1937 február.

A magyarországi Láthatár című folyóiratban Makkai Sándor (1926-1936 között: az Erdélyi Református Egyház püspöke) közzéteszi Nem lehet című esszéjét.

Általános döbbenet (különösen Erdélyben).

A szöveg szerzője akkor már körülbelül egy esztendeje áttelepült Magyarországra. Előbb kórházi kezelésben részesült, Budapesten, majd a megfeszített munkában megrendült egészsége helyreállván, a debreceni egyetem hittudományi karán vállalt professzori állást, új életet kezdve az anyaországban..

Előtte, hívei tiltakozása dacára, lemondott püspöki megbizatásáról.

Az ebből kerekedett vita, a kérdés feltorlódó irodalma, meg-megújuló visszhangzása, analógiái ellenére, néha úgy tűnik: lerágott csont.

Tény: sokan említik, hivatkoznak rá, de igazából elmélyedni benne nem sokan vállalkoztak. Cseke Péter irodalomtörténészt, Molnár Gusztáv filozófussal együtt, a ritka kivételek közé számíthatjuk.

*

„Sohasem hittem el, hogy a munkába bele lehet betegedni. Ellenkezőleg, akkor is azt hittem és ma is azt hiszem, hogy egyedül a munka éltet és vigasztal. Ebben a tíz esztendőben nagyon sok és látszólag nagyon sokféle munkában égtem, de a szolgálat belső lelkületének egysége képessé tett a munka terhének vidám és fáradhatatlan hordozására. Nem a munkába fáradtam és betegedtem tehát bele, hanem olyan meddő küzdelmekbe, melyeket a mind imperialistábbá és reakciósabbá váló kormányzattal legelemibb jogainkért és ősi intézményeinkért folytatva, mindinkább éreznem kellett, hogy tevékenységem már nem előmozdítja, hanem akadályozza egyházam, népem érdekeit. A kisebbségi életben ez a helyzet minden vezetőre nézve előbb-utóbb bekövetkezik, én tíz román kormány viharos ellentétei között elég sokáig késleltettem, de végre mégis elérkezett. Lassanként halmozódott fel lelkemben a kisebbségi kategóriának tarthatatlanságát, lehetetlenségét, a nemzeti és emberi méltósággal összeegyeztethetetlen voltát éreztető tapasztalások betegítő mérge is. Voltak aztán súlyos csalódásaim, melyek munkám belső arcvonalán értek. Mindezek ellenére jog szerint maradhattam volna a helyemen s azt is megtehettem volna, hogy a munka egyes ágaitól visszavonuljak. De amint később lemondó levelemben megírtam, az egész embert és teljes felelősséget kívánó veszedelmes időkben lelkiismeretem szerint nem választhattam ilyen kényelmes megoldást. Elhatározásomat azonban csak súlyos betegségem érlelte tetté. Az 1935. évi egyházkerületi közgyűlést még végigültem és szolgáltam, de már csak a legnagyobb önfegyelmezéssel és erőfeszítéssel tehettem ezt meg, s mindenki látta is rajtam a végső kimerültség jeleit. December nyolcadikán feleségem és nagyobbik fiam társaságában, orvosi rendeletre Budapestre utaztam, gyógykezelés céljából. A minden eddigi vonatkozástól teljesen elszigetelő kórházi kezelés testileg segített is rajtam, de a lelki sérülés sokkal mélyebbnek bizonyult, mint eleinte magam is hittem, öt hónap múlva sem mutatkozott semmi biztosíték arra, hogy belátható időn belül visszatérhessek a küzdelembe. Illetékes tényezőkkel való többszöri megbeszélés és e tényezők hozzájárulása alapján 1936. május 15-én püspöki állásomról lemondtam.” (Makkai Sándor: Számadás, 1944)

*

„Mi, akik ezt a levelet aláírjuk, jórészt a Főtiszteleted közvetlen kortársai és tanítványai közül kerültünk össze. Ennek a levélnek elküldésében semmi más nem vezetett, mint a féltő szeretet egyházunk és annak legelső munkása iránt. Nem tehetjük, hogy meg ne valljuk, hogy a legsúlyosabb aggodalommal nézünk püspöki állásából való lemondása elé. Hiszünk abban, hogy nemcsak mi, hanem a hivatalos egyház sem fog minden további nélkül napirendre térni Méltóságod esetleges lemondása felett. Már a világi sajtóban is kifejezést nyert az erdélyi nép közóhaja, hogy semmiképpen sem akar megválni Főtiszteletű Püspök Úrtól. Mi nemcsak a magunk nevében szólunk, mögöttünk gyülekezetek, iskolák és főleg olyan egyházi munkák állanak, melyeknek megindulásában éppen a Főtiszteletű Úr munkáját használta fel különösképpen az Isten.” (Levél Dr. Makkai Sándor ref. püspök úrhoz. 1936. május 11. A dokumentumot az egész egyházkerületből 180 lelkipásztor, tanár, gondnok és presbiter írta alá.)

*

„Debrecenben azonnal igazi otthonomra találtam. Ősi magyarsága és reformátussága úgy ölelt körül, mint éltető, gyógyító, vigasztaló lelki napfény és levegő. Mindig hálás maradok azért a bizalomért, amellyel kartársaim, hallgatóim, általában az egyetem, azután a város sok családja fogadott, s amely bizalom az évek során át nemcsak változatlanul megmaradt, de a szeretet lelki közösségévé is mélyült. Az egyetem megadta nekem azt a nyugodtabb életkeretet s azokat a bőséges szellemi lehetőségeket és eszközöket, melyeket eddigi életemben és munkámban mindig nélkülöznöm kellett. Első ifjúságom óta az volt a legmélyebb, hol ösztönös, hol tudatos vágyakozásom, hogy csak lelkiismeretem által kötve, szabadon dolgozhassam s teljes időmet és erőmet korlátozás nélkül fordíthassam a szellemi munkára. Professzori állásom hozzájuttatott ehhez a függetlenséghez és az idővel való szabad rendelkezéshez. Ettől fogva egészen tudományos nevelői és irodalmi terveim megvalósításának élhettem, nem úgy, mint eddig, amikor csak fél kézzel vagy csak egy ujjal dolgozhattam és sokszor ezért a pihenéstől ellopott munkáért is félreértést, gyanúsítást, szemrehányást arattam. Jó ideig szinte hihetetlennek tetszett, hogy ez a nekem teremtett életforma nemcsak kedves álom, hanem ténylegesen elért valóság. Új és új örömforrássá vált számomra naponként ráébredni erre s Isten kegyelme iránti mélységes hálaadással merülni bele a senki és semmi által meg nem zavart szellemi munkába. Ehhez a békességes és termékeny magányhoz mérten minden közéleti sürgölődés meddő és hiú öncsalásnak tűnt fel.” (Makkai Sándor: Számadás, 1944)

*

„Történt pedig, hogy az 1985-ös őszi házkutatási hullám Szatmárnémetiből átcsapott Kolozsvárra, majd tovább, és feldúlta a mi otthonunkat is. A házkutatási parancs a feleségem nevére szólt ugyan, de ha már bent voltak a lakásunkban, a szellemőrök alaposan szétnéztek az én dolgozószobámban is. És csaknem három órán keresztül gyűjtötték azokat a »fölöttébb gyanús« iratokat, amelyeket magukkal akartak vinni. Ha csupán a magam irományairól lett volna szó, talán nem esem annyira kétségbe. De hát a két világháború közötti periódus kisebbségi mentalitástörténetének alapvető dokumentumait fenyegette a megsemmisítés veszélye, ha a gondjaimra bízott, feldolgozásra átadott – amúgy is töredékes – Jancsó Béla-levelezésnek nyoma vész, miként számolok majd el vele az utókornak?! Az Erdélyi Fiatalok dokumentumainak kötetté szerkesztése során – szinte bizonyos, hogy a kötet kálváriás sorsára kihatott az említett házkutatás – csak részben hasznosíthattam addigra a Jancsó-hagyatékot, a levelezés rendszerezése és legépelése még hátra volt…

Végül is a gondjaimra bízott gyűjteményt nem érte károsodás. Nyilván nem azért, mert olyan hatásosan le tudtam szerelni vegzálóimat…

Ez a nem várt látogatás… riasztott még csak igazán munkára. Amit reggeltől estig legépeltem, annak egyik példányát igyekeztem mindennap biztonságba helyezni. Akkor ütött szíven – Jancsó Béla és Makkai Sándor levélváltásait mentve – ennek a tragikus vitának az előszele, majd emberi és közösségi drámája.” (Cseke Péter: Előszó a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál megjelent Lehet – nem lehet? Kisebbségi létértelmezések 1937-1987 c. kötethez)

*

„Drága Sándorka, olyan jólesett leveléből az a becsületes, baráti buzgóság, hogy Sanyit meggyőzze. Kár, hogy maga elég egyedül áll ezekkel a gondolatokkal, és kár, hogy már nagyon nehéz visszatéríteni őt arról az útról, amelyen elindult. Az erdélyi gondolatot melegen érzi és igazán ő is, nem úgy értette ő a magyar problémát, ahogy kifejezte. Oly nehéz volt neki a nyílt kérdésre hazudni, de mikor ott együtt ültünk, akkor is kimondta volna, ami a szívét nyomta, ha minden összedőlt volna. Sok nehéz óránk, keserves küzdelmek eredménye ez az elhatározás. (Makkai Sándorné – Reményik Sándorhoz. 1935. III. 26.)

*

„...Amikor az 1986-ra járó pihenőszabadságomat kivettem (...), hirtelen elhatározássl nekiláttam a Nem lehet Kolozsváron fellelhető anyagának az összegyűjtéséhez, majd egybeszerkesztéséhez.

Az újságíró-szerkesztői robothoz képest a magam igényei által megszabott szociográfiai töltetű riport, esszé, irodaslomtörténeti tanulmány vagy dolgozat írása mindig a szellem szabadságának ritka szép élményével tölt el (talán épp azért, mert mindig is ki kellett küzdenem, meg kellett teremtenem ennek a szabadságnak az előfeltételeit). Akkor még inkább így voltam ezzel. Délelőtt az Egyetemi, illetve az Akadémiai Könyvtárban másoltam (golyóstollal, nem fénymásolóval, mint manapság) a vita anyagát, délután odahaza legépeltem az aznap megszerzett »kincset«, este pedig a készülő bevezető tanulmányhoz jegyzeteltem. Számomra is meglepő módon egy hónap leforgása alatt (1987 februárjáig, a vita kirobbanásának 50. évfordulójáig) elkészültem a Héttorony Kiadó gondozásában 1989 augusztusában megjelent könyv törzsanyagával, amit áttelepülése után Molnár Gusztáv – magyarországi levéltárakban és könyvtárakban tovább kutatva – tett teljessé (csaknem százszázalékosan)…

Hogy mennyire időszerű, mennyire releváns volt öt évtized múltán is az 1937-es kisebbségi létparadoxon vita, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a legszűkebb baráti köröm milyen gyakorlati következtetést vont le belőle… A Kézirat megmaradt példányát megmutattam négy nemzedéktársamnak, akikkel a legbizalmasabb baráti viszonyban voltam. Négyük közül hárman a távozás, az áttelepülés mellett döntöttek.

Akkor már lelkiismeret-furdalásom is volt: hát csak ezt olvasták volna ki belőle, a távozás melletti érveket?! Később is ezt tapasztaltam: mindenki azokat az érveket ragadta ki belőle, amelyekkel döntését alátámaszthatta, távozását önmaga és mások számára megideologizálhatta.” (Cseke Péter: Előszó a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál megjelent Lehet – nem lehet? Kisebbségi létértelmezések 1937-1987 c. kötethez)

*

„Kissé zavartan pillantottam végig magamon, mikor egy kitűnő magyarországi ismerősöm arról beszélt előttem, hogy mi, kisebbségi sorsban küszködő magyarok, milyen hősies munkát végzünk nemzeti tradícióink, kultúránk, intézményeink megtartásáért. Magamra és sorstársaimra gondolva, egyszerre végigpergett a lelkem előtt az a film, amit az életünkről lehetne fölvenni. Szégyenkezve ráztam meg a fejemet. Nem hősies, egy cseppet sem. Csak amolyan napról napra való élés, közönséges formáiban távolról sem »történelmi« küszködés a kenyérért, a lélegzetért, a puszta egzisztenciáért. Az ismerősöm, igen szépen fejezve ki magát, azt mondta, hogy mi katonasorsot vállaltunk és harcmezőn állunk, minden pillanatban készen a halálra is. Ez sem így van, gondoltam magamban. Senki, soha meg nem kérdezte egyikünktől se, hogy vállaljuk-e vagy sem?... Nem volt más választásunk, mint az, amire kényszeríttettünk…

Egy másik ismerősöm ugyanvalóst ellenkező nézetekkel tisztelt meg. Azt mondta, hogy az ő nézete szerint nem vagyunk méltók a történelmi időkhöz, amelyekhez szerencsénk van. Nem vagyunk elég kemények, ellenállók, harciasak és hősiesek. Az volna a felemelő és stílszerű, ha a kisebbségi sorkatona állandóan hörögve állana történelmi posztján, szétszórt hajával, véres homlokával és naponként meghalna a nemzeti igazságért. Igenis, úgy kell venni a helyzetet, hogy a kisebbségi sorsba jutott magyar önként vállalta misszióját, sőt erre kötelessége büszkének lennie, s természetes és elvárható tőle, hogy boldogan nyomorogjon és hősiesen pusztuljon el. Hiszen maholnap nem lehet rólatok egy tisztességes vezércikket írni, egy kiadósabb szónoklatot tartani, mondta megrovólag…

Hej, be nehéz kisebbségi magyarnak lenni! – morfondíroztam magamba keseregve. Csupa szégyenkezés a sorsunk: egyszer azért, mert hősöknek magasztalnak, máskor azért, mert gyávának bélyegeznek.” (Makkai Sándor: Hősiesség. Budapesti Hírlap, 1935. január 20.)

*

„Légy teljesen nyugodt, az ügy nem fog addig kipattanni, míg befejezetté nem válik. Baltazár püspökkel én ezt a legnagyobb diszkréció mellett közöltem, és ő megértette azt. Az ügy másik két beavatottja, Vásáry és Vay pedig szintén diszkrét emberek, és ki nem fog szivárogni a dologból semmi. A karból pedig senki sem tud semmit és nem is sejt. Az elmúlt napokban nálam járt Tavaszy Sándor. Vele is mindenről beszélgettünk, de erre még célzás sem történt…

Nagy örömmel várunk feleségemmel együtt a Méltóságos Asszonnyal Debrecenbe. [...] Vasárnap, a fél tízes gyorssal, este jöjjetek. Mi várunk Benneteket a vasútnál, s egyenesen hozzánk jösztök. Ott megszálltok s attól kezdve együtt lehetünk. Azért gondolok ilyen időbeosztásra, mert hétfőn délelőtt esetleg felkeresheted Baltazárt, akár találod itthon, akár nem, s amennyiben sikerül Vele találkoznod, megszorítod a kezét s nyugtázod Neki jóindulatát. Ez többet ér mindennél s Baltazár hálás az ilyen figyelmességekért.” (Varga Zsigmond – Makkai Sándorhoz. 1935. május 6.)

