I. A Nagyalföldtől a Westernig

Minden műfajkísérlet különös. Ez is. Ami itt következik, nem irodalmi, hanem politikatudományi műfajkísérlet. Három részből áll. Az első egy összehasonlító érdekkutatás, amely a pártállam végnapjait öleli föl. A második a koalíció korszakának pártosodási viszonyait írja le, a harmadik pedig europaizálódásunk mai esélyeit veszi szemügyre. A három írást csakis a történeti összefüggések és az időrend köti össze. Minden további összefüggés csupán a képzelet és a véletlen terméke.

A kutatásra kiválasztott három megye (ezen belül a három megyeközpont és a megye egy „kontrollvárosa”) az érdekek vizsgálata és az érdekszerveződések mechanizmusa szempontjából igen változékonynak mutatkozott az elmúlt másfél-két esztendő alatt. A területi apparátusok és érdekcsoportok legfőbb érdeke ezidő szerint a térnyerés, a kompetenciák megszerzése illetve megtartása, vagyis az életbenmaradás volt. A helyi-területi érdekekről ezért jószerivel aligha állt érdekében bárkinek is információkat kiszolgáltatni.

Az empirikus kutatás során készített negyvenkilenc beszélgetés illetve magnós interjú kiegészült a Zala, Veszprém és Bács-Kiskun megyékben elérhető helyi elemzések, tanácsi- és pártkiadványok, belső anyagok elemzésével. Ezekre elsősorban a folyamatos kontroll, a sajtónyilvánosság és a politikai apparátusok viszonyának megismerése, illetve az érdekcsoportok szerveződésének föltárása miatt volt szükség.

A kutatásban a hatalmi döntés-szintek középső szféráját, a megyei apparátusok vélhető szerepét és koordinációs lehetőségeit törekedtem földeríteni. A fölülről is, alulról is erőcsoportoktól szorongatott megyei döntés-színtér különösen a gazdaság, az igazgatáspolitika és a hatalmi döntésmechanizmusok válságosra fordult helyzete miatt érdemelt figyelmet, különös tekintettel a mezo-szintű irányítási hagyományok, a térbeliség és az eltérő társadalmi-történeti-gazdasági karakterű településrendszerre.

A hatalmi döntéshozó folyamat és a területi politika szervezeti szereplői az elmúlt két évben zűrzavaros állapotba kerültek. E zűrzavar fenntartásában elsősorban az MSZMP, részben a helyi-területi igazgatási csoportok és több érdekképviseleti csoport is hosszabb távon érdekelt volt. A területi politikában és a rurális szféra érdekkonfliktusaiban az érdekek a döntések tényleges birtoklásaként illetve nyomásgyakorló erőként fogalmazódtak meg.

Az érdekek megjelenése – mind a gazdaságban, mind a politikai küzdőtéren, mind a helyi döntések befolyásolásában – nagy mértékben személyektől függő, tehát a szervezeti és intézményen kívüli szereplők, elsősorban a maguk hatalmi kompetenciáját, kapcsolatrendszerét, informális tőkéjét tudták használni.

Megszaporodott a látszatérdekek, a nemdöntés-döntések és a hatásnélküli beavatkozások száma. Megszokottá vált az ad hoc típusú konfliktuskezelés, amely garantálja az érdekfolyamatok és politikai erők áttekinthetetlenségét, vagyis a szervezeti-apparátusi érdekek „érvényesítését”.

A központosított döntések és helyi végrehajtás mechanizmusa helyett ma inkább a helyi önállóság hangoztatása és a központokat koordináló szerepkörbe szorító politizálás a jellemző. A megyei apparátusok már nem olyan egyértelműen „lefelé taposnak, fölfelé gazsulálnak”, hanem az alájuk rendelt szféra politikai erőinek és érdekmozgásának megfelelően „tömegigényre”, „helyi érdekre” hivatkoznak, „lefelé” engedményeket tesznek, „fölfelé” követelőznek, olykor burkoltan fenyegetnek is.

A társadalom és a politikai hatalom térszerkezete eltérő a három megyében. Az elosztási kompetencia uralkodói jogot jelentett a megyei apparátusoknak, főleg a pártbizottságoknak, mellettük a megyei tanácsoknak. Mostanság azonban a „nincs már mit elosztani” helyzetében a politikai uralom aktorai elveszítik félelmes hírüket és jótevő szerepkörüket. Érdekképviseletre egyre kevesebben kérik fel őket, s mindinkább a területi érdekcsoportok és a fővárosi érdekképviseleti lehetőségek (sajtó, pártok, parlament, ágazati minisztériumok) kapcsolata újul meg, „kihagyva”, átlépve a megyét. A megyeközpontok apparátusai már csupán a reformkonform helyi mentalitás szolgálatában, a pártérdekek védelmében hozzájuk fordulókat „szolgálják” ki, amennyire még képesek erre.

Az érdekreprezentáció felülről szervezettsége még mindig fő akadálya a helyi politikák nyílt megjelenésének. A területi politika régóta használja az érdekpolitika eszközét az uralt szféra kézbentartására. Ugyanakkor képtelen más érdekminőségek tudomásulvételére: elég itt példaként utalni a környezetvédelmi érdekeket, az egészségügyi-szociális ellátás gondjait, az információs piac működtetését, stb. Az érdekpolitika azonban következetesen az „egységes” érdekek képviseletére vállalkozik, ami nem létezik, tehát mindenki számára nyilvánvaló az informális érdekbeszámítás rejtett működése. Ezt területileg eltérő módon kezelik az ágazati képviseleti csoportok, a tanácsi és a pártirányítási aktorok és a többi (jobbára nem karakteresen artikulálódott) helyi érdekcsoportok. A megyék egyre inkább teret engednek a területükön lévő települések saját érdekeinek felszínre kerülésére, egyre kevésbé hangsúlyozzák a „megyei érdek” fontosságát, melyben a lokális érdekcsoportok ugyan eddig is kételkedtek, de kénytelenek voltak elfogadni.

