szerep-átmenetek a hazai bolsevik diktatúra felé

A. Gergely András

Korszakra és időtávra jellemző, amikor már visszatekintő értelmezés, generációs átértékelés és minősítő összegzés tárgya lehet egy-egy korábbi történeti kor s az azt megelőző, jobbára ellenkező „előjelű” korszak eseménymenete. Ilyen mű az a tanulmány-válogatás, mely az Értelmiségi válaszutak 1945 után címen rendezett akadémiai közgyűlés Filozófiai és Történettudományok Osztálya által tartott ülésének anyagát adja közre Egy akadémiai ülésszak előadásai alcímmel.ⁱ A válogatás (az elhangzott előadások majdnem mindegyikét tartalmazza) szerkesztő szempontja talán a teljességre törekvés és a folytatás lehetett, vagyis egy két évvel korábbi hasonló konferencia tematikus örökségének ápolása, ez ugyanis A konzervatív társadalomtudósok politikai válaszútja az 1930-as és 40-es években címet viselte. A történeti időrendet tartva az új kötet a háború utáni, összeomlást követő, „a magyar értelmiség számottevő, korszakos jelentőségű csoportját” bemutatni vállaló előadásokat tesz közzé, éppenséggel olyanokat, melyek a politikai tagoltság átmeneti mivoltában, a többpárti indulástól a totalizáló diktatúra felé elhajlásban a legkülönb szerepeket vállaló kivételes személyiségek portréit és életútját rajzolják meg.

Az előszó-funkciójú bevezetőben először Hunyady György tisztázni törekszik, hogy a vesztes háború, a társadalomtörténeti folyamat és a parlamentáris formát öltő új korszak tudományos tagoltsága is együtt mutatja „a meghasadt és ritka kivételektől eltekintve” a társadalmi pozícióját, pályaindulását el is veszítő értelmiségi személyiségek, a konzervatív örökség képviselőinek és alkalmazkodásra kényszerítő életútjaiknak sajátos fordulatait. Hunyadi szerint meghatározó volt és maradt ugyanis, hogy „a fasizmusba torkolló autokratikus rendszernek a humanista-demokrata értelmiségi ellenzéke milyen utakat keresett és talált a második világháború után, amikor a demokrácia reményei megelevenedtek, de az országot az antifasiszta koalíció bolsevik világhatalma tartotta megszállása és közvetlen befolyása alatt. Kényes és fontos kérdés ez, mert Magyarország ritka és töredékes demokratikus közjogi és politikai hagyományai között lehet és kell számon tartanunk az 1945 és 1948 közötti néhány évet, mint ahogy ezt tették a rendszerváltó pártok, a jogalkotás és kormányzat. Ugyanakkor a bekövetkező társadalmi változások iránya, a politikatörténeti tények, az egyéni karrierutak elágazásai rendre mind tanúsítják, hogy a külső adottságként felfogható világtörténeti konstellációban ezek az évek mintegy fokozatos átmenetet jelentettek a hazai bolsevik diktatúra felé” (5-6. old.). Ugyanő jelzi azt is: a tájékozódó és érdeklődő olvasók köre vélhetően nem lesz minden tekintetben elégedett a merítéssel, mely nem lehet még teljes körű és kellő magaslatokba ívelő sem, tehát a hazai értelmiségtörténeti vizsgálódásban folytatás várható a részletesebb összkép érdekében (8. old.).

A hazai értelmiségtörténeti kutatások megannyi rétege és exponált személyisége megjelenik az itt elhangzott felolvasótermi előadásokban, ezek írott-szerkesztett változatában. Zsebkönyv-forma sorozat ez a History Könyvek formátum, a kiadó által vállalt ismeretközlő funkciójú opuszokkal, melyekben a jelzett korszak meghatározó személyiségeinek átmenet-politikai arcképe villan fel. Ezek hol részletesek és árnyaltak, sőt (olykor kínos lábjegyzetekkel és folyamatjelekkel) árnyékoltak is – hiszen nem minden szempontból „dicskorszak” volt ez. Magától a kiadványtól talán nem is várhatunk sem nagymonografikus históriát, sem politikai szociológiai vagy politikai pszichológiai mélyfúrást, bár a Szerzők érdemi köre erre képes és felhatalmazott is lenne, de nyilván egy előadásnyi időben (és ennek megfeleltetett nyomtatott szövegmennyiségben) kézenfekvően nem vállalhatták a pszichobiográfiai összképet, a minden részletre kiterjedő korszak-tipológiát, a rendszerváltó rendszer részletes adatsoraira is kiterjedő körképet vagy a konzekvens kritikai felülbírálatot sem. Adottnak vélnek-vesznek szakmai és közismereti tudásokat, kecses körvonalakkal ábrázolnak olykor markáns figurákat, vagy éppen emlékiratokból, újságcikkekből szedegetik össze a korhangulat és eseménytörténet szükséges tényeit. De ezzel semmi baj, fél évszázad távolából már így a biztosabb, s ebben személyes ismeretség, kortörténeti kritika, ideológiai vagy értékrendi távolság is szerepet játszik talán. Nem véletlen, hogy Szent-Györgyi Albertről vagy Jakó Zsigmondról nem a titkosszolgálati levéltárigazgató történész fog beszélni, s Ortutay Gyuláról nem a kolozsvári Both Noémi Zsuzsanna, hanem a kellő közelségben lévő, vagy ekként minősíthető szakmabeli inkább.

