A. Gergely András

Hadszínterek, ütközetek, ál-békék és valódi pusztítások, megcsonkított birodalmak és megtűrt hadiárvák övezik a háborús katasztrófa utóéletét. Utóéletét, mely valójában csupán átmenet egy másik háborúig, mely átjáró egy kelet-nyugati kapcsolatban, s utóbb egész mindmáig átjáró formál egy tél, egy harcmező, egy katasztrófa-turizmus és egy kollektív emlékezeti trauma évszázados ideje felé. Naplók és elemzések, emlékezet és manipulációk, értelmezés és múltfeldolgozás – valahol itt, ebben a légkörben fogant az „Észak-keleti Átjáró Egyesület” kiadványa, az Átjáró folyóirat 2015/2. száma, mely a centenáriumi ünnepélyességet az emlékezeti tájékozódással egészíti ki, s egyúttal a jelen ifjabb kutatói nemzedékének viszonyát sejteti mindahhoz, ami a lövészárkok és hátországok helyzetképeként kínálkozik, s mindahhoz, ami erről nem a hadtörténetírás, a népmozgalmi adatok, a nemzetközi diplomáciai megegyezések, tőkebefektetési mutatók vagy európai gyarmatosítási értékképzetek területén tudható meg.ⁱ

Az Átjáró félévente megjelenő folyóirat, melynek tematikus számai is a mindennapiság, a nagypolitikák és nagy sorsok mögötti-alatti kis életek világába vezetnek be, leginkább a tudományközi rálátások szemszögéből. Nem hatalmas tárgyalások, világbékék, lövészárok-hadszínterek körében, hanem a gyilkolászás utáni, hátországi, békeidősebb mélyvilágokba invitálnak ez írások. E számban Szűcs Melinda Zsuzsannáé például, aki egy miskolci polgár naplójából halássza elő a történések mindennapjainak morzsácskáit, a helyi sajtó visszhangjait, a maga kisszerű életvitelében is fontos történéseket, a beszállásolást, a leányiskola rekvirálását, a hadikölcsönt, a liszthiányt, a keleti front veszteségeit. Ugyanitt Pásztor Levente egy népfelkelő tizedes naplóját lapozza, Przemysl elestét és a Volga-parti lágert, a hazatérés és a személyes veszteségek fájdalmát, az általános mozgósítástól a leszerelés pillanatáig földolgozva. Négyesi Lajos írása az Úz völgyének harcait, ennek háborús naplóban rögzített leiratát idézi fel, s mintegy kiegészítő kontrasztként Irimiás Anna a téli háborúk és magashegyi Béke-ösvények emlékhelyeit idézi fel a Trentino vidékéről, az erődrendszer mai turisztikai szerepéről, „a háborús örökségértékek megőrzése, felújítása, az akkori események mélyreható és szerteágazó tanulmányozása, a helyi lakosság bevonása” kérdéskörében: útikönyvek, a háborút idéző emocionális nyelv, a propagandisztikus légkör s a megmaradt természeti környezet állagóvása mint megismerési felület kínál mai örökséget. Szintúgy a történelmi térben megtett utazás, a 2015-ben életre hívott Isonzó Expressz félezer utasának történelmi kalandozása kínált érdekes belátásokat a magyarság számára is szimbolikus jelentésű Doberdó poklába, emlékhelyeire, kápolnáihoz és temetőihez indult emléktúra kapcsán T. Hámori Ferenc írásában. Vörös Júlia interjúja egy első világháborús centenáriumi konferencia (2014. június 17-29.) egyik szervezőjével, Zajti Ferenccel készült, aki az antropozófia világképén át interpretálja Rudolf Steiner kortörténeti szemlélődéseit, a háborús sorskérdések mai brit, német, francia értékelését és talányait. Szomszéd András már az 1919 májusi kisterenyei csatába vezet be, a vesztett háború utáni békevágy még lehetetlen pillanataiba, amikor a vöröskatonák, a betörő csehek ellen védekező kiszolgált bakák váltak az utókor tiszteletére érdemes hőseivé. A helyi és korabeli képanyag nemcsak az Átjáró számait illusztrálja mindenkor következetesen, de a mindenkori történések személyes, intim, megőrzendő örökség-jellegét is tónusosan kiemeli.

