(Ökopszichológiai elemzés)

A Balaton lehetséges jövőjének alternatíváit mérlegelve fölteszem a kérdést: a jövőben

lesz-e még (balatoni) természetes élet? Ki éli túl a jelenkórós (ön)destrukciókat?ⁱ

A Balaton-táj/lélek esélyei

Először a balatoni ember – a Balaton-táj/lélek – esélyeire kérdezek rá. Ennek összefüggésében Illyés Gyulát idézem az 1960-as évek elejéről:

„Nem értem egészen a városiakat, akik nyári pihenésük helyén is egy kis várost építenek föl. Ha virágos, fás, villasoros, azaz eszményibb várost is, de mégis csak azt. Tihanyban, a téglánként összespórolt kis nyári házak előtt búzamező terül, a kerítés egyik oldalán kukoricatáblából, a másikon szőlősorokból érkezik ki egy-egy kapás őslakó, hogy a forduló ürügyén rágyújtson, felénk pillantva, hogy szót kezdünk-e vele. Van kitűnő beton-út, de a gyerekek, a tavaszonként újrataposott ösvényeken kerekeznek tejért a faluba, át olyan területeken is, amelyekre csak a jószomszédság szokásjoga enged bejárást. A tóparton tehén-őrző öreg fürkészi a közeledőt, hogy köszönőviszonyban van-e vele, nemcsak ő, hanem az egész falu; vagyis hogy mennyire több már az illető, mint egyszerű itt-járkáló. Mert hisz, ha a házak közt nem is, a határban illendő köszönni még annak is, akit csak gondolomformán ismerünk. Testi fáradtságunk úgy keletkezik, hogy dolgozó izmaink mérgező anyagot, afféle fáradt olajat bocsátanak. Ezt nemcsak pihentetéssel lehet kiengedni magunkból, hanem ellentétes mozgással is, majdnem úgy, ahogy a tüdőből az elhasznált levegőt. A szellemi fáradtságra méginkább ellenszer a jó tevékenység-csere. Amennyire a divatos fürdőhelyek fárasztanak, sőt csüggesztenek, annyira fölüdítenek engem a maguk eredendő tevékenységét folytató tájak”.ⁱⁱ

Ez a Tihany – és ez a világ – már eltűnt. Nincs! Mintha nem is lett volna! Pedig volt. Illyés Gyula az idézett mondataiban a néhány évtizeddel ezelőtti „idillikus” Tihanyról ír. Ám, ha ezen boronganánk – csak nosztalgiáznánk.

Azért sem érdemes nosztalgiáznunk, mert az imént idézett idillikus tihanyi életképek némileg konfliktusmentes változatai a szó szoros értelmében vett (akkor is létező) kőkemény realitásnak. Annak a nem mellékes élettörténeti adaléknak, hogy amikor a II. világháború végén a Kozmutza-villa hosszabb ideig lakatlan volt, a kedves falusi ismerősök (is) kirabolták.

[Illyés Gyula] „Megvetésében, amelyet a fosztogatókkal szemben érez, a széthurcolt

ágyak helyére kőágyakat építtet. Ezek azután Illyés egész életében a helyükön maradtak, legföljebb a benne fekvők dereka emlékezik a költő »nemes haragjára«.” (Lukáts 2002)

Mindazonáltal az 1960-as évek elején/közepén Illyés Gyula még talán joggal írta: „Ez a tó még igazi tájban fekszik. Többet mondok. Ez a tó még a természet része” (Illyés – Reismann 1962). – Ma ezt már azonban nem írhatná le!

A baj tehát sokkal nagyobb – a kőkemény realitás nem csak a derekunkat hasogathatja. Igaz lehet-e még ez a (Széchenyi István-os) hit az emberi értelemben? – „A Balaton életközössége önszabályozással igyekszik a változásokat helyrehozni, s ha azok bizonyos határokon belül esnek, a tó élete az évszaki változások ritmikus ismétlődésével lüktet tova. Ha azonban oly változások lépnek fel, amelyeket a tó élete nem tud visszaalakítani, az egész életközösség alkalmazkodik az új körülményekhez. Tavunk élete nem áll meg az időben, hanem tovahalad, s ezt a haladást a természet hatalmas erői és az ember értelme irányíthatja.” (Entz és Sebestyén 1942, 209. – Kiemelés: L.G.)

Ez a hit mára megrendült – ez viszont igazi probléma. A Balaton sorsa (is) az ökológiai katasztrófa lesz?

A globális (közel?) jövő forgatókönyvei

Ezért most a „kismagyar” balatoni világunkon túli, ám azt is meghatározó tágabb, azaz egyetemes létezésünk összefüggéseire kérdezek rá. Némi adys reminiszcenciákkal tehát azt mondom: az élet él és élni akar.ⁱⁱⁱ

Valóban? Az emberi élet – is! – élni akar?

Pilinszky Jánost idézem:

Megtesszük, amit nem teszünk meg,

és nem tesszük meg, amit megteszünk.

Valahol rettenetes csönd van.

Effele gravitálunk.^iv

Rákérdezek hát az emberiség jövőjére is: a globális (közel?) jövő forgatókönyvei közül

melyiknek van nagyobb esélye? Ezek a forgatókönyvek egyáltalán nem lírai fogalmazványok, ám az imént idézett költői látomásokkal kompatibilisek: a számok nyelvén emberi létezésünk esélyeinek szikár valószínűségeivel szembesítenek – könyörtelenül.

KATASZTRÓFA^v

Úgy megy minden, ahogy eddig. Rövid időn belül egy óriási zuhanással a terhelési szint visszaesik az eltartó képesség alá. A Föld eltartó képessége körülbelül másfél milliárd ember.

– Jelenleg hétmilliárd ember él a Földön.

„ZÖLDÍTÉS”

Egy kevés „zöldítéssel” a terhelési görbe ellaposodik. Ám ezzel csak kitoljuk az összeomlás határát.

„TÚLÉLÉS”

Ha sikerül valahogy visszacsökkenteni a terhelést, van némi lehetőség egy szolid növekedésre.

A gond, hogy már átléptük az egy bolygós életmódot, és innen már valójában nincs visszaút: az összeomlás szükségszerűen bekövetkezik, legfeljebb tompítani lehet az ütés mértékét. (Gyulai 2012a; 2012b)

Nincs remény? – Abban a vonatkozásban minden bizonnyal „reménytelen” a helyzet, hogy – miként egyéni életünk is egyszer véget ér – az ember által teremtett ökoszisztémák is a „fenntartható fejlődés” fenntarthatatlansága miatt VÉGET FOGNAK ÉRNI. Ám a „biztos vég” bekövetkeztét a Lucifer-hatásnak engedve öngyilkos módon lehet gyorsítani – és életigenlő hittel lehet lassítani is!^vi

Hogyan?

Az alábbiakban ezzel a problémával foglalkozom.

A kétségbeesettség feldolgozása és/vagy feldolgozhatatlansága^vii

A késő huszadik századig az emberi történelem minden generációja azzal a hallgatólagos bizonyossággal élhetett, hogy lesznek következő generációk. A korábbi generációk tagjaiban föl sem merült az a lehetőség – a hirosimai/nagaszakii gyilkos atombomba-robbantás megélt tapasztalatai után sem –, hogy kételkedniük kellene ebben a bizonyosságban; abban, hogy gyerekeik, unokáik – az ő gyerekeik és unokáik is, mondhatni: mindörökké – ugyanazon Földön fognak járni, ugyanazon ég alatt. Minden személyes nehézség, kudarc és halál a folytonosságnak eme nagyobb bizonyosságán, természetes/organikus és magától érthetőségén nyugodott. Ezt a bizonyosságot mára elvesztettük, bármilyen politikát is követünk. (Lásd az iménti ábrákat: katasztrófa, „zöldítés”, „túlélés”). E veszteség megméretlen és mérhetetlen – és ez napjaink kulcsfontosságú pszichológiai valósága.

E valóságra adott válaszreakciók rengeteg különböző érzéssel vegyülnek. Rémület a gondolattól, hogy mennyi szenvedés vár szeretteinkre és másokra. Düh, amiért ennyire elkerülhető és értelmetlen dolgok miatt érhet véget az emberiség története. Bűntudat, mert e társadalom tagjaiként e katasztrófa részeseinek érezzük magunkat. És kísért az a gondolat is, hogy el tudnánk kerülni. Mindenekelőtt azonban gyászt érzünk – mert ennyire széleskörű és végleges veszteséggel szembenézni kimondhatatlan szomorúságot okoz. Még ezek a szavak is – düh, félelem, gyász – ugyanis kevesek ahhoz, hogy ezen kilátások által keltett érzéseket kifejezzék. Olyan érzelmeket idéznek, amelyek az emberiség számára régóta ismerősek, mivel mindenki

szembenézett a személyes halál elkerülhetetlenségével. De a most ránk támadó érzések nem azonosak az egyéni végtől való félelemmel. A forrásuk nem annyira a saját magunk iránti aggódás, mint inkább a kollektív szenvedésünk érzékelése – az, hogy mi történik másokkal, emberekkel és más fajokkal, milyen örökséget hagyunk magunk után a következő generációknak, és hogy mi lesz magával a bolygónkkal.