A megyék köztes érdekszférák a települési érdekek, a területi érdekek és a nemzeti vagy országos érdekek között. Az árnyaltabb érdekreprezentáció miatt a monopolisztikus érdekkezelés egyre gyengül. Hozzájárul ehhez az is (mindhárom megyében), hogy a megye első titkára megváltozott az elmúlt másfél vagy három év alatt. Személyükben ugyanis ők voltak a formális érdekképviselet legfőbb szereplői, tehát integráló „erejük” a központi célok és pártutasítások megkérdőjelezhetetlen végrehajtásából állt. Ma már a területi érdekek egyáltalán nem evidensek, jellegükben is változóak: Bács-Kiskun hagyományos agrár-szerepköre lassú és folyamatos iparosodással, idegenforgalommal színeződik, Veszprém nehézipari és katonai-bürokratikus erőviszonyai oldódni látszanak az idegenforgalmi és a most erősödő agrár-érdekek segítségével, Zala megye is jobban bazíroz tercier szektorbeli érdekcsoportok erejére, mint ipari bázisára.

A megyei politikai vezérkarok az aktív és militáns beleszólás helyett a relatív autonómiát engedélyező, konfliktuscsökkentő és stabilitásnövelő megoldásokat keresik. A hegemonisztikus érdektételezési és „képviseleti” mechanizmusban a formális érdekképviselet volt a mérvadó, ezt követően az informális érdekérvényesítésnek volt érvényesebb tere, mostanság pedig az érdekpluralitás engedélyezése a helyi társadalmakat kézben tartó politikai hatalom eszköze.

A stabilitásvesztést az országos irányítás és a megyei, illetve helyi szintek szembefordulása követte. A helyi-területi érdekek ma már mind fölülről, mind alulról átláthatatlanok, kis túlzással: megfogalmazhatatlanok. Ami nyilvánvalónak látszik, az apparátusok önérdeke, vagyis a pártirányítás „keménykedése”, a tanácsi szféra megerősödése, s ezeken belül a döntésmechanizmus megkaparintása, „elhalászása” a fő cél.

Szinte egyáltalán nincs horizontális szerveződés az érdekszférák között, sem megyék, sem települések, sem helyi érdekcsoportok között. Az egyre erősödő MDF-szerveződés és a reform-körök ugyan lehetőséget adnak lineáris kapcsolatokra, de ezek sem településközi, sem megyék közti kapcsolatokban még nem jelentősek.

Megnőtt az elkülönült bürokrácia és az önfenntartásban érdekelt apparátusi csoportok közötti fal-lebontás, ajtónyitás szerepe. A gazdálkodó szereplők azonban érzékelik a párt kompetenciájának hiányát, észrevették a „vezető szerep” letűnését, így pusztán személyi kapcsolatokon, komasági nexusokon múlik, hogy „szolgálnak-e” szívességekkel a pártvezetésnek, vagy a tanácsi vonallal szövetkeznek a helyi párt ellen. A pártfelügyelet, a káderhatáskör és a mozgalmi módszerek elérvénytelenedése erőtlenné teszi a pártirányítást, le kell mondaniok az uralmi fensőbbség és önelégültség gesztusairól, meg kell változtatniok szókészletüket („utasítás” helyett „ajánlás”), „partneri” viszonyt kezdenek hangsúlyozni – már ahol tehetik.

A megyei szintű pártirányítás többé-kevésbé nyíltan visszavonult a döntések direkt befolyásolásától. Kényszerűségből teret is engednek a pártot érő kritikáknak – ez azonban nem egy helyen csupán erőgyűjtés ideje, bizton folyik a visszarendeződést segítő és a pártbefolyásnak utat engedő helyi manipuláció, készülnek a pártpolitika „stílusváltozását” célzó kibontakozási tervek, megyei és városi pártértekezletek, amelyek személycserékre alapozott erőfitogtató akciók egyúttal.

A területi érdekcsoportok a legitimáltság alapján hierarchiába szerveződnek. Ez főként a helyi politikában látható, kívülről csupán nehezen megközelíthető. A politikai erőcsoportok céljai sokféleképp rejtett, eltagadott, leplezett célok, nem is igazán térképre rajzolható személyes érdekmotívumoktól színezett mechanizmusok. A döntéselőkészítés és az alkufolyamatok olyan mértékű mögöttes tudást igényelnek, ami csupán a középgenerációnál idősebb, apparátusokba bejáratos, helyi aktorok élettörténetével és kapcsolathálójával tisztában lévő személyiségek lehetősége. A megyei és a városi apparátusok meglehetősen nagy utánpótlási gondokkal küzdenek (főleg a pártbizottságok), így a helyi vagy területi ifjúkommunisták mellett a kedvezőtlenebb helyzetben lévő szakképzett értelmiség apparátusba csábítása indult meg. Az új hivatásos politikusok azonban nem ismerik a „régi jó elvtársak” érdekköreit, kapcsolatrendszerét, így ezekről a szférákról csupán az érdekkörök konfliktusai kapcsán lehet pontosabbat megtudni.

A hatalmi érdekcsoportok a túlélésre rendezkednek be egyre inkább. „Leadják” döntési felelősségüket, decentralizálják ügyköreiket, csökkentik a felelősségvállalás veszélyeit. Autonómiájuk azonban csak relatíve nő ettől, hiszen szétesik az „alapszövevény”, elmaradnak híveik, lekonyulnak fölfelé ágazó kapcsolataik, elveszítik eddig zsarolt helyzetben lévő gazdasági lobbijaikat. Egyre kevesebb a „párt tekintélye”, egyre több a támadó szándék, számonkérő indulat, leleplező akarat, s a pártapparátusokból idejekorán menekül, aki megfelelő stallumot talál magának. Mindennek a romlásfolyamatnak és presztízsvédelemnek nyűgje túlterheli az apparátusokat, erőtlenné teszi a formális érdekcsoportok többségét is (például a népfrontosokat, szakszervezetieket, bizonyos szempontból megköti kezét a toleranciát ígérő alternatív csoportoknak is).

A területi egyenlőtlenségek nemcsak a megyék helyzete, besorolása, karaktere szempontjából különbözőek, hanem érdekfolyamataik szempontjából is. A helyi-területi érdekek integrálatlanok, meglehetős aszinkronitásban találjuk őket az országos politika változásaihoz képest. Leginkább talán Bács-Kiskun tart lépést, Zala és Veszprém megye a vitathatatlan pártirányítás tiszteletben tartását próbálja bizonygatni. Mindazonáltal mindhárom megyében krónikus döntéshiány uralkodik, tervszerű tervszerűtlenség irányít, strukturális diszfunkcionalitás ül az apparátusokon. A hatékonyságvesztés elsősorban a gazdasági gondok és az infrastrukturális ellátatlanság problémáival függ össze mindenütt, hiányzik a bürokratikus és uralmi szakszerűség is, de mindezek mentését jobbára az előző megyei pártvezetők és irányítási stílusok elítélésével, vagyis a diszkontinuitás vállalásával kísérelik meg. Valódi stílusváltás is tapasztalható mindhárom megyében, ami persze nem jelenti az érdekkonszenzusok vállalását vagy a területi érdekcsoportok elfogadását.

