„Nagyon nagy tanulság az élettörténetéből, hogy mindegy, hol él, hogyan és mit csinál az ember, ha belül rendben van, akkor mindig van ereje az élethez, és tud segíteni másoknak" - avat be szobrászművész édesapja meghurcoltatásának és helytállásának titkaiba Tirnován Tamás szobrász, restaurátor. Mi történt 1956-ban Kolozsvárott? Milyen arca volt a diktatúrának Romániában? Kik a bozgorok? Beszélgetés liberalizmusról, egyetemi törekvésekről és emberségről…

*

Devecserben, az '56-os emlékműnél beszélgetünk. Kérlek, mondd el, miért ezt a helyszínt választottad!

Azért vagyunk most itt, mert tudomásom szerint ez az egyetlen '56-os témájú szobor az országban, amit egy egykori elítélt alkotott. Édesapám, Tirnován Ari-Vid készítette ezt az alkotást 2006-ban, a forradalom 50. évfordulójára.

Mesélj az édesapádról!

Segesváron született, 1933-ban. Ekkoriban a románon kívül öt nemzetiség élt ott: a magyar, a szász, a cigány, az örmény és a zsidó. Gyerekkorukban mind együtt játszottak, beszéltek egymás nyelvén, és ismerték egymás kultúráját. Apám unitárius lelkész családba született. Ez a nyitott, elfogadó vallás határozta meg az életét.

1956-ban harmadéves egyetemi hallgató volt a Képzőművészeti Akadémián, Kolozsváron. Több diáktársával együtt írtak egy kiáltványt. Előtte történészprofesszorokkal egyeztettek ezekről. Fontos leszögezni, hogy csupán diákjogi reformokról beszélünk! Az egyik pont az volt, hogy a menzán megmaradt ételt osszák szét a szegény diákok között. Ez nyilvánvalóan nem egy politikai követelés. Művészeti hallgatókként azt is kérték, hogy tehessenek tanulmányutakat Nyugatra. Ez már érdekesebb kérdés, hiszen a kommunista Romániában úgyszólván kijárási tilalom volt, csak a nagyon megbízható elvtársaknak szabadott utazni. Követelték, hogy azokat a kiváló tanárokat, akiket különböző ürüggyel eltávolítottak, hozzák vissza. Azt is szerették volna elérni, hogy az orosz nyelv ne kötelező legyen, hanem fakultatív. Az egyetlen igazán politikai kérésük az egyetemi autonómia megszerzése volt.

24-én este megtartották a gyűlést a Mátyás-házban. Az ottani lovagteremben a Securitate felmérése szerint 200 fő volt jelen. Tudni kell, hogy abban az időben Románia és Magyarország között hírzárlat volt. Érdekes módon Kolozsváron éppen azokban a napokban történtek az események, amikor Pesten a Műegyetemen is elindult a forradalom. Rá egy pár napra értesültek Erdélyben arról, hogy valami történik Magyarországon.

Édesapámat és Balázs Imre festőművészt tartóztatták le elsőként, rögtön a gyűlés utáni napon. Ezután kihallgatások következtek, majd amikor decemberben már látszott, hogy Magyarországon a szovjet armada elsöpörte a forradalmat, a román elvtársak gőzerővel lefolytatták az eljárásokat.

Apám pere is olyan volt, amire elrettentésül nagyon sok egyetemistát kivezényeltek, azért, hogy lássák, mindenki így jár, aki összeesküvést szervez a román nemzetállam ellen. És legfőképp a magyarok ne akarják vissza Erdélyt! Itt fontos megjegyezni, hogy nagy különbség volt a romániai és a magyarországi kommunizmus között: a román nemzeti szocialista, a magyar internacionalista. Ennek következtében Magyarországon az emberek jelentős része elvesztette a hitét vallási és filozófiai értelemben. Romániában ez nem így történt: ott az volt elsődlegesen fontos, hogy valaki rendes román ember legyen, és csak utána jó kommunista.

Elítélték édesapádat?

Apámat hét év fegyházbüntetésre ítélték, ezt később három és fél év börtönbüntetésre változtatták, amit Szamosújváron töltött le. Ott megélt egy börtönlázadást is, amit a köztörvényes bűnözők robbantottak ki, és amit végül a politikai foglyokon vertek le.

Azt tudni kell, hogy politikai fogoly fogalom nem létezett Romániában. Hivatalosan nem voltak ilyenek, és a mai napig sem ismerik el, vagy csak nagyon nehezen. Az ilyen esetekben koholt vádak alapján hoztak ítéletet, mint például apámnál a hazaárulás. Kérdem én, egy huszonéves egyetemista milyen hazaárulást tud elkövetni?