http://www.belvedere-meridionale.hu/wp-content/uploads/2016/04/201604k.jpg

Bizonnyal lehetne itt minden írásból mintavétellel, idézetekkel illusztrálni, amit még a képek sem mondanak el teljes mélységben. Lehetne kontrasztba állítani mindezzel a Belvedere Meridionale folyóirat háborús (2016-4.) számát is,ⁱⁱ lehetne a dunapataji Faddi József népfölkelő háborús naplóját,ⁱⁱⁱ vagy a sülysápi történések fotókkal, versekkel gazdagon illusztrált kézikönyvét^iv adni párhuzamként a történések és értelmezések kiesebb árnyalataihoz. De itt most nem cél minden település saját nemzetképét, a fegyverrel erőltetett nemzettudat kiteljesedési gyakorlatát, vagy akár a centenáriumi hősök emlékműveit számolatlanul sorra venni, esetleg irodalmi idézetek tömegével aláfesteni a háborús események interpretációit. A „helyi nemzettudat”, a sértettségi interpretációk, a nemzetpolitikai tónusban megfogalmazott revansvágyak, a szélsőséges követelésekben tobzódó nemzetmozgalmi kivagyiság és kíméletlenség további vaskos példatára mutatja, mennyire kevéske a történeti tudat egyensúlyos állapotához vezető ösvényekre rátalálás esélye, s vele szemben milyen nemzeti autópályák épülnek a száguldani már intenzívebben képes hadiösvények lánglovasai számára. A fennebbi olvasatok, mormogások, elnyekergett emlékfoszlányok azonban csupán a közhelyes emlékeztetést próbálják szolgálni. Vagyis azt az életes élményt, hogy ameddig nem dúlnak uszított bérkatonák vagy lelkesült nemzetőrök a szomszéd ellen, még akkor érdemes jelezni, mivel járt egykor e nackós önkény, kishitű állami pozőrök nagyhangú vállalása, amelybe kicsit és nagyot, birodalmat és városkát, nemzeti örökséget és egyéni életvezetést egyaránt bedarált a történelem örökmozgó szélmalma. Az idő ez a szélmalom, vagy legalább a malom szele, melyből feltűnően hiányzik még (és ma már megint) a hatalmasok önkontrollja, a népek önértékelési egyensúlya, a szomszédság rangja, a partnerség esélye, s minden más, ami hiányozhat ahhoz, hogy ne újabb dúlásokban leljék örömüket azok, akik megtehetik, hogy föláldozzák a nemzettudat bősz oltárán a nemzetet is, a tudatot is, az áldozatot is.

A háborús emlékezet és az elbeszélt történelem személyessége persze nemcsak aggályok, sérelmek, félelmek vagy kórságok esetlegessége. Emberségek próbája, esélyek tere, értelmezési módok színpada is. Már ameddig le nem rombolják ezt is a háborgó lelkek leharcolt technikái…

Kutatási témakörök, visszatekintő forráskutatás, hősértelmezés

Számos egyéb gazdag merítés mellett mintegy évente több tanulmánykötet, tematikus gyűjtemény vagy szerzői életmű-válogatás kerül kezeim közé, melyekről hírt adni nemcsak fontosnak tekintett feladat, de mindannyiszor problematikus közlés is. Mit kiemelni, kit értékelni, mire fókuszálni, hangsúlyokat hol és miért épp ott elhelyezni… – az ismertetők írásának egyik alap-dilemmája ez. S még inkább az lehet olyan esetekben, ahol a közlési felület nem vaskos monográfia, ünneplő Festschrift vagy életmű-válogatás, hanem folyóirat, melynek több írásból álló terjedelme szokványos esetben is szelíd kötetre rúg, mégsincs akkora becsben tartva, mit megérdemelné. Magam ezt úgy oldom meg néha, hogy kötetek közé emelem a kötetnyi vastag folyóiratot is, becsben tartva a közlés kényét és kellemét, a tartalom fontosságát, a tematikus profilt is. Így teszek most is, lévén épp a Nagy Háború a tematikája a Pro Minoritate folyóirat 2014. nyári számának,^v melyben nemcsak a tanulmányok java része, hanem szakmai interjú, sőt a könyvismertetők is a háborús kutatási témakört részletezik. A számot ugyan Bíró Gáspár akkor friss halálhírére közzé tett két emlékező írás és egy kisebbségi ügyeket érintő ENSZ jelentéstevői tapasztalati elemzés vezeti be, de ezt négy nagyobb tanulmány követi a háborús visszaemlékezések, nemzetközi politikatörténeti események, térség-tanulmányok és harci cselekményeket vagy fogolytábori állapotok verzióit ismertetve, végül két recenzióval zárva a tematikus összeállítást Markovits Rodion Aranyvonatáról és Roland Clark Vasgárdáról szóló könyvéről.