*

Konspiráció vagy csak diszkréció? Varga Zsigmond dékán, a debreceni egyetem Hittudományi karáról baráti missziója simítja elviselhetővé az új életre való nem könnyű áthangolódást. Még semmi sem teljesen biztos, a szándék viszont már igen… Barátok, ismerősök, hívek próbálnak közbelépni.

*

„...Az őrhely elhagyásának vádját sehogyse kerülhetnéd el. Lehet, hogy Erdélyt Erdélyen kívül is lehet szolgálni. De Te legjobban tudod, hogy ezzel az állásponttal mennyi irtózatos visszaélés történt! Hogy ez az álláspont hogy megnehezítette, milyen zsákutcába juttatta életérdekeinket! Mennyi erőt elszívott, és mennyi szélhámost ültetett pozícióba! Ha semmi egyéb, de az ezzel való töméntelen visszaélés is szerintem erkölcsileg lehetetlenné teszi egy Makkai Sándor számára, hogy ezt a megoldást válassza! Árva és elhagyott, szomorú erdélyi magyarságunknak nem olyanokra van szükségük, akik távolról és kívülről, de olyanokra, akik itt és most és belülről szolgálják őt.

Bárki hűtlen lehet az eszméhez. A vezér nem lehet az. Nem lehet az szerintem még akkor sem, ha néha kételkedik benne. Nem szabad annak lennie, ha néha elégtelennek érzi erejét! Gondolnia kell azokra, akik becsülték, akik szerették, falvak tömegeire, diákok ezreire, fiatal magyarok néma hűségére, akiknek hitét elvenni nem szabad (márpedig a távozás ezt jelentené!), akiknek hite magának az erdélyi magyar életakaratnak a hite. Ezt az életakaratot ekkora megrázkódtatásnak, ekkora katasztrofális kiábrándulásnak legkevésbé a vezér, legkevésbé Te teheted ki, és éppen ma. Ne teremts most kész helyzetet. A vezér felelőssége a hajóparancsnoké: a vezető hajóról utoljára ő távozik. Egy Makkai Sándortól ezt az erkölcsi példát mindig elvárják azok, akik szeretik, tisztelik, becsülik.” (Jancsó Béla – Makkai Sándorhoz. 1936. április 18.)

*

„Tudjuk mi jól, hogy voltak mások is, akik mint Makkai annak idején, magyar kötelességként hirdették az ittmaradást. Emlékszünk reá, micsoda űrt hagyott bennünk a költő [Áprily] távozása, ki legszebb versében azt írta, hogy »minket a hűség Krisztus-szege tart« idehaza Erdélyben.

Makkai Sándor egyszer egy igen mélyenszántó, nagyon iránymutató írást írt a Magunk revíziójáról. Vajon nem az volna-e Makkai Sándor írói és prédikátori missziójának a betetőzése, ha most revízió alá venné azt az elhatározását, hogy közülünk múltja megtagadásával eltávozzék?” (Tabéry Géza: És a kövek nem szólanak? [Nagyváradi] Szabadság, 1936. május 12.)

*

„Vajon kinek és minek az elmenetelét kell nekem itt még végignéznem? És kiben lehetek bizonyos?

Végeredményben milyen kevés vonzóereje van mégis ennek a nyomorult erdélyi földnek, ha legjobbjai mind el tudják hagyni. Micsoda átok van rajta, mert nem elég a reális magyarázatok tömege. Ez már szinte misztikus megátkozottság!” (Reményik Sándor – Áprily Lajoshoz. 1936. május 26.)

*

„Ma sokan törvényt ülnek Erdélyben Méltóságod lépése felett. A nemzet törvényei – melyek nevében teszik ezt – kegyetlenek; a nemzet önző, de fennmaradásának föltétele ez. Az ítélkezők a hitüket mentik, a kitartáshoz szükséges erejüket. Mi nem tudunk ítélkezni. Mégis küzdelemre kel bennünk Méltóságod személye iránti tiszteletünk a nemzet szabta paranccsal. Sok kínos töprengés után nem találtunk más utat, mint Méltóságodhoz fordulni és kérni válaszát az önmagunknak annyiszor föltett kérdésre: hogyan egyeztethető össze mindaz, amit Méltóságod az újonnan építendő Erdélyről vallott és hirdetett, mostani expatriáló lépésével, és hogyan lehet azt a sebet, amelyet méltóságod elhatározása az erdélyi magyar hivatástudaton és a helytállás parancsán ütött, meggyógyítani, hogy kisebbségi magyarságunk védekező harca és építő munkája zavartalanul továbbfolyhassék.” (A Hitel szerkesztői – Makkai Sándorhoz. 1936. május 30.)

*

„A búcsúleveled, melyet utóbb írtál, megrendítő hatást tett. Úgy intéztük, hogy azt Vásárhelyi [János: a Makkait váltó püspök] olvassa föl. Ő maga sem tudott meghatódás nélkül végigjutni rajta, és a könnyektől alig tudta befejezni. A közgyűlésen sokan sírtak. Egyetlen szempár sem maradt szárazon. Azért írom ezeket, hogy lásd, mennyire igazam volt abban, amit az itteni közhangulatról mondtam volt Neked.” (gróf Bánffy Miklós – Makkai Sándorhoz. 1936. VI. 30.)

*

„Levelem végéből Te azt vetted ki, hogy eszmei harcunkban a Te segítségedet nem akarjuk igénybe venni! Ezt én nem írtam, nem éreztem, nincs így!! Én azt írtam – esetleg nem elég jól fejezve ki magam –, hogy az elmeneteled körül támadt (vagy támasztott!) látszatok megnehezítik a mi (itt maradtak) további harcunkat eszméinkért (»eddigi közös eszméinkért vívott harcot« írtam, s nem »közös harcot«). Ez sajnos igaz, mindkét szélsőség oldaláról fegyvernek használják fel elmeneteled a transzilvanizmus ellen. De gondolhatod, hogy életem mai mélységében még inkább akarok becsületes és igazságos lenni. Már sejtem, hogy áldozat vagy, egy hibás és rothadó rendszeré, amelynek hibáit láttad. Erdélyi érdek, hogy ez kellő időben kiderüljön. S emellett felelősség szempontjából eltörpülnek azok az emberi gyengeségek, amiknek pedig szintén előkészítő része volt a tragédiádban. A teljes igazságnak ki kell derülnie, érzem. (Jancsó Béla – Makkai Sándorhoz. 1936. július 20.)

*

„Ezekről a kérdésekről senki sem beszél. A kivándorlás belső vagy külső okairól mindenki hallgat. Ez a hallgatás titkot takar. Még nem tudjuk, hogy egy lelki vagy pedig egy közéleti szakadék titkát.

Ezt a titkot, ezt a rejtélyt előbb vagy utóbb meg kell tudnia az erdélyi magyarságnak. Tudnia kell, hogy a kiürítésnek, végzetes szellemi meggyengítésének felelőssége kit és mennyiben terhel. Felelnie kell a kivándorolt Makkai Sándornak, felelniök kell mindazoknak, akik tudják. Az erdélyi magyar lelkiismeretnek tartoznak a számadással.

Míg ez a számadás meg nem történik, nincs helye a hátmögötti felelőtlen ítélgetéseknek sem az eltávozottal, sem a vele kapcsolatban álló közéleti tényezőkkel szemben.

Mikor lehull a rejtély lakatja és feltisztul a köd: akkor, de csak akkor nézhetünk igazán szembe kisebbségi életünk legdermesztőbb belső tényével, ítéletet csak akkor mondhatunk. Az erdélyi magyarság érdekében, erdélyi magyar lelkiismeret szerint akkor, de csak akkor ítéletet is mondunk.” (Jancsó Béla: A Makkai-rejtély. [Erdélyi] Fiatalok. 1936/II, nyári szám)

*

„Mindezek alapján én nem tudok egyebet tanácsolni neked ezzel a kérdéssel kapcsolatban, mint azt, hogy türelmesen várjuk meg az idő magyarázó távlatának feltisztulását, és az ítélkezést bízzuk reá a tévedhetetlen Bíróra, aki azt parancsolta: »Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!« Egyébként pedig, ha nem gondolkozunk romantikusan, hanem józanul, gyarló emberektől ne kívánjunk többet, mint amennyit elbírhatnak. Ha minden erdélyi magyar helytáll addig, amíg bírja, éppen eleget tett. … A helytállás és a hűség parancsának megszegése alatt talán mégis célszerű volna azt érteni, mikor valaki megtagadja nemzetét, és renegát lesz. Magyarországon sok százezer erdélyi ember él, és igen soknak az enyémnél sokkal kisebb oka volt reá, hogy elhagyja Erdélyt: én mégsem tartom egyiket sem renegátnak, ami őrültség volna. Ez a példa talán rávezet téged arra, hogy én mit gondolok a transzilvanizmus ítélkező formájáról.

Azonban, édes Béla, béke velünk! Ha, úgy látszik, eltávolodott álláspontokról és meggyőződésből is, de egyformán jót akarunk. Higgyünk ebben, és ne okozzunk egymásnak sebeket, melyek különben is csak bajt hoznak, a közre is.” (Makkai Sándor – Jancsó Bélához. 1936. július hó 30.)

*

„Én körülbelül két évvel az eltávozása előtt már megmondtam bizalmas baráti körben, hogy Makkai 1936-ban le fog mondani a püspöki hivataláról és Magyarországra távozik. A következő tények alapján alakult ki bennem ez a később valóra vált sejtés. A romániai református egyház új törvényeit megállapító zsinaton Makkai a püspökről szóló szakaszba fölvétette, hogy a püspök tízévi szolgálat után nyugalomba vonulhat a püspöki szolgálatból. Kisebbik fiát, Sándort, ő, a nagyon óvatos és az állam és a románság jó véleményére mindig sokat adó ember, magyarországi katonai iskolába íratta. Mindkét tény: fiának Magyarországon való tanulása és katonai iskolában való tanulása rendkívül kompromittáló lehet egy püspökre nézve. Ennek a szokatlan lépésnek egyetlen magyarázata lehet: előrelátás a jövőre, az új életformára, amelyre készül. Eladta a Donáth úti kis villáját és kertjét, amelyet annyi szeretettel és leleményességgel rendezett be maga, családja és íróbarátai számára. A villa árából öröklakást vásárolt Budapesten. Ugyanebben az időben szerződést kötött a budapesti Révai-céggel. Ennek értelmében havi 400 pengő fix fizetést kap a könyvkiadótól, ellenszolgáltatásul pedig minden műve először ott jelenik meg, és évente legalább egy könyvnek a kéziratát köteles a vállalat rendelkezésére bocsátani. Egyre több időt tölt Magyarországon. Nemcsak Budapesten, hanem Debrecenben is tart előadásokat.

Ezeket az egymással összefüggő jelenségeket nem lehetett másképpen magyarázni, csak úgy, hogy készül itthagyni Erdélyt, és az új életet Magyarországon akarja megkezdeni. A maga szempontjából tehát nem váratlanul hagyta itt Erdélyt. Mindent a legaprólékosabban előkészített a saját maga érdekeinek a világos szem előtt tartásával.

Makkai mint a maga sorsát, küldetését és a világ folyását élesen látó ember, előre megérezte, hogy az ő ideje Erdélyben eltelt; testi, szellemi erejéből már nem futja az itteni egyre súlyosbodó föladatok betöltésére. Már említettem, hogy az ő püspökségének a tíz éve az erdélyi kisebbségi élet legnyugodtabb szakasza.

Makkainak nem volt olyan természetes alkata, és nem voltak olyan kegyelmi ajándékai, amelyek őt alkalmassá tették volna az egyre nehezedő politikai kérdések közötti döntésekre. Sem hajlékony, sem simulékony ember nem volt. Inkább tört, mint hajlott; inkább akadt, mint simult. Nem volt benne kitartás ugyanazzal az üggyel hosszabban – újabb és újabb fázisokban – foglalkozni. Nem tudott várni, vagy valamit kivárni. Inkább volt próféta, tudós és író, mint körültekintő, sok mindennel számoló, higgadt és józan népvezető. A dolgokat nem a maguk adott valóságában, hanem a szellemi képükben, világnézetének a hálózatában szemlélte. Még nem ismerte föl, hogy a történelmi tények nem a mi történetfilozófiánknak a szempontjai szerint, hanem a maguk tőlünk független belső törvényszerűségük szerint igazodnak.

Ahogy Hitler előretörésével és étvágynövekedésével a közép-európai élet egyre nehezebb lett, ő egyre inkább érezte, hogy a növekvő feszültségek között nem tudja többé a maga tisztét lelkiismeretesen betölteni. Szerintem alkatából, küldetéséből és sorsából szervesen következett a püspöki tisztségből való megválása. Én akkor is, amikor mindenki elítélte és megkövezte ezért a lépéséért, azt mondottam, hogy tartom őt olyan jó hívő és felelős embernek, aki komoly belső ok nélkül nem hagyja el a püspöki székét. Az igazi nagy ember a maga korával együtt távozik. Nagy kegyelme az Istennek, hogy nem a halálba, hanem az új életformába.” (László Dezső: Makkai Sándor távozásáról. Kézirat, 1952.)

*

„Makkainak – már a Bánffy Miklóssal való szoros, baráti kapcsolatai miatt is – konfliktusai lehettek a Bethlen György vezetése alatt álló Országos Magyar Párttal... Ezek a konfliktusok bizonyára az egyházvezetésben is éreztették hatásukat (az erdélyi ref. egyházkerület főgondnokai között ui. mind Bánffyt, mind pedig Bethlen Györgyöt ott találjuk), így… azok hozzájárulhattak Makkai felőrlődéséhez.

Jancsó Béla megállapításának van tehát valóságalapja, de nem ad magyarázatot a »rejtély« lényegére: arra, hogy végül is mi késztette Makkait távozásra?

Ennek közvetlen kiváltó okait máshol kell keresnünk. Jakabffy Elemér kényszerű száműzetése idején vezetett Hátszegi naplójában megírja, hogy az 1950-ben – sok más erdélyi magyar arisztokratával, volt földbirtokossal együtt – szintén Hátszegre kerülő Bethlen György gróf elmesélte neki, hogy mint egyházkerületi főgondnoknak, tudomása volt arról, hogy Makkai Sándor anyósa kapcsolatban állott a román Siguranţával, és tájékoztatta azt a református egyház és a különféle egyházi intézmények bizalmas természetű magyarországi kapcsolatairól, beleértve az egyház pénzügyi támogatását is.

Makkai László [a volt püspök nagyobbik fia] a kérdéssel kapcsolatban elmondta, hogy édesapja ugyan soha nem beszélt vele erről a dologról, de ő azt elképzelhetőnek tartja. Nagyszülei elváltak, és a viszony nagyon feszült volt a család és az anyagi gondokkal küszködő elvált asszony között. A kolozsvári Király utcában lakó Makkai-család végül egy kis, udvari lakást biztosított számára. Innen valóban szemmel tarthatta a Makkai-házat, és minden „gyanús” látogatásról informálhatta a Siguranţát. A Siguranţa sokkal többet gyaníthatott mint puszta pénzügyi kapcsolatot (a különféle csatornákon keresztül Erdélybe áramló pénzügyi támogatást tulajdonképpen hallgatólagosan tudomásul vették, hiszen nem sokkal korábban ugyanezt tették a magyar hatóságok is a Bukarestből az erdélyi román intézményekhez áramló pénzek ügyében.). Lehetséges, hogy informátoruk révén Budapestről érkező magyar kormánymegbízottak, Bethlen István és Gömbös Gyula küldönceinek látogatásairól is értesültek.