Apám gyakran mondogatta, hogy neki a legnagyobb iskola nem az egyetem volt, hanem a börtön. Ott találkozott olyan írókkal, költőkkel, papokkal, akiket szintén politikai okokból tartóztattak le. Mitől fél egy erőszakos állam? A gondolkodó és cselekvő emberektől. Ilyenekkel találkozott apám Szamosújváron.

Gyerekkorában asztmája volt, és a nagyapám egyszer meghallotta, hogy jön Kolozsvárra Sevrajan Yesudian jógi. Elvitte hozzá apámat, aki kapott tőle egy könyvet, mondván, hogy tanulja meg a fiú a jógalégzést, akkor el fog múlni az asztmája. Igy is lett. Annyira belejött a jógázásba, hogy az egyetemen még oktatta is. Ez azért érdekes, mert a börtönévek alatt 74-ről 64 kilóra fogyott csupán, míg a többiek 50 kg alatt jöttek ki onnan. És ezt a jógának köszönhette, amit Szamosújváron is gyakorolt.

Az ottani körülményeket leginkább a mai guatemalai börtönviszonyokhoz lehetne hasonlítani, ahol a politikai foglyokkal, ha lehet, még rosszabbul bánnak. Azzal kezdték, hogy berakták sötétzárkába. Az orvosi ellátásra pedig példa, hogy a fájós fogat kiverték gumibottal...

Mindezek ellenére apám mindig talpra tudott állni. Nagyon nagy tanulság az élettörténetéből, hogy mindegy, hol él, hogyan és mit csinál az ember, ha belül rendben van, akkor mindig van ereje az élethez, és tud segíteni másoknak.

Amikor Nagy Imrét kivégezték, akkor a románok gyorsan elengedték a letartóztatottakat, nehogy mártírt csináljanak a magyar foglyokból. A román állam nagyon vigyázott a látszatra.

Tehát őt is elengedték. Hogyan alakult a továbbiakban az élete?

A börtön után apám visszament az egyetemre. Újra felvételizett, és újra kellett kezdenie az elejétől. De végigcsinálta. Utána 1988-ig, amikor is átjöttünk Magyarországra, állandóan zaklatta az államrendőrség, a titkosszolgálat. Folyamatosan vándoroltak a szüleim, Erdély szinte minden településén laktak, mert lehallgatták és zaklatták őket. Volt egy olyan időszak a '70-es, '80-as évek fordulóján, amikor hetente kellett menniük a Securitate helyi irodájába. El kellett mondaniuk napról napra, óráról órára, hogy mit csináltak, kivel beszéltek. Volt olyan, hogy a Securitate századosa javította ki, hogy „Nem, művész úr, maga nem X. Y.-nal beszélt ekkor, hanem mással." Apám csak csodálkozott, hogy honnan tudhatják ezt, hiszen ez otthon történt, a saját lakásukban. Kiderült, hogy erőszakkal kibérelték a szemben lakó néni egyik szobáját, és onnan figyelték meg őket.

Előfordult, hogy jött mellettünk az utcán az az ominózus fekete autó. És volt olyan, hogy apám pofon vágott engem és a húgomat is. Nem azért, mert rosszul viselkedtünk, hanem azért, mert magyarul beszéltünk. Volt egy időszak, amikor nem szabadott az utcán magyarul beszélni, és apám nem akarta azt, hogy nagyobb baj legyen. Ez egy teljesen más, egy orwelli világ volt. Ma elképzelhetetlen. Páskándi Géza és Sütő András nagyon szépen leírják mindezt.

A nyolcvanas évek második felében a Ceausescu-rezsim nagyon bekeményített. Nem volt szabad külföldi állampolgárt, főleg nem ellenzéki kerekasztalost magunknál fogadni. Apámnak nagy híre volt ekkoriban is, szállóige volt, hogy „menj Arihoz Marosvásárhelyre, mert ott biztosan megszállhatsz". Ez nemcsak emberileg volt nagy dolog, hanem mert sokszor nem volt étel, áram vagy víz. De apám mindig tudott legalább ételt keríteni a gazdálkodó barátaitól.

Később több kollégája elment Bukarestbe megnézni, hogy milyen dolgokat gyűjtött róluk az államrendőrség. Ők mesélték, hogy kartonszámra áll apámról az anyag.

És végül átjöttetek Magyarországra...

Igen. De azt nem azért tettük, mert itt kolbászból volt a kerítés, hanem azért, mert őt teljesen ellehetetlenítették odaát. A szüleim már 1980-ban beadták az áttelepülési kérelmet. És nagyon érdekes, hogy a román hatóságok ahelyett, hogy örültek volna, hogy el akarunk menni, évekig várattak minket. Majd egyszer csak jött egy levél, hogy jóváhagyták a kérelmet, de 8 napon belül hagyjuk el az államot családostul. Ha nem, akkor ki tudja, mikor lesz rá megint lehetőség. Nyolc nap arra, hogy az ember eladja a házát, kivegye a gyerekeket az iskolából?!... Apám ekkor 53 éves volt, nyolc szobrát hozhatta magával az életművéből, a többit a román állam tulajdonának nyilvánították.