Persze, épp az olvasó vagy a recenzens kapja kézhez azt a látszatot, hogy akkor ő viszont mindezektől érdemi távolságban is lehet, vagy hogy az Akadémia „magasából” megpillantva már a valódi igazságot lehet kinyilvánítani…, de épp e kötet világít rá sokféle példával, mennyire nem így van ez. „Valódi” igazságok odafönt sincsenek, avagy ott is „csak” részigazságok és bizonyos aspektusok vannak és lehetnek. De e képzelt „magasról” nézve, ahonnan egy akadémiai székházi vita már csupán mindennapos apró eseménynek tűnik, ismét csak másképpen áll az összkép. A felszabadulás utáni magyar társadalomtörténet sincs meg részkérdések, rejtőzködő kapcsolatok, háttérismeretek nélkül, s a mai társadalomkritika sem lehet meg ilyen szemléletmódok fölismerése és értékelése nélkül. Jól illusztrálja már ezt is, hogy valójában egyszerre két tónus hangzik ki a szerkesztett szövegek (tehát nem okvetlenül a fölolvasott előadások) mögül. Az egyik a visszafogott, tudományosan szigorú aspektus, mely nemigen enged személyes tónust a közlésben, nem él a visszamenőleges ítélkezés eszközével, sőt nem tűr meg magánvéleményt sem a leíró portrék körül (ebben példás Frank Tibor szövege és jellegzetes Paládi-Kovács Attila nézőpontja is), amit a Szerzők többsége tart is, érvényesít is, olyik szinte túlságosan is. A másik tónusban pedig meg-megjelenik az értéktartalmú klasszifikálás, a szuverén időrendiség, a kritikus tónus mersz-többlete (ez jó tónusban villan ki Gyarmati György írásából vagy Hunyadi György portré-tanulmányából. Egészében, úgy mondhatnánk, visszafogott hangsúlyt kap, hogy a „kényes és fontos kérdések… a világtörténeti konstellációban… fokozatos átmenetet jelentettek a hazai bolsevik diktatúra felé” (Hunyady Gy.), s ennek megannyi mai interpretációja szükségképpen hordoz olyan felhangokat, melyeknek a mai közpolitikai, tudományos és politikai kommunikációs örvénylések idejében ugyancsak kiszámíthatatlan hullámverései lehetnek. Hunyady hangsúlyozza is bevezető szavaiban, hogy „az Alaptörvény preambuluma, amikor történeti korszakolásba bocsátkozik, akkor az ország szuverenitásának hiányára fókuszálva egyben látja és láttatja az 1945 után egymást váltó politikai rezsimeket” (6. old.), de ezzel együtt is ha „kell legyen ’akadémiai stílus és szint’ a közelebbi múlt vizsgálatában, akkor az nélkülözi a direkt politikai hivatkozásokat és utalásokat, nem világnézeti pozíciók sarkos elhatárolására törekszik, hanem hitelt érdemlő tények gazdagságának feltárásán és átgondolt rendszerezésén munkálkodik, s érzékenyen leképezi a korspecifikumokat, amikor a múltban azonosítja a mában is megjelenő kulturális kötöttségeket, politikai logikát és morális dilemmákat” (7. old.).

