A hazai sajtó szinte minden apró és nagyhatású orgánuma telis-teli van az utóbbi egy esztendőben európai csatlakozásunk fontosságát, a kontinenshez való igazodás elkerülhetetlenségét hangsúlyozó írásokkal. A cikkek és tanulmányok sora mintegy „reklámozza” e forgatókönyvet, de hiányoznak azok az apróbb elemzések, amelyek legalább haloványan megvilágítanák a Tisztelt Olvasónak, miféle Európáról is van itt szó. Lehet-e, s kell-e illeszkednünk Európa egészéhez? Vagy csak a „nyugatához” lehet? Esetleg csupán értékadó népeihez? S tudunk-e majd illeszkedni egy sor ismeretlen normarendszerhez, szociokulturális hagyományhoz, politikai és gazdasági stratégiához?

Minderről a „sajtó-fáma” nemigen szól érdemleges módon. Az egyházi folyóiratoktól az olcsóbb tévéújságokig, a gazdasági vagy humán-menedzsment szaklapoktól a Ludas Magazinig minden bőséggel meg van rakva az „EU-csatlakozás” lelki előkészítésével, „kommunikációs stratégiai” fantazmagóriáival. Mindeközben alig van naprakészen érvényes fogalmunk a magyarországi társadalmi átrétegződéséről, az ország kulturális, etnikai és etnopolitikai tagoltságának állapotáról, s nincs több tudomásunk e téren arról sem, amihez majdan csatlakozni fogunk. Magyarán: halovány sejtelmünk sincs arról a politikai erőtérről, amely öt-tíz éven belül formálisan „befogad” majd bennünket – ha „kiérdemeljük” a felvételt, ha jól „vizsgázunk” igazodáskényszerből, ha megfizetjük a „jobb körökhöz” tartozás luxusadóit, s ha mindeközben nem gatyásodunk le annyira, hogy mint potenciális koldusokkal, már szóba sem állnak majd velünk az „Új Európa” vagy a „legújabb” Európa szakférfiúi.

Fantáziaképeknél is kevesebb

Voltaképpen még fantáziaképeknél is kevesebb áll rendelkezésünkre arról, amit mi magunk viszünk Európába, akiket magunkkal rántunk az Unióba, s akiknek egyhamar „nyugati határait” jelképezzük majd sokkal inkább, mint hajdan volt „erős védőbástya” korunkban.

Egész politikai irányváltásunk, és az „arccal Moszkva felé!” jelmondat helyett az „arccal Brüsszel felé!” meghirdetése nyomán kialakult egész megfeleléskényszeres viselkedésünk, hajlongó és kérencsélő szolgahelyzetünk ugyanakkor arról árulkodik, hogy az „européer” szerep egyelőre még nem a mi profilunkra van dramaturgizálva. Megpróbáljuk minden lehetséges értékünket egy vélt vagy valódi nyugati kereslethez „leárazni”, elképzeljük (vagy rövidtávú érdekekért alkuba is bocsátjuk) piacképesnek tűnő identitásunkat, kelet-européerségünket – remélve, hogy akad majd egy jószemű, finom érzékű pénzember, aki talán épp a mi szerény meggazdagodásunk árán próbál majd extraprofitra szert tenni.

Úgy vélem, az ország készenléte az integrációra még igen vitatható. Elsősorban is a kulturális integrációra gondolok itt – hiszen a gazdaság vagy a jogrendszer „harmonizálása” immáron olyan folyamatok, amelyek átigazítása tőlünk, hétköznapi állampolgároktól függetlenül is megindult. Viszont a „nagy europaizálódás” közepette a másság és idegenség elfogadásában még igen nagy lemaradásaink vannak, s a szocializmus politikai rendszerének omlásával a csoportkötöttségű szolidaritás hagyományos formái is meglehetősen elgyöngültek. A helyzetet azonban a nemzetállami keret elavulása és az európai integrációs kihívás súlyossága is bonyolítja. A lokális másság (a sajátos helyi illetékesség) biztonságos megőrzése és ugyanakkor a „földrésznyi identitás” vállalása azonban korántsem lehet könnyen elfogadtatható perspektíva: ha a különböző (egymás mellett létező) kultúrák egymás rendszerébe avatkoznak, és megbontják egymás tradícióit, akkor a kulturális különbségek etnikus vagy etnokulturális előítéletek formáját öltik, és a „másság” egykönnyen kultúraközi robbanással fenyeget – épp olyannal, amilyen az iszlám érdekszférába tartozó országokban, az etnikai megosztottság és a kulturális intolerancia politikai mezőin látszik mind gyakoribbá válni.

Magyarország európai integrációs csatlakozásának mind több és több esélye van. A magyar népesség látszólag a modernizáció „új útját” választja. Az állampolgár – belátható céljai és értéknormái tekintetében is – mindinkább azt a kényelmes-kellemesre szabott álláspontot képviseli, amely az európai földrész egységesedésében, komplex forma- és tartalomváltozásában szinte „előre látja” Magyarország helyét és szerepét, e folyamatban többesélyes szereplőként és a kimenetelt tekintve többváltozós modell részeként fogalmazza meg magát. Mert ez oly szép lenne, oly ígéretes és vágyott...