A háborús tematika mindjárt egy „leitmotívval”, a háborús időkben egymásra találó magyar és francia hadifoglyok emberi-társadalmi, osztályhelyzeti és mentális „szomszédságával” vezeti be a harci állapotok s az azokat megelőző rendi társadalmi párhuzamok kérdését Jeney Éva írásával (23-47. old.). A győzelem és a legyőzöttség, az internálás és a fogság, a „megosztó és megosztható múlt” közössége, a háború társadalomtörténetének közgondolkodásban, szaktudományban és szépirodalomban megmutatkozó változatai a „felügyelet és büntetés” logikájával kezelt idegenség egész pszichózisát tükrözik, beleértve a foglyok szórakozásait, ismerkedéseit, identitás-közösségét, német-ellenes alapbeállítottságát vagy egymásról alkotott nemzetfogalmait is. Kiemelt gondolati vezérfonalként kezel angol, francia és magyar szépirodalmi élményforrásokat, jelesül Kuncz Aladár Fekete kolostorát, mint a francia internáltságban eltöltött idők emlékanyagát. Izgalmas fejezetekben világít bele a fogolytábori társadalmi rangsorok, a perszonális ideológiák, a világképek és félelmek, jogi státuszok és cenzúra, a „fogolyüzem” és az életmód-minták sajátosságaiba, nevezetesen a mintegy tízezer monarchia-beli katona franciaországi és ugyancsak tízezer francia katona német fogolytáborokban töltött időszakát illetően. Persze, sem „összefoglalni”, sem kivonatolni nem igazán lehet az ilyes írásokat, de fontosságuk bizonnyal felér egy kötet-fejezettel, így a részkérdések iránt érdeklődőknek készséggel ajánlom mint a háborúval élményközeli szinten is összefüggő forrásművet és elemző közelítés létjogát képviselő aspektust…

Orosz és szibériai fogolytáborokba vezet Elsa Brändström írása is, aki az 1914 és 1920 közötti időszak áttekintő forrásművét kínálja (eredetileg 1922-ben jelent meg Berlinben), amely a csehek, szerbek, délszlávok, osztrákok, németek, magyarok, olaszok, törökök, lengyelek és más népcsoportok büntetőexpedíciókba küldötteinek, kémkedés-vádak, rejtegetés vagy dezertálás miatt száműzöttek, a vörös internacionalisták vagy a fehér-orosz kozákok által elűzöttek, csehek által őrzöttek és a keleti frontról elhurcoltak alkalmi közösségeinek problematikáit, a körülöttük dúló belháború egyes következményeit, a pusztító hadjáratok halottainak emlékképét tárja elénk. A monográfia-témakörhöz képest rövid tanulmány (48-58. old.) valójában a „kelet és nyugat” felhorgadó konfliktusát, ezen belül a szibériai kormány és a cseh rendfenntartók túlkapásait, a központi hatalmak és a szövetségesek betolakodó stratégiáit, a foglyok „mentális tipológiáját” is tartalmazó áttekintést ad a svéd Vöröskereszt legendás tagja, „Szibéria angyala” tolmácsolásában, akinek írásában mintegy visszhangzik Markovits Rodion Szibériai garnizon-ja, mely a memoár-részlet számos pontján a hadifoglyok katonai morál alapján kezelt képtelenségeit is tükrözi. A legnépesebb magyar csoport volt a legtöbb szörnyűséget elszenvedő, a szabadság hiányának átélésében a legkiszolgáltatottabb, életkörülményeiket tekintve is az egyik legrosszabb helyzetben lévő ebben a fogoly-világban (sajátos módon környezetüket alig alakították át, „emiatt a többi fogolynál kedvezőtlenebb materiális és higiénikus viszonyok között éltek” (50. old.). A törökök például társkapcsolatokat formáltak a tatárokkal és a kirgizekkel, munkát vállalhattak és vendégként élhettek az őket bérlő munkaadóknál. A seftelők azonban, kis számuk dacára, rossz példájukkal a bajtársi szolidaritást is csökkenteni tudták, „amit az egész közösség megszenvedett” (51. old.). Ám „akinek ötlete, ’tőkéje’ volt, rendfokozatától függetlenül munkaadója lett korábbi elöljáróinak, parancsnokainak” is (50. old.).