A legitimációs űrt rendszerint hangos „peresztrojkázás”, „glaznosztyozás” kíséri, de a teljes kilátástalanság és alternatívátlanság rejlik mögötte. A pártnak megszűnt vezető szerepe lenni, hátvédharcot vív, agonizál, az utolsókat rúgja. Hívei vagy volt hívei tábora azonban nem kicsiny. Az itt-ott helyi patáliát csináló alternatívok és pártok három generációnyi hívővel állnak szemközt, de úgy, hogy érdekeiket nincs módjuk tisztázni, olykor nem is lennének képesek megfogalmazni azokat.

/1989. 05. 14./

II. Zsákutca végén?

Ha megpróbálunk elmerengeni azon, miképpen jellemezhetnénk azt a közepesen keleti Európát, amelyben élünk, azt tapasztaljuk, hogy minden második reményünk nyugat felé száll, minden hősies gesztusnál Párizsra vetjük szemünket, s közben ősmagyaros öntudattal élünk valami népvándorláskoriasan kusza légkörben, vagdalkozunk szomszédaink felé, gyötörjük népcsoportjainkat az asszimilálódás útján „előbbre”.

De valahogy mégsem mindenre adunk így választ. Mert hát mégis mitől ilyen bonyodalmas ez a világ itten, mi az, amit nem látunk át benne ma sem? Micsoda szervezi itt a mi létünket, hogy mindig megkésve vagyunk okosak, zsákutca végén kiútkeresők, félévszázados késéssel européerek?

Talán minden szervezett társadalom akkor igazán fejlődőképes vagy siker-esélyes, ha belső tartalmai, energiái erre lehetőséget adnak. A lehetőségek illetve föltételek egyik iránya a tradíciótartás. Nélkülözhetetlenül fontos azonban az uralom racionalitása, áttekinthetősége és demokratikus legitimáltsága.

Mind a makrotársadalomra, mind pedig a helyi társadalmakra, települési közösségekre vonatkozó demokratikus állampolitikai rendezőelvek megkívánják, hogy a központi kormányzati szféra és a helyi hatalom egyként komolyan vegye a lokalitás igényeit, érdektörekvéseit, értékeit és céljait. Evvel a politikai hatalom egyben saját legitimációját is biztosíthatja, vagyis kiérdemelheti a társadalmi közbéke, az állampolgári engedékenység mindennapi formáit, s ezúton kormányozhatóvá teszi a társadalom életfolyamatait. De mi van akkor, ha nem teszi mindezt?

A magyar történet kiemelkedő korszakaiban rendszerint demokratikus mezbe öltöztetett diktatorikus eszmék kaptak lábra. Ezt leplezendő a mindenkori hatalom jobbára valamiféle fölvilágosult liberális múltra vagy forradalmas megújulásra hivatkozott. S egyúttal arra is, hogy a „haladó” gondolkodás mindig racionális. Evvel persze kisajátította egy rész-racionalitás egészét és kivetítette ezt a fejlődésfogalom egészére: de mint tudjuk, erre éppen e rész-racionalitások elszenvedői, a népek válaszolhattak a legkevésbé.

Kétségtelen: a magyar gondolkodástörténetben a liberális és szocialista reformerek mindig kitartottak amellett, hogy egyedül az általuk elképzelt társadalmi struktúra racionalizálható, s valamely belső „dialektikára” utalva (például a történelmi evolúcióra hivatkozva) túlbecsülték a maguk mozgalmát. A mai társadalmi változások idején sincs ez másképp. A cselekvő, mozgalmár vagy irányító személyiségek öncsalással élik át azt, hogy patetikus reformterveik nyomán, tőlük eredően és általuk felügyelten változik a társadalom, amely önként és dalolva jóváhagyja uralmukat.

A magyar reformkor, a XIX. század első harmada óta él nemcsak eszmei, hanem kifejezetten pártszerű formában is az a szemléletmód, amely a „mindenáron haladás” elve helyett értékek teremtésében, átmentésében, szokások megőrzésében, tradíciók ápolásában fogalmazza meg a maga feladatát. Az értékkonzervatív mentalitás (szemben a politikailag konzervatívval) az individuális szabadságjogok példáira, nyugati mintáira, előképeire épül, kételkedik a polgári állam (és a pártállam) mindenhatóságában, a politikusok szabta „haladás” külső kényszerét pedig elutasítja. Ez a „külső kényszer” olykor megszálló hatalom, olykor iparosítás vagy „modernizáció” formájában jelent meg – mindenesetre rendszerint olyan erőszakformaként, amelynek értékeihez, céljaihoz soha sincs köze igazán a társadalom számottevő többségének. E nem legitimált uralom eszközei között azonban nemcsak diktatorikus módszerek, hanem a konzervatív eszmék és a régi uralmi gyakorlat hagyományai is ott vannak.

A széttagolt, közösséghiányokkal küszködő és munkával túlterhelt, de szuverén értékterét mégis védelmező társadalom magatartásformái sajnos elbizonytalanodtak az elmúlt fél évtizedben. A „védekező társadalommal” szemben azonban megképződött a „védekező hatalom” is. A civiltársadalmi politikai engedetlenség növekedésével intenzívebb lett az erkölcs, a magatartási normák, a szubjektív motivációk és a kisközösségi csoportértékek keresése.

A politikai hatalom az elmúlt egy évben már önmagát a „delegitimációval”, a bolsevik párturalom megtagadásával akarja elfogadtatni és a „múlttal való szakítással” hirdeti meg programját. Ezt taktikai okokból teszi, s közben továbbra is értékeket számol föl, perspektívákkal számol le. Szakítania kell a „rossz hagyománnyal”, a terrorisztikus gyakorlattal, valamint a politikai bizalmatlanság légkörét is föl kell számolnia, hogy mindezekkel megtarthassa uralmi jogát és azt a lehetőséget, hogy a „másfajta jövőképet” is ő festhesse meg.