De mint az legalább ennyire ismeretes, a közvéleménykutatások mögötti hétköznapi szférában és a tudományos diskurzusokban azonban számos tisztázatlan probléma, megfontolásra érdemes kérdés, végiggondolatlannak minősített döntés körül alakult ki heveny vita. A „csatlakozás” mint perspektíva-választás a tudományos értékelések alapján számos gazdasági-politikai forgatókönyvet hozott a felszínre, ezek nagy része széles körben jól ismert lett, más esélyek latolgatása pedig mindennapossá vált. Olybá tűnik, mintha a magyar (és a kelet-európai) társadalom gazdasági, politikai vagy hatalmi érdek-elitjének „mozdonya” vonná maga után a társadalmi tömegek másodosztályú vagonjait valamiféle olyan célállomás felé, ahová megérkezvén azután mindenkit (főképp az „utasokat”) meglepetés éri majd. A cél maga is változó természetű, maga is többszintű, a maga külső és belső érdekterei által tagolt valami (lásd „Össz-Európa”, „Európai Egyesült Államok”, „Régiók Európája”, stb.). A politikai racionalitás, illetve az egyes európai államok szerepvállalása, „csatlakozási vagy kimaradási” döntése azonban fölébreszti azt a kételyt, hogy az európai egység „univerzális hasznának” belátása talán mégsem mindegyik állam közös érdeke, csak „bizonyosaké” – ahogy ezt az egyesülés-ellenes nyugati érdekcsoportok és euro-pesszimisták is olykor megfogalmazzák.

Az európai egységesülés „össz-európai” hasznát vitatók ellenére is úgy tűnik: szilárd és egyre masszívabbá válik Magyarországon a bipoláris világ képét felváltó multipoláris világkép, ám ezen belül a földrajzi-geopolitikai-gazdasági egységnél is komplexebb imázzsal rendelkező „Egyesült Európa” képzete vált karakteresebbé. Belefoglaltatik ebbe az is, hogy a modern nemzetállamok francia mintája, társadalom- és kultúra-homogenizáló célrendszere, központosító politikai struktúrája és a nemzetközi hatásokat folytonosan minimalizálni törekvő uralmi stratégiája ugyan egykoron az egész újkori Európára ránehezedett, (majd a mi térségünkben ráadásként a totalitarisztikus államok kialakulásával tetéződött a legújabb korban), de midőn a rendszerváltások ezredvégi időszakában régiónk is fölszabadult a mesterséges homogenizációk évszázados hatása alól, egy azonmód meglelt mintaként „a nemzeti” helyett „a nemzetközi” rendszerben látta meg a politikai ügyvivők köre az ország „újjászületésének” eszközét. Ehhez „csupán” arra volna szükség, hogy az „ösztönösen” európaivá lenni óhajtó jómagyar immáron „tudatosan” vállalja már végre az aktív csatlakozó szerepét, s tegyen már azért valamit, hogy „belépni” hagyják a nagy Kapitalista Táborba.

Az is ismeretes, hogy a rendszerváltó, „átmeneti” Magyarország a „bársonyos forradalom” ártatlan hónapjait követően egyre gyengülő politikai aktivitású népességgel vesz részt a politikai orientációváltási folyamatokban. A pártállami rendszerváltságot követő bizalmi válság, a gazdasági krízishelyzetekre rímelő regionális (kistérségi) és etnopolitikai válságok ezidő szerint még korántsem mutatják azt a problémátlan „megoldást”, amelyet a globális alkalmazkodás minden kényszerei idéznek elő. Tudjuk (hiszen az összehasonlító politikatudomány az elmúlt években könyvtárnyi irodalommal gyarapította a parlamentáris demokráciák összes gyöngeségéről szóló tudásunkat), hogy az új demokráciák maguk is megalkották a globalizációs prés alatti konszenzuális megoldásaikat, kibontakozási stratégiáikat, Európa-ellenes függetlenségük gyenge fegyvereit vagy érveit. Az európai egységesítés folyamata mégis tovahalad... S a nemzeti politikai kereteiket elveszítő vagy tudatosan átrajzoló geopolitikai alanyok, így a többi között Magyarország is, e haladásban való növekvő érdekeltségének ad hangot minden lehetséges nemzetközi fórumon.