(Elfojtás) Mégis – de éppen ezért – elfojtjuk ezt a fájdalmat. Kirekesztjük magunkból, mert kínos, ijesztő – és főként, mert nem értjük. Rendellenesnek tekintjük, aberrációnak, az egyéni gyengeség jelének. Társadalmunk – a fejlett Nyugat társadalma – a közelgő apokalipszis érzete és ennek beismerésének félelme között ragadt. Ebben a „beragadt” állapotban a válaszreakcióink is akadályozottak és zavartak. Életünket úgy éljük tehát, mintha semmi se változott volna – miközben tudjuk: minden megváltozott! Egyrészről fenntartunk egy többé-kevésbé vidám („fogyasztói”) szemléletet, hogy folytathassuk teendőinket, ahogy eddig. Mindeközben a háttérben van egy gomolygó és kialakulatlan tudatosság-féleség, de inkább érzet/sejtés, hogy a világunk súlyosan megroggyanhat bármelyik pillanatban. Először az emberiség történetében megjelent ez a tudatosság/előérzet és sejtés, s ez kimondhatatlan szorongással jár.

(Társadalmi katasztrófavakság) A valós helyzet pontos észlelését ráadásul evolúciós, azaz látszólag az adaptív magatartást lehetővé tevő mechanizmusok is akadályozhatják. Az emberré válás során ugyanis elménkben kialakultak olyan elhárító mechanizmusok, melyeknek feladata csökkenteni az olyan szorongásokat és egyéb feszültségeket, amelyek ősi programjaik szerint rontják az egyén genetikai rátermettségét. Ha például valaki félt gyűjtögetni vagy vadászni a ragadozókkal teli szavannán, ő biztosan éhen halt, így génjei sem maradhattak fenn. Veszély viszont volt bőven, ezért nagy előnyt jelentett, ha valaki keveset gondolt ezekre, még akkor is, ha ezzel torzította önmaga számára a valóság észlelését. Ezek a mechanizmusok különösen alkalmasak még nem tapasztalt, bizonytalan, illetve nem pontosan definiálható vagy időben távoli veszélyek tudatunkból való eltávolítására. Például hiába köztudott, hogy a dohányzás halált okozhat, még a dobozra is ráírják, mégis sokan sikerrel elhárítják maguktól ezeket a „rossz” gondolatokat. Az elhárítások a megváltozott környezetben tehát gyakran hibásan működnek, így olyan területeken is aktivizálódnak, amelyeken éppen a túlélés esélyeit, végül is a genetikai rátermettséget csökkentik.

Nemcsak egyéni, de társadalmi szinten is működik ilyesfajta elhárító mechanizmus. Egy egész társadalom is képes elhárítani a félelmet vagy bűntudatot keltő gondolatokat – ez a társadalmi katasztrófa-vakság. Az elhárító mechanizmusok tehát olyan erősek, hogy a csoport vagy a társadalom többsége, egymást erősítve, nem látja meg a valóságot, a közelgő veszélyt. Oka a jövőtől, a katasztrófától való félelem, célja pedig ennek csökkentése.^viii

(„Isten nem fogja megengedni, hogy ez megtörténjen”) Sok vallásos ember számára hite is sajátos elhárítási mechanizmusként működhet: „Isten nem fogja megengedni, hogy ez megtörténjen” – mondják. A pszichológiai önvédelem a vallásos kételkedés félelmén alapul, azt feltételezi ilyenkor az ember, hogy a haldokló Föld képeivel való foglalkozás a mindenható és szerető Istenbe és a teremtés jóságába vetett elégtelen hit megnyilvánulása. Valójában azonban – még a teológiai megfontolások felől is – inkább arról van szó, hogy a történelem folyamán az emberi szenvedések mindig is próbára tették az isteni rendben való feltétlen hitet – ez a teodícia kérdésköre. Hogyan lehet összeegyeztetni a gonosz létezését egy jóságos és hatalmas Isten létezésével? Ám ez a probléma valójában nyitottá tette/teszi a hívő embert is az emberiség valódi, mély örömei/bánatai, igényei és szenvedései iránt is. Ezt az erőt – a szeretet, együttérzés és szolgálat hatalmas forrását – hirdetik a zsidó vallás zsoltárai és prófétái, Krisztus keresztje, a buddhista igaz út, az iszlám szívében való testvériség.

(A kétségbeesésen való áttörés) Ha a szorongásnak megadóan átadjuk magunkat, az a cselekvőképtelenség: maga a halál. Szükségünk van tehát arra, hogy alkalmasabb módokat találjunk az imént vázolt félelmek és elfojtások kezelésére.

Az igazi kérdés tehát ez: fenn tudjuk-e tartani az ökológiai katasztrófa pusztító kilátásainak tudatosságát anélkül, hogy megbénítana minket a félelem vagy a gyász? El tudjuk-e fogadni a világ iránti fájdalmunkat oly módon, ami mégis megerősíti létezésünket – és ugyanakkor mégis felszabadítja energiáinkat a cselekvésre?

Amiként a gyász feldolgozása egy olyan folyamat, ahol az ember felszabadítja a lebénított energiáit azáltal, hogy elismeri és meggyászolja szeretteinek elvesztését, hasonlóan szükségünk van rá, hogy felszabadítsuk a fenyegetett bolygónkkal és fajunk lehetséges végzetével szembeni érzéseinket. Amíg ezt nem tesszük meg, a kreatív válaszra való erőnk is béna marad.

(Spirituális növekedés és a társadalmi változások) Túllépve a menekülésen és a bénultságon, ez a pszichológiai és spirituális munka kiélesíti a tudatosságunkat a kollektív helyzetünk iránt. Egyúttal hazavezet minket a Föld élő testéhez való közös tartozásunk érzetéhez – a teremtett világ rendjének organikus és transzcendentális összefüggéseivel –, mivel éppen a világ iránti fájdalmunk átélésével eleveníthetőek fel ezek a kapcsolatok és lehetőségek.

(A világunk iránti fájdalom érzése természetes és egészséges) A széleskörű szenvedéssel és a globális katasztrófa fenyegetésével szemben az aggodalmas reakciók – félelem, düh, gyász és bűntudat – normálisak. Az emberiességünk mércéjét jelentik. És ezek az érzések valószínűleg azok, amelyek leginkább közösek bennünk. Ám amiatt, hogy most élünk ezen a bolygón, sokkal jobban ismerjük ezeket az érzéseket, mint a nagyszüleink, vagy az őelőttük lévő generációk ismerhették. Együtt vagyunk ebben a gyászban. És ez a gyász a világunkért nem redukálható valamilyen egyéni betegség tünetére.

(A fájdalom csak akkor morbid, ha tagadjuk) Amikor letagadjuk a világért való fájdalmunk, pontosan akkor válik diszfunkcionálissá. Tudjuk, hogy mit tesz velünk, ha elfojtjuk, milyen árat fizetünk az izoláció és tehetetlenség érzései által keltett bénultsággal. Ugyanez gyűlöletet és gyanakvást is okoz, ami elválaszt minket, mivel az elfojtott kétségbeesés bűnbakokat keres, és így dühünkben társadalmunk más tagjai ellen fordulunk. A világ iránti fájdalmunk felszabadítása visszakapcsol minket az élet nagyobb hálójába.

(A természeti rendszerek élő hálója) Mi az, ami lehetővé teszi, hogy fájdalmat érezzünk a világ iránt? És mit fedezünk fel, amint átkelünk ezen a fájdalmon? Mindkét kérdésre ugyanaz a válasz: összefüggőség az élettel és minden más lénnyel. Ez az az élő háló, amelyből az egyéni, különálló létünk megszületett, és amivel össze vagyunk fonódva. Az életünk a bőrünkön túl terjed, erős egymásrautaltságban vagyunk a világ többi részével.

(Pozitív szétbomlás) Hogyan lehetséges, hogy átérezve a fájdalmat visszaemlékezhetünk a kollektív testünkre? Hogyan tehet a világ iránti fájdalom újra egésszé minket? A növekedés és átalakulás folyamatai sohasem fájdalommentesek. Az eddigi túlhaladott létezési módok, régi feltételezések és régi védelmek feladását követelik meg. Amint a tudomány és a vallás is megerősíti, ez az elengedés egy sajátos „sötétségen” történő áthaladást jelenthet.

Az élő rendszer önmagát átrendezve tanul: alkalmazkodik és fejlődik. Ez általában akkor következik be, amikor a környezetre adott eddigi válaszreakciók többé már nem működnek. A túléléshez fel kell adnia az eddigi szabályait és látásmódjait, amelyek által eddigi tapasztalatait értelmezte. Ezt nevezhetjük a „pozitív szétbomlásnak”. Ez a folyamat igencsak kellemetlen lehet. Amint sebként megnyílunk a világ fájdalmai iránt, új érzetek és zavarok jelennek meg. Az önbizalomtól és reménytől megfosztva valóban úgy érezhetjük: mi, és az egész világ is „szétesőben van”. Néhányunkból ez tombolást válthat ki, mások kétségbeesésükben durvák lehetnek. A szelíden önemésztők ugyan csendesek maradnak, de az ön-destruktív agresszió sem vezet a megoldáshoz. Ez azért van, mert a rendszer (azaz mindannyiunk) olyan anomáliákat tapasztal a környezetből, amelyek nem felelnek meg az eddigi szabályainak és látásmódjainak. Hogy túléljen, a rendszernek meg kell változnia.