Ez talán nem is meglepő, hiszen alig van nyugati párt vagy kormány, amely ne szakítana elődei uralmi gyakorlatával és ne ígérne látványosabb jövőt, közbékét és jólétet, többet, mint elődei ígértek. A hagyományokkal azonban rendszerint minden politikai uralom bajban van. Napjainkban például épp a magánpolgári jövőképek között egyre népszerűbbek a konvenciók, tradíciók, szokásjogok régi formái, amelyekkel szemben a politikai hatalom még mindig türelmetlen, mert nem tudja kezelni őket. Nyilvánvaló, hogy sem a pártok hagyományait, sem a táji-történeti különbségeket nem hajlandó tudomásul venni a „reform-MSZMP”, a többi párt is alig.

Miért nem? És miért baj az, hogy a vezető szerepét vesztő párt épp ezt az intoleráns, türelmetlen hagyományt őrzi meg leghosszabb ideig szervezeti keretei között, s ezt adja tovább „politikaként” a kialakuló új pártoknak?

A politikai válságkezelés válsága és a társadalmi megegyezés hiánya hozza magával, hogy a gazdasági és politikai téren is kudarcot valló politikai vezetés kiegyező reformlépésekre hajlandó. Minduntalan reformtervek készülnek, a hatalmi apparátusok napra nap ezekből keresik ki a „túlélésre” alkalmas ideológiákat, s folytonosan az „új hagyomány” kialakításán fáradoznak. Evvel párhuzamosan fölszámolnak minden régit, tekintet nélkül annak eredetére, értelmére. Ez pedig baj: „a múltat végképp eltörölni” csak végképp letaglózott jelen esetén lehet. Illetve: a „westernizálódás” kalandos útjára lépő Keleten – úgy látszik – naponta is megeshet ilyesmi.

A mind gyakrabban születő gazdasági, szociálpolitikai és egyéb „csomagtervek” közül látványosan és alapvetően hiányzik egy etnikai és regionális társadalmi tagoltságot tudomásul vevő reformelképzelés. Hiányzik, mert a jövőtervezők maguk is azt a fajta értelmiségi mentalitást „örökölték”, amely a közösségi viszonyok, a helyi társadalmak „reformja” helyett közép- és makro-szintű elképzeléseket, közép- és nyugat-európai illúziókat dédelget és hatalmi egységekben, nem pedig természetes tájegységi vagy etnikai tagozódásban számol. Holott minden kérészéletű reformcél helyett gyakorlatiasabb volna a magyar társadalom területi tagozódását tekinteni alapképletnek, és tudomásul venni, hogy a megyehatárokon átnyúló etnikai közösségiség, a regionális térben ökonomikusabban működő gazdaságosság és a helyi társadalmak területi kapcsolatrendszere mélyebben tagolja a vidéki társadalmat, mint azt eddig képzelték róla. Ezt szinte mindegyik nyugati országban tudják már – mi még csak el sem hisszük?

A magyar társadalom civil szférája kibújni igyekszik a „gyámsági demokrácia” alól, széleskörű politikai mozgásban talál megnyilvánulási teret, alkufolyamatokat indít a lokális politika plattformjain. Kezd igen látványosan megbomlani a társadalom kontra hatalom dualitása, szétesett a monolit hatalom és gyengül a tűrőképesnek bizonyult plurális társadalom is. Az érdekterek, a lokális indentitástudatok között eddig megbújt tradicionális mentalitás és értékkonzervatív hagyományhűség most kezd egyre erőteljesebben szembehelyezkedni a gyengülő totalitárius állammal. Ezért korántsem kizárt, hogy a politikai lojalitás és a civiltársadalmi racionalitás idővel átváltozik direkt mozgalmak, egycélú törekvések és plurális-demokratikus érdekek színes palettájává. A helyi társadalmak megkövetelik identitásminőségük elismerését és a „nemzeteszme” helyébe a regionális, kistáji, vagy településcentrikus hovátartozástudat kerülhet. Az öncélúvá vált „fejlődés-elvet” immár a térségi és települési autonómia magánvaló értékei válthatják föl, s lehetnek egy „szerves modernizáció” segítői, etnikai csoportok és nyíltan teret követelő helyi érdekcsoportok hazai renaissance-ának élesztői.

Szétesettség, sokszínű (de olykor kényszeredett) pártosodás tapasztalható a mai magyar társadalomban. A politikai félelmek legyőzése vidéken a legnehezebb. Az új alternatívák komolyan vétele is itt a legnyomasztóbb. Függés a központi intézményektől, igazodás a politikai pártok centrumaihoz és programjaihoz, nyűglődés a megélhetésért... – mindez nem éppen a pártszerveződést segíti.

Az önkormányzat esélyeit és a pártok győzelmi esélyeit véleményem szerint leginkább az növelhetné, ha bármelyik párt meg merné fogalmazni egy természetes etnikai tagozódás, egy etnikai-regionális érdekrendszer fontosságát és kialakításának módját. A helyi pártkoalíciók is meg tudnák fogalmazni érvényességüket az országos (központi) „szervekkel” szemben, ha etnikai térben, kisebbségi kultúrákban és szerves hagyományok megtartása felől gondolkodnának. A „vidék” társadalmának természetes és történetileg kialakult belső tagoltsága ma már egyetlen demokratikus jövőt ígérő párt figyelmét sem kerülheti el!

Sőt: mindaddig az önkormányzat, a települési szuverenitás csupán politikus maszlag lesz, amíg az autonómiát az uralomra kerülő párt (vagy koalíció) nem tudja biztosítani. S ennek bizony alapföltétele a tradíció, az értékkonzervatív gondolkodás fölértékelése...!

A társadalmi, a gazdasági és a politikai zsákutca végéről elkanyarodni, új útra indulni ma már enélkül senki sem lehet képes.

A párturalom alkonyának élménye, helyi politika – rendszerváltás után

Lezajlott a párturalom trónfosztása. Ellenzéki hatalom került a trónra és főleg mögé. Kérdés azonban, hogy a nagytársadalom és a helyi társadalmak viszonya lehetővé teszi-e közösségi terek kialakulását, autonómiák visszavételét és válsághelyzetek megoldását, s egyáltalán: van-e esély Magyarországon arra, hogy a lokalitásban rejlő erőtartalékok felszínre kerüljenek, a helyi társadalmak pedig értékükön méressenek?