Jóslatok a sikerről: az EURO-vízió

A helyzet háttérelemzésre szorul. A politika- és társadalomtudományi kutatások sora hozza a bizonytalanság, a kételyek, a veszélyek és kockázatok példáit. Az európai szintű egységre, földrész-mértékű globalizálódásra adott regionális és csoportkulturális válaszok is sok tekintetben radikálisan eltérőek és részlegesen vagy teljesen reménytelenek. A történelmi léptékű globális nyomást a helyi hagyományok, a történelmi terhek helyi pányvái is visszafogják, a „nagy egység” áhítását a lokális konfliktusok is nehezítik. Mégis, a „szép új világ” remélése, az „euro-polgárosultság” elérése lett rövidtávú programmá a fokozódó megosztottságot átélő magyar társadalomban. Egyelőre az időbeli kulturális és a térbeli fejlettségi különbség, a földrajzi távolság, a nehezen elérhetőség, az európai normák szigorú rendje sem tántorítja el a magyar „közakaratot” attól, hogy „Európázni” akarjon. Egyebek között talán a politikai- és rendszer-stabilitás képzete, a földrésznyi egység erejének szimbolikus többlete, a bizonytalan és kiszolgáltatott másodosztályúságból a homogénebb, de „elsőosztályúbb” lét felé igyekvés puszta lehetősége az, ami elegendőnek tűnik ahhoz, hogy a különutas félresodródás, a végleges periferizálódás vagy a „civilizálatlanabb” nagyhatalomnak alárendelődés réme elől az ígéretesebb közösség felé orientálódjon az ország. Tegyük itt hozzá, hogy az európai egységből kimaradás veszélye, a be-nem-fogadásunk kockázata, illetve az ütközőzóna-funkciónk megerősödése miatti közérzeti félelmek szintúgy megjelentek már, amiképpen a végre-valahára visszanyert államszuverenitásunk újra-elveszejtésének élménye is. De ezek csupán úgy jelentkeznek a köznapi kinyilatkoztatások szintjén, mint valamiféle beépített hibaforrás, amelynek bizonytalansági mutatói egyelőre „elhanyagolhatók”. A közvélekedések szintjén a sikertelen europaizálódásunk esélye megvan ugyan, de a politikai érdekmagasságokban is a cél a fontosabb immár, nem pedig az áldozat vagy a kockázat. E stratégia szerint azonban a rejtett vágyaknak, az egységhez tartozás akarásának az önbeteljesítő jóslatok szintjén a sikerhez kell vezetnie.

E ráolvasás-értékű felfogásmód – mondhatnám EURO-vízió – bizonnyal a célértékek és a kockázati tényezők közötti viszony idealizálásából eredhet. Más szóval az autonóm struktúrák „beáldozásának” értelme csak az egység sokféleségében vagy a sokféleség egységében definiált Európa-képzetben lehet. Eltekint ugyanakkor a közreménykedés a „vakrepüléssel” járó helyi katasztrófák esélyeinek számítgatásától, a periféria-jellegű európai szerepkör szociális vagy munkaerőpiaci stagflációs hatásától, a territoriális függetlenség számos előnyétől, s végső soron az egész európai értékrend funkcióváltozásától is. Pedig ennek veszélyére, illetve az euro-atlanti típusú civilizáció korszakos feladatára és e szereptudat kockázataira figyelmeztet számos nyugati szakértő is (legfőképp Huntington), amikor az európai civilizáció egységének megerősítésében a „visegrádi országokat”, Szlovéniát, Horvátországot, vagyis a keleti ortodoxia és a balkáni civilizatorikus elmaradottság pufferzónájának kijelölését úgy értelmezi, mint a regionalizáció egyik fő hátterét, amelyben a gazdasági és a politikai globalizációs folyamatok mellett a kulturális elemeknek is fontos jelentősége van. És hasonlóképpen vélekedik Paul Kennedy is, aki az európai egység feltételei között a falakat nem emelő, etnikai csoportokat kívülről nem kényszerítő, európai és nem-európai közötti megkülönböztetést nem alkalmazó határok nélküliséget húzza alá.

Egyebek között magának az európai jövő keresésének is ez lehet (véleményem szerint) az egyik legfőbb, a nemzetközi realitások között új, korszakos kihívást tartalmazó kérdésköre, s alapvetően az erre adható válaszok egyikét, az etnikai-kulturális tagoltságot emelném ki itt, mint olyat, amelyről ma még nem tudjuk, miképpen hat majd a globális átstrukturálódás a helyi közösségek szintjén. Fogalmunk sincs arról, mi módon élnek tovább régi és új paradigmák, avagy miképpen oltják ki egymást az európai egységesülést és a regionális-lokális önfejlődést lehetővé tevő mechanizmusok, miképpen ugrik egymásnak a másság és idegenség elfogadásában még igen nagy különbségeket mutató „Kelet” és „Nyugat”. Vagy ami még nyomasztóbb: miként eshet egymásnak kisrégiónkon belül a másságok hordozóinak, a csoportkultúráknak megannyi csoportja.

Az Unió mint tabu

Európa egyesülése fél évszázada tudományos és közbeszéd-téma immár. Ugyanakkor azonban az Európai Unió tabu is lett – legalább abban az értelemben, hogy akik az egység ellen vannak, azok úgy élhetik át, mintha egyedül ők lennének más véleményen, hiszen most „mindenki” EU-párti... – merthát az előírt helyzetről másként gondolkodni vagy nyilatkozni nem ildomos, ez letiltódik, valamiféle primitivizmusnak, elmaradottságnak tetszik, s ha emiatt senki sem mondhatja ki valódi véleményét, akkor mindenki tévesen is érzékeli a vélemények általános megoszlását, ezáltal a maga saját véleménykörnyezetét is. A magyar társadalom csatlakozási „felkészítése” már nagy erőkkel és pénzekkel folyik ugyan, az europaizálás sok tekintetben megindult, az állam polgárai reménykednek, vágynak, a pártok és az állam politikusai pedig ígérgetnek. Ámde a társadalom /térbeli és politikai tagoltságától korántsem független/ integrációs hajlandósága hosszútávú folyamatok, trendek és mentalitásbeli örökségek függvénye még, melyet a közelmúlt, a szocializmus félévszázada és a nemzeti önrendelkezés évszázada köt meg pányváival.