Mai analógiák keresése tehát az Olvasóra bízva. Egészében ugyanis éppen kétszáznegyven oldalas könyvről van szó, tíz előadás gondozott szövegéről, a maguk nemében és szövegárnyalataikban izgalmas bemutatókról… – akkor hát lehetséges-e magabiztos kritikai távolnézet mindarról, amiről a kötet tudósportréi és tudományterületi kérdéskörei szólnak? De meg az is kérdés lehet: mégis hány alapos „kijegyzetelés”, részletes bemutatás férhet bele egyetlen rövid ismertetőbe…? Nemsok. Ugyanakkor már az imént idézett sorok tónusának kiemelésére is két-három szempontból volt szükség. Egyfelől azért, mert korunk méltó szaktudósai, az egyes korszak-ismeretben mélyen jártas, a maguk tudósportréját szinte életművük egy részével hitelesítő szaktekintélyek szólalnak itt meg, s minden szavuknak megvan/meglehet ugyancsak történeti és közléspolitikai, tudománytörténeti értelme vagy jelentősége. A másik aspektus a fentiek folytatásaként az illedelmes visszafogottság értelme és funkciója, melyek nem is teszik lehetővé, hogy a pillanat emlékezetpolitikai konstrukciói textuálisan is befolyásolják a közléseket, vagy a pártállások és kötődések, illedelmek és felhangok megüljék a leíró tónust – s mindezek miatt ez ismertetőnek is illik tartania magát a látszólag hideg-visszafogott elbeszéléshez. /Ez kicsit nehéz, bevallom, de kétségtelenül ugyanilyen lehetett az MTA székházában előadni a résztvevő szakosztályi és érdeklődő publikum előtt egyes „örökös tagok” csalfa cseleiről, méltatlan alkuiról, szégyenletes behódolásairól vagy méltóságos bukásáról szóló összefüggéseket…/. Korántsem utolsó szempont, de az értelmezendők értelmezéséhez szintúgy hozzátartozik, hogy mert a bevezető kiemelten utal a tudományosan előadandó tudományosság és hideg távolságtartás elvárhatóságára, ez egyben azt is jelzi: irgalmas előadások, nem pedig parázs viták helyszíne és alkalma volt ez, vagyis indirekten föl is szólít a „politikamentes” politikai összkép formálására. Mindezek tükrében (még a kötet körülbelül egyharmadának elolvasása közben) máris alapvető kihívásnak éreztem az előadásokból a ma olvasójának, a kortárs tájékozódónak szólóan kihívó, analógiásan vagy asszociatíve értelmezhető szövegrészek kiemelését. Ezeket újraolvasva kitűnt számomra, hogy szinte lehetetlenség a párhuzamok átlátása, a hasonlóságok visszatükröződése, az ismétlődő história közhelyének kihallása a kötet szövegeiből…, majdnem oldalanként ceruzás kiemeléseim legjava a mának szólóan fenyegető, tanulságos, ébresztő, kínos, kesernyésen ismerős, revelatív tényanyag lett. Vagyis: csupán a jelzés-jelzésének-jelzése, de nélkülözhetetlen, hogy a továbbiakhoz figyelembe vétessék „olvasószemüvegem” optikai torzítása…! Hogy érthetőbb legyen: ha az Alaptörvény szakember százak által éveken át vitatott Preambuluma már a tónusmeghatározó bevezetőben kiemelt helyen kap élfényt, akkor vajon elkerülhető-e, hogy Ravasz Lászlóról, Jakó Zsigmondról, Bibó Istvánról vagy Lukács Györgyről szóló szövegtöredékek egészen más és más tónust nyerjenek mind önmagukban, mind a többi szöveggel és portréval harmóniában/kontrasztban, mind a szóbanforgó személyiség életművének és az értelmiségi „csúcs-elit” tagjainak tágabb rangsorában, nemzetközi és magyar történeti folyamataiban, mai „újrafölhasználásuk” visszfényében vagy a kortárs hamis-hír és imázsrontás közpolitikai diskurzusaiban…? Kevéssé hinném. De ez mint kontextus is része saját textusomnak, amire ma még talán nem fölösleges figyelmeztetni (holnap meg már nem szabad talán…, mert ugye „a tudományos az objektív”, aminek szubjektív megítélése megengedhetetlen, meg osztán Lukács az gáz, Bibó az még éppcsak meghagyható szoborhelyén, Mátrai László pályafutását meg igen szelíden lehet csak a „szarkasztikus” intellektuális fölény és a humanista értékőrzés kétes bajnokságának győzelmi diadalmeneteként értékelni…!).

A lamentálás nem biztosan a recenzió műfaji meghatározója. E fenti „fölhangolás” célja talán nem is az, hogy szerzői menedéket kereső recenzens önvédelmi magyarázkodása legyen. Inkább némiképp utalás azokra a kötetben mindvégig „áthallásos”, finom tónusokra, amelyek például Standeisky Éva, Weiss János, Gyarmati György vagy Hunyady György írásaiban érzékenyen megjelennek, s további másokra is, melyekben nem. Standeisky Éva Az írói, művészi elit és a politikai változások a második világháborút követő években címen közöl nagy ívű áttekintést, melyben az építészektől a költőkön át a szárszói találkozóig, a szocialistáktól a Gömbös-hívőkig, a szocdemektől Szekfű Gyuláig, a hatalmi harcokban a Magyar Művészeti Tanács koalíciós időkben és utána vonalasan kommunista iránymutatásokig megannyi „tranzitológiai” hőstípus fölvonul. Standeisky bölcs szakértelme és visszafogottan „osztálykritikus” tónusa jól jelzi Hunyady előszava után a korszak Ortutay Gyula, Lukács György, Kodály Zoltán vagy Ilyés Gyula nevével jellemezhető ideológiai pártállások morálisan és művészetelméletileg vállalhatatlan hangnemeit. A szocialista realizmus térhódításának előkészítésében vállalt művészetideológiai szereptudat ekkénti körülírása és példatára izgalmasan előre jelzi a kötet további tanulmányainak szükséges alapvetését, vagyis azt a teljesebb kontextust, ahol Veres Péter nemcsak parasztíró, de pártember is, meg miniszter is, meg népiekkel szolidáris hivatalnok is, akinek megvan az értékrendje, amikor Klebelsberg, Bálint Sándor, Mindszenty vagy Erdei Ferenc, Aczél György vagy Bibó István tudományos és kapcsolati szféráiról van szó. És hasonlóképpen a mai elismert néprajzos, ha egykor szakmai atyaistennek számító Ortutay Gyuláról kell szólnia, legalább tízféle tónust választhatna, s mindegyikben illő elismerés és méltó kételyek is helyet kaphatnának.

