élet biztosított, mint a kiváltságosabb közösségekben” … Megalakult egy helyi kutató csapat, melynek tagjai között volt Kakuk Mátyás, Bacskó Júlia és dr. Barna Gábor, Gulyás Éva, Bellon Tibor, Sztrinkó István, Szabó István”…, és az „alapvetően néprajzos gyűjtések akkoriban eredménnyel jártak, /…/ indítását, megalakulását eredményezték az azóta is virágzó kunszentmártoni Helytörténeti Múzeumnak” (9. oldal). A szolnoki Damjanich János Múzeum kezdeményezte peremlét-kutatásban azután már forrásanyagként használhatták a hatvanas-hetvenes években készült levéltári és tárgytörténeti forráskutatásokat, 2007-től pedig a Tiszazugban zajló gazdasági-társadalmi-mentális állapotváltozások föltárását vették tervbe. E sokszereplős „tájrégészetnek” és változásnéprajzi összegzésnek egyik első eredménye egy szolnoki kiállítás, majd egy kunszentmártoni szakmai konferencia,⁹ az elkészült résztanulmányok pedig kötetformán jelentek meg, nem utolsósorban azt a lehetséges túlélési perspektívát nyújtva a térségnek, melyben a gazdasági fejlesztés, megélhetési segítség, szociológiai és mentális önismeret újraformálási trendjei immár „félúton” mutatkozni látszanak a túlélés és a visszafordulás között. A kutatás¹⁰ feladata a tiszazugi (már lezajlott és jelenleg is folyó) társadalmi, gazdasági, mentális, kulturális, ökológiai folyamatok elemzése és értelmezése, ezen belül a családi gazdaságok, a vallási élet, az életvitel, az ünnepek, a sajtó, az ipar, a kulturális rendezvények és a természetföldrajzi jellemzőinek változáskövetése, mélyebben a közösségi élet, a tájegységi és lokális identitás, valamint az életmód-változás vizsgálata. A kötet elsődleges értéke tehát abban mutatkozik, hogy látványosan és eredményesen számol le a kistájra/történeti tájra/kistérségre jellemzőnek tartott prekoncepcionális zöldségekkel, s megpróbálja a szinte homok- és lápfüggő, sokrétűségében megragadhatatlan komplexitást föltárni, átnyújtani, s majdani kutatások megbízható alapanyagává tenni.