(A hatalom régi fogalma – akadályozza a változást) A hatalom régi fogalma, amihez a legtöbben szocializálódtunk, egy adott világnézetből ered. E világnézet szerint a valóság különálló létezőkből áll: kövekből, növényekből, atomokból, emberekből. A hatalom így tehát csak ezen különálló létezők tulajdona lehet, amit az jelez, hogy mennyire képesek „löködni” a többieket. A hatalmat ráadásul egyenlőnek tekintjük az uralommal. A „hatalom” mindig „hatalom valami fölött”. Egy ilyen világnézet szerint a hatalom mindig zérus-összegű játszma: „Minél többed van, annál kevesebb van nekem” vagy „Ha te nyersz, akkor én veszítek”. Ez táplálja azt az elképzelést, hogy a hatalom sérthetetlenséggel jár. Ahhoz, hogy erős legyek, hogy ne löködjenek, védelem, páncélzat és merevség szükséges.

A hatalom ilyen régi fogalma pontatlan és működésképtelen, mivel az élet folyamatai

lényegében önrendezőek. A hatalom tehát, ami a változások előidézésének képessége,

jobban és megbízhatóbban működik alulról felfelé szerveződve, mint felülről lefelé. Nem hatalom valami fölött, hanem hatalom valamivel együtt – mellérendelő módon, ahogyan Karácsony Sándor mondja. Az élő rendszerek rugalmassága és intelligenciája nem a környezettől való elzárkózástól, és védőfalak felhúzásától fejlődik, hanem az anyag-energia és információ áramlatai iránti még szélesebb kitárulkozásból. Ezen kölcsönhatások által növekednek az élő szervezetek, egybeolvadva és különválva. A hatalom itt távol áll a sérthetetlenségtől, hanem éppen az ellenkezőjét igényli – nyíltságot, sebezhetőséget és a változásra való készenlétet. Valójában ez az evolúció iránya. Amint az életformák fejlődnek intelligenciában, levetik páncéljaikat, és a környezettel való kölcsönhatások egyre tágabb módjai felé nyitnak. Érzékeny, sebezhető kiszögelléseket növesztenek – füleket, orrot, szemeket, ajkakat, nyelvet, ujjbegyeket –, hogy jobban érezhessenek, és jobban reagálhassanak, hogy jobban kapcsolódjanak a hálóhoz, és jobban fonhassák tovább a hálót. Csodálkozhatunk, hogy a régifajta hatalom-felfogásunk, amint használatát látjuk körülöttünk és felettünk, miért tűnik annyira hatékonynak. Sokan, akik használják, megkapják, amit akartak: pénzt, hírnevet, uralmat mások élete felett, de mindezt csak magukra és a tágabb rendszerre nézve is jelentős költséggel érik el. Az uralom erős védelmeket kíván meg, ami, mint egy páncélzat, beszűkíti látáskörünket és mozgási lehetőségeinket.

(A hatalom mint folyamat) Mint nyílt rendszerek, amelyek függenek a nagyobb, fejlődő rendszerektől, nyitottnak kell maradnunk az információ tágabb áramlásai iránt, még akkor is, amikor bizonyos információk kedvezőtlennek tűnnek az önérdekünkkel szemben, ahogy a nagyobb egész igényeit, és ezen belül más lények igényeit a miénkkel összemérhetőként kezeljük. Csak ekkor kezdhetünk el együtt gondolkodni és cselekedni. Ehhez egy „határtalan szívre” van szükségünk. Úgy gondolom, ezt birtokoljuk, nyílt rendszerként való természetünkből adódóan. Ha tudunk együtt gyászolni mások gyászával, akkor ugyanezzel a nyíltsággal erőt találhatunk az ő erejükben, összeadódik az egyéni bátorságunk, elhatározottságunk és kitartásunk.

Hogyan működik folyamatként ez a hatalom az életünkben – a „hatalom valamivel együtt”, és nem a „hatalom valami fölött”? Nem birtokoljuk. Nem használjuk fegyverként. Nem tudjuk megmérni mennyiségét vagy méretét. Nem tudjuk szomszédaink kárára növelni. Ez a hatalom olyan, mint egy történés – és általunk történik. A hatalom ezen együttműködő fogalma arra hív minket, hogy növeljük gondolkodásunk intenzitását és fejlesszük empátiás készségünket (Buda 2012).

Ezek nagyon fontos tanulnivalók azok számára, akiket a versengésre szocializáltak –

ők a férfiak. De ugyanígy ez a hatalom-felfogás kihívást jelent azok számára is, akiket a szolgálatra kondicionáltak, és akiknek a társadalom a passzívabb gondozó szerepet adott. Itt most természetesen a nőkről beszélek. Számukra a „hatalom valamivel együtt” az öntudatosságot jelentheti, a felelősségvállalást a visszajelzésben, és teljesebb részvételt a helyi politikában.

A világ iránti fájdalmunk átélésével kinyithatjuk magunk a hatalomnak. Ez a hatalom

nemcsak a miénk, hanem mindenki máshoz is tartozik. Fajunk evolúciójával is összefügg. Része egy általános felébredésnek, váltásnak a társadalmi tudatosság egy új szintje felé (lásd ehhez László 1996; 2008; Molnár 2009). Láthatjuk, hogy a globális válságok egy tudatosságbeli váltás felé ösztökélnek minket. Szembesítve minket fajunk halandóságával, fölfedik az emberi nem öngyilkos tendenciáit.

Azokat az erőket és hatásokat, amik saját magunkat különálló és versengő lényeknek tekintő végzetes látásmód következménye. Adva bolygónk törékenységét és véges erő- forrásait, adva az igényeinket a rugalmasságra és osztozkodásra, együtt kell gondolkoznunk egy egységes, kölcsönös módon a régi töredezett és versengő módok helyett. Amint ráhangolódunk az összefüggőségünk tudatára, a saját magunk és mások iránti felelősség megkülönböztethetetlenné válik, mivel minden gondolat és cselekedet ugyanannyira hat a cselekvőre, mint az alanyra.

*

A remény és reménytelenség problémája azonban további kérdések összefüggéseiben is vizsgálható. A fenntartható fejlődés kérdése ugyanis mindenképpen kellemetlenül érinti az embert, hiszen sokan attól félnek, hogy megvalósítása rengeteg lemondással, jelentős életszínvonal-csökkenéssel jár. Ennek elmaradása viszont rendkívül bizonytalan kimenetelű civilizációs összeomlással fenyeget. Ezek miatt, miként erről szóltam fentebb, veszteség és szorongás érzése társulhat a fogalomhoz. Globális és helyi társadalmi problémát is jelent, hogy az elhárításokból adódó katasztrófavakság a jelentős döntési helyzetben lévőket sem kíméli, pedig aktív, kezdeményező, koordináló részvételük nélkül aligha jutunk el a fenntarthatóságba.

(A politika/politikusok szerepe, felelőssége – és a zöld-politika mint környezet-biznisz) A jelentős döntési helyzetben lévők között ott vannak a politikusok is. A nyugati típusú polgári demokráciák politikai szereplői (politikai vezetők és választóik) azonban különös társadalmi katasztrófa-vakságban szenvednek. Egyfelől a választási ciklusokkal felszabdalt időstrukturálás, másfelől a marketinges kampánytechnikai konfliktuskezelés szinte immunissá teszi a politikai tér/idő szereplőit az itt szóban forgó problémák valódi mélységének és horderejének még az észlelésére is, hát még artikulálására (a „megoldásról” már nem is beszélve). Ez például azt jeleneti, hogy a „fenntartható fejlődés” fogalma is afféle üres politikai szlogenné vált – esetleg környezetvédelmi, netán „zöld” politikai megfontolásokat is mérlegelnek –, de valójában a probléma mélyén lévő igazi konfliktust nagyon is elfojtják. A politikusok azért, mert ők a „következő” választást is szeretnék megnyerni. Kampánytechnikai forgatókönyveikben „negatív üzenet” nem lehet: a happys kommunikációs lendület lehet csak a nyerő – az apokaliptikus víziók viszont „rémálmok”. A választópolgárok pedig azért partnerek ebben a politikai játszmában, mert alapvetően ők is csak az éppen soron lévő választáskor szeretnének „győzni”. A „józan többség” egyébként is mindenféle bizonytalanságot minimalizálni szeret(ne). Ennek a kábító játszmának

ugyanakkor része a zöld-politika; pontosabban: a környezet-biznisz is. A „természetes” és „egészséges” élet megőrzése és/vagy visszaállítása iránti emberi igény és törekvés ugyanis a politikai (hatalmi, üzleti) nyereségmaximalizáló ördögi körforgás részévé vált/válik, mert a zöld-politika pártja/pártjai jószerivel nem mások, mint a környezet-biznisz lobbiszervezetei. A környezet-biznisz ugyanis „a világon megtermelt összes profit rangsorában az ötödik helyet foglalja el, és ebben a versenyben csak a prostitúció, a kábítószerkereskedelem, a hadiipar, és a gyógyszeripar tudja megelőzni” (Héjjas 2011).

Olyan világban élünk ugyanis, amelyben az emberiség leggazdagabb 20%-a fogyasztja a természeti erőforrások kb. 80%-át (Gyulai é.n.). Ők – vagyis mi – a megszokott életszínvonalunk vélt veszélyeztetése miatt könnyen elhárítjuk a problémát, pedig a fogyasztás csökkentésével, életmódunk átalakításával és az új eszmék terjesztésével sokat tehetnénk a változásokért. Sok vizsgálat egyébként azt is kimutatta, hogy a jól-létnek nem feltétele a magas fogyasztás (Kopp M. – Skrabski Á. 2000). Az elhárító mechanizmusoknak a fenntarthatóság terén való működését támasztja alá még a több évtizedes tehetetlenség, és a problémakörnek az emberek tudatában elfoglalt periférikus helyzete.