E kortárs folyamatban sziklaszilárdan jelen van a kisnemzeti félelmek, a nacionalizmus, az idegenellenesség rejtett indulatkészlete, a megzavarodott etnikai identitás, a tájékoztatáshiány és a multikulturalitás nehezen elfogadhatósága éppúgy, mint az etnikai konfliktusok intoleráns rendezésmódja. Az európai integrálódás felzárkózás vagy lemaradás vállalása is – de a „nyugati” típusú Európa mint fejlődési cél még korántsem érvényteleníti a politikai kultúra térbeli tagoltságának, a mentalitás-hagyományoknak továbbélését. Az integrációs Európa-imázs mellett, s a kisebbségi joghelyzet minden eddiginél kielégítőbb állapota révén egyfajta harmonikus, de korántsem reális kép kezd kialakulni, olyan, a demokratikus változásokból elvileg következő kisebbség-imázs, amelyhez hátország-imázs, magyarság-imázs, határontúl-imázs is társul, s minderről szívesen formálunk olyan összképet, mintha immár minden a legjobb úton haladna a célba vett égtáj felé.

Igaz az is, hogy az elkészült elemzésekből olybá tűnik, mintha a magyarországi kisebbségek formáljogi szempontból elérnék ugyan az integritásnak azt a szintjét, melyet az „EU-kompatibilitás” megkövetel. Ám a civil társadalom és az etnikai tagoltság „fejlődési célja” éppenséggel nem azonos irányú, sőt nem is egylényegű: egészen más az intézményes, a nem-intézményes, a határokfölötti politikai, a kulturális, a mentalitásbeli, a hagyománykötött és a modernizált életvilágok sajátos formáiban megjelenő etnikus másság és kulturális tartalom. Sőt: mások a belső mentális törésvonalak és mások a külső, európai minták is: a modern nemzeti tudat a világ nem elhanyagolható hányadán az erőltetett asszimiláció korának végét formálta meg, s ma már számos országban megszűnt „szégyenkezés” tárgya lenni az etnikai származás. Inkább új társadalmi menedékforma, védekező magatartás, sőt divat is lett immár az etnikus másság hangsúlyozása. A kelet-európai régió nemzeti kisebbségei is túljutottak talán már azon a szinten, hogy könnyedén elfojthatók, megszüntethetők legyenek, s a zárt etnikai tömbökben élő nemzetiségek, illetve a tradicionálisan agrárstruktúrájú népcsoportok is kevésbé hajlamosak a politikai modernizáció „önfelszámolásos” gyakorlatára. Ez fontos életmód- és életminőség-szervező erő, miképpen az értékkonzervatív, kisebbségi öntudat is, amely szinte „belülről” töltötte ki a periferizáltság és centralizáltság problémakörét. A társadalmi tudat és a köznapi politika színterén azonban csak a nyolcvanas évek közepétől tapasztalható olyan „részvételi robbanás”, amely a kisebbségeknek a képviseleti szintű demokráciában kialakítható szerepét jelezte. A kisebbségi politikában részt vevők széleskörű aktivitása csak a kilencvenes években lett figyelemfelkeltő, s megerősödött a térereje minden olyan társadalmi törekvésnek, amely a demokratikus viszonyok kivívásával-kierőszakolásával a maga térkisajátítási programját érvényesíti.

Az európai csatlakozási aspirációkat tekintve talán éppen ezért is érdemes a mai magyar társadalom „kibontakozási” alternatívái közé sorolni a kulturális tradíciókat, az etnikai öntudat még megmaradt értékeit, illetve az ezekből építkezni képes távlatos elképzeléseket. A helyi társadalmakban, kulturális és etnikai identitásokban (rejtve) megmaradtak olyan hagyományok, amelyek politikai színtérre kerülése, artikulálódása és legitimálódása nélkül nehéz lenne komolyan venni olyan társadalmi kiegyezést, amely akár alkotmányossági, akár parlamentáris, akár érdekképviseleti úton hirdetne válságmegoldást.

Etnokulturális vizsgálatokból ma már kiderül: az első, amivel szembesülnünk kell, nem más, mint az a meglepetés, amely ráébreszt arra, hogy alig van naprakészen érvényes fogalmunk a magyarországi etnikai és etnopolitikai, etnokulturális tagoltság állapotáról. Talán az MTA nemrégiben alakult Kisebbségtudományi Műhelye, az Etnoregionális Kutatóközpont, meg a regionális kutatóintézetek és a kulturális antropológiai tanszékek mai kutatásai segíthetnek ebben a jövőben. De csak a jövőben – ma még igencsak tanácstalanul állunk a jász vagy nagykun öntudat erősödése, a hazai görögség vagy az örmények identitásmegőrző törekvései, a romák Parlamentbe-kerülési igyekezete előtt...

Az „Európához csatlakozási” képzetek és tévképzetek okairól széleskörű diskurzus folyik ma már Magyarországon. A „felülről jött megoldások” kritikája, a politika elsődlegességét, s különösen a makroszintű, kül- és nemzetpolitikai stratégiákat szorgalmazók ellentábora, az „europaizáló” szándékok elfogadhatatlan eszközei egyaránt amellett szólnak, hogy a körültekintő gazdasági, jogharmonizációs, munkaerőpolitikai, biztonság-stratégiai és más csatlakozási forgatókönyveket mihamarabb ki kell egészíteni egy érvényes Európa-ismereti szempontrendszerrel, több konkrét kultúraátvételi esélyeket vizsgáló nemzetközi kutatási programmal, s nem utolsósorban az etnikai szférára érzékeny kultúraközvetítő rendszer felállítását elősegítő gondolkodásmóddal. Ezek nélkül a nagybetűvel írt Európai Csatlakozás éppoly kis esélyű képzelmény lenne, mint sok más, „a nyugati” mintákat majmoló meggondolatlan lépésünk, felkínálkozásunk, „Olcsójános” szerepünk. Amit azután a későbbi évszázadokban egy már „europaizált” kultúrával sem igen tehetnénk jóvá.

