A XXI. század embere enyhén meglepődve veszi tudomásul, hogy a jeles székely világutazónak, Kőrösi Csoma Sándornak nem kevés akadályt kellett legyűrnie ahhoz – az anyagiakról most nem is beszélve –, hogy külhoni utazásait valósággá változtassa.

Bernard Le Calloc'h, Csoma Sándor apokrif naplójának francia szerzője a rendelkezésére álló dokumentumok alapján rekonstruálja az utazó helyzetét:

„Bukarest, 1820. január 1. De gyorsan is szalad az idő! Már öt hete, hogy elhagytam Nagyenyedet, múlt év november 24-én. Kis idővel előtte kaptam meg a városházán az oly nagyon szükséges határátlépőt, melynek hiányában csak titokban tudtam volna átlépni a határt. Nekünk székelyeknek, nem valami irigylésreméltó a sorsunk. Számunkra a katonáskodás olyan mint a jobbágy számára a röghöz kötöttség. Ha nem a papi pályához szükséges tanulmányokba kezdek, akkor én is örökkön csak a fegyvert forgathatom, mint András apám is, meg Gábor fivérem, mint minden férfi a faluban. Tanulmányok helyett én is ott őrködhettem volna a végeken, függetlenül attól, hogy mit szeretnék, függetlenül egyéni érdekeimtől. Mikor apám a nagyenyedi Bethlen kollégiumba vitt az 1799-es iskolaév kezdetén, megtörte a mindannyiunkat sújtó rontó varázst, de ellentétben avval, amit akkor hihetett szegény, nem adott olyan lehetőséget a kezembe, hogy igazán szabad ember válhasson belőlem. A hadsereg helyett most az egyházat szolgálhatom. És a kettő közt csak egy vékony válaszfal húzódik atekintetben, hogy ha az Úr szolgálatába lépek, akkor éppoly lehetetlenné válik, hogy megvalósítsam tervemet. Így miután sikerült kibújnom a katonai szolgálat alól, mentesülnöm kellett a lelkészi szolgálat alól is. Göttingenből visszatérve egymásután két felajánlott állomáshelyet utasítottam el. Mert ha elfogadom egyiket vagy másikat, az ugyanúgy megköti a kezem, akkor ugyanolyan lehetetlenné válik, hogy elinduljak Ázsiába, mintha az egyenruhát ölteném magamra.

Bonyolította a helyzetem, hogy miután nem léptem az Egyház szolgálatába, elvben én is ugyanazon törvény hatálya alá estem, mint mindenki más. Ha meg nem öltöm fel a katonaruhát, amire székely nemzetiségem kötelez, szökevénynek számítok vagy jobban mondva a behívóparancsnak nem engedelmeskedő sorkötelesnek, és ez se sokkal jobb. Szó sem lehetett már róla, hogy kellő formában kérelmet nyújtsak be a Fejedelemség illetékes hatóságához egy szabályos útlevél kiállítására. Evvel, mindennek ellenére, csak a saját ítéletem írom alá. Márpedig szabályos útlevél nélkül elképzelhetetlen, hogy be tudjak lépni Oroszországba, ebbe a rendőrállamba. Már a határon horogra akadok. Mit tehetnék mást, mint azt, hogy kijátszom a törvényeket, én, aki oly kevéssé alkalmas az effélére? De hát nincs más választásom. Ha valóban neki akarok vágni az útnak, szükségem van egy többé-kevésbé szabályosnak látszó útipapírra, míg átlépem Kelet felé Moldovába vagy Dél felé Oláhországba a határt. Majd azt az ürügyet hozom fel, hogy egy állítólag sürgős ügyet kell Bukarestben elintéznem, és haladéktalanul el kell indulnom, amihez jó egy közönséges határátlépő is. Kigondolni és cselekedni egy pillanat műve volt, ezért aztán felkerestem Császár Györgyöt, a városi titkárhelyettest Nagyenyeden, aki régóta ismer, és én diktáltam neki a szükséges indokolást, melyet be szokás írni az útiokmányba, és hamarosan végeztünk is. Zsebemben a szükséges papírral tudtam már, hogy átjutok a határon, feltéve, hogy a katonai parancsnokság beleüti a pecsétet. Nagyenyedről Nagyszebenbe mentem, és ott jelentkeztem a vezérkari irodában. Szerencsémre, az engem fogadó hivatalnok nem támasztott semmiféle nehézséget. Még arra sem vett fáradtságot, hogy ellenőrizze a valamelyest fantázia szülte adatokat, melyeket én találtam ki és mondtam tollba Császárnak. Számára a legtermészetesebb volt, hogy egy Bukarestbe utazó lelkész vissza is jön.

De mert én nem voltam lelkész, nem is jöttem onnét vissza. November 28-án kiléptem a Vörös Torony hágón át, és az őr szignálta a határátlépőmet anélkül, hogy akár egy kérdést is feltett volna nekem. Román oldalon ez csak megismétlődött. Ettől fogva már a török szultán fennhatósága alá tartozó területen járok, és nyugodtan mehetek Konstantinápolyba, nem kell törődnöm útlevéllel. Eldőlt a játszma.” (BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor útinaplója / Le Journal de voyage d'Alexandre Csoma de Kőrös)

Az, hogy milyen lehetett a kérdéses úti passzus, azt a Csoma Sándor egyik leszármazottja, Debreczy Sándor egykori kolozsvári pszichológus 1937-ben megjelent dokumentumregényéből tudhatjuk meg (Kőrösi Csoma Sándor csodálatos élete. Tipografia Jókai-nyomda, Sf. Gheorghe). A családi kegyeletadástól hajtott szerző ugyanis egy az egyben közzéteszi könyvében az Útlevél címet viselő okiratot, amit ennek nyomán rekonstruálunk mi is.

"Ezen levelünket mutató Nemes Kőrösi

Csoma Sándor Lakhelyére nézve Nemes

Erdélyországi, orbai székből Kőrösi

Esztendei……................re nézve 35 esztendős

Termete………...............középszerü

Ábrázatja……................kerekded

Szemei……….................fekete sárgás

Orra…………...................simma

Haja…………...................fekete

Bajusszát…….................beretvállya

Beszél…………................magyarul, deákul, németül, franciául és rácul

Visel…………...................fekete frakkot, fekete bársony nadrágot, fekete kalapot, stiblit, azon fellyül egy kep-

penyeg gallért.

Viszen magával.............egy zöld vászon Tarisnyát benne Változót, uti kölcséget.

Lovat……………………………

Szarvas

Marhát…………………………..

Mennyen…….....................Nemes N. Enyed Várossából Szebenen és a Verestoronyi Passuson keresztül Nemes

Bukurest Várossába

Szabadságot nyert

az ott mulatásra............... nyolc hetet

Annakokáért minden Tekintetes katonai őrizetek kérettetnek, illendőleg, hogy ennek előmutatóját a Visának feltétele után minden akadály nélkül botsássák menni, és vissza jönni. Költ N. Enyeden, Nemes N. Enyed Várossa magistratussa Gyűléséből 1819-ben November 23-án.

Kiadta Császár György mk

P.H. N. Notarius”

Bátran állíthatjuk tehát, ha az őshazát kereső útja további részén illegális bevándorlónak tarthatjuk Kőrösi Csoma Sándort, aki a gyanakvó keleti országok hatóságainak éberségét kijátszva hol katonai expedíciókban, hol karavánokban meghúzódva lépte át rendre a határokat és jutott el Tibetbe, ahol egyfajta megtűrt migránsként fejezte be földi életét – anélkül, hogy ténylegesen kitűzött célját elérhette volna.

Cseke Gábor