Makkai Sándor 1914 óta tartott fenn baráti kapcsolatokat Bethlen Istvánnal. 1914–16-ban ugyanis a mezőségi Vajdakamaráson lelkészkedett, és a falu földesura – nemkülönben az erdélyi református egyházkerület főgondnoka – éppen Bethlen István volt (a Holttenger gróf Bádokyja). Az ő révén ismerkedett meg Gömbös Gyulával is, akit Bethlen 1916-ban magával vitt Vajdakamarásra. Makkai harmincas évekbeli állásfoglalásai világossá teszik, hogy Bethlen István liberális konzervativizmusával és Nyugat-barát külpolitikai orientációjával szemben, ebben az időszakban sokkal inkább Gömbös »radikálisabb« bel- és külpolitikai vonalával rokonszenvezett.

Végeredményben a román nacionalizmus egyre erősödő nyomásával egyidejűleg Magyarországon felcsillanni látszó remény késztethette őt – minden, mégoly nyomós empirikus oknál is inkább – távozásra. Az a meggyőződés, hogy az erdélyi magyarság sorsa csak az anyaország végre »jó kezekben lévő« sorsához kötve változtatható meg.

Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy Makkai valóban áldozat – de mindenekelőtt a saját illúzióinak az áldozata.” (Molnár Gusztáv jegyzete Jancsó Béla – Makkai Sándorhoz. 1936. július 20-i leveléhez)

*

És ez még csak a lemondás volt a püspöki címről. Az igazi bomba, amit azóta a sokat idézett „nem lehet” fémjelez, csak ezután következett…

*

[Nem lehet…] Makkai Sándor, püspöki székéről lemondva és Erdélyből távozva, ezzel a címmel közölte a budapesti Láthatár c. folyóiratban (1937/2) nagy visszhangot kiváltott cikkét, amelyben, összefoglalta nézeteit elhagyott kisebbségi közössége helyzetéről és jövőjéről. »... nem tudom elképzelni a kisebbségi életnek semmiféle emberhez méltó elrendezését - írta -, mert magát a kisebbségi „kategóriát” tartom emberhez méltatlannak és lelkileg lehetetlennek«. Szerinte az első világháborút lezáró békeszerződések »... minden következménye közül a kisebbségi kérdés az, amelyben legvilágosabban szemlélhetjük az egyetemes emberiség tragikus öngyilkossági kísérletét«, majd így folytatja: »... minél inkább telik az idő, a politikai megoldás útjába annál több és új akadály fog gördülni, […] a kérdés megoldásának igazi emberi lehetőségei: a belátás és a méltányosság is mindinkább háttérbe szorulnak«. Azt az »ábránd«-ot, »melyet a liberalizmus szelleme táplált« e kérdés megoldását illetően, »önmagában véve a legnagyobb hazugság«-nak látja, s úgy véli, hogy a jövő útja a nemzetek számára »emberi mivoltuk faji és történelmi sajátosságainak öntudatos kiművelése«, s hogy a »saját nemzeti géniuszának szárnyai alá menekülő« emberi lélek számára »a nacionalizmusnak ez a fellángolása most már a jövendőt alakító leghatalmasabb tényezővé vált«. Ebben a helyzetben - vonja le következtetését - »... az ember csak saját nemzeti közösségében érezheti és teheti magát emberré, [...] a nemzetekhez tartozó tömbök és egyének csak saját nemzetük szuverenitásának kötelékében találhatják meg az emberhez méltó élet lehetőségeit«. Szemben korábbi - a Magunk revíziójában is meghirdetett s a transzilvanizmus eszmei körében, a helikoni íróközösség tagjaként, sőt hangadó személyiségeként képviselt - felfogásával, amely egy »lelki magyarság« eszményében, az erdélyi múltra és örökségre épített magyar szellemiségben jelölte ki a célt, és a kisebbségi lét perspektíváját, most kijelenti: »... a magyar kisebbségi nemzetdarabok teljesen képtelenek az életre, még akkor is, hogyha az életösztön parancsára ezzel biztatják vagy hitegetik is magukat«. Majd így nyomatékosít: »... tény, hogy semmiféle kisebbségi közösségben a nemzeti élet igazi teljessége nem élhető. Ennek nem csak külső akadályai vannak, hanem belsők is: a kisebbség lelkületében lassanként előálló kényszerű torzulások és elszűkülések.« Végül így zárja le gondolatmenetét: »A kisebbségi sors nem politikai lehetetlenség, vagy legalábbis nem csak az, hanem erkölcsi lehetetlenség.« (Dávid Gyula: Nem lehet-vita, 1937-1938 / transindex.ro)

*

„A »nem lehet« kissé merev megállapításában nem értünk egyet a cikkíróval, mert ma is hiszünk abban – ez emberi és magyar kötelességünk –, hogy a nemzetek kölcsönös jóakaratával megtalálható az a sorsforma, amelyben az egyes nemzetrészek reményteljesebb életet élhetnek, s ez a sorsforma, ha nem is végleges megoldást jelent, de legalább enyhíti a mai elmérgesedett helyzetet, s lehetőséget nyújt egy véglegesen emberi és jó megoldásnak. Szeretnénk, ha a kisebbségi kérdés szakértői ezekre a megoldásokra a maguk részéről is fényt vetnének, hogy ezt a súlyos világkérdést leg- alább egy lépéssel előbbre vihessük a megoldás felé. Azt talán a Láthatárnak hangsúlyoznia sem kell, hogy mindig emberi és mindig békés megoldásokra gondol.” (Szerkesztőségi felvezető Makkai Sándor Nem lehet c. esszéjéhez. Láthatár, 1937/2.)

*

„Mindezek és az el nem mondottak pedig egyáltalán nem magát a kisebbséget vádolják, hanem ma még meg nem érett vádat emelnek annak a világnak a lelkiismerete ellen, amely elég könnyelmű vagy elég gonosz volt ahhoz, hogy egy nagy történelmi hivatást betöltött és Európa egyensúlyát biztosító nemzetet úgy dobáljon szét, hogy annak tagjai lassan, de biztosan elvérezzenek és szétmálljanak.

A kisebbségi sors nem politikai lehetetlenség, vagy legalábbis nemcsak az, hanem erkölcsi lehetetlenség.

A mi kisebbségi sorsba jutott véreink, idegen nacionalizmusok testében, legnemesebb életcéljuk szerint tétlenségre kárhoztatva, mellőzve, teljesen ártatlanul és méltatlanul lenézve, emberi méltóságukban szenvednek olyan kibeszélhetetlen sérelmet, amely a világtörténelem e legsötétebb korszakának valamikor rettenetes ítéletévé fog válni. (Makkai Sándor: Nem lehet. Láthatár, 1937/II.)

*

„...Az írás stílusa, az a biztos, erőteljes, gondolatkifejező stílus a Makkai Sándoré, ezé a nagy magyar íróé és gondolkozóé. Ebben semmi tévedés. Amit ír, arról nehéz elhinni, hogy ezek tényleg az ő mondanivalói.

A cikk a kisebbségi sorssal foglalkozik, és címe már magában foglalja a tartalmát és tendenciáját; Makkai arra a konklúzióra jut, hogy »a kisebbségi sors nem politikai lehetetlenség, vagy legalábbis nemcsak az, hanem erkölcsi lehetetlenség«. Kisebbségi sorsban egyszerűen nem lehet lenni és élni.

És ha mégis muszáj? – kérdezi erre valószínűleg mindenki. Akkor mit kell tenni, akkor mégis miként kell élni, mit kell cselekedni?

Erre azonban Makkai nem felel. De hát logikus is ez a hallgatás. Mert akinek az az álláspontja, és ezzel a problémát el is intézi, hogy a kisebbségi sors lehetetlenség, az természetesen nem is mondhatja meg, hogyha azonban mégis lehetséges, akkor hogyan lehetséges.

Bizony mondjuk: tényleg jobb többségi sorsban élni. Boldogabb végzet, ha valaki a saját állami és nemzeti szuverenitása alatt lélegzik, művelődik, alkot és boldogít. De annak, akit mégis kisebbségi fátumra rendelt a történelem vagy a vak véletlen, vagy a bekövetkezése az időknek, azt azzal útra bocsátani, hogy kisebbségi sorsban lenni politikai és erkölcsi lehetetlenség: nemcsak roppant pesszimista, hanem egyben igen kényelmes és defetista felfogás, és legkevésbé pászol ahhoz a férfiúhoz, aki már élt kisebbségi életet, és abból saját akaratából csaknem ugyanolyan előkelő többségi pozícióba eltávozott. Hiszen ha mindnyájan utánozhatnók ezt!

… Ha igaz volna az a tézis, hogy nemzeti szuverenitás hiányában a kisebbségi magyarság számára kulturális, szellemi, tehát emberi élet lehetetlenség, akkor a múlt számos tünete sehogysem volna megmagyarázható. Nemcsak az államhatalom nélküli cseh kultúra fennmaradása és virágzása, vagy a három részre szabdalt lengyel nemzet múlt századbeli fényes irodalma nem volna elképzelhető, de miként lehetne megérteni, hogy Erdélyben megszületett egy román nemzeti centrum anélkül, hogy magában a román királyságban román szellemi élet lett volna, mert hiszen ami volt, az szláv vagy görög volt. Hogy épült volna ki a balázsfalvi tudományos és irodalmi iskola…

...Amikor lesújtva olvassuk át újra és újra Makkai Sándor pesszimista írását és azt a vagy-vagyot, ami között természetesen egyetlen kisebbségi nemzet sem tud választani, azaz: hogy vagy ne legyen kisebbség, vagy ha van, akkor a kisebbség nem nemzet, és tagjai nem emberek többé – eszünkbe villámlik egy másik Makkai, aki 1929-ben kiadta nálunk a Mi utunk című könyvét, és 1931-ben megírta a Magunk revíziója című korszakos munkáját. Tudjuk, hogy azóta roppant változás állott be Makkai életében; kisebbségi magyarból többségi magyarrá emelkedett, de még ez a rendkívül nagy s átalakító változás sem magyarázhatja meg azt a tátongó eltérést, ami akkori művei és mostani „nem lehet”-je között ásít. Hogyan vált a realitás kegyetlen és kérlelhetetlen kimondójából a mostani minden lehetőséget megtagadó bíró, azt nálunk erősebb lélekelemzőnek kell megmagyaráznia. Mert ezután a cikk után a Magunk revízióját tűzbe kell hajítani, és félre kell dobni, pedig még nem is régen ezen az új erdélyi magyar nemzedék szellemi és politikai iskolázottsága haladt…

Makkai 1931-ben kisebbségi létében sem írhatott mást, mint amit legigazabb meggyőződése sugallt, és 1937-ben korlátlan véleménynyilvánítási szószékben sem hirdethet mást, mint amit hisz. De nekünk, akik mégis tovább is a kisebbségi sorsot járjuk, tovább is a Muszáj-Herkulesek szerepét kell betöltenünk. Nekünk lehetségessé kell tennünk mindazt, amit Makkai ma lehetetlenségnek kiált ki. Ha nem így tennénk, foghatnánk az ásót, hogy megássuk a sírt, hol nemzet süllyed el. De a nemzet nem akar elsüllyedni.” (Hegedűs Nándor: Megjegyzések. [Nagyváradi] Szabadság 1937. február 12.)

*

„Sajnos, nem tudtunk még hozzájutni Makkai Sándornak a budapesti Láthatár című kisebbségpolitikai szemlében megjelent cikkéhez, de elolvastuk Hegedűs Nándornak, a kitűnő közírónak a nagyváradi Szabadság című lapban írt cikkét, s így legalább idézetekből megismerkedhettünk Makkai Sándornak, a Magunk revíziója írójának új elméletével, amelynél kiábrándítóbbat, megdöbbentőbbet alig olvastunk kisebbségi életünk keserves két évtizedében. Nem akarjuk idézni a régi Makkait, aki 1931-ben még azt fejtegette, hogy nekünk, kisebbségeknek nemcsak az a rendeltetésünk, hogy itt maradtunk, hanem itt is kell maradnunk.” (Szász Endre: „Nem lehet?” Keleti Újság, 1937. február 13.)

*

„Sándor, ha én most férfi lennék, vagy legalábbis a nővéred, akkor most vennék egy kutyakorbácsot és fölmennék Sz[ász] E[ndré]-hez és nyilvánosan megverném, mint egy gazembert. És egy cseppet sem bánnám meg..., mert akkor legalább megkapta volna, amit megérdemelt! Ékes illusztrációja ez az alak a te írásodnak különben, igen, »nem lehet« élni, ha ilyen alakok rágják szét a becsületünket! Irtózatosan föl vagyok háborodva, mert ez egyszerűen aljasság, így hátba támadni valakit azért a tiszta becsületes szeretetért, amivel egy életen át szolgáltál és szolgálsz nekünk. Úgy vérzik a szívem, úgy fáj, hogy alig bírok lélegzeni...” (Pilder Mária [tanítónő, ref. diakonissza] – Makkai Sándorhoz. 1937. február 15.)

*

„Sorozatos támadások indultak meg Ön ellen a Láthatár cikkével kapcsolatosan a Keleti Újságban, a nagyváradi Szabadságban és a Déli Hírlapban. Két ilyen lapkivágást mellékelek és arra kérem, hogy reflektáljon rájuk postafordultával a Független Újságban…

Kérdéseim, amelyekre választ kérek, tehát ezek:

1. Ha »lehetetlen« a kisebbségi élet – amint én magam is azt hiszem, hogy az Ön értelmezésében valóban lehetetlen –, hogyan lehet mégis?

2. Mi volt a célja e cikknek megírásával, elvi problémát akart leszögezni, avagy politikailag is érinteni óhajtotta a mi problémánkat?

3. Nem talál-e ellentmondást a Magunk revíziója és a Láthatár cikke között? (Ligeti Ernő – Makkai Sándorhoz. 1937. február 15.)

*

„A világháború befejezése óta a magyar nemzetkisebbség nagyobb számban van mindenfelé, mint volt azelőtt. Csak népcsoportoknak a nemzetsorsa változott, és amint megmaradtak kisebbségi sorsban azok is, akik ma többségi nemzetéletet élnek, úgy meg fognak maradni a magyarok és velük mindazok a nemzetkisebbségek, melyek maguk nem adják fel az élethez való jogukat. Makkai egyszer már nyilatkozott, mióta nemzetkisebbségből nemzettöbbségivé lett. Azt sem köszöntük meg neki. Mostani cikkéért sem jár köszönet. Ő a szerinte erkölcsileg lehetetlen helyzetből átmentette magát egy más világba, ahol nem fenyegeti az általa nekünk megjósolt pusztulás. Nagyon kérjük, hagyjon békében – élni. Mert élni akarunk és élni fogunk, mert nem légüres térben mozgunk, mint Makkai, hanem az élet valóságai közepette szent élniakarással. (Vuchetich Endre: Nem lehet? Keleti Újság, 1937. február 13.)