Ismereteink Európáról, s Európa ismeretei mirólunk kölcsönösen hiányosak. A hiányok megszüntetése, s félreismerések esélyének csökkentése, a közös – egymásról való – tudás biztosítása korántsem lenne oly nehéz, hogy nélküle próbáljuk elképzelni a „sikeres csatlakozást”. Sőt: sokféle későbbi meglepetés és csalódás mellett talán a kölcsönös tájékozottság lehetne az a minimális eredmény, amely nélkül ennél többre számítani nem is igazán lehet. Ehhez azonban a tudományok, az akadémiák, s az írástudó értelmiség önmagát europaizáltnak tekintő körei megkülönböztetett figyelmet kellene fordítsanak a szükséges lépésekre – az „Olcsójánosi” csatlakozási stratégia ugyanis erre alighanem képtelen lenne.

Még az asszimiláció előtt…

Az ország mai térképén többféle régiót különböztetnek meg a gazdaság- és társadalomföldrajzosok, a néprajzosok, a történészek, a szociológusok, meg a szépírók. Századunk első harmadában már meglehetősen nehéz lehetett mentális etnikai térképet készíteni (lásd Hamvas Béla és Szabó Zoltán kísérletét), s ma talán még lehetetlenebb. Az elmúlt száz-százötven esztendő alatt bekövetkezett népességcserélődés és népkeveredés nagyobb volumenű volt, mint a megelőző ezredévben. Az iparosítás, az erőltetett modernizálódás és a válságfolyamatok berobbanása szinte lehetetlenné teszi ma már egybefüggő etnikai tér megnevezését. Miként a falusi és a városi közösségeket elmosták a század homogenizáló viharai, jobbára elmosták az etnikumok sajátosságait, szimbólumait, önbecsülésük lehetőségét is. Átkulturálódás, identitásváltozás, örökségvesztés jellemző mindenütt, ahol csak etnikai jellegű másságok egyáltalán megfogalmazódhatnak...

Persze, nem tudhatjuk ma még pontosan, mit is jelent az etnikai szférák „körülhatárolhatatlansága”, s milyen politikai, társadalomtörténeti jelentősége van ennek. Nem töröltetett el örökre az etnikus tudat – hanem csupán lehúzódott a mélybe, az emberi lélek, az identitás, a rejtett hovátartozástudat, az emlékek, a szokások, az élő (és főleg a túlélő) hagyomány világába. Vagyis abba az értékkonzervatív hagyománytudatba, amelyről eddig csupán lekezelően beszéltek olyanok, akik a társadalom rétegződését csakis „munkajelleg-csoportok”, „osztályok” szerint tudták megrajzolni, de amely egyébformán táj és lélek sajátos dimenziói között lakik.

Valaha léteztek elkülöníthető kultúrák, nemzeti karakterjegyek, jellegzetesen lokális értékrendek vagy szokásrendszerek. Létezett a „barbároktól” elhatárolt Kelet-Európa, létezett pesti-bécsi-pozsonyi-prágai zsidó kultúra, volt bécsi-berlini-brünni-weimari német kultúra, és így tovább. Minden nemzet és minden kultúrkör saját stílusa szerint működött, s méltó különbséget tett a „mi” (a szimbolikusan értékesek), és az „ők” (a kevésbé értékesek) között. Minden nemzetnek a középkor óta megvolt a kijelölt országútja, amely egyik irányban a polgári államokhoz, másikban „a barbárokhoz” vezetett. S a történeti-kulturális értelemben vett közép- vagy kelet-európai régió az imperializmus és a rasszizmus útján a század derekán mégis fölmorzsolódott, szétesett, történelemmé vált. Megmaradtak viszont a tartományi, a városi, a tájegységi különbségek. Megmaradtak a vélt (vagy valódi) hierarchiák is, melyek igazából nem a vér, a fajiság, a biológiai-fizikai antropológiai sajátosságok különbségei, hanem az eltérő helyzet, a saját történelem, a gazdasági és emberi-kulturális fejlődés eredményei. A másságok ténylegesen a létföltételek, a vállalt és a bevallott történelem, a szerepek, a sztereotípiák és az eszmék mindennapi históriájában jelennek meg mind a mai napig. S azoknak a kisebbségi-kulturális közösségeknek, amelyek meg akarnak maradni annak, amik, kénytelen-kelletlen vállalnia is kell ezt a másságot, otthonosan kell érezniök magukat a más másságok között.

