Az ismertető címe épp ellenkezője annak, amit a szóbanforgó mű kínál. Pető Andrea: Elmondani az elmondhatatlant című kötete a háborús erőszak mindennapi és árulkodó eseménysorából indít, ennek elbeszélhetőségi tilalmát és tabuizált problematikáját dolgozza föl, s jut a sokféleképp lehetséges következtetésig, az emlékezet kibeszélt és evidens, rejtekező és túlélő, végső soron pedig elmondhatatlanul fontos megtárgyalásáig. A kötet bevezető módszertani és elméleti alapkérdései is egy családi példával, majd annak tanulságaival kezdődnek: „…a szovjet katonák nem erőszakolnak meg nőket, hanem a békét hozzák el…” Az olvasóra leginkább annyi bízható ebből: mennyire veszi komolyan ezt a félrevezető, elnagyolt, felelősséget elhárító, minden lehetséges büntetést (akár gyilkosságot is) a cél szentesíti az eszközt közhelyével pótolni próbáló hazugságot, s meddig tekinti „meg nem történtnek” mindazt, ami jószerivel minden családban közhelyes evidencia volt a háború utáni években.ⁱ

A szerzői érdeklődés, a Közép-Európa Egyetem (CEU) professzoraként, az MTA doktoraként vállalt tematikus kutatások révén Pető Andrea a 20. századi társadalom és a társadalmi nemek története iránti érdeklődéssel, öt-hat monográfiával és több tucatnyi szerkesztett kötettel, szaktanulmánnyal hitelesítette immár, hogy nem csupán témakörének egyik legjelesebb hazai kutatója, a genderkutatások európai rangú szakértője is, hanem a magyar politikatörténet egy súlyosan elhanyagolt területének ugyancsak alapos feltárója, nevezetesen a háborús erőszak közepette elkövetett nemi erőszaknak értelmező feldolgozója, az elmondhatatlannak is feltáró elmondója, elszánt elemzője. Ehhez mint történeti szakanyaghoz is kitartó alapozás, más kiindulópontú elemzőkészség, sőt rétegzett problematikaként kibontható tabufosztás-igény is szükséges volt, mivel a háborús szereplők civil lakossággal szembeni (bárhol és bármikori) erőszaktevéseinek forrásai, adatai, jegyzőkönyvei, tanúvallomásai és további belátási felületei ugyancsak zárva maradtak minden tömegességük dacára. A módszertani és elméleti kérdések, a háborús nemi erőszak történetírásának historiográfiai előképei részint a „láthatatlan” problematika megvallását, a kimondatlan sérelmek kimondását, az elbeszélhetetlenül kínos bizonyságtételek immár világos megfogalmazását igényelték, melyeket Pető nem látott tovább halogathatónak.

Az erőszak, mint a mindenkori hadviselés egyéb haszonszerző metódusai között is (jóllehet egyedinek, alkalminak tetsző, mindemellett mégis súlyosan általános) gyakorlata a megszálló viselkedésmódok rutinizált formája, mely messze nem csupán a „feminizmus” optikáján át fest összehasonlításra érdemes teóriának. Pető bevezetője a magyar kutatások és témafeldolgozások között is az emlékezetpolitikai fordulatra helyezi a hangsúlyt, de vállalja az összehasonlító eljárást is a német megszállás, az orosz katonai bevonulást megelőző időszakok (1849, 1914–15), az 1944–45 során lezajlott események, az 1956-os megszállás témaköre, az egész „felszabadítás/megszállás”-vita, továbbá a Vörös Hadsereg más térségekben elkövetett atrocitásainak lajstromával. A nyolc nagyobb fejezet soron következő része „A háborús nemi erőszak típusai és magyarázatai” révén vezet az empirikus áttekintéshez, valamint „A következmények” fejezet a megesettek körüli vitákra nyit rálátást: a számadatokban is bizonytalan becslések kérdését (a magyar adatok a 80 ezer és 250 ezer között vannak valahol, de a magukra maradt falvak más arányban, mint a városba menekülőket tömegesen befogadó településeken, össz-arányokban tekintve a lakosság 6 és 40 százaléka közötti megerőszakolt nővel), az orvosi esetek jelentettségét, a nemi erőszak csoportos mivoltát, a Soá szélsőségeit, a változó katonai erők mozgásától függő határtalanságokat, a „kényszerítés” és az „önkéntes szexuális kapcsolat” megítéltetését, végül az „erőszakos meghódítás” valóságos, titkolt, majd 1989 után emlékező típusú elbeszélésekben már megjelenő mivoltát is figyelembe véve, a művi terhességmegszakítások számarányait és jogi aspektusait, vagy a fertőző nemi betegségének megjelenésének és következményeinek tényadatait is méltánylással kísérve. Önálló alfejezeteket formálnak a nemi betegségek kérdései, a prostitúció, a kollaborálások különféle módjai, az ellenállás, a megtorlás és a büntetések változatai (83-136. old.).