Visszaegyszerűsödés vagy katasztrófa?

Ezek után azonban igazán nyomasztó és feszítő ez a kérdés: a parazita városi (szóval

a „haladó”) ökoszisztéma ön/gyilkos lendületét esetleg mégis vissza is lehet(ne) fogni? Az alternatíva tehát ez: visszaegyszerűsödni/visszaegyszerűsíteni – vagy katasztrófa? Ráadásul a globális fenntarthatósági válság összetevői egymást erősítve még növelik is a gondokat (Vida 2012).

A katasztrófa elkerüléséhez (vagy inkább tompításához) mindenképpen paradigmaváltásra van/lenne szükség. Az alábbiakban a paradigmaváltás néhány, az eddig tárgyalt (például és mindenekelőtt pszichológiai) összefüggéseken túl egyéb fontos területeit exponálom, az egyetemes összefüggéseket magyar problémákkal illusztrálva.

(Urbanizációs egyensúlyvesztés – Magyarországon is) Például és többek között szükség lenne az urbanizációs egyensúlyvesztés csökkentésére. A ma uralkodó szemlélet azonban ezt jószerivel lehetetlenné teszi, mert a városépítészeti látomás ez: a nagy = szép! A megalopoliszok építési lázálma ezen a hamis/torz „azonosításon” alapul. – Az urbanizáció uralkodó felfogása, ami tudatosan is irányított és elkötelezett az energiáknak a városok felé terelésében: tehát maga a patológia. Következmény: a magyar vidék gazdasági, fizikai, kulturális és mentális leépülése. Vidékfejlesztés helyett lényegében falurombolás zajlott/zajlik.

(A modernizációs falurombolás három hulláma Magyarországon) 1. Az 1940-es évek vége, az 1950-es évek eleje: a szovjet típusú erőszakos kollektivizálás, ami megszakadt 1953-ban és 1956-ban. 2. Az 1960-as évek eleje/közepe, amikor befejeződött a téeszesítés, némi kiegyezési taktikázással: a háztáji gazdaságok engedélyezésével stb. 3. Az 1990-es rendszerváltással a szocialista modernizáció kapitalizálása történt; például a „kárpótlásnak” nevezett privatizációval és piacosítással is stb. A mezőgazdasági munka és erő („munkaerő”) urbánus és ipari térbe/terekbe történt durva – könyörtelen és kemény – átcsoportosítása után következett az inkább manipulatív és piac-konform „helyi (globális) erőszak”.

A lesújtó végeredmény: a falvak/a vidék organikus életviszonyainak szinte teljes felszámolása; mára csaknem eltűntek „a magyar tájból az egykori ártéri gyümölcsösök, a legelők, rétek nagy része bebokrosodott, nagymértékben – 70%-kal – csökkent a szőlőterület és sokkal kisebb lett az értékes élővilágú, ún. magas természetességű erdők területe. A jó minőségű szántóterületeken pedig több száz vagy több ezer hektáros gazdaságok alakultak, ahol a gazdaságosnak mondott termelés céljából szinte az utolsó fát is kivágták”. Az így megváltozott/erőszakosan megváltoztatott tájkarakter egyik tragikus következménye: az ország csaknem fele önerejéből már nem tud megújulni! (Laposa 2010:83).

(Pusztítás/pusztulás) Megalomániás ingatlanfejlesztések, lakóparkok és bevásárlóközpontok építése: „ahol a betonnal borított humuszon nemhogy virágzó agrikultúra, de fű se terem többé, csak a temetőben nyugvó egykori tulajdonosok nincstelen unokái termelik gyarmati éhbéren a profitot új gazdáiknak” (Somodi 2010:195). – A pusztítás fizikai mérete is megdöbbentő: évi öt-hatszázezer hektár. – A pusztítás/pusztulás politikai és lelki jellege: a fél évszázad vezetőinek mérhetetlen felelőtlenségét, a „civil társadalom” elképesztő tájékozatlanságát és tehetetlenségét mutatja, hogy „az ország néhány évtized alatt minden területrabló diktátum, ellenséges hódítás vagy természeti kataklizma nélkül úgy vesztette el örökre termőföldjének negyed-ötöd részét, hogy polgárai jóformán észre sem vették, akik pedig irányították, valójában meg sem kísérelték, hogy véget vessenek a pusztításnak” (Somodi 2010, 195).

Az erőltetett modernizációs/urbanizációs koncentráció ellenpontjaként a nagyvárosokba áramlott/terelt – és kényszerült/kényszerített – emberek biológiai igénye és idill iránti vágya is tehát csak torzult formákban kereshet magának valamiféle (hamis) megoldást. Például: a hatalmas területű kiskertekben, az üdülőövezetekben és az elhagyott falusi házak pazarló második otthonként való hasznosításában (Bodonyi 2010:88). Ez természetesen a Balaton-régióra is érvényes – sőt, mint „kiemelt üdülési körzetben” fokozottan jelenlévő pusztító erő.

Ezért, azt gondolom, föl kell(ene) tennünk ezt a kérdést is: Mi (kellene) legyen a fejlődés célja?– A fejlődés központjában az emberi psziché erősségeinek, az érett személyiség támogatásának kellene állnia. Már a kérdést is azért nehéz föltenni, mert „kísérleti állattá» váltunk egy világméretű laboratóriumban, ahol a játékszabályokat a gazdasági, fogyasztói érdekek mozgatják és nem az ember alapvető érdekei – ez az emberiség pusztulásához vezethet. A modern világ személyiség-paradoxonja ugyanis ez: a verseny, a valóban soha nem látott gazdasági fejlődés a „fogyasztói” embertípus nagyipari előállításának kedvez. Modern paradoxon, hogy az érett személyiség nem ideális fogyasztó. Az ideális fogyasztó a kapcsolataitól, céljaitól megfosztott, magányosan szorongó ember, aki a legkönnyebben manipulálható. Következmények: a lelki egészség zavarai, a civilizációs megbetegedések. A WHO vizsgálatai alapján a 15-től 44 éves korosztályban a depressziós megbetegedések járulnak hozzá legnagyobb mértékben a betegségek és halálozás okozta évveszteséghez. 2020-ra a depresszió lesz a világon a második leggyakoribb tartós munkaképesség-csökkenést okozó megbetegedés (a szív- és érrendszeri betegségek után). A modern világ legfőbb gyilkosai az ún. civilizációs megbetegedések, amelyekben a magatartási, mentális tényezők szerepe alapvető – a magyarok veszélyeztetettsége pedig különösen nagy. (Vö. Kopp é.n.; Kopp 2008; Kopp – Kovács 2006; Kopp – Skrabski 2007; Susánszky – Szántó 2013).

A közösség gyógyító ereje: organikus versus anorganikus. – A poszt/modern mesterséges – mű-anyagos és digitálissá/virtuálissá is tett – környezet a valóságos emberi érintések/érintkezések redukálásával is jár (Békés 2014; Bogár 2003 és 2011; Pethő 2010; Roszak 1992). Az ingermegvonás, a depriváció mentális leépüléshez vezet (lásd Harlow híres majomkísérleteit).^ix Azaz a természetes szeretet – fizikai és lelki érintésekkel – személyiségérlelő (növelő/nevelő), egészségfenntartó és gyógyító erő (Berne 1984 és 1997; Buda 1994; Csíkszentmihályi 2007; Maslow 2003; Rogers 2003). A valóságos – organikus – közösség így és ezért lehet védőburok: egészségfenntartó és -őrző. Ehhez az „egyszerű” mentálhigiénés alapösszefüggéshez kell(ene) visszakanyarodnunk minden más reform esetében is: ez lehet(ne) a re-form/ok sokasága az élet- és értékvilágainkban – visszaegyszerűsödéssel. Ez nem lemondás vagy áldozat, hanem az értelmes és szerethető élet feltételeinek visszakövetelése (Lányi A. 2010a:3. – lásd még Lányi A. 2010b; Lányi A. – Farkas 2010).