A megmaradt közösségi vagy etnikai kultúra csak úgy élhet tovább, ha nem kényszerül idegen, ráerőltetett minták szerint működni, ha nem kell egyedeinek kettős szereptudattal élnie, ha mint közösség nem kisebbrendűségében érzi meghatározottnak magát, hanem a hozott identitás erejével, a viselkedés méltóságával egészítheti ki a lét lehetőségeit. Az állandó fenyegetettség, a lappangó vagy a nyílt erőszak a saját sors és saját kultúra fölmorzsolódásával fenyeget. Ám az identitás érzésében, s az identitást kifejező közösségi megnyilvánulásokban, etnikus szimbólumokban, viselkedés- vagy gondolkodás-modellekben nem annyira az egzisztenciális meghatározottság, az elnyomatás veszélyes. Ez ugyanis megerősítheti a közösségi kohéziót, létrehívhatja a kölcsönös szolidaritást, összehangolhatja a kisebbségi intézmények működését, a közösségek kölcsönkapcsolatát is. A veszélyesebb és rosszabb inkább a szellemi és lelki természetű kisebbségiség, az önelvesztés. Csonka kultúrával, és az etnikai szereptudatot kifejező intézményrendszer nélkül a privát körre, a családra, baráti vagy munkahelyi környezetre marad az etnicitás megerősítésének feladata. Ám ha ezek sem hordozhatnak etnikus jegyeket, akkor végveszélybe kerül az etnicitás, belenyugvó vagy öntudatlan reménytelenség lehet úrrá rajta, elbizonytalanodhat az autonómia igénye is, rátörhet az egyénekre a hamis azonosság vállalásának vágya, a menekülés, a fölötte álló hatalmak elfogadása, a jellegtelenedés, az átkulturálódás, a föloldódás-asszimilálódás és az elgyökértelenedés vállalása.

A kelet-európai népek az állandó fenyegetettség és elnyomatás során ezeket a stációkat javarészt végigjárták. Csaknem minden közép- és kelet-európai nép tele van megfélemedett, hátrafelé néző, perspektívátlan és rezignált emberekkel. Holott akkor erős egy állam, ha népcsoportjai és társadalmi közösségei is öntörvényűen erősek: egységeitől szilárd a politikai struktúra. Ideig-óráig lehet erős hatalom színeiben tetszelegnie az erőszakosan aszimiláló politikai uralomnak, lehet elnyomnia a kulturális közösségeket, lehet nehezítenie a hagyományokat megőrző társadalmi szerepek érvényesülését, s lehet a mikrokommunikáció színterein is beavatkoznia a szuverén entitások működésébe. De az etnikumpolitika az etnikai tagoltságot meghatározó külső körülményként csupán a psziché határáig képes eljutni. Az etnoevolúció pedig dinamikus, és főként a társadalom osztályrétegződésénél stabilabb, rejtettebb folyamat, amelyet nem oly egyszerű a társadalmi és döntéshozatali egyenlőtlenség fönntartásával kulturális hátrányba szorítani.

Az etnikumok társadalmi adjusztálása és az etnikai csoportok "becsatornázása" puszta voluntarizmus. Aki asszimilál, egyúttal disszimilál is. Aki diszkriminációt állít föl, egyúttal konfliktusokat is életre hív vele, s kudarcokat is vállalnia kell. Kétségtelen, hogy a társadalom rendi szerkezetének fölbomlása, az új központosított polgári államok kialakulása (s az egész államnemzeti eszmerészegség) sokat változtathat a társadalom etnikai tagoltságán. Karöltve a család, a családi gazdaság szerepének csökkentésével, a tulajdonfosztással és a társadalmi mobilitás össznépi méretűvé növelésével, ugyancsak sokféle etnikai közeg varázstalanítását, sőt pusztulását is elő lehet idézni. De az elgyökértelenedett etnikai csoportok vagy tömegek hosszú ideig képtelenek lesznek másutt gyökeret ereszteni, s a lakóhelyükről és identitásukból száműzött etnikumok latens formában őrzik meg etnikus énjüket és kulturálisan, kisebbségiként, marginalitásban is erősebbek, tűrőképesebbek maradhatnak, mint a velük szemben álló asszimiláló szándékok.

A regionális konfliktusok valójában történelmi konfliktusok a világ minden táján. Az államnacionalizmusok is ugyanilyen fejlődéstermékek, feleúton a polgárság felé, s félig a rabszolgatartás felé. Az államoknak azonban konszenzusra kell törekedniök az etnikumokkal, ha nem akarnak a rendszerkonfliktusig jutni. Márpedig a nemzeti kizárólagosságra törekvés lényegében faji alapú elkülönítés avval a céllal, hogy nemzetileg homogén állam jöjjön létre. Ilyen pedig a világ államainak történetében igazi ritkaság lenne: homogén állam nincs, s bizonnyal nem is lesz, akkor sem, ha minden új politikai erőteret kialakítani készülő uralkodó hatalmi csoport színpadiasan eljátszik azzal, hogy "keresi" vagy "megtalálja" a "nemzet" gyökereit, élő vagy föléleszthető emlékeit, stb.