A közlésnévsor általam nem átlátható szerkezete /alighanem a meghívóban szereplő előadói sorrend volt az alap/ itt rögtön Weiss János által jellemzett állapotba vezet át, aki a második kötetbeli tanulmány bevezető mondatában közli: „a szocializmus egész története elmesélhető a filozófia üldözésének és üldöztetésének történeteként” (30. old.), s ehhez rögvest Lukács Györgynek a Rajk-perhez erősen hasonlítani kezdő diszkriminációs korszakát, a hatvanas évek megfigyelési és megkülönböztetési időszakát, illetve a hetvenes évek „visszakeményedési” tüneményeit csatolja kellő árnyaltsággal, egészen a ’89-es akadémiai közgyűlés Király István megfogalmazta Heller Ágnes-ellenes tónusáig, Ludassy Mária decens értékeléséig: „A marxizmus mint szalonképes filozófiai téma egyszerűen megsemmisült. A /…/ hivatalos dialektikus és történelmi materialistákat leszámítva, senkit sem érdekelt többé”. A pártpropaganda tónusa és Lukács György és tanítványai kapcsán elmondható eseménymenet a hazai filozófiai iskola/iskolák, követők és formálók, gondolkodók és deformálók létvitája tónusában szólal meg e korszakban. Weiss szerint kicsit abban a reményben, hogy ezután valami negyedszázados „környezeti nyugalom” következik… – melynek illő cáfolatát majd a későbbi hasonló kötetek fogják tudni illusztrálni, teszem hozzá némi szkeptikussággal. Ha ugyan lesznek ilyenek, s legalább ennyire méltó módon lesznek aktuálpolitikától visszahúzódó szándékúak, nem pedig egy szekunder akadémia tercier szektorának poszt-tudományos fölényét próbálják majd igazolni (ami a jelenkori „kultúrkampf”-háborúban már erős előjelekkel mutatkozik mint esélyes folytatódás).

Nincs biztosan szemrevételezhető oka, miért épp a hazai bölcsészettudomány egy nyugatról importált, sőt nyugati tanárok által már Trefort Ágoston minisztersége (1872–1888) idején a Budapesti Tudományegyetemen bevezetett idegennyelv-oktatás anglisztikai ágát, valamint a debreceni Angol Tanszék megalapozását, Szenczi Miklós és Országh László munkásságát ismerteti kellő avatottsággal Frank Tibor, kinek anglisztikai és amerikanisztikai tájékozottsága impozánsan méltó a tárgyalt időszak nagyjaihoz hasonítva. A tanárok, szótárak, lexikográfia, fordítások és nyelv- vagy irodalomtudományi törekvések bemutatása mindvégig, tehát a körülbelül száz évnyi nyelvoktatást átfogó dolgozatban a szakterületen kiemelkedő oktatók és kollégák (Arthur J. Patterson, Arthur B. Yolland, Országh László, Fest Sándor, Maller Sándor, Szenczi Miklós, Kontra Miklós, Vadon Lehel) historikus jellemzésével vállalja az 1945 utáni politikai bizalmatlanság, az „imperializmus ügynökeinek” osztályrészéül jutott méltatlanságok korrajzát – ki nem hagyva egy személyesen neki szóló levél közlését sem. Talán épp e „bizalmas” illusztráció igazolja a bizalmatlanul és idegenkedve fogadott „valamilyen” szak hagyományteremtési nehézségeit és akadémiai vagy oktatásbeli tónusváltozásait, a mai „tücsök-szakok” és „gender”-oktatás elleni fenekedések triviális hatását a kultúratermelés és kultúraközvetítés folyamatára. Épp Frank Tibor szaktudomány-történeti áttekintése jelzi, mi mindentől lehet (avagy korántsem lehet) független a nyelvoktatás, ha „idegen” az a nyelv, ha a kor ideológiai légköre más nyelvet és más okokból érdemesít támogatandónak, s nem zavarja, ha akár több évszázados vagy évezredes kultúra lenyomatát nyomja le egyetlen időleges politikai minősítéssel… Az angol mint imperialista nyelv, a néprajztudomány mint a gyarmatosítás eszköze, az irodalomtudomány mint a szakadék felé robogó nyugati társadalmak pesszimisztikus ideológiájának mérgező fegyvere, vagy akár a zenetudomány mint vétlenül is, de a nyugati imperialista terjeszkedés ügynökévé szegődött manipuláció tana… – fényes korszak még fényesebb alkotóinak biztosított pozicionális előnyt, ha kellően harsányan dalolták a szovjet himnuszt.

Tehát ez az akadémiai szintű-színhelyű értelmiségtudományi körkép, a rokon tudásterületek, korszakos események és függésrendek ismertetése messze nem független a politikatörténet adott korszakainak meghatározó személyiségeitől, de legalább annyira kevéssé e folyamatot a maguk hitelességével jellemző mai akadémiai szakemberek személyes tónusától. Nem lexikont olvasunk ezúttal, vagy markáns intézménytörténetet, hanem politikai és kulturális históriát, avagy mai magyar közbeszéd-kifejezéssel: a „kultúrharc” egy időszakának áttekintő foglalatát – melyet éppúgy nem lehet a személyes nézőponttól és interpretációs tónustól függetleníteni, miként nem lehetett a korszak politikai-mozgalmi és uralmi erőviszonyokat jellemző testcselektől akkoriban sem.