Mert például milyen perspektívákkal, milyen lokális öntudattal számolhat egy távolsági ingázók lakta szabolcsi község? Mire mehet magában egy legatyásodott öregekből álló somogyi vagy baranyai aprófalu? Mire lehet képes az alvótelepülés-szerű Érd, miféle saját érdek kiharcolására vetemedhet egy nehézipari-katonai célprogramoktól meghatározott Veszprém megyei térség vagy borsodi bányásztelepülés, milyen jövőképet alkothat magának egy története során megyehatárok perifériájára került, fejlesztésre nem érdemesített, vegyes etnikumú kistáj?

A társadalom és az állam viszonya, kettejük „örök” háborús kapcsolata a korai felvilágosodás óta foglalkoztatja a politikusokat, s nem ok nélkül való Gramsci megfogalmazása sem, miszerint a társadalom és az állam „állóháborúja” Nyugat-Európában alakult ki, a „mozgóháború” pedig Kelet-Európa sajátossága maradt. Mindemellett a társadalmi feszültségek története a gazdaság, a politika és a társadalom hármasságának örök harcáról szól, s napjaink fő változásfolyamata éppen a „védekező társadalom” kialakulása lett. A civil társadalom „kihívása” nemcsak az angolszász és a francia tudományt foglalkoztatja, hanem a „társadalmi mozgalmak” lázadása az intézményrendszer ellen szinte minden politikailag stabilnak tűnő államot és hatalmat fenyeget.

A helyi társadalmak esetében az uralkodó és az elnyomott, a dolgozó és az elnyomó viszonya fogalmazható meg a helyi érdekküzdelmekben. A „központi” és a „helyi” szembeállítása persze a közfelfogás műve, a valóságban a hatalom és a társadalom konfliktusviszonya ennél jóval bonyolultabb. A duális társadalomfelfogás abból indul ki minálunk, hogy a hatalom, az ellenőrzés merev (vagy toleráns), szakszerű (vagy laikus), és mindenképpen célkitűző, számonkérő és tekintélyelvű intézményrend, amely a maga törvényei szerint áttekinthetetlen és hatalmaskodó, bürokratikus és atyáskodó, beidegződéseiben pedig a rideg eredményesség a mérvadó. Vele ellentétpárként, az örök szenvedő alanyként állna ugyebár a szerves és közösségi, belterjes értékrendet hordozó, termelés és fogyasztás zárt rendszerébe merevült helyi társadalom, amelyet az államszervezeti hierarchia, a gazdaság körülményrendszere és az állami beavatkozás nagysága határoz meg.

E kétpilléres társadalmi-uralmi építmény meglehetősen ingó-bingó lenne, ha nem állna ott belső „támoszlopként” a közösségek, a magatartási- és döntéshagyományok, az együttműködési formák, a lokális erőviszonyok építménye. Ugyanis sem a hatalomviselők, sem a helyi társadalmak nem egyneműek, hanem rétegzettek, tagoltak, érdekrendszerükben sokféle szövevénnyel átkötözöttek. Kétségtelen, hogy formálisan a helyi társadalmakat az intézményes hierarchia „delegálta” helyi hatalmasok korlátozzák, de a hatalmi játszmák szereplőinek rituáléi, illetve a döntéshozás privilégiuma, az információ-birtoklás módszere az, ami hatalmon maradni segíti az uralkodó garnitúrát.

Minden nyilvánosság és az érdekpluralizmus fenntartása annak a lokális népességnek érdeke, amely belső tartást csakis e kontroll-szerepben, a nyomásgyakorlás útján, szilárd értéktudatban őrizhet meg. A hatalom és a civil társadalmak alkufolyamatai olyan akarati úton, politizációs gyakorlatban fogalmazódhatnak meg, amelyekben mind a hatalomgyakorlók, mind a politikailag alárendeltek között ott vannak a konfliktusoktól óvakodók és az uralmi viszonyban hatásképtelenek is. Bizonyos értelemben (valamiféle strukturalista felfogás szerint) az akaratérvényesítésben gyöngék, a kudarcokat nehezen viselők, a szuverén érdektérben élők, a formalizált szintek belső perifériáira szorultak képezik tehát a harmadik „pillért”. Ráadásul e képletes „álladalom” régies oszlopait meghatározatlan idő óta behálózzák a helyi érdekkötelékek, az informális kapcsolati liezonok, a kliensi viszonyok, a legkülönfélébb integráltsági vagy csoporthovátartozási élmények, összetartozási szándékok is.

Következőleg tehát nem kétpolusú, hanem sokpólusú minden helyi társadalom. Megesik, hogy egy apró településen is eltérő lokalitás-tudattal él együtt a gazdaságorientált termelők, a politikaorientált vezetők, a nyereségorientált magánosok, a függetlenségorientált értelmiség, a perifériára szorult ellenzék, a politikai részvételben nem érdekelt ingázó és a szociális biztonságban érdekelt improduktív társadalmi szféra. Ez a természetes, sokpólusú érdektagoltság különböző időszakokban, eltérő módon ad hangot a maga érdekeltségeinek. Főleg Kelet-Európában, ahol „a szabadság objektív technikái” (Bibó István) korántsem voltak mindig garantáltak, s ahol a demokratikus szerveződésformák a magántársadalomnak ritka élményei, pirosbetűs ünnepnapjai voltak csupán. A nyugat-európai fejlődésben rendszeresek voltak a helyi társadalmak lázadásai, s egyáltalán: a civil társadalom önállósulási folyamata, „lefűződése” az államról olyan trendek eredménye volt, melyek (például a tőkés gazdaság mechanizmusai) egyszerre homogenizálni és differenciálni tudták a társadalom nagy hányadát. A „szép ami kicsi...” szemlélet ott is hozzájárult valamelyest az állam „varázstalanításához”, a neoliberális vagy neokonzervatív társadalomfelfogáshoz, ahol az állam visszaszorítását vagy túlszabályozó funkcióinak korlátozását eredményezhette.

Alapvető kérdés napjainkban, hogy a helyi pártosodás eddigi alkufolyamatai hogyan változtatták meg a hatalmi-politikai erőviszonyokat a helyi társadalmak térségeiben. Régóta kialakult már a civil ellenállás megannyi változata, üldözött, tiltott vagy illegálisnak számító kisközösségi, családi vagy egyéni hatalomellenesség hagyományos gyakorlata. Mi lesz most ezekkel? Nyugaton is évtizede tart már a polgári engedetlenség deklarált korszaka, s a strukturális válság oda vezetett, hogy a „civil” jelző immár lekopik a társadalmi küzdelmek képleteiről, a „társadalmi” egyenesen a mozgalmival, a mikrotársadalmival lesz azonos, ellentétben az intézményi-formális makroszférával. Így kerülnek felszínre a balos mozgalmak, bázisközösségi elméletek, zöld-offenzívák, „egytémás” akciók, etnikai vagy regionális nekibuzdulások, lokális identitásmeghatározások, ellenkultúra-kísérletek, melyek okai és módjai mindennapi sajtótémák lettek.