Nagymamám nagyon sokat segített. Ő '85-ben kiházasodott Pestre, így tudott átjönni. Nagyon nehéz helyzetben voltunk, hiszen a szobrokon kívül csupán két bőrönddel érkeztünk. Emlékszem, hogy a Vöröskereszthez mentünk ruhát szerezni. Én voltam menekült, nyolcévesen végigéltem mindezt, ezért szemlélem szkeptikusan ezt a mostani migrációs helyzetet...

Egy évig éltünk Budapesten, majd '90-ben apámnak felkínáltak egy formatervezői állást Pápán, a leendő kerámiaüzemben. Letelepültünk, de a gyár mégsem jött létre. Anyám ekkor azt mondta, hogy ne menjünk most már sehova. Kisebbségbe születtek, és folyamatosan vándoroltak. Azért, mert előbb-utóbb akkora lett a nyomás, hogy vagy a lelkük, vagy a karrierjük tört össze, és nem tudtak tovább azon a helyen megmaradni. Bozgor - ez nagyon fontos kifejezés; azt jelenti: hazátlan. A román ezzel illeti az összes magyart, aki Erdélyben él. Ez egy gúny- vagy még inkább szitokszó. Utalás arra, hogy mi nem vagyunk otthon a szülőföldünkön. A szüleim nem akartak bozgorok lenni, így Pápán végül otthonra leltünk.

Téma volt a családotokban '56?

Nem volt olyan családi összejövetel, ahol apám el ne mesélte volna ezeket a dolgokat. Nem tudom, mi volt ennek az oka. Talán az óriási fájdalom vagy lelki nyomás. Mind szakmailag, mind emberileg rányomta a bélyegét az egész életére ez a történet. Az egész életét meghatározta '56. Alapvetően liberális volt. De nem az a liberális, amit ma Budapesten értenek ez alatt, mert az nem liberalizmus, hanem szabadosság. Apám mindig liberálisnak nevezte magát, mindig az emberségesség volt a legfontosabb számára. Ezért is állt ki a diáktársai mellett.

Apám rendkívül meghatározó személyiség volt mindig. A képzőművészek között kétféle ember van: az egyik beenged a műtermébe, a másik nem. Apám az előbbibe tartozott. Nála mindig sokan voltak: kollégák, tanítványok. Volt, hogy laktak is nála. Ilyenkor anyám egyszerűen többet főzött. Sokan csak azért jöttek el, hogy egy kicsit beszélgessenek.

Azon túl rengeteget tanított, de a legfontosabb a szemlélet tanítása volt. Mi egy két tantermes, régi iskolát vettünk Pápán, az Öreghegyen, azt alakítottuk át lakássá és műteremmé. Tizenöt éven át minden szombaton átalakult ez a családi ház kulturális szellemi műhellyé. Ez korábban, Erdélyben is így volt.

2001-ben aztán rehabilitálták édesapámat és társait is '56 kapcsán. Mádl Ferenc köztársasági elnök '56-os vitézi renddel tüntette ki, és az '56-os lovagrend lovagjává ütötte. Az '56-os Vitézi Lovagrend tagja is lett. Ez egy jelképes, de fontos momentuma volt az életének. Ahogy azt mondani szokta: megbocsátott a fogva tartóinak és a rendszernek, de nem felejtett.

Hogyan látod te a forradalmat?

Egyszer megkérdezte tőlem egy öreg, aki szintén '56-os volt, hogy a fiataloknak mi a véleménye '56-ról. Én visszakérdeztem, hogy melyiket mondjam: apám véleményét, vagy az enyémet? Az én véleményem az, hogy '56-ot egyik politikai rezsim sem tudja fölvállalni a rendszerváltás után. Azért, mert '56 nem egy jobboldali törekvés volt, hanem a reformkommunistáké, akik a sztálini diktatúra ellen felemelték a szavukat. Nagy Imre moszkovita kommunista vezető volt. Neki és a társainak az emberarcúság hiányzott a rendszerből. Kádár ezt felismerte, és igyekezett ezen változtatni, de ezzel rendkívüli gazdasági csapdába került az ország.

Múlt év áprilisában elhunyt édesapánk. Húgommal már minden október 23-án itt leszünk ennél a szobornál. Virágot hozunk, és megemlékezünk, a városi ünnepségtől függetlenül. Arra is emlékezünk, hogy azzal, hogy átjöttünk, a szüléink minket akartak megkímélni az ott várható román sovinizmustól. Nem felejtjük a szinte mindennapos beszélgetéseket a szüleinkkel forradalomról, magyarságról, az életről.

Az interjút készítette Naszvadi Judith. In: A mi 56-unk. Figyelem Kiadó, 2016