(Merre hová: előre=vissza – vissza/előre? Föl- és/vagy lefelé? Egy önfenntartó faluba?) Az értelmes és szerethető élet föltételeinek visszakövetelése – én inkább így mondanám: visszaállítása – már csak nagyon szűk (de mégis csak természetes) ösvényen haladva még talán lehetséges: az önfenntartó (kis)közösségi élet/ek revitalizálásával. A nagyvárosi ökoszisztémák parazita-jellege ennek nem kedvez (mondhatni: lehetetlenné teszi), de kisvárosi és falusi településekben ezt még meg lehet kísérelni. A mai magyar valóságban azonban ennek lehetőségeiről/lehetetlenségeiről így számol be egy résztvevő kísérletező:

„A falvak emberének elvették az életcélját, nem látja saját helyét, szerepét a világban. Évezredes szokások és szerepek váltak semmivé pár évtized alatt. Egy ősi, szerves rendszer elemeit verték szét a demokrácia és a modernizáció maszlagjával.^x Az értelmes, boldog élet elemeit ködös, virtuális kényelem-habokkal zúzzák szét. Pedig mire lenne szüksége az embernek az értelmes, gondtalan élethez? Tiszta vízre és levegőre, tiszta élelemre és emberi kapcsolatokra, szerető közösségre. Sokkal egyszerűbb és könnyebben elérhető dolgokról van szó, mint amikért ma folyik a hajsza (siker, pénz, nők, csillogás...). Az igaz dolgokhoz vezető út mindig egyszerűbb és egyenesebb. A falusi embernek – és minden embernek – vissza kell találnia a testre szabott feladataihoz, a természettel való együttműködéshez, a kisléptékű, átlátható tevékenységekhez, amelyeket örömmel lehet végezni, és másoknak is örömet okozni általa” (Zaja 2009).^xi

Az organikus folyamatok visszaállítása? A társas, a kulturális, a vallási és természeti

gyökerek (ha még maradtak) revitalizálása: ezeken keresztül lehetséges lenne az emberi lét értelmét, a szilárd hátteret biztosítani a gyilkos, fogyasztói csábításokkal szemben? Ez lenne a megoldás? Az önkéntes egyszerűség? (Lásd ehhez Kocsis 1999a, b és 2002:63-178.).

*

Organikus élettér-regenerál(ód)ás:esélyek és remény(telenség)ek. – Álmodozni nem célszerű, mert még az „álmokat” is egy hamis Balaton-kultusz szolgálatába állító marketinges vircsaft rendületlenül teszi a dolgát: kizsigereli és szétszedi – mondhatni: kiszárítja – a Balatont. Nem magyar szavakkal („marketinges vircsaft”) tudom csak érzékeltetni, hogy milyen káros folyamatról van szó. Olyan káros folyamatról, mint az angolnák garázdálkodása a Balatonban. A marketingakciókkal túltáplált angolnák (szóval a csábítóan izgalmas Balaton-giccsek) fölfalják az igazi balatoni fogasokat. Miközben tudni lehet: a fogasoknak is helyük lenne a balatoni emberek (és az általuk szeretettel vendégül fogadott látogatók) asztalán – és persze mindenekelőtt a Balatonban.

*

A Balaton ma már inkább csak olyan látomás lehet, amelynek valósága az igazi, értékteremtő víziókat is veszélyeztetheti. Reális látomásként azonban bízzunk a nyári aszály(ok) után a csapadékos ősz(ök)ben; és nyírjuk, nyessük, öntözzük, de inkább: műveljük és gondozzuk, azaz növeljük/neveljük kertjeinket, benne gyümölcsfáinkat is – ha még vannak. Ekkor még a „fenntartható fejlődés” fenntartására is kísérletet tehetünk – talán.

A balatoni kozmikus/lelki rend

Az eddigi gondolatmenetünk tanulsága tehát ez: a balatoni tájban/lélekben is porlódnak a gyökerek – sőt nagyrészük már szét is porladt –, ezért a gyógyítás, a terápia (a re-form) „kisléptékű” lépései is csak nagyok lehetnek: a kozmikus rend (lelki) „REND”-jén állnak – vagy buknak (lásd ehhez: György 2000). Ennek a (lelki) kozmikus rendnek archetípusos – szimbolikus – kifejezője volt a balatonakarattyai Rákóczi-fa (is). Kérdésem: lesznek-e/lehetnek-e még ilyen Rákóczi-fák? Egy lehetséges (közös) válaszkereséshez az alábbi gondolatmenetet ajánlom.^xii

A hatalom akarása/átadása.

A dinamikus változás/állandóság organikus szimbóluma: a FA.

A fa-szimbólum fenomenológiája: azok a jelentésaspektusok, amelyek a „fa” átlagosan leggyakoribb értelmére vonatkozó asszociációkat foglalja magában. Ezek: a növekedés, az élet, a fizikai és szellemi forma kibontakozása, a fejlődés, az alulról felfelé és a fentről lefelé irányuló növekedés. Sőt anyaaspektus: védelem, árnyék, tető, tápláló gyümölcs, életforrás, tartósság, időtlenség, gyökéreresztés (úgy is, mint helyhez kötöttség); és (nem) végül: életkor, személyiség – halál és újjászületés (Jung 2000:39-40). A fa mint archetípus jelentése tehát maga az élet. Az én elemzésem szempontjából azonban ez csak a kiindulópont, mert ezt a dinamikus összefüggésrendszert „szűkítem”: a hatalom akarása/átadása összefüggésére.

Ezért Hamvas Bélát idézem:

A fa állandó áradó növekedése, mélységekből való ömlése zavartalan, mert a táplálékkal egybenőtt. Ételével szakadatlan érintkezésben van. Növése szünet nélküli. A táplálék a föld. A fa a földet szívja, mindig mélyebbre és mélyebbre nyúl bele. De a fa nem parazita. Nem öli a földet, hanem alkalmat ad neki arra, hogy magát elajándékozza. A kötés kölcsönös, a gyökér belefúródik a földbe, hogy kaphasson, a föld magába húzza a gyökeret, hogy adhasson. Az, hogy valami van, még nem jelent semmit, minden, ami van, csak az adásban, az elajándékozásban nyer jelentőséget. Ez minden viszony alapja, s ebben a viszonyban az, aki ad, mélyebbről van kötve, mint az, aki kap, mert nem a szükséglet köti, hanem a bőség. Az igazi kényszer sohasem a hiányok betöltése, hanem a fölösleg elajándékozása. Aki ad, az elfogadóra jobban rá van szorulva, mint aki elfogad, az adakozóra. Hálája is mélyebb, büszkesége is, diadala is. Ebben az az adás előkelősége, az adás csendes előkelősége, ami a földé. (Hamvas 1934/1987).^xiii

Az akarattyai Rákóczi-fa bizonyára ezért (is) volt olyan méltóságosan szép: a DÉLCEG TARTÁS EREJÉT mutatta/példázza.

A Rákóczi-fáról írja Eötvös Károly: Csodálatos alkotása a természetnek. Dereka, főtörzsöke csak embermagasságnyi. Tehát nem volt társa közelben soha, nem versenyzett senkivel, vele se versenyzett senki. Születése óta magányosan állt ott a dombtetőn büszkén, védtelenül, viharok és villámok ostromában. Ha lett volna társa vagy szomszédja: magasabbra nőtt volna törzse, s nem fejtette volna ki oly gyorsan, oly közel a földhöz koronáját.

A magyarnak szilfa a nemzeti fája. A német elfoglalta a tölgyet, a lengyel a fenyőt, az olasz és francia az olajfát. Ezer falu, város, halom, dűlő, határrész viseli nálunk a Szilas és Szilágy nevet. S ahol ez a név van: ott magyar lakik, ott magyar telepedett meg ezer év előtt.

Mert a magyar csak a rónát, csak a síkot, csak a végtelent szerette. Aminthogy a lova is azt szerette. Van fája a síknak is. De csak puhafája. A nyár, a fűz, a rekettye. Szilaj fája csak a szilfa. Erős, kemény, szívós, hatalmas, viharokkal szembeszálló, amit hajdan szilajnak nevezett az irodalom is, a népnek nyelve is. Gyümölcsöt nem terem, de éjszakára tanyát ad varjúnak, seregélynek. A villám kikerüli, s ha beleüt is, nem árt neki. Legmagasabb csúcsára odaszáll a turulmadár. Onnan nézi a napot s a legelésző s ficánkoló ménest. Ágából, fiatal hajtásából faragták őseink az íjat. Századokon át él. Kora miatt kihalt szilfát még senki se látott.^xiv

„Az akarattyai szilfa messze lát. Észak felé a Bakony csúcsai, az Iszka, a Bögre, a Papodtető, a Halyag, a Hárs-ágy, a Kőröshegy zárják el látó körútját. Napkelet felé

Fehérvár aranyos tornyait és Szekszárd hegyeit látja. Dél felé a Mecsekig néz, s napnyugat felé Tihanyon keresztül Badacsony büszke tetejére száll tekintete. A tihanyi réven át pedig végignéz a Balaton színén, s nem látja a partját sehol, mint a tengernek” (Eötvös 1900/1982:61-62).

*

Ha lesznek majd még ilyen fák (is) – akkor lesz (balatoni) túlélés is.

*

Ezért hát Pilinszky János kérdése valóban (megválaszolhatatlan?) kérdés:

„Hol járunk már az éden fáitól!

Világunk büszke madarának

csőrében porladunk.

Hullám befagy,

lüktetés, csobogás eláll,

meghasadnak az evidenciák.

Akárhonnan,

érkezhet mondat

akárhonnan?”.

Akárhonnan?

Egy gyenge (és reménytelen?) próbálkozás: a FA és az organikus építészet. – A Makovecz Imre (1935–2011) által tervezett siófoki Evangélikus Templom (felépült: 1990-ben) a Fő utca egyik, szinte észrevétlen helyén. Kimarad/t a térszimbolikai (és persze a valóságos „anyagi alapokért” is folyó) versenyből. Talán ezért tud mintát is adni: az organikus és lelki/szellemi túlélés energiáját tartalékolja a (bizonytalan) jövőre.

Tündérkert/Balaton

Aki fát ültet: bízik a jövőben.^xv A keményen és siváran lepusztult/lepusztított globális valósággal – így a balatoni valósággal is – szemben néhány fát elültetni kertünkben és/vagy utcánkban ugyan csak gyönge és lágy tündérkert-álom; mégis: talán azok a magok, amelyek így a jövőbe kiröpülhetnek, az ember – és a magyar ember – túlélését is szolgálhatják.