De hogy a bölcseleti tudások sosem lehetnek politika-függetlenek, szinte el is tudjuk képzelni. Még érdekesebb ezért a kötetben Palasik Mária írása Szent-Györgyi Albert és Bay Zoltán válaszútjai címen a harmincas évektől megjelenő reform-ihletettségű értelmiségi személyiségek új politikus-generációjának, a választójog, a tudáshoz való hozzáférés és a szegény sorsú fiatalokat tanulási lehetőséggel segítő „népi” érdekképviseleti hangadók köréből emeli ki a címben is utalt párost (71-101. old.). Barátok lévén, a Nobel-díjas professzor és a holdradar- és jelösszegzéses adatátvitel-kísérleteiből nemzetközi tekintélyt kovácsoló Bay Zoltán néhány pontosító információja Szent-Györgyiről éppúgy hitelessé teszi a moszkvai felügyelet, megfigyelés, egyeztetési tárgyalások terén roppant aktív tudóskör működésének körképét, mint a korabeli nyilatkozatok, petíciók és vallomások sajtó-idézetei, melyek ugyanarról vallanak: fölemelni, értékessé tenni a romokban álló ország tudományos eredményességét, az új rendszert építeni képes értelmiségi csoportok presztízsét, s tudományos intézmények építése révén demokratizálni a tudást, kinyilvánítani az értelmiség felelősségét abban is: „…új társadalmat fogunk csinálni, az országot kivezetjük a szellemi elmaradottságból”. Persze, a harcos humanista tudós Szent-Györgyi, aki amúgy hozott természetességgel liberális demokráciában gondolkodik, eközben nyíltan is lekötelezett hívének mondja magát az érkező szovjet iránymutatásnak… Emiatt utóbb kicsit nehézkesen jutott át az amerikai térfélre: nemcsak előzetes megfigyelése, Molotovval való egyezkedései, moszkvai száműzetés helyett szegedi tartózkodási engedélye és más elköteleződései lettek nehézségei az 1947-es amerikai kiútnak. Sőt, az orvosi vegytan amerikai és az elméleti fizika hazai újraépítési, Bay Zoltán vállalta útjának is eltérő ívei lettek, hiába is maradtak ők ketten harminc éven át meghatározó barátságban. Bay vállalta ugyan a Tungsram (oroszok által leszerelt) üzemeinek újjáépítését, az Országos Köznevelési Tanács-tagságot, a magyar-szovjet művelődési társasági vagy a nemzetközi asztronómiai bizottsági jelenlétet is, de az MKP és az új magyar hadsereg haditechnikai kutatólaboratóriumának megszervezése már túlterhelték, Nagy Ferenc miniszterelnök életfogytiglani száműzetése és Náray-Szabó István letartóztatása már véglegesítették benne, amit 1948-as távozásával már vissza nem vonható módon tudomásul vétetett, hogy ugyanis nincs egyedül abban a körben, amely 1947-re teljességgel csalódott a személyes és szakmai kompromisszumok ellenére kiszolgált új rendszerben. Ezzel személyében is egyikévé vált annak a demokratikus értéktörekvésnek, amelynek legtöbb tagja vagy önkéntes száműzetésbe vonult, vagy internáló táborba és börtönbe került, vagy a diktatúrát még szolgálni képes megosztottságban a kilépés útját választotta, de aligha maradhatott eredeti pályáján, eredeti meggyőződésével, saját értékrendjével összhangban.

Mindezekkel tisztán egybecseng, hogy a Horthy-rendszerben még meglévő plurális szemléletmódok háború utáni egyirányúsítása nemcsak a pragmatikus tudások és tervezők körét érintette, hanem jóval tágabb ideológiai és viselkedési hatókörben szabott kényszerű feltételeket. E kérdéskört tekinti át Romsics Ignác is, aki Kényszerek és választások: Történészsorsok a II. világháború utáni Magyarországon címen mutat be életút-folyamatokat és sor-karaktereket (102-127. old.). Olyan személyiségek politikai és ideológiai sorsvállalását vázlatozza, mint Hajnal István, John Lukács, Kerényi Károly, Deák István, Jánossy Dénes, Fügedi Erik, Deér József, Miskolczy Gyula, Spira György, Hanák Péter, Kosáry Domokos, Benda Kálmán, I. Tóth Zoltán, Mérei Gyula, Mályusz Elemér. Korképében és vázlatos intézmény- vagy tudományterületi áttekintésében még sokan is szerepelnek, ám a sokaságról a limitált terjedelem okán inkább tisztelgő tónusban és némi korkritikai tónussal szól, semmint a lehetséges mélységek fölvillantásával. Jelzésértékű portrékkal él, inkább utal, mint indokol, s a kollégáknak „tolmácsolás” erőteljesebben jellemzi, mint a közismereti tudásbővítés szándéka. Ez persze szíve joga, de lehet, a „célzott olvasó” némi hiányérzettel él majd esetleg… Kiemeli az átmenet korának ideológiai és eszmetörténeti cselvetéseit, kanyarjait, intézménysülési játszmáit, pozicionális küzdelmeit, de láthatóan az összkép megfogalmazása inkább a vállalt szerepe, nem pedig e jelzett sorsok és sorsalakulások mélyebb értelmezése. Történész a történészekről – átfogóan. Ennyiből sejthető, miben-mennyiben lehet személyes vagy kritikus, tisztelgő vagy megértő.