*

„Makkai Sándor a kisebbségi gondolat körüli küzdelemben őrlődött fel, mikor most, nemcsak magára, de népére vonatkozólag is kitör belőle az örökösen elnyomott kiáltás: »Nem lehet«! Próbáltam minden erőmmel, próbáljátok minden erőtökkel, de nem lehet – mikor ezt ilyen ijesztően kimondja, vajon csak követ, átkot érdemel tőlünk, s nem lelkének és igéinek megvizsgálását is? Mi mehetett végbe abban a szívben, amíg eljutott odáig? Aki ezt vizsgálni, erre gondolni sem hajlandó, az tegye előbb saját szívére a kezét, és kérdezze meg önmagától, vajon nem kísérti-e őt is nap-nap után ez a sötét szó: nem lehet? Vajon nem kell-e erőszakkal visszafojtania szakadatlanul?” (Reményik Sándor: Lehet, mert kell. Ellenzék, 1937. február 17.)

*

A vita tanulmányozása, figyelmes nyomon követése közben alig lehet eldönteni, mi az igazán fontos: hogy valójában mit akar üzenni és kinek gesztusával és szövegével Makkai Sándor, vagy a mód, ahogy kiprovokálta kortársaiból, majd az utókorból is: ki mit gondol az ő felvetésével kapcsolatban? Néha az a benyomásom, szerencsésebb lett volna egyszerűen nevén nevezni a gyermeket – ahelyett, hogy a vitatkozók elbújjanak a kifejezések, a definíciók, a terminusok árnyas ágbogai mögött. A kérdéskötegben úgy is csak akkor látunk tisztán és összehangoltan, ha valamennyien ugyanazokat a szavakat használjuk és értjük. Hiába vetjük le magunkról a »kisebbség« elnevezést, s helyettesítjük mindenféle hirtelen tákolt, elmés szó-csinálmánnyal, amíg azok nem válnak egyetemesen elfogadottá, továbbra is csak a saját levünkben fövünk…

*

„Az egész cikk alapeszméje az, hogy nem politikai szempontból, hanem az általános humanizmus szempontjából nézi a kérdést. Innen nézve úgy látja, hogy az emberiség bizonyos néprészleteit a kisebbségi létbe való csoportosítással különös osztályozásba vonták. Olyan osztályozásba, mely az emberiség általános életvonalával nem egyezik, hanem állandó aláfokozást, elszűkítést, önrendelkezési csorbát és így állandóan az életszabadságok bizonyos hiányát jelenti. Ezzel szemben csak azok az emberek tudnak a humanizmusnak megfelelő életet élni, akik teljes nemzeti szabadságban élhetnek. Az ilyen nemzeti életteljességnek ma mindenütt megvan az uralkodó áramlata, egyedül a kisebbségi osztályozásba jutott népek maradnak ki ennek jótéteményéből. Ezt a kimaradást akarja állandóvá tenni a mostan nemzetközi jogilag érvényes kisebbségi osztályozás, az úgynevezett kisebbségi kategória. Ami hősiességet és erkölcsi elszántságot ezzel szemben a kisebbségi sorsban levők kifejtenek, az viszont állandó mégse tud lenni. Ez ellentétre eddig még politikai megoldást nem találtak, ellenben ahogy halad az idő, úgy szövevényesebb lesz éppen politikailag a kisebbségekre nézve a helyzet…

...Amit a kisebbségi kategorizálás ellen fölpanaszolt Makkai, azt már az európai nemzetiségek kongresszusa is magáévá tette. Ez a szervezet már megalakulásakor szóvá tette, vajon »kisebbségek« kongresszusának nevezze-e magát. Alapos megfontolás után a »kisebbségi« megjelölést azért hagyta el, mert ez számszerű alárendeltséget jelent, ami az általa képviselt néprészleteknek nem lehet örökös tulajdonsága. A »kisebbségek« fogalmát a világháború utáni nemzetközi szóhasználat alkotta, de tartalmára nézve ma sincs általánosan elfogadott megállapodás. Egyik felfogás szerint átmeneti állapotot jelent, másik szerint állandó létformát. Ez az ellentét is jelzi a kisebbségi kategória bizonytalanságát.

E fogalom létrejötte előtt az államvezető néptől különböző néprészleteknek »nemzetiség« volt a nevük. Sőt éppen mi közvetlen tudói lehetünk annak, hogy Iorga professzor is, a Román Nemzeti Párt is, a gyulafehérvári 1918. évi egyesülési határozat is a nemzetiségeket tudatosan »nemzetek«-nek, »együttlakó népek«-nek nevezte. Ezek a »kisebbség« fogalmán túlemelkedő elnevezések szintén azt az irányt fejezik ki, hogy a kisebbségi kategória örökös számszerűsége helyett a népek lelkiismerete, a népek erkölcse a kisebb néprészletek számára is nemzeti elismertetést akar. Erről van szó tulajdonképpen a Makkai megtámadott cikkében is.” (Paál Árpád: Félreértett írás. Magyar Lapok [Nagyvárad], 1937. február 18.)

*

„ Ha ezt a cikket bárki más írja, nincs semmi baj vele. A veszély nagysága is csökken, ha a tanulmány történetesen nem olyan folyóiratban lát napvilágot, amely bejár hozzánk is. Ítélete kísérteties, de még azok is hajlamosak elfogadni Makkai Sándor igazságát, akik a rákövetkező pillanatban ösztönösen visszariadnak tőle. Igaz, Széchenyi borúlátásával, igaz, Kosztolányi Dezső rekonstruálta egy ízben Széchenyinek baráti körben történt megnyilatkozását, amikor egy búskomor őrült szavaival megjátszotta nemzete tragédiáját. Wesselényi villogó szemekkel nézett rá és megragadta, Széchenyi körülnézett és azt mondotta: tréfáltam, próbára akartalak tenni benneteket. Valami ilyesmit vártunk Makkaitól is, amikor ránk olvassa az aiszkhüloszi végzetet. Tréfált. Keserű tréfával állunk szemben: nem lehet, hogy a Magunk revíziója szerzője komolyan higgye azt, amit mond…

Ki áll a Láthatár című lap tanulmánya mögött? Makkai áll, aki lemondott a püspökségről, mert rosszak voltak az idegei, és ahelyett, hogy vesződjék velünk, lement Debrecenbe egyetemi tanárnak. Az a Makkai áll, akit szökevénynek is tartottak, mert otthagyta a posztot. Nos, jó, nem szökevény. De, lám, milyen hamar visszanyerte teljes munkabírását, tervei vannak, újra dolgozik, munkásságát már honorálja a Corvin-koszorú. Melyik munkásságát? Azt, amit ideát folytatott, vagy amely ott kezdődik, és amelynek első jelensége a kisebbségi joglemondás és komor redőzetű nővére a szigorú totalitás? Ne vegye rossz néven Makkai tőlünk, akik tolmácsolói vagyunk az erdélyi közhangulatnak, ez mind ott áll, leskelődik, ólálkodik a cikk mögött. Ott áll Debrecen, a szabadelvűség városa, amelyet barnára fest a nyilaskeresztes felhő. Ott talán szükség van egy Makkai Sándorra, aki azt a bizonyos, sokat emlegetett, százszor megdalolt transzilván szabadelvűséget van hivatva átgyökeresíteni…

Mindenki, akinek sorsa itt elviselhetetlen, odaát azonban biztosított – menjen. Bűn visszatartani. De azok, akiknek megadatott, hogy itt kapjanak biztos kenyeret, azonfelül még vezetői is az erdélyi magyar kisebbségnek, kötelességük itt maradni. Hányan és hányan mentek el vezéregyéniségeink közül, akik részt vettek a kisebbségi

politikai harcban, és összeköttetéseik révén megjutalmaztattak. Ha mindenki megmozdítja összeköttetéseit, mi lesz az erdélyi magyarsággal?

Miután összeköttetéseik jórészt azoknak vannak, akik idehaza is az élen állottak és vezettek, legfőbb értelmiségi osztályunk fog hovatovább kivándorolni, és nem maradnak itt, csak az olyan magunkfajta szegénylegények, akik rezoníroznak jobbra-balra, nem az árral úsznak, hanem szemben az árral, és akik mindegyikénél van valami bibi, ami miatt nem ők részesülnek a kivándorlási kvótában. Mi legyünk hát – éppen mi legyünk – belehelyezkedve a Makkai Sándor-i lélekvilágba, akik őrizzük a Sipka-szorost, feltűzött szuronnyal, amíg el nem temet a hó bennünket?” (Ligeti Ernő: Kétféle felelősség. [Kolozsvári] Független Újság, 1937. február 20-27.)

*

A Ligeti-féle hang keménysége jelzi, hogy az erdélyi magyar közhangulat 1937 elején már túl volt első döbbenetén: a felháborodás intenzitását hangolgatja. A jó barátok már korábban elmondták a magukét – Makkai ex-püspök se hallgatott. A szembesített érvek és vélemények között ma is nehéz igazságot tenni. De vajon szükséges-e egyáltalán valamiféle igazságtevés?

[A Láthatár] „Szerkesztői – Csuka Zoltán és Fekete Lajos – valamikor a vajdasági kisded írócsoport élcsapatához tartoztak, melynek nagy érdemei voltak a bácskai homokkal és a bácskai borokkal a magyar szó és gondolat érdekében vívott egyenlőtlen küzdelemben. Évekkel ezelőtt a délszláv parancsuralom ráfeküdt minden érdemleges kisebbségi magyar megmozdulásra, és Csuka Zoltánéknak akarva, nem akarva környezetet kellett változtatniuk. Minden okuk meglett volna tehát, hogy Budapestre költözve az elfogultság szólamainak felerősítésén dolgozzanak, de a két fiatalember a kisebbségi sorstól megcsúfoltan és kiűzötten is magával vitte az otthon dédelgetett álmot: a dunavölgyi népek lelki megbékélésének eszméjét. Jó darabig pusztában elhangzó szó volt Budapesten a Láthatár szava, de idők és politikai divatok fordulása, másrészt pedig a lapnak és munkatársainak szívós munkája nemrégiben komoly reménységekkel kecsegtető állomáshoz érkezett. Délszláv és magyar vezető körök mind sűrűbb eszmecseréinek során a két állam szomszédi viszonya ma már majdnem a nyílt barátságig feljavult. Csuka Zoltán erre a Láthatár köré csoportosult kisded, de bátor csapattal megszervezte a délszláv írók budapesti estélyét, mely értékes állomás a két állam közötti viszony fokozatos javulásában…

Térjünk a lényegre.

Sebezhető sarka a Makkai világos és meggyőző erővel kibontott gondolatmenetének ott van, hogy bizonyos mai, efemer életjelenségeket véglegeseknek fog fel, sőt – ami még fájdalmasabb – ilyenekül üdvözöl. Ő e jelenségeket így nevezi: »a nemzeti öntudat új értelmű kivirágzása«. Mi pedig olvassuk a szavakat, és meghökkenve állunk e megfogalmazás előtt. Ismertünk egy Makkai Sándort, aki Ady Endre vallásossága és hazafiassága mellett tört kemény lándzsát. Tőle tanultunk egy fogalmat: lelki impérium. És szeretnők megkérdezni, mit ért a mai Makkai Sándor a nemzeti öntudat új értelmű kivirágzásán? Mi Bartók-dalokon láttuk Makkai jellegzetes szemüvegét elhomályosodni – és öreg székely balladák dallamain…

Vajon a Bartók-muzsika elszíntelenítő hazugság, csalárd képmutatás? Vajon elszíntelenítő hazugság annak elismerése, hogy impérium és szuverenitás nélkül is elképzelhetőnek tartunk egy emberi életet vagy egy néptömb közösségi életét a kölcsönös méltányosság és kölcsönös megbecsülés alapján? Igaza lehet Makkainak abban, hogy a kisebbségi kategória már önmagában lefokozó értékű, s mint ilyen, állandóan elviselhetetlen, de hol vagyon az megírva, hogy a kisebbségeknek okvetlenül és örökre másodrendű, sőt harmadrendű állampolgároknak kell lenniük? Ki meri állítani, hogy ez az új értelmű nemzeti kivirágzás holnap nem fog éppen úgy lehervadni, mint a »liberális ábránd« a békeszerződések részben jóhiszemű légkörének mesterséges lehűtése után…

Kár, hogy Makkai Sándor elveszítette a szívét a kisebbségi küzdelemre. Mi gyöngébbek vagyunk ma, sokkal gyöngébbek nála nélkül – nem a püspök nélkül, az ember nélkül –, és ő sem tudja még lélekben megújítani magát. Adja Isten, hogy kiheverje csalódásait, s fiatalon, frissen, ruganyosan és tettrekészen találkozhassunk ismét ama lelki impériumban. Szeretnők remélni, hogy a Láthatár kisebbségi munkaközösségében lesz akkor is, mikor ez a tevékeny szerkesztőségi gárda a román írók bemutatkozó estélyének megszervezése körül foglalatoskodik majd, mint nemrégiben a szerb írók érdekében tette.” (Szentimrei Jenő: Üzenet Makkai Sándornak. Brassói Lapok. 1937. február 21.)

*

„Bizonyos, hogy a mai, valóban emberhez és magyarhoz egyformán méltatlan helyzet megváltoztatására kell törekednie békés úton mindenkinek. De ha Te nem ismersz el kisebbségi kategóriát – viszont nem akarod a kétségtelenül háborúra vezető revíziót sem –, akkor mit kívánsz? Becsületes, emberhez, magyarhoz méltó rendezését az itteni magyarság életének a mai államkeretek között? Gondolom, erre célzol, s ebben egyek voltunk és vagyunk. Ebben az esetben azonban csak a kisebbség szót kell egyébbel helyettesíteni, a kérdés lényege ugyanaz marad. Te azonban mégis továbbmégy, mert cikkedben fejtegeted, hogy nemzeti életet mégis csak saját szuverén nemzeti államban tudsz elképzelni. Ez már egészen új gondolatod. Azért új, mert a mi egész transzilvanizmusunk az impérium megváltozása óta azon a sarktételen nyugodott, kimondva vagy ki nem mondva, hogy állam és nemzet nem szükségképpen egy, sőt a nemzet államtalan formája mélyebb, tisztultabb, bensőségesebb, keresztyénibb, etikaibb lehet, mint az állami, tehát politikai formája. Nem ezt hirdette vajon minden gondolatod és minden csepp véred, amíg közöttünk voltál? Nem találkoztunk-e vajon mi ketten és még sokan itthon ebben a gondolatban? Nem egyenesen tőled tanultuk-e ezt?…

Néha szinte úgy érzem, hogy Te egy csodálatos kerülő úton odajutottál, az események sötét torlaszain s a dolgok végzetes körforgásán keresztül, ahol én álltam az 1919–1920-as barikádon, a V.-versekkel. Én pedig megdöbbentően »lojálisnak« tűnök fel önmagamnak, pedig napról napra úgy háborodik fel a vérem minden csöppje egy-egy újabb, elevenünkbe vágó sérelem láttán…

Nem is annyira cikked mondanivalója, mint az árnyalás, a színezés, az imponderábiliák, a szavak és sorok félelmetes fluiduma. Megírtam annak idején versemet a két-egy bokorról, a kétnevű virágról, a borostyánról s az orgonáról. Lehet, sőt valószínű, hogy „az erdélyi akusztika és sugártörés más”. Ennél a különös akusztikánál fogva én úgy hallom, hogy Te már azt mondod: orgona.

Ha ugyanazt értjük alatta, végül is nem baj. Csak nekem - egy kicsit mégis lehangoló.” (Reményik Sándor – Makkai Sándorhoz. 1937. február 26.)