Hasonlóképp, egyén és közösség viszonya, az oroszokkal folytatott harcok élményanyaga vált témakörévé Kulcsár Beáta portréjának, aki Foris Géza tordai születésű asztalos naplóját, leveleit, emlékiratait vette fókuszpontba, hogy az 1914–15-ös harci állapotokat elbeszélje (59-84. old.). Frontélményeinek csak töredékei, az 1914. évi feljegyzések maradtak fenn a galíciai térségből, verseket is írt sebesülése után a gyulafehérvári „lábadozóban”, s emlékezéseiben bár egyes szám első személyűnek mondta őket, a csapattal közös orosz ütközeteket meséli el – „személyes sorsa és a közösség élete” a hadműveletek közben mindig többes számú: „a Mi története egyben az Én történetévé is vált” (61. old.). E közösségi emlékezet s elbeszélésének a „társadalmat konstituáló” mivolta sem kétséges, az egyén emlékezete a társadalom által teremtett valóság keretén belül értelmezhető, az egyénről pedig feltételezi, hogy valamely közösség Mi-tudatát hordozza, „önmagát nyilvánosan határozza meg”, hogy ezáltal hasonlítson önmagához, önvallomásával megszilárdítsa a vállalt önazonosság formáját, a megélt tényleges történésekkel a szélsőséges körülmények között is ráeszmél, hogy lelke is van, s a hiányérzeteknek, a borzalmak megjelenítésének ezért is ad verses tónust (63-64. old.). A hadműveletek részletei, a háborús élmény, a visszaemlékezés szövegi változata a búcsútól a kínhalálig, a felejtés félelmétől a haza sorsáig megannyi érzelmi tónust megjár. Pár oldalnyi naplója, tematikus programversei vagy heroikus lelkesedései pedig a szenvedés és az életigenlés feszítő kontrasztjaival díszítettek. A küzdelem, a szabadságért és az „orosz medve”, a túlerő ellenében vívott háború megnemesül a végső pusztulás árnyékában mint búcsú, majd a „szeretett Juliska” előtt kimondható ígéret: „Nem lesz senki olyan boldog soha / mint mi ketten: uj-Tordában” (81. old.).

Fóris Géza és írása (https://www.academia.edu/23732958/Napl%C3%B3k_visszaeml%C3%A9kez%C3%A9sek_a_mag%C3%A1nforr%C3%A1sok_az_els%C5%91_vil%C3%A1gh%C3%A1bor%C3%BA_kutat%C3%A1s%C3%A1ban)

Ez a személyes tónus, az átélés, megfigyelés, hallomásgyűjtés és forráshasználat komplex eszköztára szolgál alapul Muharem Bazdulj írásához is, mely „az ifjú Bosznia” címen a történelem iróniájának nevezett helyzetképet, Gavrilo Princip merényletét és az ezt megelőző délszláv térségi vallási folyamatokat, nacionalista kezdeményeket, a muzulmán identitás épülésének elemeit, Szarajevó utcaneveit, a toleráns multietnikus berendezkedés és a közgondolkodásban legkülönb formákat öltő nagyszerb identitás, terrorista szektásság, emlékezet-politika, s mindezeknek az írók munkásságában tükröződő lenyomatait követi átéléses históriává formálva a narratív időt (85-96. old.). Princip emlékképe, a bosnyák muzulmánok szektás mozgalmának historikuma, Gavrilo egykori mindennapjai, majd a széteső jugoszláviai polgárháború és bombázás víziója és magyarázata az, amit Ivo Andrić a nyomok, 1914 emlékezeti emlékműve kapcsán fogalmazott meg: „szépnek és nagynak nézett ki, akár a századok és a korszakok közötti határ, és ami lassan eltűnik és kifakul, mint az a dal, amelyet már nem énekelnek, vagy a nyelv, amelyet egyre kevésbé beszélnek”… Bazdulj, aki emlékeiben őrzi, hogy gyerekként odament az emlékezetes helyre és talpait Princip lábnyomaiba helyezte, mintegy „olvasta” már később „a Principnek szentelt emlékművet: mint amely a szabadság emlékműve, és mint amely Princip börtönbeli szenvedéseinek az emlékműve. Gavrilo Princip fogságban halt meg” (93-94. old.). Csupán a tovább írt történet, a tovább mesélt história, a közös emlékezetben megmaradt mindenkori háborús emlék teszi, hogy a szerzői én, ugyancsak menekült társaival együtt a bécsi kocsmák és hideg utcák légkörében hirtelen ráébred: „Mi vagyunk az Ifjú Bosznia. /…/ Egymásra néztünk, és tudtuk, kinek oldalán állunk, kinek az oldalán álltunk volna 1914-ben és kinek az oldalán fogunk állni 2014-ben”.

