Lapszemle

CATHERINE HOREL KÖNYVE KAPCSÁN

1. Még elképzelni is nehéz, hogy milyen darázsfészket bolygatok most meg, amikor elhatározom, hogy Horthy Miklós (1868-1957) tengernagyról írok, aki 1920. március 1. és 1944. október 15. között volt Magyarország kormányzója, mígnem a németek fogságába került. Legyen nyugodt mindenki, nem akarom őt piedesztálra emelni, sem a híveit, akik „ejtőernyősként" érkeztek ide. Édesanyám, meg nagyszüleim révén ismervén egyet és mást Kolozsváron viselt dolgaikról, semmi indítékom nem lehet ezt megtenni. Viszont tisztában vagyok azzal, hogy ma is vannak magasztalói. Mint ahogyan Horthynak, Hitler másik szövetségesének, Antonescu marsallnak is élnek kortárs dicsőitői.

2. Catherine Horel (1966) francia történész, Közép-Európa történelmének kiváló szakértője; a Francia Tudományos Kutatóközpont (CNRS) kutatási igazgatója, a nagy párizsi egyetem, a Sorbonne (Université Paris 1 Panthéon Sorbonne) tanára, a Nemzetközi Történettudományi Bizottság (CISH) fótitkára. A Horthy-életrajz mellett A középnek mondott Európa - Közép-Európa története a Habsburgoktól az európai integrációig, 1815-2004 című könyve is olvasható magyarul, 201l-ben jelent meg az Akadémiai Kiadónál, Budapesten.

3. Egyesek ismét azt mondhatják, hogy „pálcával hergelem a kutyát a kerítés túloldaláról", azzal, hogy egyoldalúan beszélek a valóságról. Egyrészt kedvemre való, hogy ábrázolván itt egyet és mást, érzékelhetem egyesek viszonyulását, másrészt pedig inkább érvelni szoktam... Szeretek értesülni a véleményekről... Ilyen megfontolásból az idők során hivatkoztam Engel Pál, Ablonczy Balázs, Lendvay Pál és mások meglátásaira is. Tudják... manapság mindenki hozzájuthat az információkhoz, és én hiszek az audiatur et altera pars elvében. Végső soron, ha én nem is követem a hivatalos széljárást, ragaszkodom ahhoz, hogy elfogultságok nélkül szóljak Horthy Miklósról.

Ezúttal egy olyan Horthy-életrajzra hívom fel a figyelmet, amely alapos történelmi dokumentáció mentén készült. Ebben az évben jelent meg a Humanitas Könyvkiadónál a Horthy tengernagy, Magyarország kormányzója című kötet. A szerző, Catherine Horel… Aki, túllépvén „a nemzeti történelemszemlélet és a nacionalista polémia" kliséin, új, tárgyilagos és értékelő bírálatot fogalmaz meg, míg végül a következő portrét vázolja elénk: „Kétségtelen, ez biztos, és kétségbevonhatatlan, hogy Horthy tengernagy, aki 1909 és 1914 között Ferenc József császár szárnysegédje volt, a régi rendszer emberének archetípusát testesíti meg. Bizonyos szempontból a császár reinkarnációját testesítette meg, ahogyan viselkedett, s ahogyan érvelt a politikai döntések során. A „Legfelsőbb Hadúr" személyiségét 1945 után, a kommunista történelemszemlélet a fasizmussal azonosította, a demokratikusan átalakuló Magyarországon pedig az ember és az akkori rendszer alapos vizsgálata nélkül viszonyulnak hozzá... Semmi nem áll távolabb hősünk igazi személyiségétől, mint az, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészeténél szolgált. Ellenben az életét kudarcok és sikerek sora kísérte. Becsülettel helytállt, bár az otrantói csata semmiben nem befolyásolta az első világháború végkifejletét, hiszen az az Adriai-tengertől igen távoli helyszíneken dőlt el. Az ellenforradalom idején számos, Horthy által eltussolt antiszemita megnyilvánulás történt. És Trianonban bekövetkezik a Magyar Királyság szétszabdalása. Horthynak személyesen ehhez nincsen ugyan köze, de államfőként el kell fogadnia, azonban épp az ekkor megfogalmazott revizionista elvek járulnak hozzá pozíciója megszilárdításához. Az 194l-es hadüzenetet is ez teszi indokolttá, bár elkerülhette volna... Ettől a pillanattól kezdve a kormányzó csapdába szorult; emiatt elmarad, illetve lehetetlenné válik, hogy fegyverszüneti megállapodást kössön és tárgyalásokat kezdeményezzen a szövetségesekkel. Az 1944. március 19-én történt német megszállás felerősíti a lakosság körében meglévő zsidóellenességet, és mások mellett ez Horthy felelősségét is növeli... Valóban erős volt benne az ország „megmentésének" szándéka, de még erősebb a hatalom megőrzésének vágya.