A kötetben a térség muzeológus kutatója, Bagi Gábor a tiszazugi kultúra históriáját összegzi nagyobb tanulmányban, képekkel illusztrálva. Főképp az egyházi birtokok, birtokosok, jelesebb családok, a vallási élet 1075-től itt jelen lévő trendjei mentén indul el (11-41. oldal), hogy az írástudók, nemesek és hivatalviselők nagy számának életút-alakulását vázlatozva az egyházi és világi műveltséget körvonalazza, jelezve az elbeszélhető múlt török kortól ismeretes folyamatainak súlyát a Magyar Királyság vármegyéi között. Hegedűs Krisztián a nagykunsági jász betelepedés vallási-kulturális eltéréseiből formál olvasatot (43-54. oldal), főképp a városhálózati kapcsolatok kunok és jászok közötti identitás-különbségekben megformálódó sajátosságai, Kunszentmárton kiemelkedése, helyi sajtó, kaszinó, tradicionális kiváltságtudat és intézményesített eredet-ápolás ezekről komponált összképét adva. A török, majd polgári kor intézményesülését követve Pusztai Gabriella a kunszentmártoni gyáripar 19–20. századi eseménysorát festi meg és beszéli el (57-77. oldal), majd az életvilágba beljebb térve Barna Gábor összegzi kutatási beszámolóját a helyi és közösségi ünnepekről, önképekről, államiasult formákról és hagyományos gazdálkodáshoz kötődő alkalmakról, egyházi és ünnepi, végül a „kitalált hagyomány” keretébe illeszkedő rendezvényi újdonságokról, ezek helyi sajtójáról, majd civil és egyesületi hátteréről kínál összképet (79-98. oldal). De ha csupán annyit kiemelek, hogy Gecse Annabella a térség családi gazdálkodásába invitál, háztájizó, polgárosodó és „harmadik utas” vállalkozói világban túlélni igyekvő közösségeket mutat be (101-126. oldal), Pusztai Zsolt a térségre jellemző vízek orvhalászainak, a rapsic élet módszereinek, körülményeinek és eszközeinek mintegy „ökomúzeumi” körképével szolgál (129-151. oldal), Kotics József a tiszazugi falvak női szerepváltozására és a válások konnotációira irányít figyelmet komolyabb társadalomkutatási alapozás javaslatával (153-167. oldal), Bartha Júlia a bábaperek és „angyalcsinálás” részletkérdéseit tekinti végig a huszadik század első harmadában (169-177. oldal), Mód László és Simon András a szőlő- és borkultúra történeti néprajzi, gazdaságszervezeti, kollektivizálási, majd a rendszerváltó évek új telepítési, borturisztikai, tulajdonosváltási, marketing-építési kérdéseit tárják fel a további kutatás alapjaiként, jelezve, hogy mindezeknek belső struktúráit az egyéni példák, gazdahistóriák, életút-modellek fókuszált részkutatásait igénylik (179-187. oldal), akkor nem csupán többoldalú metszetet, sokpólusú ráközelítés-technikát látunk, hanem ezek összhatásaként mintegy a tájegység emberének kilátásait, múltját és szorultságait is.¹¹ Sándor Eszter a fényképek tiszaföldvári lakberendezési funkciói, rendszerezhetősége, személyes és kapcsolattörténeti jelentőségének feltárhatósága szempontjából összegzi meglátásait (191-227. oldal). Terendi Viktória a térség bevándorlóit, egykori és mai migránsait, elvándorlóit, a befogadó közösség attitűdjeit és konfliktusait beszéli el a legjelentősebb kohéziós forrásként értelmezve a szerepek nyitottságát és befordulásait (229-240. oldal).

Megannyi további írás az elektrifikációt (Aranyos Sándor), a református hitélet rejtelmeit (Monostori András István), a tájmetriai jellemzőket (Túri Zoltán, Kurucz Lajos, Szabó Szilárd), vagy jelesül a tiszazugi területi identitás roppant izgalmas problematikáit fejti ki a hovátartozást indokló háttér, a gazdaság mellett a regionális forrástámasz és a pszichológiai beállítódás játszmáiban is mutatkozó „identitás-vákuum”, a bizonytalanodás és arculatvesztés szimptómái segítségével (Szűcs Norbert, 299-308. oldal). Különösen izgalmas dimenziók tárulnak fel Kavecsánszki Máté áttekintéséből, melyben a Tiszazug turisztikai rendszerének, a falusi turizmus és épített környezet kölcsönviszonyainak, valamint a szociokulturális háttér és a PR-potenciál közötti dichotómiáknak komplexebb körképét engedi földerengeni (275-298. oldal).

A kutatás résztémáinak, az írások összességét jellemző módszertani diverzifikáltságnak köszönhetően az elbeszélhető összkép itt valóban a peremlét historikus és recens jelenségeit „írja le” (hisz kutatásközi összegzések kerültek itt egybe, nemcsak a térség „félútján”, hanem a komplex tájantropológiai és változásnéprajzi vizsgálódás adott fázisában), ezért az egyes írások mintegy strukturáltan egymás mellé /és kevésszer egymásra/ épülnek, nem önmagukban, hanem a kötet egészében fölkínálva a néprajzi-történeti-földrajzi folyamatok ezredfordulós perspektíváját. Az életkép és történeti kép, modernizálódás és hagyománykötöttség, reménytelenség és kilábalási akaródzás ekképpen szinte minden tematikus írás mélyén ott rejlik, nem titkolva, hogy a néprajzi jelenkutatás a tradicionális szaknéprajztól a kifejezetten változás-fókuszú antropológiai szemléletmód alkalmazásáig maga is egyfajta „perifériáról” a narratív szaktudomány centruma felé elmozdult állapotban található, s ezzel együttérző, elkötelezett, szinte vibráló kölcsönhatásban áll a kutatásra kiszemelt térség státuszváltozásaival.