Mozgalom az őshonos gyümölcsfák újrafelfedezésére

Sárkörte, kékalma, Petőfi körtefája, pónyikalma, szomolyai cseresznye, budai domokos, vérkörte, bőralma, háziberkenye, baturalma, tüskéskörte, piros pogácsaalma, sózó körte, rétesalma, hosszúszilva, fűzalma – valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki számára ezek a gyümölcsök (a nevük is) jószerivel ismeretlenek. Pedig nagy- és dédszüleink életéhez még a többségük hozzátartozott, akárcsak a termésükből készült lekvár, befőtt, pálinka.

A tündérkerteket – amelyekből ma már több mint ötven van országszerte és a határainkon túl – éppen emiatt, a feledés ellen alapítják: azért, hogy a Kárpát-medence őshonos gyümölcsfái és a magyar gyümölcstermesztés sokszínű hagyományai ne tűnjenek el nyomtalanul.

A tündérkert-mozgalom három ember – Kovács Gyula erdész, Ambrus Lajos író és Szarvas József színész – munkáját dicséri (lásd ehhez Ambrus 2013; Kiss P. 2014). Kovács Gyula többéves munkájának köszönhetően mára több mint kétezer különféle

alma-, körte-, szilva-, és barackfacsemete sorakozik demeshegyi birtokán.^xvi

Nem pusztán a gyümölcsmentés, hanem az ősi Kárpát-medencei gyümölcsfajták megőrzésével a magyar örökség megóvása is a cél. Ezek a fajták sok-sok évszázad alatt

tökéletesen alkalmazkodtak környezetükhöz, ellenállóak és általában vegyszeres kezelés nélkül is termeszthetők. Az ősi gyümölcsfajtáinkból több ezret őriznek a hazai génbankok, ez pedig különösen fontos lehet akkor, amikor a hiper- és szupermarketek polcain csak szegényes fajta választékkal találkozhatunk. A gazdaságosan csak egy-két fajtát termelő nagyüzemi gyümölcstermesztés a biodiverzitás szegényedéséhez, tájfajtáink eltűnéséhez vezethet – pontosabban: vezetett!^xvii

Magyarországon a jelenlegi törvényi szabályozás sajnos – Európában egyedülálló módon – ezeknek az értékeknek pusztítását segíti, és gátolja megőrzésüket. Hazánkban nincsen lehetőség arra, hogy a termelő a saját gyümölcséből gyümölcslét készítsen eladásra, mert nem felel meg az uniós kritériumoknak, így tönkremegy, míg máshol, például Szlovéniában ezt megtehetik a gazdák. Őrzik és védik a fáikat, mert hasznosítják, míg mi magyarok ettől a lehetőségtől meg vagyunk fosztva. Holott ezáltal ösztönözni lehetne a falusi embereket a környezetükben lévő öreg fák megtartására. Amíg ez nem változik, pusztulni fognak a fák és a hagyományok is.^xviii

Tündérkerti hajlék

Hajlékot építeni: ősi beavatási szertartás egyik, ha nem a legfontosabb alkotóeleme. A téralkotás nem mindig a holt anyag életre keltése, megformázása – írja a Makovecz-tanítvány, Csernyus Lőrinc –, hanem az élő természet lehetett-volna állapotának megidézése. Mert mi a különbség egy körtemplom vagy egy tisztás között? – kérdezi Csernyus Lőrinc. – Teret, méghozzá szakrális teret alkot mindkettő. Egy több mint száz éves zabérő körtefa köré csillagot építeni, az vajon milyen tevékenység? A kérdéssort még lehetne folytatni, de nincs értelme. A válasz az időben, az alkotásban van. És még mindig félünk a körülöttünk lévő személytelen intelligenciától és bürokráciától.

Mert milyen szép lenne – álmodozik Csernyus Lőrinc –, ha az építés zenére, táncra történne. A tündérek zenéje, tánca mindig betöltené a Tündérkerteket (Csernyus 2014). Ez persze így igazi tündérmese. Ám a varázstalanított valóság: a pusztító és képzeletnélküli sivárság. Ezért a mesterségesen különszakított természeti és társadalmi rend visszavarázslása lehet/ne az igazi otthonteremtés (Pap 2006; Pintér 2002).

Karácsony Sándor ezt így írta le:

A magyar hajlék építésének társaslélektanáról

A kiinduló társaslélektani alaphelyzet ez: az építtetőnek és az építésznek egymásra vonatkozása a technikában. „A magyar építészetben nem képzelhető el terror sem az egyik, sem a másik sarkon. A hajlék egyszerűen nem sikerül, akár az építtető érvényesíti kizárólag a maga jogi, akár az építész a maga ellentmondást nem ismerő művészi szempontját”. Tehát „minél nagyobb a feszültség a jogi és művészi pólusokon, annál tisztábban, annál potensebbül, annál sikerültebben teremti meg magát a hajlékot a technika”.

Ez a feszültség gyakran persze nem a kívánatos egyensúly szerint alakul, hanem valamelyik fél felé billen. Az építtető pénze nagyon sokszor emeltet „igaz hajlék” helyett „kőből épült közhelyeket”. Az építész jogi túltengése (mindközönségesen: anyagiassága) miatt pedig „giccsé” silányul a technikai kivitelben az építészi művészkedés.

Ha pedig tömegbe kényszerítik az embereket: a tömeg/lakás – nem hajlék, nem otthon. Falanszter. Az ember ugyanis olyan körülmények között érzi magát otthon, amelyek között „az egyik ember életérzése a másik emberhez képest egyenjogúságban nyugodhatik meg. Ha ez hiányzik, nincs, de nem is lehet természetes örömérzése, vidám, derűs világszemlélete.” A falanszterekben az élet ab ovo ezért lehetetlen, csak testi és lelki nyomorúság, tengődés lehetséges ilyen terekben. Legyenek ezek akár a balatoni „kiemelt üdülőkörzetben”, lásd a siófoki Arany- és Ezüstpart látszólag nem-nyomornegyedszerű társasház-üdülőit, amelyek mégis tömeglakás-förmedvények”.

Az építtető jogi igényének, az otthonnak az építőművész alázatos engedménye (érzelmi-jogi közvélemény és érzelmi-művészi forma feszültségéből eredően), a konvenció feszül. Ebből fakad mindkét fél számára a „hajlék illúziója”. A magyar építészetnek ez a technikája a legmegejtőbb és a legcsodálatosabb – mondja Karácsony Sándor:

„Mintha még mindig a régi nomád sátornak a nyelvén hirdetné a magyar hajlék örök törvényét, az ideigvalóságot, a nem maradandó várost, úgy indokolja az illúziót megint csak magyarul. Az építtető autonómiájából és az építőművész őszinteségéből a barátság jegyében valósul meg a technikai társasvonatkozás. A hajlék, amely magyarul építtetett, ideiglenes jellegű. Nem gazda a benne lakó, aki megfizetvén érte a művésznek, örök időkre mint magáéban érezheti magát, hanem jövevény. Történetesen éppen benne tartózkodó vendégbarát, a jurta vendéglátásának törvényei alapján. Igaz, hogy nagyon komolyan megfogalmazott paragrafus alapján: tekintsd hajlékomat hajlékodnak. Szerződés ez, sajátosan magyar módra kötött szerződés, tehát megint csak technika: az igénylő ajándékba kapta azt, amit igényelt”.

Karácsony szerint így és ettől „szolidak” és „biztosan tartók” a magyar hajlék pillérei:

„Az építtető jogelvének (egyenjogúság) és az építőművész jelképének (országépítés) feszültségéből technikailag építőerő lett. A jogszabályból és stílusból (magadnak építsd, magamnak építem) valóban is építő funkció. Végül a határtalanul nagy és határtalanul kis teret beépíttető konstitúciónak s az idő minden percében s a tér minden pontján felépülő műnek a feszültségéből kézzelfogható konstrukció, mely az illúziót tökéletessé teszi. Tagadni sem lehetne többé, hogy »hajléka« született »az« embernek. Mennél tökéletesebb az illúzió, annál tökéletesebben realitás a magyar hajlék”.

Mulandó voltában olyan lengének látszó illúzió nagyon is masszív – mondja Karácsony Sándor.

Mert miről is van szó?

• A művész ajándékba adta mint vendégbarátjának a hajlékot.

• Ha a művész így viszonylik művéhez, akkor a hajlék voltaképpen az övé, tehát ő nemcsak építő, hanem építtető is. Magának pedig az ember szolidabban épít, mint másnak.

• A másik fél, az építtető, élvén a felszólítás érvényével, a hajlékot valóban a magáénak tekinti, mégpedig az első kapavágás vagy a legelső ceruzavonítás óta és mindvégig.

• Keleten a vendég igen nagy úr, ízlése törvény. Tehát az építtető mindenható ízlése erején és jogán, építő is. Ha még mindezekhez a konvenció, otthon, társ, nép, közvélemény és forma is eleven tényezők, könnyű belátnunk, hogy az így épült hajlék masszivitása és magyar volta sokszorosan meghatározott. (Karácsony 1944/2008, 157-163).