A konszenzusteremtés tehát lehetetlen olyan állampolitikai elvek mentén, amelyek közt nincs helye a politikai kultúra regionális tagoltságának és az etnikai tagoltságnak. Ma már egyenesen összeomlással fenyegetnek azok a társadalmak, amelyekben az állam nem tud összhangot teremteni a különböző típusú kultúrák között. Európa az egyes államok szintjénél sokkalta komplexebb egység kialakítására készül, s ezen belül elvitathatatlan szerepe kell hogy legyen az etnikai csoportoknak. A hely és a szerepkör azonban ezidáig még rejtve maradt. Ha megváltoznak a társadalmi szabályok, ha módosul tartalmuk, ha a különböző (egymás mellett lézető) kultúrák egymás rendszerébe avatkoznak, és megbontják egymás tradícióit, akkor a kulturális különbségek etnikus előítéletek formáját öltik, és ez lesz az a "másság", amely kultúraközi robbanással fenyeget. Ennek az alapkonfliktusnak állami, politikai szintű megoldása a mindenkori államhatalom föladata – legalábbis egyelőre még, amíg nincs kollektív jogszokásokban stabilizálódott önrendelkezési hajlandóság az érdekeltekben, s nincs ennek stabilizálódott intézményrendszere, vagy nem áll még készen az a nemzetekfölötti hatalom, amely képes megőrizni a kényes egyensúlyt. Ha a régiók valóban azt jelentik, hogy a társadalmi-kulturális-politikai erőviszonyok terén legitim elhatárolódás jött létre, akkor a regionalizmus mindig új határdefiníciókra, térmódosításokra hívja föl a figyelmet, s akkor Európa régiói, etnikai kultúrái megkísérelhetik, hogy egymással harmóniában élhessenek.

Az etnikai identitás, amely egységet jelent a szociálpszichológiai csoportban, rendszerint túléli a közösség földrajzi vagy gazdasági egységének fölbomlását. A modern államok előszeretettel segítik az etnikai csoportok szegregálódását, igyekeznek fenntartani a domináns etnikum uralmi szerepét a nemdomináns etnikai csoportok fölött, még úgy is, hogy a szokások biztosítására jogi garanciákat teremtenek: ne az uralmi szerepet kérdőjelezhessék meg a kisebbségi csoportok, legföljebb csupán az állam "atyáskodásának" módját vagy mértékét. Ezért a "nem-integráltság" vagy a dezintegráltság vállalása megokolt magatartás következménye a kisebbségek részéről, akiknek etnikai mozgalma (amikor tehát nincs saját államuk vagy nemzetük), illetve a Közép-Európában jellemző nemzeti kisebbségi, nemzetiségi törekvéseik egyaránt az önrendelkezés elvét kívánják érvényre juttani, s ebben a gazdasági-kulturális elmaradottság, illetve az intézményesítettség hiánya akadályozza őket.

Örökre szóló megoldás persze sem a pluralisztikus társadalmakban, sem a soknemzetiségű országokban, sem pedig a gazdasági és modernizációs perifériára szorult harmadik világbeli országokban nem képzelhető el. A regionalista és az etnikai mozgalmak létrehozhattak Nyugaton új szervezeteket, érdekeiket képviselő intézményeket, pártokat, alkotmányos testületeket, sőt még terrorkülönítményeket is... A nyelvi, kulturális vagy komplex érdekek megszerzésének, az államok korlátozásának ilyen politikai hagyománya még nincs meg Kelet-Európában. Sem kulturális engedményekre, sem valódi többletjogokra, a hátrányokat kompenzáló kedvezményekre, sem autonómiára, teljes elszakadásra pedig még kevésbé törekedhettek régiónk kisebbségei az elmúlt évszázadok alatt. Nemhogy kisebbségi-nemzetiségi, de személyi autonómiára sem volt joguk ezen a tájon, s kulturális sajátosságaik rendjét, jogszokásaik érvényesülését is törvények, korlátok, türelmetlenségek nehezítették szerte Kelet-Európában. Az egységes politikai nemzet koncepciójának nálunk egy-másfél évszázada már folyamatosan áldozatul esik a kisebbségek java része, akiknek minduntalan a nacionalizmus, szeparatizmus vádjával kellett megküzdenie, miközben fölöttük húzták meg a határok vonalait, nem pedig részvételükkel és beleegyezésükkel. Szövetségi államberendezkedés, föderáció vagy regionális szerveződésrend lehetősége mégcsak föl sem merülhetett ezidáig. Hangsúlyozom: ezidáig.

A nyolcvanas évek válságpillanatai azonban Kelet-Európában is reményekkel kecsegtetnek. Nemcsak szeparatizmus alakjában, de nem is rendszerintegrált formában jelentkeznek az etnikai és regionális érdekek. Újrapolitizálódott vagy térségi-tájegységi szubkultúra alakjában jelentkezik mostanság az etnikai közösségek öntudatos akaratossága. Még nem igazi politikai mozgalomként, nem pártszerű formában, s még korántsem parlamenti képviselettel – de áthatják a politikai és társadalmi szerkezet avittos formáit, felülrétegzik az osztályszerkezetet, aláássák a tömegkultúra mindent rózsaszínűre maszatoló felépítményét, új vallásokban és fundamentalizmusokban jelennek meg.