(2016)

1 (Antropológiai, etnológiai, kultúratudományi kislexikon, http://mek.oszk.hu/10200/10291); kultúrakutatás-módszertani válogatás (Etnikai-antropológiai kutatásmódszertan, http://mek.oszk.hu/11800/11871) és egy Kulturális antropológia. Tantárgyi forrásanyag az Ember-, erkölcs- és vallásismeret tantárgyhoz című kézikönyv (http://mek.oszk.hu/01600/01668), mely a nemzeti könyvtár weboldalán tizenöt év alatt harminc ezer letöltésig jutott el.

2 Féja Géza: Viharsarok. Budapest, 1980; Darvas József: Tiszántúl. Budapest, 1957; Kovács Imre: A néma forradalom. Budapest, 1937; További utalások: Gunst Péter: Tiszazug. Valóság, 1986/10.

3 Gunst P. hivatkozott cikke; Tíz éves a Tiszazug kutatása. Szolnok megyei Múzeumok kiadványa.

4 Lettrich Edit: Faluhálózatunk fő vonásai. In: A falu a mai magyar társadalomban. Akadémiai Kiadó, 1972.; Erdei Ferenc: A magyar társadalomról. Akadémiai Kiadó Erdei-sorozata; A változó falu. Tanulmányok. Gondolat Kiadó, 1976; Raft Miklós szerk. A helyi-területi közigazgatás. Tanulmányok. KJK, 1972; Hollander, Arie N. J. den: Az Alföld települései és lakói. Mezőgazdasági Kiadó, Bp. 1980; Tíz éves a Tiszazug kutatása (hivatkozott cikkek).

5 Enyedi György: Földrajz és társadalom. Magvető K. 1983; Vági Gábor: Versengés a fejlesztési forrásokért. KJK, Budapest, 1982; Hollander hivatkozott mű; Fényes Elek: Magyarország geográfiai szótára (Reprint); Erdei Ferenc hivatkozott műve; Kósa-Filep: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai K. 1975.

6 Hollander, i.m; Tíz éves a Tiszazug kutatása; Gunst P. hivatkozott cikke; Tárkány Szücs Ernő: Magyar jogi népszokások. Gondolat, Bp. 1980; Márkus István: Kifelé a feudalizmusból. Szépirodalmi, 1971; Erdei F. i.m.; Féja Géza i.m; Fényes Elek forrásmunkája, települések szerint; Lettrich Edit i.m.

7 Dr. Lichtenstein József kéziratos tanulmánya a Tiszazug közigazgatási állapotváltozásairól, 1986; Raft Miklós szerk., i.m., több ide vonatkozó tanulmánnyal, kiemelve Szoboszlai György, Szegő Andrea és Wiener György dolgozatát.

8 Tiszazug kutatás, 2007–2011. Szerkesztette Hegedűs Krisztián – Kovácsné Kaposvári Gyöngyi – Pusztai Gabriella – Pusztai Zsolt. Jász-Nagykun Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szolnok, 2010., 337 oldal. http://real.mtak.hu/12075/

9 A Damjanich János Múzeum I. emeletén 2011. június 18-án nyílt kiállítást Dr. Csatári Bálint, egyetemi docens, geográfus nyitotta meg, fölidézve a kutatástörténet és a tájnéprajz e kitüntetett térségének változásához, reményteli jelen- és jövőképéhez méltán fűződő szaktudományos közelítéseket. Lásd: http://www.blogszolnok.hu/mhm_peremletben__damjanich_muzeum; http://www.mnvh.eu/sites/default/files/Peremletben.pdf. Ezt megelőzte a kunszentmártoni Helytörténeti Múzeum és a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága szervezésében megrendezésre kerülő Peremlétben? A Tiszazug néprajzi, történeti, földrajzi, kutatása az ezredfordulón című tudományos kutatási program kunszentmártoni konferenciája (2011. május 11.).

10 OTKA K 68902. számú kutatási támogatás.

11 A szikárabb térségfejlődés-történeti áttekintést lásd Dr. Bagi Gábor muzeológus tollából: http://www.tiszazug.hu/tiszazug.php