*

„Nem követhetem ezúttal Makkait e halált jósoló gondolatmenetében, csupán megjegyzem szerényen: nem mondható szerencsés dolognak, hogy egymás után a legkitűnőbb magyar szellemek, hol Szekfű Gyula, hol Németh László, hol Makkai Sándor prédikálnak valósággal halált a magyarság fejére. Az helyes, igazságos és vezető magyar intellektusokhoz méltó föladat, hogy letépjék a henye és hazug optimizmusnak fejlődést és virulást mosolygó lárváját a szenvedő, hivatástudatában is megrendült magyarság fonnyadó, tragikus arcáról. De ez csak félmegoldás: kell, hogy a magyarság szellemi legjobbjai rendületlenül tovább kutassák és valósággal hajszolják ebből a belső szellemi, erkölcsi, politikai csődből való kibontakozás útjait és eszközeit. Végre az mégsem természetes dolog, hogy mikor még ma is nyilvánvalóan mi vezetünk a Duna-völgyének népei között szellemi termésünk színvonalával, eredetiségével, belső gazdagságával: a nálunk szellemileg sokkal meddőbb egyéb dunai népekkel szemben gyáván megretiráljunk, és föladjuk a küzdelmet – nemesebb és messzebb, egyetemesebb célokért.

Egyszerűen nincsen igaza Makkai Sándornak az ő éjfekete pesszimizmusában. Én is pesszimista vagyok a közvetlen jelent illetőleg, de én a pesszimizmus igazi okait itt keresem és itt látom a csonka országban.” (Bajcsy-Zsilinszky Endre: Egy délután élményei. Magyarország, 1937. február 27.)

*

Németh László, Erdély-élményét anyaországi írótársaságban szűrte le, s nem véletlen, hogy az útirajza nyomán fellángolt elégedetlenség nem kímélte a delegációban részt vett fiatal Boldizsár Iván állásfoglalását sem (Erdély második Trianonja, Napkelet, 1935/11. sz.), aki így fogalmazott: „Erdély második »Trianonja« az elmúlt tizenöt év… Ez a tizenöt év nyomasztóbb és gyötrelmesebb, mert ezért csak magunkat, magunkat okolhatjuk… Hiszen a magyarság Erdélyben tizenöt esztendő alatt nem tett egyebet, mint szenvedett, várt és reménykedett. Várta, hogy valami csoda kiszabadítsa babiloni fogságából. A magyarság az elmúlt tizenöt év alatt mindig abból indult ki, amit szeretne, aminek lennie kellene, vagy ami volt, és csak a legritkább esetben abból, ami van. A mai végzetes állapoton pedig csak akkor lehet segíteni, ha a magyarság és vezetői minden cselekedetükben az adott helyzetből indulnak ki.” Felvetődik a kérdés: ha az erdélyi magyarság önépítkezése ennyire eltorzítva él az anyaország tudatában, akkor érdemes-e valóban a kínlódás? A muszáj-herkulesség?Mégis csak Makkainak volna igaza?

*

„Az írás nem azoknak szólt, akik kisebbségi sorsban élnek, hanem azoknak, akik ezt az életformát a szükség által nem parancsolt mértékben elszaporították. Egyelőre azonban nem a címzettekhez érkezett el, hanem eljutott azokhoz, akik közel húsz esztendeje vállalták és viselik a kisebbségi életsorsot, és most tanácstalanul kérdezik: hát lehetetlenségre vállalkoztunk és reménytelenségre kárhoztatva várjuk a véget? De az a válasz, amit erre a súlyos kérdésre ad a kisebbségi magyar lélek, olyan megnyugtató, annyira örvendetes, hogy ezért talán hálásak is lehetünk Makkai Sándornak, amiért ilyen nyíltan összefoglalta borúlátó szemléletét. Hálásak lehetünk, mert ezzel módot adott a kisebbségi magyar léleknek olyan megnyilatkozására, amely szerint, Makkai szavával élve, ha »légüres térben« a kisebbségi sors erkölcsi lehetetlenség, mégis az erkölcsi törvény mint magyar követelmény azt mondja, hogy ezt az életformát lehet hordozni, mert kell.” (Bertalan István: Felettünk az erdélyi csillagok. Budapesti Hírlap, 1937. február 28.)

*

„Az erdélyi magyarság roppant erősen reagált Makkai Sándor ez írására. Hiszen a cikk szerzője még nemrég ott volt közöttük, vezette őket, szellemileg és szervezetileg az elsők között is a legelsők egyikeként. Most a keserű szemrehányás szavai szállnak át a határon feléje, aki betegen távozott közülük, de aki – mondják panaszosan – azóta új munkateret vállalt. Csak nem azért hirdeti új igazságát, hogy újabb önmagát igazolja? – kérdik. Makkai Sándor végzett munkája és szándékai ezeket a vádakat bizonyára nem érdemlik meg – megrendítő és kétségbeejtő lenne, ha így volna –, de a tiszta lelkű és tiszta szavú költőbarát, Reményik Sándor sorai mégis válaszra várnak.” (Katona Jenő: Lehet – vagy nem lehet? Magyarság, 1937. március 5.)

*

„Mert nincs keservesebb dolog annál, mint amikor nem hiszünk abban, amiért küzdenünk kell. De ha lelkesedéssel megyünk bele a küzdelembe, csaknem százszázalékosan biztos már a győzelem. És bízni nem lehet egy ember személyében, mert az ember halandó és változékony. Mi lenne, ha a jövendőbe vetett hitünket egy emberhez kötnénk? Akkor már rég cél nélkül élnénk Erdélyben, ebben az országban, melynek rendeltetése ma még titokzatos, de amelynek van rendeltetése.

Már átéltünk egyszer egy nagy csalódást. Az, aki versben a helytállás parancsát hirdette, elhagyott, mert a költőt legyőzte az apa. Áprily Lajos elhagyott minket, mert erre bírta őt az a belátás, hogy fiainak, családjának ott kint jobb jövőt tud biztosítani. Makkai Sándor szintén elhagyott minket, mert úgy találta, hogy erkölcsileg és idegileg nem bírja tovább. Rendben van. Mások állanak helyükre. De »bálványunk«, törhetetlen élniakarásunk nem omlott össze eltávozásukkal. Mindenesetre nekünk is megvan a magunk nagy fájdalma, amikor azt látjuk, hogy azok, akik erősíteni tudták az ifjúságot arra a nagy küzdelemre, melyet jövőjéért kell megvívnia, elhagynak minket; mert szüksége van az erdélyi ifjúságnak támaszokra és vezetőkre, de bálványokra nem, ha ezek ingadozó emberek. Mert ezek előbb-utóbb leomlanak. Az erdélyi ifjúság már sok csalódáson ment keresztül, és már megtanulta azt, hogy ne bízzék túlságosan senkiben. Csak saját magában. Nem elbizakodottság akar ez lenni és nem gőg. Hanem csak egyszerű hit. Ha csakugyan van hitünk, akkor nem félünk: megmaradunk. Ha pedig nincs, akkor kár minden bálványozásért: leomlik a bálvány magától.” (Lőrinczi László: A bálványok leomlanak. Brassói Lapok, 1937. február 27.)

*

„Úgy érzem, hogy Makkai Sándor cikkét teljesen félreértették, és a vitát vele egészen más területre vitték át, mint amely területen mozgott a cikk akkor, amikor Makkai Sándor elvi fejtegetéseit, amelyek a világpolitikai helyzet és világpolitikai törekvések összefoglaló szempontjainak mérlegeléséből keletkeztek, a mindennapi politikai élet és éppen a mi kisebbségi életünk napi kérdéseinek körébe vonták bele. Makkai Sándor cikkében nem erről volt szó. Makkai Sándor arra a nagy veszedelemre mutatott rá, mely különösen a kisebbségi népekre nézve abból támad, ha a nemzeti kizárólagosság és türelmetlenség elve akadálytalanul érvényesül, mert az a kisebb népek létezésének erkölcsi és anyagi feltételeit semmisíti meg. Én azt hiszem, hogy Makkai Sándor világos látással megállapított következtetései valóban olyanok, ame- lyek kell hogy komoly megfontolásra, igazságának elismerésére indítsanak mindenkit, aki ezekkel a kérdésekkel a hívő keresztyén lélek felelősségének tudatával foglalkozik…

A nemzeti élet kérdésében való helyes állásfoglalásnak is egy próbája van, a szeretet. Ami a szeretet tiszta próbáját kiállja, az helyes, annak érvényesítését követelhetjük, ami ezzel ellenkezik, attól el kell állanunk, ha akármennyi előnyt is ígérne saját népünknek. A népünkért való munkára nézve is érvényes a krisztusi szeretetnek evangéliumi aranyszabálya: Amit akartok azért, hogy az emberek tiveletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal, mert ez törvény... Lehet, hogy ez az álláspont igen papos és nagyon egyszerű, de hiába, valamely fundamentumra mégiscsak kell építeni az emberiség, a nemzetek jövendő fejlődésének templomát, s ez a fundamentum, akármennyit okoskodunk, mégsem lehet más, csak a krisztusi szeretet. Makkai Sándor cikkében éppen azt állapította meg, hogy a nemzeti eszme kizárólagos és minden más szempontot mellőző érvényesülése alapján nem lesz lehetséges az élet, elsősorban nem lesz lehetséges a kisebb népek számára. Ő nem vont ki gyakorlati következtetéseket ebből a szempontból. Ha következtetést vonunk ki, akkor szerintem nem az lesz a helyes következtetés, amit többen megállapítottak, hogy le kell mondanunk az életről, hanem ellenkezőleg, éppen az a helyes következtetés, hogy a kisebb népeknek össze kell fogniok, és keresniük kell a kibontakozó világáramlatok veszedelmei között erőik összefogása, jogos törekvéseik kölcsönös, méltányos elismerése által saját létfeltételeinek biztosításának útját. Ebben a világáttekintésben a román és magyar nép nem hogy szemben állana egymással, hanem ellenkezőleg, a közös életérdek felismerése alapján egymás megértésére és egységes békítő összefogásra van utalva.” (Vásárhelyi János sajtónyilatkozata a Makkai-ügyről. Ellenzék, 1937. március 5.)

*

„...Az a megroppanás, amely Makkai Sándor egyéni életében kijövetelével bekövetkezett, nem következhetik be egy nemzetrész összességének életében, hiszen Széchenyi sokkal súlyosabb összeomlása sem a magyar nemzet összességének végső katasztrófáját jelentette. Az összesség részére tehát a kérdés nem zárulhat a »nem lehet« kimondásával, hanem inkább annak felvetésével, hogy miként lehet a további ilyen egyéni tragédiákat elkerülni, s intő példának mutassák fel a jószándékúak előtt, akik hisznek abban, hogy a kisebbségi sorskérdés akár ideiglenes, akár végleges megjavításával a kisebbségi nemzetrész életét és fejlődési lehetőségeit is meg lehessen javítani.” (Csuka Zoltán: Hogyan lehet? Láthatár, 1937/3.)

*

„Vannak kisebbségek. Ma Európában majd negyvenmillió ember él kisebbségi sorsban, s egyik se mondott le az életről. Minden kisebbség ragaszkodik az élethez, és legyen bárminő elnyomás alatt, tovább küzd a kisebbségi kérdésnek emberhez méltó megoldásáért. A kisebbségi sorsban élő magyarság kétségbeesett, de töretlen s nem ideig-óráig tartó elszántsággal harcol az életéért, és vallja: »Nekünk lehetségessé kell tennünk mindazt, amit Makkai ma lehetetlennek kiált ki. Ha nem így tennénk, foghatnánk az ásót, hogy megássuk a sírt, hol nemzet süllyed el. De a nemzet nem akar elsüllyedni.« A kisebbségi magyarság tehát élni akar. »Ez pedig első feltétele az élnitudásnak.«

Kisebbségek lesznek. Mindenképpen lesznek pedig Közép-Európában, hol lehetetlen az állami határoknak a nemzeti határokkal egybeeső megvonása, hol minden rendezésnél kikerülhetetlenül kell kisebbséginek maradnia valamely államban.

A kisebbségi sors tehát az élet bizonysága szerint lehetséges. Milliók élnek kisebbségi sorsban, kik nemcsak ragaszkodnak nemzetiségükhöz, nemcsak fenn akarják magukat tartani szent élniakarással, de az egymásra acsarkodó nemzetek közötti megértés kiépítését is munkálják. Épp ezért nem mondható emberhez méltatlannak a kisebbségi sors. Különösen pedig nem állíthatja ezt a »kisebbségi világhivatás« fogalmának hirdetője. Nem lehetetlen lelkileg sem a kisebbségi sors, amit a kisebbségek élniakarása és élnitudása magában bizonyít.” (Mi nem lehet? Láthatár, 1937/3.)

*

„A Makkai-ügy még zajlik. Örvendetes, hogy a hullámok nem tudnak lecsendesedni körülötte. Bizonyság ez amellett, hogy a kérdés, amelyhez Makkai hozzányúlt, eleven élet és sajgó seb ma Közép-Európa testén. Mindenki illetékesnek érzi magát a hozzászólásra. Mindenkinek van mondanivalója, mellyel a megoldás lehető módozatait vizsgálja, s önkéntelenül egy-egy lépéssel közelebb tolja magát a kérdést a valóban illetékesek érdeklődésének középpontjához. Lett légyen most már Makkai cikkének részben vagy egészben elvetendő az okfejtése, nem lehet elvitatni, hogy hasznos a vihar, melyet maga körül kavart…

»Dolgozom szorgalmasan, s dolgozom önérzettel. Lenyesik szárnyaimat, lábaimon járok, levágják lábaimat, kezeimen fogok járni, s ha ezeket is kiszakítják, hason fogok mászni; csak használhassak!«

Ha van kisebbségi világhivatás, és mi hisszük és valljuk, hogy van, annak vezércsillagául keresve sem találhatnánk alkalmasabbat Széchenyi [fenti] mondatánál. A magunk itthoni politikai és társadalmi életében számtalanszor tapasztalhattuk, milyen jótékony kiegyensúlyozó hatása volt olykor valamely közéleti kérdés megoldásánál a kisebbségek puszta jelenlétének. Nem lehet kétséges, hogy világviszonylatban is ez a súlyos, de felemelő szépségű hivatás jutott ki a kisebbségi kategória számára. S ha pillanatnyilag itt-ott elhanyagolható mennyiségként kezelik is a kisebbségeket, ez csak a szélsőséges áramlatok ösztönös védekezése a saját lelkiismeretük lázadozásai ellen. Mérleg nem képzelhető el nyelv nélkül, és úgy rendeltetett, hogy mi legyünk Európában a mérleg nyelve. Bizonyos, hogy ebben a szerepkörben egyéni önérzetünket, érzékenységünket sok méltatlan bántás fogja érni, de éppen ez a körülmény teszi életünket érzékenyebbé, hasznosabbá és szükségesebbé azokénál, akik a politikai főhatalmat a kellő felelősségérzet nélkül birtokolják.” (Szentimrei Jenő: Lehet, vagy nem lehet? Brassói Lapok, 1937. március 21.)

*

„Nagy hiba volt, vagy nagy hiba volna Makkainak a budapesti Láthatárban megjelent Nem lehet című cikkét személyi vonatkozások hánytorgatásával vagy a cikk rejtett célzatosságának szemszögéből vizsgálni. Ez a cikk elsősorban bizonyos tételek kijelentését s ezekből vont elvi következtetéseket tartalmaz. Ha hívek akarunk lenni ahhoz az »etikai elszántsághoz«, melynek »állandóságáról beszélni naiv optimizmus lenne« Makkai szerint, akkor ezt a cikket csupán az elvi igazság kedvéért szabad vitatnunk. Mert csak így derülhet ki, hogy Makkai tévedett-e, s ha tévedett, miben volt mégis igaza.