A kelet-európai népek rendszerváltási korszakát a hovátartozás-érzések erősödése kísérte. Mítoszból egyre inkább köznapivá válik az etnikumok létezése, mentalitások formájában és viselkedésekben kap arculatot az etnikai csoportok kapcsolatrendszere, illetve kölcsönhatások és konfliktusok sorozata követi az identitások erősödését. Szinte földerül már lassan, milyen különbségek vannak a világképben, a kultúra átélésében, az életvitelben, az értékrendszerekben. Kezdenek megszemélyesítődni, nevet kapni, tekintélyre szert tenni a kiemelkedő kisebbségi szószólók. Új kultúraközvetítő rend áll fel, megelevenednek félig elholt tradíciók, újrafogalmazódnak területi igények, fölfrissülnek a kölcsönkapcsolatok az együtt és egymás mellett élő etnikus csoportok között. A szerepviselkedés is kezd karakteresebb lenni, s kiderül, hogy egyáltalában nem függetlenek a kulturális és a politikai identitástól, a gondolkodás helyben érvényes formáitól, a helyi társadalmi erőviszonyoktól. De lassan függetlenednek az etnikai csoportok egyéneinek magatartásai az uralkodó (pártállami vagy nemzetállami) ideológiától, a munkaerőgazdaság rendszerétől, az elvont kommunisztikus jövőképektől, a nem-etnikus kultúra és a kommunikáció hierarchizált rendszerétől. Egyre inkább értéktudatot hordoz az etnikus identitás, erősebbet, mint a "hivatalos" nemzeti hovátartozás. Ismét csoportképző erővé válik a saját származás, a "másság" tudata azokban a tájegységi törekvésekben, ahol az etnikumoknak még szerepe van, s ahol mindigis szerepe volt vagy kellett hogy legyen.

Mindemellett szociális neurózis veszi közül a nemzetiségi-etnikai problémákat. Az etnikumokat az állam rendszerint puszta "népfajnak" tekintené, s beolvasztaná a határai közötti "homogén" társadalomba. Az etnikumot azonban nem elsősorban a genetikus szálak, nem a vérségi kötelékek teszik csupán, hanem a kultúra szerkezete, a pszichés sajátosságok, a tradíciók, és a térbeliség átélése is. Az etnikai csoportok többsége Magyarországon is többé-kevésbé elhatárolja magát a más csoportoktól. Az identitás – ha nem is jelent rögtön faji előítéletet – a saját csoportot pozitív tulajdonságokkal jellemzi, sztereotípiákkal veszi körül magát. A másokról alkotott kép a társadalmi önbesorolást és a státus-közérzetet is meghatározza, jellemalkotó erővé válik, térben is meghatározza magát. S minél erősebb a hiányérzet a saját csoportot illetően, annál erősebb lehet a másik csoport negatív képként rögzítése, az "ellenfél" vagy olykor az "ellenség" meghatározása, a társadalmi gondok áthárítása vagy okainak rávetítése másokra. Az önkép idealizálása, az etnocentrikus beállítódás pedig örök társadalmi konfliktusok hordozója. S minél nagyobb válságba kerül egy társadalom gazdasági vagy politikai téren, annál gyakoribb az etnikum-ellenes megnyilvánulások esélye, s annál komolyabb az állam felelőssége. Az etnikus identitás ezért mindenekelőtt az államot szeretné magától eloldani. Az etnikai közösség legminimálisabb célja: a fennmaradás, a nyelv, a kultúra és az én-tudat megőrzése – mindez nem igényel államot. Ezért nem igazán „fejlődőképes” az etnikai lét, s ezért nem következik belőle más, mint fennmaradásának minimális biztosítása. Ha ez egybeesik a nemzeti mozgásiránnyal – mint például az első és a második világháború idején a magyar nemzetcentrikus ideológiák alkalmával -, akkor az etnikumok állam alá vonása ismét megtörténik, mégpedig észrevétlenül, a "közös jövő" reményére hivatkozó, idegenekből mumust csináló alattomos ideológiák hatására. Az etnikumnak a modern politikai élet középpontjába helyezése a fennmaradás, a túlélés eszméjével kapcsolódik össze. Hiszen a politikai közösség legmolekulárisabb formája, a túlélésre leginkább alkalmas alakzata az etnikai csoport. Ha megmeneküléséről van szó, nem érdemes a gazdasági vagy politikai racionalitás szempontjait fölvetni, nem kell az elmaradottság vagy a fejlettség szintjét mérlegelni. Az etnikum célja nem lehet "korszerűsödés", csak egy létfenntartási célra redukált program, amely nem vár hatalmi jóváhagyásra, nem zsenírozza, ha érvénytelennek vagy maradinak minősítik. S változni akkor is nehezen tud, ha a megmaradás föltétele épp a változásképesség lenne.

Ezek az identitások sokáig "provinciálisnak", partikulárisnak és "lokálpatriotizmusnak" minősültek, a túlközpontosított állam nem vette-vehette tudomásul, hogy ezek a kisebbségi identitások elnyomatás alá kerültek. Viszont a maguk rejtett, passzív rezisztenciájában, sértettségi magatartásokban megmaradtak, s immár megerősödötten kelnek életre. Kivonultak a politikai nemzettudatból, s ha létük látszatai nem is voltak látványosak, mégis tiltakozás volt ez a kötelező állampolgári hűség ellen. A demokráciát "osztó" központi hatalom ellen. Kiváró harcmodor ez, olyan, amely érzelmileg utasítja el az asszimilációs politikát, amely tudatos kontroll alá veti a manipulált nyilvánosságot, amely lehetőséget ad látszat-identitások vállalására, de nem adja föl a hagyomány hozta lelki erőt és értékrendet.

Megjelent: Magyar Hírlap, 1990. január