Megtörtént-e a rendszerváltás a helyi társadalmakban minálunk?

A vidékjáró kutató mindegyre úgy láthatja, nem történt meg. A „vidéki Magyarország” nem azonos a pártokkal. A helyi hatalmak elbizonytalanodtak, közel egy éve alig működik helyi közigazgatás, és a pártok küzdelme legföllebb azt sugallja: lesz még itt helyhatósági választás is, fontosabb, mint a kormányképes pártosodás! A helyi politika a rendszerváltás után esetlen maradt, önkormányzatra képtelen, magabízásra gyenge. Egy aprófaluban, ahol jó esetben két párt volt néhány hangadó jólélekkel, vagy egy kisvárosban, ahol négy-öt párt küzdött (tíz-tizenöt politizáló egyéniség alakjában) – bizony csak jópár elavult bolsevik személyének „leváltásával” zajlott le a rendszerváltozás. Megkapta a magáét néhány helyi nacsalnyik, menesztettek vagy futni hagytak egypár vállalatvezetőt, csinnadrattával kiebrudaltak néhány munkásőrt vagy pártmukit – ennyi történt, nem éppen semmi.

Ahhoz, hogy a helyi társadalmak erőre kapjanak, önkormányzó erővé hatalmasodjanak, nem fél esztendő kell, hanem évtizedek. Az elkezdődött rendszerváltozás a társadalmi csoportok számára akkor lesz valódi tartalmú, ha maguk szabhatják a változás rendszerét, ha nékik adatik a jog, beleszólni legfőbb ügyeikbe. Ezt még a plurális pártrendszer sem helyettesítheti. Bíztató jelekről, a helyi közösségek önszabályozó nekibuzdulásairól egyelőre alig érkezik hír. De eljön az ideje, amikor már nem(csak) a „kicsi” lesz a szép, hanem jóval előtte a „szabad”. S e szabadság első föltétele az „én” önmeghatározása és a „mi” körülírása, a hovátartozás (a hol-lét) kinyilvánítása útján.

A rendszer változása csupán a forma – a változás rendszerének kialakítása azonban tartalmi föladat: a részek, a társadalom területi egységei és közösségei lesznek e változások őrei. Ha szerencsénk van – legalább a következő rendszerváltozásig.

(1989–1990)

III. Önkormányzat vagy államellenesség

A helyi társadalmak, az autonóm közösségek érdek- és értékrendszere ma kelet-európai térségünk egyik legsúlyosabb kérdése.

Minden település autonóm egység, társadalmi szervezet, tehát politikai fogalom, nem csupán uralmi. A községi illetőség lakosi különjog volt már az ókorban, a város vagy a falu pedig szervezeti egység lett a későbbiekben, jogilag kodifikált sajátosságokkal, hivatalnokgárdával, intézményesített csoportérdekekkel, javadalmakkal. A középkori nyugati város (nemegyszer a mai magyar falunál kisebb, tagolatlanabb település) az ókori mintájára a szolgaságból a szabadságba emelkedők telephelye, egyházi és rendi érdekek politikai centruma lett, „testvéri közösségek”, céhes iparok, birtokos polgárok jogilag is intézményesített communitas-a. S míg az ókorban csak akkor jött létre a község fogalma az állammal szemben, amikor a város (mint lokális képződmény, önálló entitás) beolvadt a birodalomba – amely azután egyre jobban megfosztotta önállóságától.

A civil társadalom históriája persze nem azonos a helyi társadalmakéval. Szűkebb értelemben minden etnikai, etnokulturális vagy táji csoport és települési közösség szuverén rend kellett legyen. Az össztársadalommal valamilyen szempontból szemben álló csoportok saját kultúrát, nyelvet őriznek.

Minden lokális társadalmi világ olyan kulturális terület, amelynek politikai határvonalait nem valamiféle területi megfontolás, nem formális hovatartozás eredményei, hanem a hatékony kommunikáció és indentitástudat hagyományai. A hagyomány a lokalitások legfőbb éltető eleme, egyén és társadalom viszonyának meghatározó minősége, közvetítő eszköze. A „mi” és az „ők” közötti különbségtétel, vagyis a faluközösség, a nemzetség, a család, a saját törzs és az idegenek, kívülállók közötti távolság tudata olyan folytonos minőségmeghatározó elem, amely az egyén önismereti energiáit, feszültségeit és nehézségeit a társadalom növekvő tagoltságával állítja szembe. A hagyományos, munkamegosztáshoz vagy területi hovatartozáshoz kötött identitások újratermelődését a társadalmi mobilitás, az átrétegződés, a hagyományos értékelvek és életmódminták bomlása is akadályozza, illetve értelmetlenné teszi. Éppen az átalakuló életvilág az oka annak, hogy a tradicionális „odatartozási” közérzet elbizonytalanodott. Az identitás mint motivációs rendszer csupán egyre kisebb hatásfokkal, egyre több erőfeszítéssel és önjutalmazási kényszerességgel működhet például abban a munkamegosztási és településfejlesztési rendszerben, amelyben megszűnnek (relatíve autonóm) települések, amelyben összevonnak életforma-közösségeket, eltörölnek községneveket, és más besorolást kapnak évezrede működő helyi társadalmak.

Az államszervezeti és igazgatási fennhatóságok alá bepasszírozott lakóhelyi-területi egységek olyan módon veszítik el reprezentált (vagy egyáltalán: megjeleníthető) érdekeiket, hogy egyre kevesebb esélyük van a hierarchikus alárendeltség ellenében horizontális szerveződést keresni. Az önállóságot még mindig csak „fejlesztik”, létrejönni nem hagyják a politikai erők, s főleg az állami beavatkozásra alapozó politikai hatalmak. Amint a helyi társadalmak szerves egységeiből megteremtődik a központi igazgatási funkciójú állam, akkor azonmód létrehozói, életre segítői, a helyi közösségek ellen fordul. S ez így megy évezredek óta.