Kénytelen vagyok megállapítani, hogy Makkainak elvi síkon mozgó cikke ismét összevéti a gyakorlatot az elmélettel. Mert lehetséges, hogy nemsokára egész Európában általános lesz a faji uralom, de ez még mindig nem jelenti a faji vagy nemzeti kizárólagosság alapján bekövetkezett tények elvi helyességét. Én a magam részéről például szívesen állítanám szembe Makkai eme felfogásával Krisztus Urunk evangéliumát, mely tudvalevően minden néphez szól, faji, nemzeti vagy történelmi megkülönböztetés nélkül. Elvi szempontból tehát a krisztusi törvény vagy a humanizmus álláspontja magasabb rendű és követésre méltóbb, mint a fajelmélet számtalan változata. Így hát elvileg ez az »új értelmű kivirágzás és megteljesedés« semmit sem bizonyít.

Kétségtelen, hogy mindazok a súlyos nehézségek fennállnak, amelyeket Makkai a kisebbségi élet tehertételeiként jelöl meg. Mindezek valóban hozzájárulnak a kisebbségi életnek a többségi nemzet életétől való megkülönböztetéséhez. De az is kétségtelen, hogy mindezek a nehézségek még nem elégségesek a biztos nemzethalál előidézéséhez. Ha ez így volna, ma már nem volnának lengyelek, finnek és különösképpen nem volnának zsidók..” (I. Szemlér Ferenc: Elvek és törvények. Hitel. 1937/I)

*

„Mi idelent, Közép-Európa délkeleti csücskében évek óta minden rendelkezésünkre álló eszközzel, tollal és tettekkel, védtük a kisebbségi népek kulturális és gazdasági érdekeit, és nem egyszer kitettük magunkat esetleges retorzióknak. Higgyék el Magyarországon, hogy veszélyes kezd lenni az a játék, amit a nyilasoknak és egyéb szélsőséges elemeknek szabadon engedélyeznek, és ez a játék végeredményben az utódállamokban élő magyarok helyzetét fogja megnehezíteni.

Aki nem hiszi el, olvassa el Gyárfás Elemér magyar szenátor e héten elhangzott beszédét, amelyben rámutatott a hitleri fajelmélet nagy igazságtalanságaira. Pedig Gyárfás Elemér tősgyökeres magyar családból származik és nem áll a »zsidók zsoldjában«”. (Orich Viktor: Magyarország nyilaskeresztesei csak az utódállamok kisebbségeinek ártanak. Banat-i Futár, 1937. III. 28.)

*

„A szabadságban élő államférfiak rá se gondolnak, hogy azzal a »kisebbségi« fogalommal tulajdonképpen az örök leszavaztatás sorsát adták egy-egy népcsoport számára. Az örök ráutalást, hogy amennyiben tagjai egyénileg egyenlők akarnak lenni, akkor adják föl népiségüket, s csatlakozzanak a többséghez. Még azzal a látszatigazsággal is megterhelik ezt a fogalmat, hogy az megfelel a demokratikus követelményeknek, hiszen a demokrácia elve a többség érvényesülése. Ennyi fogalomzavarba takarva persze mind nehezebben látható meg az az igazi igazság, hogy az illető »kisebbség« külön népegyéniség is, melyet éppúgy nem szabad elnyomni, mint ahogy egy kisebb lakosságú államot nem szabad a nagyobbnak elnyomnia. A fokozott emberlét, a »nép« jelentőségének a számbavétele marad el, mikor a kisebbségi kategóriát akarják alkalmazni a nyelvi, faji, vallási és történelmi különbségű embercsoportokra.

Ha már eljutottunk odáig, hogy az egyes egyén szolgaságát, jogtalanságát, örökös alárendeltségét és az élete fölötti hatalomtalanságát embertelennek és erkölcstelennek tartjuk, éppúgy rá kell jönnünk arra is, hogy egy népet se lehet ilyen embertelen és erkölcstelen kategorizálásba összeszorítani.

Akik különben Erdélyben most vitába szálltak Makkaival, felhozták a múltbeli nemzetiségi küzdelmeket s azok eredményességeit. Ezzel akarták bizonyítani, hogy: »Ugye, lehet élni a kisebbségi kategóriában?« Ez a bizonyítási módszer is teljes fogalomzavar és ismeretlenség a különböző kategóriák iránt. A múltbeli »nemzetiségek«-nek több volt a kollektív joga, mint a mai »kisebbségek«-nek. A »nemzetiség« szóban is egy »nemzethez hasonló« embercsoport állandóságát ismerték el. A középkorból átöröklött formák között az ilyen embercsoportoknak még területi jogai is voltak, s legalább egyházi életükben olyan önkormányzatuk, ami világi társadalmukat is folyton összetartotta. Magyarországon már helyenként egyötödrészes arányuknak is nyelvi jogok jártak ki, Ausztriában nemzeti csoportonkint vehettek részt az országgyűlési választásokban. Lehet bírálni, hogy mi hiányzott még ebből az állapotból a teljesebb népi szabadságig. Azonban az is bizonyos, hogy ez a bírálható és hiányos nemzetiségi jog is több volt, mint a mai kisebbségi kategória, mely semmi kollektivitásra nem ad se elismerést, se kilátást.” (Dr. Paál Árpád: Lehet-e megoldása a »kisebbségi« kérdésnek? Láthatár, 1937/4)

*

„A Makkai-cikket meg kellett írni. Arra éppoly nagy szükség volt, mint a rá érkezett »tárgyilagos« válaszokra, hogy végre ott is és itt is, de főképpen kisebbségi helyzetünkben tisztán lássunk. Részünkről a cikk hallgatólagos tudomásulvételét tartottam volna a legszerencsésebb magatartásnak. Örvendenünk kellett volna, hogy Makkai ismét az erős, egészséges, lélekben és felfogásban régi Makkai, a mi erdélyi Makkaink, súlyos helyzetünket nemcsak ismerő, hanem most is elismerő Makkai.

Ne tévedjünk, és ne felejtsük, csak az élet változott meg csúnyán körülöttünk, és őrjítő mélységei felé vágtatva rohan nap nap után. Makkai ezt látta meg, ezért jajdult fel, mint mindenkor, most is elsőnek. A viszonyok változtak meg, és változnak egyre sodróbb iramban. Mindenki jól látja, hogy nem az aranykorszak felé haladunk. Ezt valakinek oda kellett végre kiáltania a maga halálos komolyságában a világ lelkiismerete felé. Ez nem más, mint kisebbségi öngyilkosság.

Gondolkozom, vajon mi lett volna, ha Makkai pontosan az ellenkezőjét állítja annak, amit állít. Ha azt írja: lehet. Értsétek meg, a kisebbségi kérdés politikailag és erkölcsileg egyaránt: lehet. Én túl vagyok a határon, de, íme, visszakiáltom felétek: a kisebbségi élet politikailag és erkölcsileg egyaránt – lehet. Bizonyos, hogy a felgyűlt méreg még nagyobb erővel zúdult volna feléje.

Régi és új Makkai nincs, csak az, akinek ma is Erdélyben nyargal minden gondolata, rajta van most is szeme féltő tekintete. Én úgy látom, hogy ő most is egészen az, aki volt. Csak a világ lett más és gonoszabb. Én úgy hiszem, nekünk jobb és neki fájóbb, hogy nincs közöttünk. A »kell« még akkor sem életkategória, ha a »muszáj« kényszerűségével nehezedik is reánk.

Vallom, hogy Makkai írása nem nekünk van címezve.” (Dávid Gyula: Értsük meg Makkai Sándort. Kiáltó szó, 1937/4.)

*

„...Lényegében mi a Makkai Sándor Nem lehet c. írása? Sokan tanulmánynak nevezik. Ez a megállapítás nem felel meg az írás lényegének. Egy kérdést feldolgozó tanulmánynak elengedhetetlen feltétele a tárgy körébe vágó adatok feldolgozása, rendezése és mindenekfelett az azokból megállapított ítéletek indokolása. Makkai nem sorol fel adatokat, jóformán nem ad semmi rendszert, és egyáltalán nem indokol, csupán megállapít. Megállapításai meglehetős rapszodikus rendben, ill. rendetlenségben következnek egymás után. Makkai Sándor írása nem tanulmány, akik Makkai Sándor gondos és alapos tanulmányait ismerik, állításomat minden bizonnyal alátámasztják. Ha nem tanulmány, akkor minden bizonnyal újságcikk, valami olyan vezércikkféle – vélik mások. De ezzel a felfogással szemben is tagadó álláspontra kell helyezkednünk. Tartalmában, megállapításaiban súlyosabb ítéleteket hordoz, mint egy könnyebb fajsúlyú, napi szenzációéhséget kielégíteni akaró újságcikk vagy vezércikk. Én nyugodt lélekkel mertem a címben elégiának, azaz gyászdalnak minősíteni ezt az írást, gyászdal a kisebbségek felett – prózában. Ezzel azt akarom jelezni, hogy a Makkai Sándor írása lírai alkotás. Ez természetesen semmit nem von le annak értékéből, sőt ez az egyetlen beállítás, amelyből igazi értékei felismerhetők. Makkai Sándor adott lelki összetétele csodálatos keveréke a történetfilozófusnak, lírikusnak és pedagógusnak. Ebben az írásában az írásmű, az elégia tartalmát a történetfilozófus adja, de a feldolgozást a lírikus végzi. Elégiájában a történelem egyik megrendítő fejezete felett filozófiai eszmélkedést folytat, a filozófus éppen csak hogy meglátja a tények egy bizonyos összefüggését, de nem kutat tovább, nem hasonlít össze, nem mérlegel, nem keres ellenérveket, hanem elhallgat, és átadja a szót a lírikusnak, aki a filozófus által megsejtett lehetőségeket továbbnőtteti, abszolutizálja és uralkodóvá teszi.

Makkai egy történetfilozófiai megállapításból indul ki, de mielőtt mint filozófus tovább vizsgálódna, átadja a szót a lírikusnak. Ebből a magatartásból következik az a lírailag igen értékes magatartása, hogy relatív tényeket abszolutizál. Ez amennyiben megbocsátható egy lírikusnak, éppen annyira elítélendő a történetfilozófusnál. A történetfilozófus, pláne a keresztyén történetfilozófus mindennél jobban tudja, hogy a történelemben nincsenek abszolút kategóriák és abszolút megállapítások.” (László Dezső Kommentár Makkai Sándor kisebbségekről írt elégiájához. Kiáltó Szó, 1937/4.)

*

„A kisebbségi életnek lassan pusztító mérge az örökös nosztalgikus visszaemlékezés. Le kell számolni a tényekkel, el kell fogadni az adottságokat és a kisebbségi életet a tények szerint; az adottságokban kell berendezkedni. Mostanában azt vitatják, hogy a kisebbségi jogvédelmi intézkedéseknek eredeti elgondolása tulajdonképpen az volt, hogy a kisebbségi jogvédelem a beolvasztás eszköze legyen. Azt hisszük azonban, hogy ma már senki nem gondol arra, hogy akármilyen formában is megpróbálja bárhol, bármifajta kisebbségi népnek a beolvasztását, mert elég sok példa igazolja, hogy egy-egy embert lehet beolvasztani, de egy népet nem lehet lelkében átformálni. Az írek, a baszkok, a flamandok eléggé messze jutottak el a beolvadásban, és ki merné tagadni, hogy még mindig vannak írek, baszkok és flamandok. A tények tanították meg Európát, hogy ez az évszázados, sokszor a mai időkben elképzelhetetlen kegyetlen eszközökkel végrehajtott beolvasztási munka hiábavaló fáradtság volt. Mert nem lehet. Ezt igazán nem lehet.” (Havas Károly: Mi lehet és mi nem lehet? Kalangya [Újvidék], 1937. okt.)

*

„A Nem lehet vita mérlege: a keserű csalódás kifejezése és a cikk belső ellentmondásainak kimutatása egyfelől, de a legkülönbözőbb kiindulású elutasítások egyhangúságában mégis egységes kisebbségi öntudat és életakarat nyilatkozott meg, amelynek kiváltása némileg ellensúlyozza azokat a pozitív károkat, amiket a Makkai hitet ölő gondolatmenete okozott a lelkekben.” (Jancsó Béla: A „Nem lehet” vita margójára. [Erdélyi] Fiatalok, 1937/II.)

*

„A többség éppen olyan végzetes kategória, mint a kisebbség. Közöttük nem az értékek harca és kicserélődése folyik, hanem a nagyobb nyerserő és hatalom jogán az életnek olyan kisajátítása, amely a kisebbséget éppen értékeiben lefokozni, embermivoltában tétlenségre kárhoztatni, ezáltal sajátos öntudatában, szellemiségében elpusztítani törekszik. Az életből való kizárás tempója lehet fokozatos, lehet brutálisan gyors, de a lényegen ez mit sem változtat. A kisebbség előtt nem a beolvadás, hanem az elsorvadás fenyegető, egzisztenciális veszélye meredezik. Bármennyire őslakosság legyen is egy kisebbség azon a földön, ahol élni kényszerül, bármennyi szállal fűződjék is annak természeti és történeti valóságához, tehát bármennyire jogosult volna is azt a földet otthonának nevezni, az egzisztenciális igazság mégis az, hogy azon a földön egy többség által képviselt más nemzeti egzisztencia önmegvalósítása kezdődött, melyből ő ki van rekesztve, s mivel a saját nemzeti egzisztenciájának megélésében az élet lehetőségeitől szintén meg van fosztva, idegenné válik a saját otthonában. A kisebbségi kategória egész embertelensége éppen abban lesz nyilvánvalóvá, hogy idegenségre kárhoztatja a nemzettömböt a saját ősi földjén, mert az emberrélétel útját ott többé nem ő szabja meg, s nem az ő természete és szelleme, vagyis egzisztenciája többé az, ami ott érvényesül...” (Makkai Sándor: Nemzet és kisebbség. Budapest, 1939. Kir. Magy. Egyetemi Nyomda)

*

„Makkai – mint ismeretes – a kisebbségi kérdés megoldhatatlanságát, a kisebbségi léthelyzet politikai és erkölcsi lehetetlenségét deklarálta – drasztikus, sodró erejű szavakban. Mi itt most azt próbáljuk megérteni, mit jelentett Makkai Sándor számára a tagadás mögött meghúzódó bizonyosság: »a nemzeti öntudat soha nem ismert újértelmű kivirágzása és megteljesedése«. A »hazug« liberalizmus világkorszakának diadalmas túlhaladása. A nemzet mint politikai impérium.

Tudománnyal és fegyverrel című, 1939 február-márciusában írt könyvének Nemzetnevelés, politika, iskola című bevezető fejezetében Makkai ezeket írja: »A liberális humanizmus és individualizmus nevelési szelleme tiltakozott az ellen, hogy a nevelés ügyét döntően politikumnak lehessen minősíteni. (…) Nem ismert tehát el – az általános humánumon és egyéni létérdeken felülálló – olyan parancsoló hatalmat, amely a maga egzisztenciális valóságából, egyetlen létérdekéből következőleg a nevelést a saját önmegvalósító tevékenységévé tehetné. Röviden: nem ismerte el, hogy a nevelés az öncélú nemzeti egzisztencia kizárólagos ügye.« (8–9.)