*

A tündérkert-mozgalomban részt vett/részt vesz a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság is, csaknem 40 régi gyümölcsfajtát (pl. házi berkenye, fehérszilva, zöld ringló, árpával érő körte, szegfű körte, húsvéti rozmaring alma, bőralma, nagytermésű húsos som) telepített az Igazgatóság csopaki székháza kertjében, a Salföldi majorban és a tihanyi Levendula Háznál.^xix

*

Mert ez a táj még halkan beszél – „nomád” és természetes?

Mert a BELSŐ TÓ

itt még Isten szeme (is) lehet/ne (talán):^xx

mert

(itt s így)

(még?)

Az élet történik.

A világ VAN.

Az idő történés.

A tér vanás, létezés.

A világ rajz, tér, állítmány.

Az élet mese, idő, alany, talány.

Mikor élet, s világ vagy:

történsz, létezel. Nemcsak más,

több lettél mint anyag. Lélekkel

lélegzel. Teremtőtársként vagy

autonóm fényhullám. Egyúttal

ember, Istennel, aki társaslény.^xxi

A szöveg megjelent a szakirodalomban is hivatkozott Lányi Gusztáv 2013–2014 Balatoni álmok – és rém/kép/ek. In A.Gergely András szerk. „…áttekinthetetlen szövedék gyönyörű geometriája…” (Féner Tamás 75. születésnapjára) MAKAT Antroport, Budapest, 119-162. o. címen, továbbá a most kiadott kötet 106-130. oldalán. Az írás-részletet a Szerző szíves engedélyével közöljük.

SZAKIRODALOM

Ambrus Lajos 2013 Gyümölcsoltó. – http://www.foodandwine.hu/2013/10/26/ambrus-lajos-gyumolcsolto/

Atkinson és mtsai 2005 Pszichológia. Osiris Kiadó, Bp.

Berne, E. 1984 Emberi játszmák. Gondolat Kiadó, Bp.

Berne, E. 1997 Sorskönyv. Háttér Könyvkiadó, Bp.

Békés Márton 2014 Az utolsó felkelés. Századvég Kiadó, Bp.

Bodonyi Csaba 2010 Fordítsuk meg az urbanizáció irányát. Magyar Szemle, 7–8:87-90.

Bogár László 2003 Magyarország és a globalizáció. Osiris Kiadó, Bp.

Bogár László 2011 Lefelé a létezés lejtőin. Kairosz Kiadó, Bp.

Buda Béla 1994 Mentálhigiéné. Animula, Bp.

Buda Béla 2012 Empátia. A beleélés lélektana. Folyamatok, alkalmazások, új szempontok. L’Harmattan Kiadó, Bp.

Buzzell, L. – Chalquist, C. (eds.) 2009 Ecotherapy: Healing with Nature in Mind. Sierra Club Books, San Francisco.

Clinebell, Howard. 1996 Ecotherapy: Healing Ourselves, Healing the Earth. Routledge, London, New York.

Csernyus Lőrinc 2014 Gondolatok a Tündérkertről és építéséről. – http://www.mma.hu/rendezvenyek/-/content/10180/1/2014-marcius-29-fovarosi-tunderkert

Csíkszentmihályi Mihály 2007 A fejlődés útjai. A harmadik évezred pszichológiája. Nyitott Könyvműhely, Bp.

Darabos Pál 2008 Hamvas Béla „psychologia vera”-ja. Ökotáj, 39–40:47-61. – http://www.okotaj.hu/szamok/39-40/ot39-05.htm

Deme Tamás 2014 Belső Tó. Budapest.

Entz Géza – Sebestyén Olga 1942 A Balaton élete. Királyi Magyar Természettudományi Társulat, Budapest.

Eötvös Károly 1900/1982 Balatoni utazás I. köt. Magvető Kiadó, Bp. – Eredetileg: Utazás a Balaton körül. 1–2. köt. Révai Kiadás. – Interneten: http://mek.oszk.hu/04900/04924/html/

Fülöp Éva 2012 Szőlőtermesztés és borkultúra a magyarországi nagybirtokokon: a Tihanyi Bencés Apátság gazdálkodása. Tihanyi Kalendárium, Tihanyi Bencés Apátság.

György Lajos 2000 Vissza a kozmikus rendhez. Önszerveződés az élővilágban és a társadalomban. Föld Napja Alapítvány.

Gyulai Iván 2007 A fenntartható fejlődés. Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány, Miskolc.

Gyulai Iván 2008 Kérdések és válaszok a fenntartható fejlődésről. Magyar Tudomány, 2001/12. sz.

Gyulai Iván 2012a Ökológus szemmel. – A válságot alapvetően a növekedés hajszolása okozta. Gyulai

Iván előadását (2012. március 8.) lejegyezte Kudor Emese. – http://penzcsinalok.transindex.ro/globalis/cikk/14013#CikkHozzaszolas

Gyulai Iván 2012b A fenntartható fejlődés. (Munkatársak: Nagy Dezső, Vigh Andrea, Kiss József) Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány, Miskolc.

Gyulai Iván é.n. A fenntartható fejlődés. A világ helyzete a fenntarthatóság szempontjából. Tananyag döntéshozók számára. II. rész. – http://www.mtvsz.hu/dynamic/fenntart/ff_avilaghelyzete.pdf

Hamvas Béla 1934/1987, Fák. In: Hamvas Béla harminchárom esszéje. Bölcsészindex, Bp. 1987:15–19. – A kötetet válogatta, szerkesztette és az előszót írta: Dúl Antal. – Az esszé eredetileg itt jelent meg: Független Szemle, 1934, 9–10:213-215. – Megjelent még: Esszépanoráma 1900–1944. Szerk.: Kenyeres Zoltán, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1978. III. köt. 79-92. – Az interneten itt érhető el: http://hamvasbela.org/szavak/fak.html

Hamvas Béla 1988 Az öt géniusz. A bor filozófiája. Életünk Könyvek.

Hamvas Béla 1995 Scientia sacra. I–II. kötet. Medio Kiadó.

Hamvas Béla 1996 Scientia sacra. III. kötet, Medio Kiadó.

Harlow, H. F. 1971 Learning to love. San Francisco, Albion.

Héjjas István 2011 Energiai kiszolgáltatottságunk egyes kérdései. – http://www.scribd.com/doc/54159510/Hejjas-Energetikai-kiszolgaltatottsagunk-egyes-kerdesei

Illyés Gyula – Reismann János 1962 Balaton, Budapest, Corvina.

Jásdi István 2010 Szerenád a szőlőben. Csopak.

Jung, C. G. 2000 A filozófusok fája. Édesvíz Kiadó, Bp.

Jung, C. G. - Sabini, Meredith (ed.) 2002 The Earth Has a Soul - The Nature Writings of C.G. Jung. North Atlantic Books.

Karácsony Sándor 1944/2008 A magyarok kincse. Széphalom Könyvműhely, Bp.

Kiss Péter 2014 „A hegyet is elhordjuk”. Új Ember, 04. 20.

Kocsis Tamás 1999a A jövő közgazdaságtana? Kovász, 3. Budapest. 131-164.

Kocsis Tamás 1999b Emberközpontú fejlődés. Valóság, 4:15-38.

Kocsis Tamás 2002 Gyökereink. Örömről és gazdaságról a világméretű fogyasztói társadalomban. Kairosz Kiadó, Bp.

Kopp Mária é.n. Stressz és megbirkózás: a közép- kelet-európai egészség paradoxonja. – http://www.lelekbenotthon.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=112

Kopp Mária – Skrabski Árpád 2000 Pszichoszociális tényezők és egészségi állapot. Demográfia, 2–3. sz. – http://www.demografia.hu/letoltes/kiadvanyok/Demografia/2000_2-3/Kopp-Skrabski.pdf

Kopp Mária – Kovács Mónika Erika (szerk.) 2006 A magyar népesség életminősége az ezredfordulón. Semmelweis Kiadó, Bp.

Kopp Mária – Skrabski Árpád 2007 A magyar népesség életkilátásai. Magyar Tudomány, /09:1149. – http://www.matud.iif.hu/07sze/07.html

Kopp Mária (szerk.) 2008 Magyar lelkiállapot, 2008. Semmelweis Kiadó és Multimédia Stúdió, Bp.

Kovács Emőke 2007 A 19. századi Balaton világa. Széphalom Könyvműhely, Bp.

Laposa József 2010 A táj. Magyar Szemle, 7–8:83-87.

Lányi András 2010a Miért fenntarthatatlan, ami fenntartható? http://beszamolo2010.jno.hu/cd/fuggelekek/2_kutatasok_eredmenyei/lanyi_orseg.pdf ; http://www.docugate.eu/d545/miert-fenntarthatatlan-ami-fenntarthato

Lányi András 2010b A kockázati társadalom vége. In Karikó Sándor szerk. Kockázati társadalom és felelősség. Áron Kiadó, Bp. 11-21. – Megjelent még: Lányi A. szerk. Az ember fáj a földnek. L’Harmattan Kiadó, Bp., 2010:155-163.

Lányi András – Farkas Gabriella szerk. 2010 Miért fenntarthatatlan, ami fenntartható? L’Harmattan Kiadó, Bp.

Lányi Gusztáv 2013 Fenntartható? Fejlődés? Pedagógiai és pszichológiai elemzés a Balatonról. Előadás a VIII. Kiss Árpád Emlékkonferencián. Interdiszciplináris pedagógia és a fenntartható fejlődés. 2013. szeptember 6–7. Debrecen (Tartalmi összefoglalók, szerk. Buda András és Kiss Endre, 51. o.)