Tisztelgő megértés, de ha lehet, inkább elfogult kiállás dominál Paládi-Kovács Attila tanulmány-portréjában, aki a ma már ismeretes három kötetes Ortutay-napló megjelenését mintha totálisan feledni látszana. Írása mintegy ikonikus jelzőként vagy szimbolikus üzenetként rövidre fogott portrét sejtet Ortutay Gyula címmel (pontosító alcímmel, mely a tartalomjegyzékben sem szerepel) kiegészítőleg „az életpálya első felében” fókusszal szűkíti vállalása lényegét (128-145. old.). Kézenfekvő, hogy a konferencia-kötet címe alapján a választási utak és válaszkísérletek első évei lettek talán a meghatározóak, de akik megannyian eljutnak a hosszabb időtávú áttekintésig, ezt nem így láthatták. Paládi-Kovács, aki „A múlt magyar tudósai” sorozatban önálló kötetet is szentelt „Tutusnak” 254 oldalon, az itt közölt rövid életrajzi portréból mintha mindazt, ami ellentmondásos, konfliktusos, akár világnézeti vagy mentalitástörténeti szempontból sokszor legalább annyira meghatározó volt Tutus körül, szerényen kifelejtené. A magyar néprajz tudománytörténete valóban megannyi ideologikus áramlat, kölcsönhatás, értékképzetek, tradíciók, hagyománykötött utak, módszertanok, tudáscsoportok, értelmezéspolitikai szenvedelmek tudástörténete is, de aligha elég az egyik legnevesebb személyiségről azt kimondani: „Talán nem tévedek, ha azt hiszem, hogy az utódok is valahol a XX. századi magyar progresszió első vonalában fogják a helyét kijelölni” (141. old.). Írásának e záró mondata elé cselezett utalás sejteti, hogy „Maradandó eredményeit hosszan sorolhatnám, ezért fenntartom 1987-ben róla írott könyvecském zárómondatát”… – de azt talán nemcsak akadémiai tudós-társak, hanem más szakemberek is észrevehették, hogy egy 2017-es konferencián egy 1987-es minősítő összegzés nemcsak kihívóan „önhivatkozás”, hanem szinte rejtve sejteti, hogy harminc esztendő alatt sem változott meg tudomása a nagy elődről. Baj ez. Mármint nem nekem, hanem a kortárs szaktudománynak, az akadémiai értékrendnek, a most soron lévő átmenet-korszak jövőjének, de tán mindannyiunknak, akik e kötet olvastán a lelkes népfrontos, a szegedi árva, a falukutató ifjonc, a rádiós műsorvezető vagy a kultuszminiszter Ortutay személyiségét itt rövidre fogott torzónak láthatjuk inkább, semmint a wikipédiás alapkeresésen túli árnyalt szaktanulmánynak vagy a hozzáértő nép okos gyülekezetéhez címzett portré-esszének. E kötetben megvan a helye. Ám ha egyes tudásterületek árnyaltabb rajzolatához, más magatartásmodellek finomkereséseihez, vagy korszakot átfogó alapgondolatok itteni seregszemléjéhez viszonyítjuk, lehet, rövidnek és korántsem szakág-történeti összképnek minősíthetjük. Kár érte, a magyar néprajztudomány ennél komplexebb víziót is megérdemelt volna ezen a korszakjellemző konferencián. Sőt, lehet, hogy Ortutay is még ennél is sokkal árnyaltabb prezentációra lett volna méltó, még ha egyetlen előadásban aligha férhet el teljes életút aprólékos részletrajza.

Tónusában is másabb, irályában pedig szélesebb horizontú Hatos Pál tanulmánya (146-178. old.), aki időben szűkebb periódust, de világnézeti téren mégis meghatározó perspektívát fog át „Amit az evangélium ígér, azt váltsa valóra a demokrácia” – Ravasz László útkeresése 1945–1948 között címen. A református püspök meghatározó színrelépését az ellenforradalmi rendszer konszolidációs időszakával jelzi, a kortársi minősítésben mint „a legmodernebb magyar gondolkodó” és az „abszolút erkölcsi tekintély” szimbolikus uralmát is jelezve az 1921 és 1945 közötti időszakban. Körvonalazza hitéleti pályafordulóit, érdemben érinti akadémiai nagy nevek között elismert helyét, „az értékek modern anarchiájával” foglalkozó egykori tudós értekezését, állami és irodalmi, egyházi és felsőházi elismertségét is ismertetve, „az anyagi és szellemi élet konzervatív reorganizációjára” tett kísérleteit sem feledve (147-151. old.). Az ostrom utáni állapotok, az „új társadalom evangelizátorainak” feladatai, az egyház „ébredési hullámának”, az ellene folyó sajtókampánynak hárítási feladatai jelentős módosításra kényszerítették Ravasz korábbi elszánásait, aki az Egyházak Világtanácsának szervezetében a „proletár internacionalizmussal” szembeni támogatás elnyerését, az Ideiglenes Kormányhoz címzett petíció kezdeményezését, az új rendszer kedvében járó egyházi szolgálattétel fölajánlását, majd a sebesültek után a rabok, elítéltek lelkisegélyét, a meggyalázott asszonyok védelmét célul tűzve végül is az erőteljes politikai állásfoglalásig jut (a földreform módját, az egyházi földek felének elvételét, a politikai boszorkányperek elleni tiltakozást is beleértve). A jobboldaliságból „a forradalom” révén egy füstre balra csapódó ügyeskedők, a múlt bűneiből élők, a destrukcióból reakcióvá váló százezrek sorsát, „a jobboldali fasizmust baloldali fasizmus váltotta fel” helyzetet békés megoldás felé terelő főpapot, kinek a hitoktatástól a kereszténység hazai sorskérdéseiig, az „egyház bűneit” és az egyházak megtörését célzó intézkedésekkel szembeni ellenállást is organizálnia kellett valamiképpen, és sejteni lehet, mekkora közegellenállás vette körül. 1948 után már az „inkább okos voltam, mint erős” közérzete jellemezte, a reformátusok ellen indított bolseviki vádaskodások, a nyílt megbélyegzések, a kollaboránsként befeketítés, majd Ravasz lemondatása, és az új zsinati deklaráció ellenére kierőszakolt eltávolítása, mely meg is viseli, s ha ’56-ban még röviden visszatérhet, a kádári megtorlás azonban végleg eltávolítja. A „maga mentségéül” fogalmazott egyik 1958-as magánlevelében írja: „Tiszta szívvel és jó lelkiismerettel állítom, hogy engem éppen az 1956. évi események győztek meg és tettek a szocialista államrend hívévé. /…/ Marxista nem voltam és nem leszek, a diktatúrát nem tartom alkalmas államvezetési eszköznek. Hiszek a demokráciában és a népek testvéri együttélésében. De erőszakkal senki sem tehet azzá, ami nem vagyok és nem voltam: ellenforradalmárrá” (173. old.). Akadémiai tagságát 1989-ben helyreállították, s ekkor vált csak nyilvánossá 1968-ban készült interjújának részlete is: „…eredményeim, csalódásaim sok igazolást nyújtanak arra, hogy az egyház lelki legyen, független legyen, ne kapcsolódjék politikai rendszerekkel és a szolgálatban találja fel hivatását” /Emlékezéseim, 395. old./. Még 1975-ös halála idején is volt gyászoló barát (Czine Mihály) és Ravaszt mint a „Horthy-rezsim jelképét” harsányan kritizáló méltóság (Király István), akik nem egyezhettek abban: kell és lehet-e az európaiságot, a nemzetet, az egységfrontot kommunizmussá ötvözni és szovjethűséggé oldani, vagy másik végletként (a ma is reneszánszát újraélő) nacionalizmusokba mélyeszteni. Ravasz ellentmondásossága és akár tévedései is (például Ady megítélésében) nyomot hagytak saját önképe és a róla kialakult emlékezeti kép árnyalatain. Útkeresését és az „amit az Evangélium ígér…” fohászát ma ismét harsányabb kontraszt jellemezné, igencsak eltérő mérlegeléssel.