Öncélú nemzeti egzisztencia – íme a bűvszó, amelynek nevében bármire rámondható: ez egzisztenciális, azaz nemzeti ügy, s mint ilyen csakis a »létpolitika« tárgya lehet. »Az ítélet fellebbezhetetlenül áll: vagy egységes nemzeti létérdek és értékelés s ez alapon egységes nemzetnevelői célkitűzés fogja áthatni a politikát, mely véget vet minden álparlamentarizmusnak, pártharcnak és pártérdeknek, egyszóval a politizálásnak, vagy az önálló állami és nemzeti élet látszatának kínos-keserves játéka közben mind lelkileg és szellemileg, mind fajilag, gazdaságilag és jogilag szolgasorba süllyedünk és megsemmisülünk.« (10.)

Nincs mit szépíteni a dolgot: Makkai az olasz ifjúságnak »feledhetetlen gesztussal puskát és könyvet mutató« Mussolinit tekintette példaképének (14.), és »a katonai szellem és életrend uralomrajuttatásá”-tól (16.), a »16. életévtől a 60. életévig tartó hadkötelezettség«-től (25.) a »polgári életforma helyébe a katonai életformát« (37.) állító eltökéltségtől várta a magyarság sorsának jobbrafordulását. A nyílt parancsuralmi rendszer, a diktatúra ugyan nem felel meg a »természetes meggyőződésében engedelmes és fegyelmezett magyar katonaember«-nek (38.), a gyerekeket és ifjakat minden héten 5 napig az iskola, egy napig a Hitler-Jugend és csak egy napig a család gondjaira bízó, kizárólag »a vér, a faj összetartó erejére építő« hitlerizmust »sohase lehetne magyarrá tenni« (44; 186.) – a cél mégis világos és félreérthetetlen: egy olyan »arányosított és irányított társadalom«, egy olyan »nemzeti társadalom« megteremtése, amely »szükség esetén a legmesszebbmenő szankciók alkalmazásá«-tól sem riad vissza, hogy akaratát minden egyes magyarral

szemben érvényesítse (78.). Ebben »a magyar nemzeti közösségben mint egzisztenciális valóságban benne van a világ és a humánum egésze« (94.), ebben a felfogásban »a magyar történelem önmagában világtörténelem… azaz, belőle kitekintve minden emberileg fontos történés gyökeréig lehet eljutni« (135.).

Megdöbbentő és – tudom, hogy egy volt püspök és aktív teológiai professzor esetében különösen súlyos a szó, mégis kimondom: – mélységesen keresztyénietlen szavak.” (Molnár Gusztáv: Az összetartozás szabadsága. Utóirat a Nem lehet-vitához. A Nem lehet. A kisebbségi sors vitája. Limes könyvek. Héttorony Könyvkiadó, 1989.)

*

Az 1980-as évek közepétől fölerősödő, Erdélyből Magyarországra irányuló kivándorlási hullám időszerűvé tette, hogy a szerkesztők (Cseke Péter, Molnár Gusztáv) a Nem lehet kötet anyagát megbeszéljék a Limes-körben, amely 1985-87 között működött illegális értelmiségi műhelyként, Molnár Gusztáv kezdeményezésére. A megbeszélést azonban keresztülhúzta az a tény, hogy a kör tagjait időközben sorozatos hatósági megfélemlítés érte.

*

„Korábban soha nem éreztem annyira fojtogatónak, bénítónak a nyilvánosság hiányát, mint a 89-es fordulat előtti években. A helyzetfelismerés, illetve a helyzetmódosítás tudatosításához, az értelmiség hatékony önvizsgálatához oly nélkülözhetetlen közeg megteremtésére pedig, úgy tűnt, semmi esélyünk. Különösen az Ellenpontok felszámolása és a Limes-kör – idő előtti – szétesése után. És akkor ennek a cselekvésképtelennek ítélt időben megszületett a második romániai magyar szamizdat lap [a Kiáltó Szó-ról van szó] – Balázs Sándor szerkesztésében, amelynek tényleges és potenciális munkatársai aztán kötetnyi kézirattal bővítették a Nem lehet vita magunkra vonatkoztatott értelmezésének anyagát.

Elsőként maga Balázs Sándor »szólt hozzá« a rendkívül időszerűvé vált témához, de nem csak a kolozsvári műhely dolgozott (Bende-Farkas Ágnes, Bende-Farkas Sándor, Cs. Gyimesi Éva, Kozma Zsolt, Tóth Sándor), hanem a bukaresti (Szilágyi N. Sándor), a háromszéki (Biró Béla, Bogdán László, Fábián Ernő, Farkas Árpád, Salat Levente) és a partiumi (András Gusztáv, Jakabffy Tamás, Kereskényi Sándor, Láng Zsolt, Széplaki Kálmán, Visky András, Visky Ferenc) is. Marosvásárhelyre is küldtünk volt kéziratot (Kacsó Máriának köszönhetően, aki kellő példányban újragépelte a Nem lehet anyagát…)

Öncélú vállalkozás lett volna? A Kiáltó Szó szamizdat-nyilvánossága persze kevés volt a társadalmi cselekvés hatékonyságához. Egy majdani kötetben való megjelenés esélye sem jelentett ilyen értelemben írásra serkentő távlatot. Másról (és talán többről) volt szó. Az ötven évvel korábbi kisebbségi létparadoxon-vitával való ismerkedés 1987-1988 folyamán jó alkalmat nyújtott a romániai magyar értelmiség egy részének (a fentebb említett nevek önmagukban is minősítik, hogy töredék volta ellenére nem akármilyen részének) arra, hogy akkori helyzetünket átgondolva céltudatosan készüljön az elkerülhetetlen romániai fordulat (a Kiáltó Szó szóhasználatában már így szerepelt) utáni évekre.

A virulens európai nacionalizmusok tömegfertőzése idején készültek az 1937-es erdélyi válaszok, emberhez méltatlan kisebbségi helyzetben – az emberi méltóságot visszaállító európai szabadságeszmények megvalósulásának reményében. A virulens romániai nacionalizmus tömegfertőzése idején születtek meg az 1987-es, 1988-as reagálások, amikor már sejtettük: sorsunk kedvező fordulása egyedül a nagyhatalmi változások függvénye; ám azt is tudni lehetett, hogy ami ezután következik, abba nekünk is lesz beleszólásunk. Volt is, de nem sokáig… Jött – előre megtervezett forgatókönyv szerint? - Marosvásárhely fekete márciusa, s ezzel kezdetét vette a békés önszervező, társadalomépítő munkába kezdett romániai magyarság tartós önvédelemre szorítása. S a 89 előtt önként távozottakat és kényszerűségből menekülteket az exodus útjára lépők újabb – és nem is akármilyen létszámú – csapata követte.

Történelmi kataklizmák idején, úgy tűnik, elháríthatatlan jelenség ez. De a túlélés után újra meg újra szembe kell néznünk a tudatos jövőépítés következményeivel/lehetőségeivel. S ha így vizsgálódunk, nem lehet mindent a külső körülményekre, a diktatúra idején »kézben tartott« többségi nacionalizmuson is túltevő »szélsőséges« jelenségekre hárítani. Azok az erdélyi magyar fiatalok, akik ma a távozás mellett döntenek, nem bíznak eléggé a mi kisebbségi társadalmunk önszervező és jövőteremtő erejében. Vajon megtettük-e azt, ami tőlünk telhető?” (Cseke Péter: Előszó a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál megjelent Lehet – nem lehet? Kisebbségi létértelmezések 1937-1987 c. kötethez)

*

A Lehet – nem lehet? kötet fogadtatása meglepően visszhangtalanra sikerült. Az 1995-ös megjelenésre majd csak 1997-es – fanyalgónak, elutasítónak tűnő – reagálások jelentkeztek, nem túl nagy számban.

„1996 novemberében, úgy gondolom, mindenki előtt világos, hogy az anyaföldet elhagyni nem annyira szokatlan dolog és égbekiáltó bűn, mint egykor hittük. Ma már úgy jövünk-megyünk, mintha mindenütt otthon lennénk. Életünk normális kerékvágásban kezd döcögni – ott élünk, ahol élni szeretnénk, olyan körülmények között, amilyeneket mi választunk meg magunknak.

Tekintsünk most el a tulajdonképpen nagyon fontos, ám ebben a kérdéskörben mégis másodlagos szerepet játszó adminisztratív és anyagi dolgoktól, és arra a következtetésre jutunk majd, hogy voltaképpen ott élhetünk, ahol éppen kedvünk tartja. Aki pedig nem ott él, ahol akar, hanem valami ködös elv nevében megnyomorítja önmagát, és a vértanú sok esetben igen hálás szerepét játssza, az magára vessen.

Ezt az önpusztító elvet Makkai Sándor fogalmazta meg. Mondhatjuk persze, hogy már »benne volt a levegőben«, csak le kellett írni, ám a tény így is tény marad: a püspök kivándorolt, és mert tettét meg kellett magyaráznia, hát írt egy cikket arról, miért nem lehet kisebbségként élni. Az ideológia Prokrusztész-ágyához akarta igazítani tettét, és ez a kísérlet, mint mindig, most is balul sült el, hatalmas csetepatét okozva.

Hamis Makkai válasza, mert hiszen lehet kisebbségiként élni – az emberiség nagyon nagy része, mint Szilágyi N. Sándor kiváló tanulmányából, a Levél egy kivándorolni készülő értelmiségihez címűből (1. 131-171. o.) megtudom, kisebbségiként tengeti életét. Makkai válasza persze főleg azért hamis, mert önmagát akarja megmenteni e válasz által, s a reagálások helyenkénti durvasága érthető, mivel a Nem lehet kétségbevonja a kisebbségben élők létezését, sőt, szerzője teker egyet a dolgon, és önmagát teszi meg erkölcsi mércévé: ő meglátta ennek az életformának a buktatóit, és a lassú és értelmetlen halál elől arra az egy helyre menekült, ahol még tehet valamit a magyarságért.

Akik válaszoltak neki, azok is többnyire ideológiai alapon álltak, vagyis megmagyarázták, hogy miért kell itthon maradniuk.” (Demény Péter: Egy vita nekrológja. Lehet – nem lehet. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1995. Látó, 1997/2)

*

„ Az 1987–88-as ankét résztvevői joggal érezhették, hogy – mint Cs. Gyímesi Éva megállapította – a régi vita tulajdonképpen »befejezetlen dráma«, amelynek szereplőivé az új nemzedékek tagjai váltak. Sőt, a rájuk osztott szerep terhe sokkal súlyosabb a régieknél, hisz a körülmények azóta csak romlottak. Mindennél beszédesebben jellemző erre a folyamatra az a körülmény, hogy míg 1937-ben nyíltan lehetett vitázni a kisebbségi lét lehetőségeiről, értelméről stb., a pártállami zsarnokuralomban egy ilyen eszmecserét csak a szigorú konspiráció szabályainak betartásával lehetett – a nyilvánosság kizárásával – megszervezni.

A régi dráma új szereplői fájdalmasan (némelyikük rezignáltan) élték meg, hogy az ellehetlenülés, az értelemvesztés a mélypont felé tart. A magyar – identitásőrző – intézmények teljes felszámolása már-már visszafordíthatatlannak tűnő leépülést indított el. Erről árulkodik az a több hozzászólásban is jelentkező felfogás, amely szerint az atomizálódás, a bomlás olyan arányú lett, hogy immár bármilyen közösségi elköteleződést vagy feladatvállalást korszerűtlennek, feleslegesnek kell minősíteni. A totalitarizmussá torzított kollektivizmus elleni – teljesen érthető – lázadás az egyéni szabadság s a jogos önérvényesítés lobogója alatt tagadta meg a helytállás, az ittmaradás követelményét.

Az egyén sorsformáló döntéseinek abszolút szabadsághangoztató, egyébként már útipoggyászaikat csomagoló (főként fiatalabb) hozzászólók arra is hivatkoztak, hogy a helytállás, a népszolgálat stb. értékei erkölcsileg elkoptak. Elhasználódtak, kiürültek a letűnt évek során, mert gyakran elit-szerepek és előjogok, különféle kompromisszumok álcázására, igazolására szolgáltak. Ama nihil tehát, amelynek kialakulását a bírálók annak idején Makkai számlájára írtak, tovább terjedt. A létrejött, növekvő légüres térben, újabb csalódások hatására igazán nem volt könnyű az ittmaradók dolga. Mélyen jellemző és fájdalmas, hogy 1995 tavaszán kelt utóiratában, amelyet az 1987 júliusában papírra vetett hozzászólásának kiegészítéseként fogalmazott meg, Cs. Gyímesi Éva a következőket jelentette ki: »... ami ma is itt tart engem: esztelen döntés egy helyzet közepette, amelyben az egyetlen – valamikor még – ´racionálisnak vélt´ motivációm is megingott.«

Az 1987–88-as ankét egy valóban határhelyzetbe jutott népcsoport és értelmiség mély válságáról tanúskodik. Ez a krízis átfogó volt; szorításába került mind a hétköznapi lét, mind a hagyományos értékskála, amely addig – búvópatakként időnként előbukkanva – a túlélést támogatta…

Figyelmet érdemel, hogy 1995 áprilisában kelt utóiratában Bende-Farkas Ágnes kijelenti, hogy véleménye nyolc év elteltével sem változott.

Ez a vélemény, noha sokak nézeteit fejezte ki, nem volt egyeduralkodó. Az ankét másik fiatal résztvevője, Jakabffy Tamás, noha világosan látja, hogy a maradás mellett döntők »mérhetetlen szellemi hátrányra« ítéltetnek, s csak a jogfosztás, a vegetálás vár rájuk, mégis vállalja »az utóvédharc teoretikusainak« a szerepét (99. 1.). Tudatában van annak is, hogy »a lehet – nem lehet szembeállítás mélyén az egyéni egzisztencia és a társadalmiság-igény ütközése« alapmotívumként húzódik meg. Ezért számára »Erdély már nemcsak országrész, nemcsak haza, hanem állandóan aktuális döntéshelyzet.« (107. 1.)

Az erdélyi döntéskényszerben – szerencsére – mások is az ittmaradást választották. Balázs Sándor, a Kiáltó szó szerkesztője nyilván az utóbbiak közé tartozott, s opcióját a bölcselet regisztereiben magyarázta meg. Ő nem vitatja a Nem lehet-ben felsorolt tényeket, ám jogosan mutatott rá arra, hogy Makkai a rossz konkrétumokat általánosította. Az erdélyi magyar kisebbségi helyzet valóban emberhez méltatlannak minősíthető, de ez nem jelenti azt, hogy ilyen körülmények között szükségszerűen el kellene veszítenünk méltóságunkat. A képtelenség világában is lehet emberi módon, értelmesen élni és küzdeni. Ő a régi vitából Szentimrei Jenő bizonyos derűlátást kifejező véleményét idézi fel, és főként Reményik Sándor »lehet, mert kell«-jére hivatkozik, amelyben »erkölcsi kategorikus imperativus«-t lát (52. 1.)