Lányi Gusztáv 2013–2014 Balatoni álmok – és rém/kép/ek. In A.Gergely András szerk. „…áttekinthetetlen szövedék gyönyörű geometriája…” (Féner Tamás 75. születésnapjára) MAKAT Antroport, Budapest, 119-162. o. – http://www.antroport.hu/wp-content/uploads/201ő/04/F%C3%A9ner-7ő-szerk-AgA.pdf

Lányi Gusztáv 2014a Balatoni életvilágok. Társaslélektani elemzés. In Buda András és Kiss Endre szerk. Interdiszciplináris pedagógia és a fenntartható fejlődés. A VIII. Kiss Árpád Emlékkonferencia előadásai (Debrecen 2013. szeptember 6-7.) Debrecen, 46-55. o. – http://www.kissarpadkonf.unideb.hu/2013/downloads/kissarpad2013_kotet.pdf

Lányi Gusztáv 2014b Milyen (lesz) a Balaton? Ökopszichológiai VÍZió. In A. Gergely András szerk. Sorsfordulók – Üdvözlőkötet Róbert Péter 60. születésnapjára. MTA TKPTI, Budapest, 280-292. o. – http://politologia.tk.mta.hu/uploads/files/AGA_Sorsfordulok_pdf_SPS.pdf

László Ervin 2008 Világváltás. A változás harmonikus útja. Nyitott Könyvműhely. Budapest.

Lukáts János 2002 „Kiköt az év Tihanyban”. Új Horizont, 2. – http://www.pikk.hu/ujhorizont/2002_2/3.html

Macy, Joanna 1995 Working through enviromental despair. In T. Roszak, M.E. Gomes, A.D. Kanner (Eds). Ecopsychology, restoring the earth healing the mind. Sierra Club Books, San Francisco.

Maslow, A. 2003 A lét pszichológiája felé. Ursus Libris.

Merritt, D. L. 2012 Jung and Ecopsychology. Fisher King Press.

Molnár Géza 2009 Ember és természet. Természet és ember. Kairosz Kiadó, Budapest.

Pap Gábor 2006 A mindenséggel mérd magad. Számvetés a magyar építészet eszmei tartalékaival. Országépítő, 2. sz.

Pethő Bertalan 2010 Poszt Y Modern mérlegen 1990–2010. Polgári Szemle, 5. sz. http://www.polgariszemle.hu/app/interface.php?view=v_article&ID=414

Pintér Ambrus OSB 2002 Egy táj, melynek része a házunk. Tihanyi Kalendárium. Tihanyi Bencés Apátság.

Podmaniczky Szilárd 2012 Balatoni Borozó. Podmaniczky Művészeti Alapítvány.

Rogers, C. R. 2003 Valakivé válni. A személyiség születése. Edge 2000 Kft, Bp.

Roszak, Theodore 1992 The Voice of the Earth. An Exploration of Ecopsychology. Simon and Schuster, New York.

Smith, E. R. – Mackie, D. M 2001 Szociálpszichológia. Osiris Kiadó, Bp.

Somodi István 2010 Mezőgazdaság az égi Magyarországon. In Püski István szerk. Égi Magyarország. Püski Kiadó, Bp., 193-202.

Susánszky Éva – Szántó Zsuzsa szerk. 2013 Magyar lelkiállapot 2013. Semmelweis Kiadó és Multimédia Stúdió, Bp.

Tóth Sándor 1999 Badacsony és a Balaton-mellék borai. História, 1999/5–6. – http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/historia/99-0ő6/ch31.html#idő45857

Zaja Péter 2009 Beszámoló a teremtett világ rendjéről. Ökotáj, 41–42. sz. – http://www.okotaj.hu/

Zimbardo, Ph. 2012 A Lucifer-hatás. Hogyan és miért válnak jó emberek gonosszá? Ab Ovo Kiadó, Budapest.

i Részlet egy nagyobb lélegzetű elemzésemből. Ebben a munkában a „fenntartható fejlődés” fenntarthatatlanságával foglalkozom. Az elemzés paradigmatikus példája: a Balaton. Lásd: Lányi 2013, 2013–2014, 2014a, 2014b.

ii http://www.tihany-info.hu/tte/Tihany_a_multban/ ; Tihany_az_irodalomban/Illyes_Gyula_-_Tihany.html

iii Ady Endre: Intés az őrzőkhöz.

iv Hommage à Isaac Newton.

v az írás eredeti változatában itt képek szerepelnek, ezek közlésére azonban itt nincs mód… (a szerk.)

vi A Lucifer-hatás utalás Philip Zimbardo világhírű szociálpszichológiai kísérletére; arra, amelyik révén

feltárta: az emberben könnyen (f)elszabadulhatnak a gonosz késztetések, de (némileg) vissza is lehet fogni. Vagyis a kísérletileg konstruált börtönhelyzetben a civil egyetemi hallgatók a „börtönőr” és a „rab” szerepében meglepő gyorsasággal adták fel megszokott (békés, civil) normáikat. A „börtönőrök” kegyetlenkedni kezdtek, a „rabok” megalázkodtak. A destruktív késztetések tehát ugyan mintha „belülről” is fakadnának, az „emberi természet” ösztönös késztetései is lehetnek, ám „kívülről” kontrollálhatóak is. Ezért persze terelhetőek is – konstruktív, ám destruktív irányba is. (Vö. Zimbardo 2012. – Lásd még: Smith – Mackie 2001:118-119.)

vii Az itt következő elemzés forrása Macy 1995. – vö.: http://jand.info/2010/02/a-kornyezetiketsegbeesettseg-feldolgozasa/

viii https://www.facebook.com/mindennapiokopszicho

ix A természetes anyát helyettesítő anya-pótlékok (pl. fémvázas, tehát teljesen csupasz, szőrnélküli, fémes-hideg mű-majom anya) által fölnevelődött majom-gyerekek társas kapcsolatteremtő képessége, késztetése, érzelmi motiváltsága sérült. Sőt, felnőttként az utódnemzés, illetve az utódgondozás is jobbára nehézséget jelentett, vagy nem is sikerült. (Vö. Harlow 1971 – lásd még Atkinson 2005:114).

x Vagyis a „szocialista demokrácia”: a kommunista diktatúra – de persze a rendszerváltás utáni (polgári?) „demokrácia” rombolásaira is utal a szerző a mindenféle jelző nélkül leírt „demokrácia” és „modernizáció” fogalmaival.

xi Az 1990-es évek elejétől tartó életmódkísérletről van szó: a kihalás szélére sodródott Visnyeszéplak revitalizálásáról. – A mozgalommal kapcsolatosan lásd még: Visnyeszéplak (http://www.visnyeszeplak.hu/), Magyar Élőfalu Hálózat (http://www.elofaluhalozat.hu/), Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesület (http://www.teremtesvedelem.hu/).

xii Az itt következő gondolatmenet modellezni igyekszik egyfajta ökopszichológiai és -pedagógiai terápiát is (lásd ehhez: Buzell és Chalguist 2009; Clinebell 1996; Jung; Sabini; Meredith 2002, Merritt 2012).

xiii A szcientikus pszichológián (tudományon) túllépő (ugyanakkor nem tudományellenes) scientia sacra Hamvas Béla-i világáról lásd Hamvas (1995, 1996). Ezen belül a psychologia sacra mibenlétéről

lásd Darabos 2008.

xiv (Adatok a Rákóczi-fáról – már csak múlt időben. Kerülete: 7,42 m. Magassága: 12 m. Életkora (1967-ben): 400-450 év. Utoljára 1967-ben zöldült ki. Ma már csak egy hatalmas csonk emlékeztet az egykori fenséges és délceg szilfára, emléktáblával, rajta az imént általam is idézett adatokkal. – L.G.)

xv Fát és szőlőt ültetni/nevelni: egyformán archetípusos tevékenység. A balatoni szőlőkultúráról most nem írok. De ennek a munkának a továbbfejlesztett változatában mindenképpen sort kerítek erre is. A szóba jöhető gazdag szak/irodalomból lásd például Jásdi 2010, Fülöp 2012, Hamvas 1988, Kovács 2007:103-109., Podmaniczky 2012., Tóth S. 1999.

xvi http://www.kanizsaujsag.hu/hirek/19216/kovacsgyula-erdesz--a-tunderkert-mozgalom-egyikkezdemenyezoje/

xvii http://videotar.mtv.hu/Videok/2013/03/30/1ő/Vissza_a_gyokerekhez.aspx ; http://onp.nemzetipark.gov.hu/print.php?pg=menu_2809&nyelv=0 ; http://www.csaladok-jovojeert.hu/content/hirek/tunderkertek ; http://emf-kryon.blogspot.hu/2013/11/oshonosgyumolcsfajtak-tunderkertben.html

xviii http://naput.hu/g-mainmenu-30/1901-shonos-fajtakbol-telepitsuenk-koezoessegigyuemoelcsoeskerteket

xix http://www.kormany.hu/hu/videkfejlesztesiminiszterium/videkfejlesztesert-felelos-allamtitkarsag/hirek/mozgalom-az-oshonosgyumolcsfak-ujrafelfedezesere

xx Lásd Deme 2014:6.,10.

xxi Deme Tamás: Karácsony Sándor. In Deme 2014:15.