Mérlegre tenni, nemzetben vagy nemzeten belüli kisebbségi közösségben gondolkodni, ennek tudástörténetében helyet nyerni Ravasz László szerepénél sem volt csekélyebb az erdélyi históriás tudást a „kolozsvári magyar történetírói iskola” képviselőjeként folytatni és hagyományba illeszteni, vitatásának és szerepének súlyát védelembe venni, funkcióját pedig megtartani. Ezt a jelen-nemesítő szerepkört vette magára a két háborút követő időszak két eltérő szocializációjú és munkásságú, de szereptudatában mégis összefonódó életsorsot megjelenítő szakférfiú, Jakó Zsigmond és Imreh István, akikről e kötetben Both Noémi Zsuzsanna formált hiteles pillanatképet (179-195. old.). Partiumi vagy háromszéki származás, medievalisztikai és erdélyi középkori-újkori kutatási terület, magyarországi történészekkel kialakított tiszteletteljes kapcsolat mindkettejüket jellemezte, olykor pozicionális előnyökről lemondva vagy Bolyai-professzorátussal együtt is a tanári áldozatvállalás, kisebbségi helykeresés, népmozgalom- és parasztságtörténeti kutakodás, anyanyelv és könyvtörténet iránti vonzalom, a Gusti-iskola követése és a mindennapok történelme felé fordulás párhuzamos életútjaikat jellemezte, s ebben az írás- és tudástörténet, az EME éltetése, kutatóintézeti programok és partnerségek, erdélyi tudományegyetemi alapítás és folytonos publikálás lehetett vállalt feladatuk. A munkásságukról formált kép (úgy fest) a BBTE doktorandusz kutatójának nézőpont-közelségéből fakadóan, vagy tán a „magas akadémiai” miliőben visszafogott szerénységgel megjelenítve, de érzékelhetően mélyebb ismeretanyagra, kortörténeti tudásra és magabiztos forráskezelésre utal, ugyanakkor a Szerző mintha szárazabb ismertetőt vállalt volna, mint tehetné. Bizonnyal pótolni fogja ezt, de annyiban érdemes jelezni a témakör fontosságát, hogy itt ez kicsivel elmaradt a lehetőségtől, holott nyomatékosabb figyelemre lehetne érdemes a kolozsvári iskola tudománytörténeti jelentősége, mint azt a hazai történetkutatás ma készséggel elismerné, gyakorolná, komparatív perspektívába emelné. Lehetséges, ha nemcsak formális, hanem tudósi érdeklődésben is testet nyerő hiteles érdeklődés övezi majd (ismét) a kisebbség- vagy Erdély-kutatás ez időszakát, talán többet ismerünk majd meg, többet tanulunk, s többfélére reflektálunk a legkiválóbb erdélyi magyar történészek életművéből. Ehhez pedig Both Noémi Zsuzsanna hivatkozási háttere, jegyzetanyaga is részben már hozzásegít.