Princip kultusza lehetne akár bosnyák magánügy, szerb nemzeti dicsőség vagy titkos-társasági kultuszépítés kérdése is. A történés-közelieknek vagy tájtestvériséget érzékelőknek mégis elsősorban morális pátosz tárgya és eszköze. Pedig a „Minden nagyon szep…, minden nagyon jo…!” szentenciát röviddel követően elkezdődött a Nagy Háború, s megmaradt a nagy veszteség, a nagy szétesés, a nagy válság, a nagy hidegháború és a nagy revansok megkövült frusztrációja is.

---------------------

Nemsokára épp az 1920. június 4.-én Versailles Nagy Trianon kastélyában aláírt békeszerződés/békediktátum 100. évfordulója elébe nézünk. A fenti sorok és sorsok csupán az ehhez vezető út néhány centiméterét jelenítik meg. A trianoni békeszerződést a Magyar Királyság nevében az 1920 márciusában a Horthy által kinevezett Simonyi-Semadam-kormány felhatalmazásával és képviseletében Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter küldöttségvezető, valamint Drasche-Lázár Alfréd államtitkár és rendkívüli meghatalmazott követ írta alá – nem utolsósorban a háborús veszteségek és károk okozóit felelőssé tevő nemzetközi megállapodás elfogadásával. A korabeli felfogást talán valamelyest tükrözi Edvard Beneš cseh politikus megállapítása: „Az egész világ elborzadt ... és megértette, hogy a háborút nem egyedül az egykori Osztrák–Magyar Monarchia végzetes politikája robbantotta ki, hanem sokkal inkább Budapesten, mint Bécsben készítették elő”. Itt most „no comment”. Addig a „minden nagyon szep…” korával, Princip kultuszával vagy a legkülönbözőbb frontok sebesültjeivel és halottaival, a hadműveletek és félelmek gyászos időszakával leginkább a patetikus emlékezet foglalkozott, majd a leíró historiográfia, ma pedig már szinte mindenki, aki számot vetni, egy polgári fejlődési korszak végét keresni vagy a történéseket retorikai eszközként a társadalmi vitákba berobbantani próbálta. Az emlékezet helyi szintjei, a kollektív létképzetek végjátékait átlátni azóta sincs megkülönböztetett előjoga emezeknek vagy amazoknak. De talán van a visszatekintés felhatalmazásra nem váró átélőinek, akik nyomán a história újraindult, a szétzilálódás korszakossá lett, a méltó emlékezés viszont új hasznonkeresők mindenkori aknája lett. Ennek belátása pedig ugyanúgy a háború része maradt, mint az emlékezet-állítás nemzeti vagy kisközösségi programjának utólagos lenyomatai és forrásai. Ami a lövészárkok és szenvedő hátországok helyzetképeként kínálkozik, talán maradék nélkül mind a kollektív emlékezet közös eszköze marad… – ameddig még van emlékezet és vannak az emlékezetre emlékezők is…

i A teljes szám 120 oldal, ebből a folyóirat „ajánlójában” megtalálható olvasható változat kínál teljes képet, elérhető itt: http://atjarokhe.hu/olvasnivalok/atjaro-v-mozaikok-a-nagy-haboru-emlekeibol/

ii „ugy ropogtak a puskák meg az ágyúk mint mikor a kukoricát pattogtatják.” Írások az első világháborúról. Belvedere Meridionale, 2016. XXVIII. évf. 4. szám, elérhető itt: http://www.belvedere-meridionale.hu/?page_id=700 ; vagy itt: http://www.belvedere-meridionale.hu/?page_id=746

iii Rákóczy Rozália szerk. Élettörténet a világháborúból 1914–1917. Faddi József dunapataji népfölkelő háborús Naplója. Kalocsa – Dunapataj, 2014., 152 oldal

iv Dr. Gecsényi Lajos – Katus Norbert – Zemen Pálné szerk. Sülysáp az első világháború viharában. Sülysáp Város Önkormányzata, 2014., 103 oldal

v Kiadó: Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány, Budapest, 2014., 132 oldal.