Eme morális parancs újrafogalmazóját – a fiatal évjáratokhoz tartozó – Szilágyi N. Sándorban találjuk meg, aki az ankétban Levél egy kivándorolni készülő értelmiséghez című írásával szerepel… (Gáll Ernő: Fórum / A „Makkai-dosszié” viszontagságai. Látó, 1996/7)

*

„Fontos könyvet jelentetett meg a Mentor Kiadó, olyan könyvet, amelynek fel kellett volna kavarnia közéletünket – ám tulajdonképpen a könyv visszhangtalan maradt.

A kérdések tehát adottak: miért fontos ez a könyv, illetve miért maradt visszhangtalan.

Amikor Makkai püspök áttelepül Magyarországra, és lépését a Nem lehet-tel magyarázza, az itthon maradottak látványos gyorsasággal és elkötelezettséggel válaszolnak neki. 1987-ben, amikor az ún. új exodus a romániai magyar értelmiség ezreit sodorja az anyaországba, az ötven esztendős évfordulót kihasználva, ismét sokan elmondják, mi több, a bőrükkel játszva megírják gondolataikat az ittmaradás kérdéséről. Végül a könyv megjelenésének évében, 1995-ben legtöbbjük ismét kézbe veszi 87-es szövegét, és újra szembesíti magát a kérdéssel: lehet-e élni itt, vagy nem lehet?

Azt mondtam, fontos könyv – igen, mindenképpen az, jóllehet a könyv felvetette alapkérdés (lehet – nem lehet?) megtévesztő, álságos dilemma, ám a kötet egybegyűjtött írásaiból kialakított sajátos forma személyes és konkrét életanyagot hordoz, egyetlen pillanatra sem szakad el a térség tapasztalati valóságától, történelmi, politikai és kulturális függőségeitől, erkölcsétől és egyszeri élettörténeteitől – az ábrázoltak hitelességét félelem és ravasz számítás, őszinte önostorozás és hiú magamutogatás lélektani fordulataival teszi megalapozottá. Azt szeretném ily módon jelezni, hogy annak ellenére, hogy az írások java része bölcseleti eszközökkel érvel, az olvasó nem erre figyel; befogadói érzékenységével ellentétes irányokba fordul.

A hozzászólók valóban érzik a szerep fontosságát, érzik annak fontosságát, hogy a felelevenített kérdéshez miképpen viszonyulnak. Mindannyian érzik, valószínűleg felismerik a kérdés hamisságát, ám érzik, ösztönösen vagy tudatosan, mennyire meghatározó a nekik szegzett kérdés – elnézést a szóért – „lereagálása”.

Nagyon nehéz megítélni ezeket a szövegeket, hiszen kényszer alatt születtek (a lereagálás kényszere alatt), ráadásul erkölcsi passepartout-kkal rendelkeznek, amelyek illetlenné tesznek mindenféle esztétizáló, filozofálgató fintorgást – semmiféle hiteles esztétikai módszerünk nincsen a másik ember erkölcseinek megítélésére.

Van, aki el akar menni, tehát hozzászólásával saját lépését akarja megindokolni, van, akinek visszautasították kitelepedési kérelmét, s a letargiáját igyekszik valamiféle vigasszal magáról leseperni, van, aki rettenetesen fél, ezért úgy fogalmaz, hogy így is, meg úgy is értelmezhető legyen, van, akit felkértek, de nem szólt hozzá, van, aki a változás reményében, és a minden mindegy vakmerőségével kitárja keblét, van, aki indulatait nem tudja visszafogni, és pálcát tör a demoralizáló hisztériák fölött, mint amilyen Makkai non possumusa is, van, aki igyekszik az egészről tudomást sem venni, van, aki Istennél keres megoldást, van, aki Istennel sem akar kiegyezni.

Az írások nem adnak választ a kérdésre, az írások a kérdéshez való erkölcsi viszonyulást tárják elénk.

Ezek a viszonyulások valóban izgalmas témát szolgáltatnak, és ezért válik e könyv fontossá. A kinyilatkoztatások aligha hosszú életűek, de a kinyilatkoztatások mögött viaskodó ember nem csupán a lélekbúvárok előtt érdekes anyag.

Amikor a fentiek során megpróbáltuk indokolni, hogy miért tartjuk fontosnak ezt a könyvet, tulajdonképpen választ adtunk a bevezető második kérdésére is: miért maradt mégis visszhangtalan. Azokat a dolgokat, amelyeket annak idején reménytelen és szőrszálhasogató vitákban sem lehetett megfogalmazni, ma magától értetődően, hosszadalmas indoklás nélkül ki lehet mondani.” (Mikola Péter [Láng Zsolt]: Érdemes – nem érdemes? Egy vita utóéletei. Látó, 1997/2.)

*

Krízishelyzetekben, sokszor az a látszat, hogy a kimondható dolgok egyben megoldással is kecsegtetnek. A Nem lehet-vita mintha többszörösen cáfolná a látszatot is: az azóta életerőssé vált, sok tisztázó kutatáson edződött kisebbségtudomány ugyanolyan tehetetlenül áll a kollektív kisebbségi jog általános kodifikálása előtt, mint száz esztendővel ezelőtt. Az időről időre történő „kibeszélések” mintha mégsem vezettek kézzelfogható eredményhez: a földrajzi, néprajzi, történelmi és kulturális helyzetek, jellegzeteségek annyira különböznek egymástól, hogy külön kulcsokra van szükség megoldásukhoz – s a három évtizedenként egymást felváltó nemzedékek legtöbbször csak saját problémáikra keresik az érvényes és konkrét választ. Az pedig, mert mindegyre más és más tartalmú ugyanaz a kérdés, mindegyre, késik...

*

„Ha egyáltalán lehet értelmiségi felelősségről értekezni, Szilágyi N. Sándor »levelé«-t e felelősség emelkedett szellemű megnyilvánulásaként könyvelhetjük el. A »levélíró« új, hiteles tartalommal telíti a népszolgálatot, a kisebbségi írástudó kötelességét hangoztató – mások által már elparentált – fogalmakat... Arra figyelmeztet, hogy Makkai »non possumusa« óta egyfolytában számtalan kisebbség él a földgolyón. A világon 3000 nyelv létezik, állam viszont még 200 sincs. A kisebbségi lét lehetetlenségét posztuláló Makkai-féle elmélet tehát – gyanús. Demoralizáló hatása viszont napjainkig bomlaszt, és sokakban a menekülést motiválja.”(Gáll Ernő: Fórum / A „Makkai-dosszié” viszontagságai. Látó, 1996/7)

*

„Egyszóval kishitű lettél, barátom.

S ha jól meggondolom, nem csodálkozom rajta. Mikor az egyre sűrűsödő megélhetési gondok már szusszanásnyi időt sem engednek a kikapcsolódásra; mikor már torkig vagy vele, hogy bárhová mégy, bárkivel állsz szóba, a beszédtéma mindig ugyanaz, úgyannyira, hogy sokszor már nem is tudod, hogy sorstársad a maga baját panaszolja-e, vagy a tiedet; mikor nap mint nap újabb meg újabb aggasztó híreket hallasz az anyanyelvű oktatás nyesegetéséről, állás nélkül maradt tanárokról, elutasított útlevélkérvényekről, jó szándékú, becsületes emberek zaklatásáról, nemzetiségi intézmények megszüntetéséről vagy szűkebb korlátok közé szorításáról; mikor a szavakat immár következetesen eredeti jelentésükkel ellentétes értelemben használó, fülledt demagógiával átitatott újságot kinyitva románul látod viszont lakóhelyed nemrég még magyarul írott nevét, s elgondolkozol rajta, hogy vajon a tied is-e még ez a falu, ez a város, ahol eddig a leginkább otthon voltál, vagy csak lakhatsz benne, és örvendj, hogy egyáltalán benne lakhatsz; mikor újszülött gyermeked nevét sem választhatod meg kedvedre, hanem csak olyat adhatsz neki, hogy lehessen románul beírni az anyakönyvbe, nehogy bizonytalanságban maradj afelől, hogy az előrelátó gondoskodás milyen nemzetiségűnek szánja; mikor utcán, járművön, boltban, munkahelyen a naponta hallott hivatalos propaganda szomorú következményeképpen egyre gyakrabban adják értésedre, hogy anyanyelved zavarólag hat a jelenlevőkre, s hogy – furcsa ellentétben azzal, amit rádióban, tévében, sajtóban, gyűléseken már többrendbélileg elmagyaráztak neked, hogy tudniillik nálunk nemzetiségi kérdés mint olyan nincs is – igenis nemzetisége van még a kenyérnek is, amit eszel (sőt eleszel): nem csodálom, ha egyszer csak elfog a kishitűség, és te is kimondod, a magad számára végérvényesen, amit annak idején (nem tudom, benne élni milyen, de mindenesetre innen nézve egészen bizalomkeltő helyzetben) a szintén eltávozó Makkai Sándor református püspök: Nem lehet. Hiába minden, a kisebbségi helyzet lényegénél fogva olyan, hogy ezt jól megoldani nem lehet, akármilyen lenne is az államalkotó többség magatartása, mivel maga a kisebbségi létforma az, ami emberhez méltatlan.

Nem tudom, te kigyötrődtél-e magadból egy ilyen mutatós „elméletet” kishitűséged indoklására. Ha nem, most talán kapva kapsz rajta. Vigyázz azonban, mert ha ama gyönyörűen megírt cikk csillogó felszíne mögé nézel, csalódnod kell: maga a teória egészében véve legalábbis gyanús. Hiszen folytassuk csak a gondolatmenetet, és lássuk, mi következik belőle! Következik először is az, hogy a jelenleg több mint ötmilliárd lelket számláló emberiségnek, nem számoltam utána, hányad része, de mindenesetre jókora része ilyen szempontból reménytelenül emberhez méltatlan létformában él. Gondolj csak bele: a világon szerényen számítva van vagy 3000 nyelv, ország viszont még 200 sincs. Ne restelld ezt a két számot összehasonlítani, legjobb, ha kivonod egyiket a másikból. Tudom, hogy ez így csak durván szemlélteti, mit is akarok itt mondani, s ha ezt komolyan akarnánk elemezni, tovább kellene árnyalnunk a képet, de a lényegen az sem szépítene sokat, mert akkor még az is kiderülne, ami számunkra amúgy is nyilvánvaló, hogy ráadásul az országhatárok és a nyelvi határok általában nem esnek egybe, és lehetetlen is lenne, hogy valaha is egybeessenek. Ha mármost elfogadnánk, hogy emberhez méltó létformában csakis azok élhetnek, akik nyelvi-etnikai-nemzeti szempontból valamely államalkotó nemzethez tartoznak, és az illető nemzet államában laknak, akkor az emberiségnek akkora részét kellene ilyen értelemben eleve és elvileg jóvátehetetlenül emberhez méltatlan helyzetben élőnek tekintenünk, és főleg: a világ nyelveinek akkora hányadát kellene elmarasztalnunk mint e méltatlan helyzet makacs továbbéltetőjét, hogy akkor már sokkal elfogadhatóbbnak (hogy úgy mondjam: emberhez méltóbbnak!) látszik arra gyanakodni, hogy alkalmasint bajok vannak itt magával az elméleti magyarázkodással. De lehet innen tovább is menni, mert következnek ám ebből még egyéb furcsaságok is. Az, hogy „emberhez méltatlan létforma”, rendkívül súlyos dolog, úgyannyira, hogy megszüntetését bármilyen forradalom programjába iktathatja. Az ilyen helyzetben élő egyén számára tehát adódik belőle egy megkerülhetetlen imperatívusz: az tudniillik, hogy ebből mielőbb meg kell szabadulni, bármi áron is. Az egyik mód erre – amelyet magad is választottál –, hogy költözzék át egy másik országba, ha van egyáltalán olyan ország. Ha nincs, akkor egyetlen útja marad: sürgősen, céltudatosan beolvadni az államalkotó nemzetbe. Ezt az alternatívát kellene hogy válasszuk mi is, itthon maradók, mert hiszen mindnyájan mégsem mehetünk el, ezt magad is jól tudod. Az emberi méltóságra a Makkai-féle formában hivatkozó elmélet alapján tehát nemcsak a ti eltávozásotokat lehetne kedvezőleg értékelni, hanem a legdurvább módszerű asszimilációs programot is. Márpedig nekem az előbbi sem nagyon tetszik mint megoldás, az utóbbi meg éppenséggel nagyon nem tetszik, és merem hinni: nemcsak azért, mert hogy én nem akarok innen elmenni sehová.” (Szilágyi N. Sándor: Levél egy kivándorolni készülő értelmiségihez [1988]. In: Lehet – nem lehet? Kisebbségi létértelmezések 1937-1987. Mentor Kiadó, 1995)

*

„Lehet tehát vagy sem? Trianon után a harmadik nemzedék is felnőtt, ideje lenne esetleg új horizontokat nyitni a kérdés értelmezései számára. Lehetséges kiindulópontként álljanak itt Benke-Farkas Ágnes zárósorai: »Igen hamar rá kellett jönnöm, hogy nőként, erdélyiként, kelet-európaiként vagy akár nyelvészként valamilyen közösség számára mindig kisebbséginek fogok számítani, miközben sohasem tudhatom, ki az, aki számára én vagyok az arrogáns többségi.«” (Bende-Farkas Ágnes: Eszmények hálójában. In: Lehet – nem lehet? Kisebbségi létértelmezések 1937-1987. Mentor Kiadó, 1995) (Daróczi Enikő: Kisebbségi létértelmezések. Alföld, 1997/3.)

*

És, gondolom, emlékszünk még, hogy létezett aztán egy 2004 decemberi (szerencsétlen) népszavazás is, amely a maga módján ismét csak valami olyasmit üzent a szétszakított magyarságnak, hogy – „megpróbáltuk, de sajnos...”

Vagy mégis? Az összeállítást záró Ablonczy idézet a tanulságok értelmezéséről és levonásáról árulkodik.

*

„1989 júliusában Okos Márton és Juhos Gábor az erdélyi magyarság végzetes sorsát képviselve, párizsi zarándoklatát Strasbourgban megszakította, s az Európa Tanács 270 tagja felállva tapsolta a fiatalokat. Ám a Fidesz képviselője, Kakuk György pökhendien azt kopácsolta a nemzetközi fórumon, hogy jobb lett volna, ha otthon maradnak, és az ellenállást szervezik. Kakuk György ugyan kiszállt a fészekből, ám szelleme jó időre még tartósodott. Hüledeztem 1991 decemberében is, amikor Antall József kormánya külügyi delegációjának bukaresti útját Németh Zsolt az országgyűlésben támadta. A magyar delegáció a gyulafehérvári népgyűlés dolgában hagyott szigorú memorandumot Iliescu asztalán, merthogy az államelnök nem volt hajlandó átvenni. Parlamenti keménykedésével Németh Zsolt voltaképp Iliescut védte. Talán más politikára hangszerelt a fiatalok pártja? Az együttműködés jegyében a nyári bálványosi tanácskozásokkal igazolva a magyar–román kapcsolatok új korszakát? Azóta tizenöt nyár, fél emberöltő telt el, s tizenöt román fiatal nem gyűlt abba csapatba, amely tartósan és távlatosan a bálványosi gondolat képviselője volna a román közéletben.” (Ablonczy László: „Új helyzetet, korszerűt, tisztát!”. Levél Görömbei Andrásnak. 2005. január 12. https://kisebbsegkutato.tk.mta.hu/kettosallampolgarsag/tanulmanyok/hitel_kulonszam.pdf)

Összeállította: Cseke Gábor