Viszont (a tanulmánykötetek talán bizony hullámzó tónuskülönbségei okán is) érdemi kiemelésre méltó az itt soron következő tanulmány, melyben Bibó István jelenléte és távolléte, avagy meghívás-kiebrudalás algoritmusa a magyar közéletben, közgondolkodásban címen Gyarmati György ad aritmetikai útmutatást a ’45 utáni „próbálkozó demokrácia”, a „valamivel jobb kint, mint bent” kora, a „posztumusz karriercsúcs és júdáscsókos faképnél hagyás”, valamint „az Uchrónia 2.0 verzió évadja” tagolásban (196-213. old.). Gyarmati nemcsak képletez (bevezetőként), de társadalomtörténeti metszetben a sorsalakulás személyes, rádöbbentő, korkritikai és mesterien esszéisztikus bátorságú írásával szinte provokatív, mégis mélyenszántó, összegző, ugyanakkor árnyaltan pontos is, korképe körkép, jelzős szerkezetei gyomorforgatóan „ülnek”, nyelvi kontextusa pedig kihívó bátorsággal provokálja, ellenpontozza az akadémikus tudás félévszázados görcseit és kínosságait. Mesteri esszé ez, s a legtöbbet azzal lehet elmondani róla: nem idézni, nem ráolvasni, sem nem értékelni kell, hanem elmerülni szövegszerű pompájában és belletrisztikai eleganciájában…! Gyarmati mintegy mentségkerülő tónuskeresésben hivatkozik egy ponton Gombár Csabára, akitől idézi is: „az időnek mindig van ideje”…, s épp ezzel is láthatóvá teszi, hogy a politikai közgondolkodásban (ellaposítottan) konzervatívnak tekintett-hivatkozott Bibó Istvánt épp ez idő idejével és a nemzetközi államközösségek bénultságának jelenidejűségével érdemes minduntalan újraolvasni, a Róla szóló szakirodalomból pedig nem kifelejteni ezt a rokonszenvesen józan és impozánsan korkritikus esszét.

A bevezetőben idéztem Hunyadi György ugyancsak bevezető sorait, aki ott a konferencia szándékában a harmincas-negyvenes évek konzervatív tudósköreinek válaszkészségét időrendben követő ciklus, a ’45 utáni magyar historiográfia helyzetképleteit és alakjait foglalja több kisebb csokorba. Önálló tanulmányában ugyanakkor Hunyadi a jelzett újabb időszak ideologikumának meghatározó figurái közül kiemel valakit, aki 1945-ös egyetemi könyvtárvezetői státuszában, alkalmazkodóképes személyiségével és gyorsan felívelő akadémiai karrierjével méltán érdemli ki a kor tipológiájában elfoglalható helyét. Mátrai László kortársai között címen Hunyadi a kötet egyik legmagvasabb, a kor értelmiségét villódzó sokszínűségének árnyoldalaival együtt jellemző mivoltában elénk hozó írásával izgalmas tanulságokat pontosít. Fölidézve Mátrai esszéisztikus önéletrajzi morzsáit, szellemtörténeti búvárlatait, intézményközi kapcsolatait, kortárs tudósokkal ápolt viszonyát, a „darutollas kommunisták” újjáépítő lendületét követni próbáló alkuit, szembenállását a kritikai értelmiségi mag másságával, a „burzsoá filozófiával és szociológiával” szembeni ellenérzéseit, a marxizmus oktatásának és a materializmus hittel hitének konzekvens vállalását, akadémiai osztályelnöki sarzsiját, a „filozófus-perben” vállalt méltatlan szerepét, erre a Lukács-iskola válaszait, s Mátrai nagyjából egész 35 évnyi könyvtárigazgatói regnálását, benne az értékmentést, a csököttségeket, úrhatnámságokat és eredményességet is – mindezt Hunyadi lakonikusan értékeli: „Ha úgy érzete, akkor méltán érezte, hogy e nagyívű pályafutásért – mint alkotó szellemi ember – súlyos áldozatokat hozott”, /…/ mindezekkel együtt „Erasmus. A humanizmus grandiózus, esendő, szarkasztikus atyjának tisztelete volt tehát az, amit Mátrai megőrzött egykor oly értékes szellemiségéből, túl a személyes ambíciók kielégítésén, a politikai szerepjátékon, a gondolati engedményeken, a fölényesség kényszeredett maszkján. Ez – mondhatnánk – nem elég, de a 20. század kínzó s kínos történetében mégsem kevés” – zárja összegző sorait Hunyadi (234. old.).

E karakterisztikusan is, jellemzésként illően toleráns sorok összességükben nemcsak Mátraira voltak jellemzők. Hasonló, azonos, vagy alig eltérő sorsok sorozatai, minták sokasága, típusok rendje, adaptálódó értelmiségiek hadserege volt e kor rejtőzködő hátterében is, melyből e kötet meghatározó személyiségeket és meghatározott idolokat emel ki. Hol döntögetve, hol magasztalva, hol szégyenszemre tálalva. Ezek pedig alighanem az egész időszakra éppoly jellemző feltételek, mint az akkor élt értelmiségi szerepviselkedések személyesebb világaira utalások. Érdemes kötet, túl fogja élni a jelen sodrásait is. Ha másként nem, talán az átmenetek értelmiségtörténeti bálványképeinek értelmiségtörténeti korkritikájaként. Ez pedig, ha olykor kínos is, mégsem kevés. Karrier-utak egyéni elágazásaiban, szerep-átmenetek korszakosan jellemző tudósvilágaiban kifejezetten meghatározóak… Miképpen részleteiket tekintve szükségképpen azt is meghatározzák majd, ahogyan e kulturális-politikai belvilágokra a külvilágok felől reagálni képesek lehetünk…

i Papp Gábor szerkesztésében, Kossuth Kiadó, Budapest, 2017., 240 oldal