A helyi társadalmak magánvaló értékeit, működésmechanizmusait és típusait az itt utalt tudományok természetesen nem írhatják le kielégítően és örökérvényűen. Az etnikai és regionális kérdések kelet-európai szemléje egyelőre még várat magára. Annyit azonban tudunk már, hogy a kialakult centrum–periféria viszony, a munkanélküliség és a jelentős munkaerővándorlás (horizontális mobilitás, ingázás) jellemzővé vált, az ipar behatolása visszaszorította a tájegységi központú kis- és középnagyságú szubkultúrákat. Mindez kihatott a helyi gazdaságok belső egységére, stagnálás és visszafejlődés következett be, a helyi társadalmak alárendelődtek a központi politikai hatalmaknak.

A monopolisztikus hatalomgyakorlás térségünkre jellemző tapasztalata szerint minden a cetrum(ok)tól függ, emiatt a helyi vagy regionális közérzület centrumellenes, illetve gyarmatosítottnak érzi magát a fokozódó egyenlőtlenségek, a forráselosztás igazságtalansága következtében. A központi hatalom a tájegységi függőség tartósítására törekszik, kezében tartva a pozíciók és szerepek elosztásának mechanizmusát, az érintett területek lakosságát kizárva a döntési folyamatokból. A korszerűsítés folyamatában, a modernizáció előrenyomulására szánt energiák – függetlenül attól, hogy évtizedek óta fokozódó társadalmi igény jelentkezik a nagyobb térbeli egyenlőség, az igazságosabb „területesítés” iránt – ránehezednek a helyi törekvésekre, s elnyomják azokat.

A regionalizmus új osztályharc módszere, a követelések a tájegységi igényeken keresztül fejeznek ki osztályérdekeket, az értékrendek központosítottsága elleni tiltakozást. Ám a technokrata területfejlesztési irányzat szereplői a modernizálást a decentralizálás ésszerű útján át kívánták megvalósítani, s csöppet sincsenek tekintettel arra, hogy a regionális sérelmek annál érzékenyebbek a politikai változásra, minél inkább etnikai alapúak. A területi aktorok rákényszerülnek, hogy az etnicitás alapján minél jobban elhatárolják magukat a többi régiótól, különösen a központtól, holott csakis a közös politika tudná korlátozni a társadalmi-etnikai függőséget. Sok függ ezért az értelmiségtől, kötődésének mélységétől, érdekartikuláló képességétől.

A kisebbségi kérdés ezért rendszerint etnikai-értelmiségi probléma lesz régiónkban: az „egy és oszthatatlan nemzetet” építő központi akarattal kell megütköznie. Ezért ilyenkor az állam valódi érdekközösséggel nem rendelkező megyékre, mesterséges körzetekre osztja territóriumát, hogy korlátozza a központi akarattal szemben versengő helyi akaratokat. Ezek a parlamentáris szinten már korántsem egységesek, ugyanakkor a helyi szintek „túlnövekedését” is nehezítik. A központi érdekeknek önös célra is megfelelnek tehát a helyi érdekek kifejeződései. Így a hatalom decentralizálása nem közigazgatási-államjogi, hanem politikai kérdés lesz, a „nemzetté” integrálás és a kisebbségeket a többségbe asszimilálás útja.

Talán túlzás a „modernizálás=asszimilálás” tétel, de a társadalmi mozgások, a munkaerő atomizálása, a helyi önkormányzatok „államosítása” és az érdekek „egyneműsítése” egyenesen civilizációs és identitásválságokhoz vezethet. A pluralizálás legfőbb célja kettős: állampolgári és kisebbségi-tájegységi közösség létrehozása, illetve az együttes létezés jogi-politikai hátterének megteremtése tér és társadalom viszonyának újraszabályozásával. S bár a centralizált hatalom ereje meggyöngült, talán a régi jó vármegyei hagyományok még megmaradtak, a paternalizmus számos politikai színtéren erőre kap. A kistájak, régiók, lokalitások önálló entitásként fogalmazzák meg magukat. A közösségként tételeződés pedig az erőt adja, amely élteti a helyi közösségeket.

Ez a belső energia, alkalmilag kifejezhető tartalom az, ami a helyi társadalmak megkülönböztethető csoportjait is jellemzi. A helyi-kulturális megőrző funkciók ugyanis a hagyományok megújításának, ébredésének lehetőségei akkor is, ha a modernizáció fölzabálta jókora hányadukat. S éppen az urbanizáció ellenszere, a kohéziós erő és az identitástudat fölfrissítésére legalább annyi energia kell, amennyi – mindenekelőtt a csoportközösségi normák területén – talán „rehabilitálni” tudja a lokalitásban átélhető értékeket.

Éppen azért, mert az önkormányzati szabadságjogok túlterheltek a formalizált és a hatalmi érdekszférába „becsatornázott” megoldásokkal, a közeljövőben éppen a helyi társadalom lesz az, ahol a politikai identitás a hatalomellenesség legközvetlenebb módjaként nyilvánul meg. Ezen az úton a helyi társadalom a maga dinamikus erejével hatolhat be a napi politika világába.

A szabadság és félelemmentesség, a morális és humánus tisztaság, az erőszaknélküliség, a hűbériségtől mentesség, a demokráciatisztelet, a hatalomellenesség intézményes biztosítékai ma már a társadalom polgárosodásának alapföltételei, s a zsarnokság elhárítása, illetve a marginális társadalmi csoportok kezelésének össztársadalmi felelőssége alapvető fejlődési követelmény lenne nálunk.

Uralmi végjátszma?

A politikai intézményrendszer válságának számos okát föltárta már a hazai politikatudomány. Az államszocialista pártirányítási modell végső soron mind a gazdaság, mind a társadalomszervezés, mind a politikai irányítás, a kultúra, az intézményrendszer működtetése terén teljes válságba jutott.

E társadalmi és politikai válságban most a végvonaglás tanúi lehetünk, s elszenvedői a következményeknek. Kérdés viszont, hogy csak úgy simán megszűnik-e a párt egyeduralma, államot szorongató fennhatósága?

Alig valószerű ez. Már csak azért is hihetetlennek tűnik, mert nemcsak a személyes, emberi, munkahelyi szférában érzékeljük a párturalom maradványait, de a gazdasági egyensúlyvesztés és a modernizációs háttérbeszorulás mellett a strukturális (intézményrendszeri) szférában is teljessé lett a társadalmi rendszerválság.