Horthy árnyéka mindvégig rávetül a két világháború közötti Magyarországra, és az ország történetében ez az időszak a Monarchia szétesése utáni újjászületés kora, amelyet a Trianon következtében elveszített területek visszaszerzésének igénye hat át. Ez van egyfelől... A másik oldalon – és itt nem csak a románokra gondolok – olyan fasiszta diktátorként emlegetjük, mint Hitlert vagy Mussolinit, viszont nem hasonlítjuk össze a mi marsallunkkal, Antonescuval. Ki tudja, mióta érvényes ez a modell, feketén és fehéren értelmezvén dolgokat... Milyen egyszerű ujjal mutogatni másokra! Ugyanakkor felteszem a kérdést: vajon, ha a délvidéki atrocitások, amelyeket bácskai vérengzésként is szoktak emlegetni, „háborús bűnnek" minősülnek, akkor az Odesszában lezajlott események csak „háborús eseményként" értelmezhetők-e, és csak a rossz szándékúak mondják róluk azt, hogy bűnös cselekedet volt? Lehet így gondolkodni ? Nem szorongatja a torkunkat ilyenkor valami? Ez olyan, mintha azt tartanánk, hogy nevetséges a dal, amelyik azt mondja, hogy „Horthy Miklós katonája vagyok...", de a másik, amelyben az van, hogy „Barna Pista felült a lovára..." az már nagyszerű... A valóságban azonban mindennek szimmetrikusnak kellene lennie.

Hogyha kettős mércével vizsgáljuk a történelmet, akkor olyanokká leszünk, mint a fejét homokban tartó strucc... Úgy vélem, hogy mi, románok érdemeivel és hibáival együtt sem ítélkezhetünk Horthy felett anélkül, hogy a mérleg másik serpenyőjébe ne helyeznénk el a mieink által ideiglenesen elfoglalt Transznisztriában történteket. Nem tisztességes siratni az elcsatolt testvéreket 1940-ben, s folyton emlegetni az Észak-Erdélyben történteket – amely helyre ők továbbra is otthonként tekintettek -, anélkül, hogy tudomásul vennénk a zsidó és a roma holokausztot, amelybe Antonescu és csatlósai vitték bele a hadsereget, és ugyancsak vétek nem emlegetni Gavrilá Olteanu és „gárdái" rémtetteit.

Nem kívánom csak ezt a két történelmi személyiséget összehasonlítani. Számomra mind a ketten Hitler szolgái, ettől nem mentesülhetnek, s hogy a kormányzó végül szerencsésebb volt, mint a kivégzett Antonescu marsall, a szlovák Jozef Tiso vagy a horvát Ante Pavelic, aki 1959-ben hunyt el Madridban az ellene elkövetett merénylet során szerzett sérülések következtében... De vajon mi lett volna akkor, ha Horthy a Tito-gárdisták vagy a sztálinista szovjet hadsereg fogáságába esik, s nem az amerikaiak veszik őt őrizetbe a németországi kényszerlakhelyen? Biztos, hogy másképp alakul a sorsa...

Ilyen körülmények közepette Horthyt már nem vonták felelősségre az újvidéki események miatt, habár neve szerepelt azon a listán, amelyet Jugoszlávia felterjesztett, ám a háborús bűnöket kivizsgáló törvényszéken csak tanúként hallgatták ki Nürnbergben.

Catherine Horel kiemeli, hogy „számos bizonyíték és érv arról szól, hogy Horthy és közvetlen környezete, többek között a Lakatos-kormány is sokat tett azért, hogy a deportálásokat megakadályozza". Emellett szólt az is, hogy „budapesti zsidó körök és szervezetek is megerősítették ezt, és bizonyítékokkal szolgáltak a volt kormányzó mellett". A szerző hangsúlyozza, hogy a megszállást követően a náci Veesenmayer teljhatalommal bírt Magyarországon, aki a bíróság előtti meghallgatáson „nem gyakorolt önkritikát, mindent tagadott, vagy szelektíven emlékezett bizonyos részletekre".

Röviden ennyi Horthyról és életének történetéről. Megemlítenék még egy érdekességet, a száműzetés idejéből; amikor a portugáliai Estorilben, a helyi kaszinó mozitermében Horthy találkozott II. Károly volt román királlyal, aki Elena „Magda" Lupescuval maga is a száműzetés keserű kenyerét ette, szó sem volt arról, hogy hajba kapjanak, mint ahogy remélem, hogy mi, ma élők sem...

Mostanság hol bálványként, hol madárijesztőként tekintenek vissza Horthy alakjára. Én azt hiszem, hogy mi, románok nem voltunk, és sosem leszünk arra képesek, amire a lengyelek vagy a finnek, akiknek a Mannerheimje korántsem volt annyira vétkes, mint a mi Antonescunk, s egyáltalán nem ártana, ha bizonyos értelmezések megfogalmazásakor valamelyest visszafogottak lennénk...

A román nyelvű változat a Corbii Albi (Fehér Hollók) internetes felületén látott napvilágot 2019. november 21-én.

Szövegforrás: Hargita Népe, 2019. december 10. Simó Márton fordítása