Pető nem épít a kétségre, hogy itt monografikus feltárás készül, de ettől helyenként mégis visszalép. Mindennek következménye, velejárója is, hogy a szovjet katonák elkövette erőszak emlékezet-történeti szempontú anyagára, az elmondott, elhallgatott, jegyzőkönyvekbe foglalt, vádakig eljutott, megtorlással kísért, jogilag értelmezett, politikai propagandával és állampolitikai eszközökkel elsikált, formalizáltan lebonyolított, interjúk nyomán felszínre került, naplók és dokumentumregények rögzítette, filmeken és fotókon megmaradt esetekbe ékelődött, nemzeti emlékezetpolitikába vagy narratív történetmondásba simuló változatokból sokfélét alaposan végigelemez. Ezt még kiegészíti a legfrissebb digitális időszakban kialakult „fordulat” anyagával, a jogi elhallgatás és az elismertetés megoldásával, végső soron az emlékmű-állítás egyre növekvő filmes és dokumentált variációinak magyar, európai, sőt messzi tengerentúli változataiban megjelenő kísérleteivel (137-196. old.). Mindezeket önálló fejezetben kíséri, „öleli át” és írja felül a megnyíló orosz levéltári anyagok, források, a kegyetlenségek, valamint „a csend összeesküvése” címén megnevezett geopolitikai-katonai aspirációk, „a militarizmus kultúrájának folyamatosságával” is számoló értelmezési mező (szemtanúk, női katonák, orosz-ukrán emlékezetpolitikai megmérkőzés, jogi szembenézés kérdései) felől áttekintett anyag (197-218. old.).

Fontos és letisztult fejezet az Összegzés, melyben a kereső szempontok és a válaszadási módok szemléje segít a háborús nemi erőszak brutális, eszközjellegű, kommunikált vagy titkolt, kutatási témává tett, „instrumentalizáló hatásaival” együtt is feldolgozást igénylő szempontok alkalmazásai közötti különbségeket észlelni, továbbá a kompenzáció nélkül maradt, vagy valamely „biztonságban maradás” zónájába terelt életutak törvényszerűségeinek kitett, értelmezésekkel terhelten tematizált történések egész gender-problematikáját is felmérni, hogy végül maga a kérdéskör kutatásának metodikai perspektívái, nem utolsó soron a „szelektív emlékezet” vagy „projekciós emlékezet” családi újraértelmezéseinek drámaisága is fényre kerüljenek. A jegyzet- és szakirodalmi anyag további félszáz oldalon pontosít, hitelesít, kontextualizál.

Mindezek – így együttesen, de szinte fejezetenként önálló jelentésmezőben is – arra a kibeszéletlen traumára irányítják figyelmünket, melyek mentén a napi hírek, a dokumentált vagy büntetési jogszakaszba került esetek, háborús övezetek menekülőinek élethelyzete és „hozott öröksége” egyaránt az emberiesebb megismerő alázatot igényelné, de a hétköznapok sodrásai éppúgy elmossák arculatukat, ahogyan a háborúk pofázmánya volt és maradt mindig is felejthetetlen. A hazai (éppen dúlóképes szakaszába lépni igyekvő) kultúrharc előzményeinek efféle áttekintő olvasata sajnos a túl közeli lelkiismeret és a túl távoli bűnhődés dinamikája szerint mutat érzékenységet – vagy erősíthetné ezt, ha volna kiben. A közhelyes-szimplán „háborús állapotoknak” tulajdonított történések ma éppúgy nélkülözni látszanak a minimális empátiát is, a traumák kezelésének (mostanság egyre több visszaemlékezésben megjelenő) szükséges változatait, a kibeszéléshez szükségessé váló bátorság konstrukciós hátterét, a családi emlékanyag köztörténeti hasznosulásának „emlékezetpolitikai fordulatát”, melyek mostantól valójában már az elbeszélhetetlen elbeszélhetőségét is magukba rejtik, mégpedig felszólító erővel. Ezt a kötet kiváló borító-fotója is élesen tükrözi időtlen érvényével és kortalan fegyelmével, bármikori énünket permanensen fenyegető romboló szürkéivel…

A. Gergely András

i Elmondani az elmondhatatlant. A nemi erőszak története Magyarországon a II. világháború alatt. Budapest, Jaffa Kiadó, 2018., 260 oldal