Mielőtt a végbúcsú elhangzana, érdemes lenne megnézni: kik azok, akik közvetlenül érdekeltek a hatalomgyakorlás megújításában. Ehhez előbb azt kell látnunk: kiknek a kezében van még hatalom, kiktől vehető el és kiknek adható oda. Egyáltalán: van-e még elosztható, működtethető hatalom, uralmi eszköz?

Csupán néhány vonását említhetem itt a hatalomnak: érdekviszonyait, osztottságát és működési rutinját, a hatalmi érdek szuverenitását.

A hatalomműködésben az érdekek a kiváltságolt csoport vagy osztály előnyökhöz juttatását jelentik a mindennapi döntések alkalmával. Illetve érdekérvényesítési gyakorlatot is értünk ezen, a politikailag kiváltságolt csoportok segítését. A hatalom pedig nem valami elkülönült szférában érvényesül, hanem apparátusok, intézmények, ágazatok, térségek hétköznapi működésében, konfliktusaiban.

A most levitézlett pártállam nem kevéssé élt az uralkodó osztályérdekek egyenlőtlen elosztásának technikájával, mint uralkodó elődei. Nálunk a hatalom a politikai döntéshozatal intézményes és illegális kézbentartásával a területi, vidéki érdekeket is erős marokkal fogta, illetve szolgálni kényszerítette. Ez olyasfajta „uralmi racionalitás” volt, amely az alárendeltektől csakis végrehajtást várt, illetve döntéseket előkészítő, meghoz és elfogadó politikai cselekvést. Ez a bürokratikus logika azonban ma már áttekinthetetlen, az uralmi érdekek egysége pedig szétmállott. S nemcsak az átlagember számára rejtett, hanem a gazdaságirányítási és a politikai érdekfolyamatok kezelői számára sem átlátható, mi történik itt manapság.

Miért zavar ez bennünket? Mert ebben ott rejlik a fő gond, hogy a mindennapi döntésekre, hibaelhárításra berendezkedett politikai rendszer szereplői (például a pártok, a területi tanácsi szervek, a városi népfrontok intézményei) is megbénulnak, cselekvésképtelenné válnak. Egyáltalán nincs már „új osztály”, párt-elit vagy nyomásgyakorló csoport a döntések mögött. Egyre több lesz a „nemdöntés-döntés”, amely arra szolgál, hogy bizonyítsa az apparátusok „jogosultságát”, megteremtse a működés látszatát, de ne változtasson semmin, s a döntések ne érintsenek ismeretlen érdekeket. És egyre több lesz a nemvezető vezető is. A párt és az állam önmagát varázstalanította. S ami fontosabb: elveszítették a bizalmat, föltárhatatlan már az uralmi gépezet szuverenitása, önálló logikája.

A politikai rendszer centralizált gépezete is teljesen lefulladt. A megyei hatalmasok, az ipari, ágazati érdekképviselők ma már nem képviselnek senkit és semmit. A gazdasági, mozgalmi vagy igazgatási szektorok kézbentartása már nem áll módjukban. Saját centralizációs csapdájukba estek, nem képesek már másképpen, mint puccs-szerűen dönteni a dolgokról. A centralizáló masinéria immár fölfalja saját magát is. „Bepuccsol”.

S a fölsorolás folytatható: nincs karizmatikus uralkodó személyiség, válságba került a hatalmi fensőbbség közös hite, az uralmi apparátus már nem képes sem a szabályozó elvek, sem a kiválasztódásukat és elfogadottságukat biztosító gyakorlat intézményesítésére. Satöbbi.

Ez a „fekete ökonómia” nemcsak a gazdaság és a társadalom távlatvesztését, az uralomgyakorlási szokások összebonyolódását vagy az értékrendszer leomlását, a bürokratikus tekintélyelvek elillanását eredményezte. Hanem a politikai „tervező” és döntéshozó szervek végletes szereptévesztését, demoralizálódását és megfélemedését is. Márpedig az egycentrumú uralmi gyakorlat, amelyben a hatalmi kizárólagosság-igény működik, itt és ma már életképtelen, következésképp az uralom szervezettsége egyre kisebb lesz, a társadalom irányítása egyre hebehurgyább, a politikai modernizáció egyre reménytelenebb.

A hátrányos helyzetű gazdaság, lerobbant politikai hatalom terén is körül kell nézni. Elsőként persze a gazdaság és a hitelképesség összeomlásában volt érzékelhető a hatalmi és az uralmi szerkezet működésképtelensége. Minthogy pedig a hatalom számára az uralom csupán lehetőség és nem adottság, a hatalmi döntésmechanizmus addig rejtőzködő erői jelentek meg a döntések és a döntésbefolyásoló alkuk színterein.

Kiderült azonban, hogy a hatalomgyakorlás napi ügymenetében nem a szakszerű tudás vagy a döntésképesség volt a meghatározó, hanem az erőforrások elosztásának és újraelosztásának konkurencia-nélküli gyakorlata, valamint a mozgalmi hagyományok alapján kiépített bizalmi háló épsége. Eddig az uralkodók a külső beavatkozások kizárásának és a presztízsnek megkérdőjelezhetetlenségéből éltek – kérdés hát: miből fognak élni ezután?

A bolsevik pártirányítás, mint vitathatatlan főhatalom, a maga kizárólagosságát biztosítandó, könyörtelenül érvényesítette a karizmatikus és a bürokratikus koordináción alapuló elosztási elveket és gyakorlatot. A hegemón szerep biztosította, hogy a döntéshozó hatalmat centralizálják, s időnként a döntés- és alkufolyamatok engedélyezetten többszereplőssé válhattak. Ez közvetlen uralmi érdek volt, ugyanis hosszabb távon a centralisztikus és túlbürokratizált hatalom már keményen destabilizáló erővé vált.

Mi következhetett ebből? A politikai szféra történései sokszor a gazdaságon belüli történésektől válnak függővé. A hetvenes évek végén elkezdődött egy hosszabb távra alkalmasnak látszó legitimációs játszma, a hatalomgyakorlók új stratégiakeresése. Ebben önmagukra zúdították az apparátusok az uralmi viszályok sosem várt mennyiségét. A valódi érdekegyeztetés nyilvános és konszenzusos módjainak hiánya miatt ugyanis tudomásul kellett venniök, hogy a társadalmi feszültségek növekedésével a centralizált politikai szféra elveszítette rálátását az addig vígan manipulált végrehajtó szférára. Olyan módon kellett föladni a régi stratégiát, hogy a vidéki érdekszférákat ez már nem tehermentesítette, hanem drámaian túlterhelte. A döntésközpontokban kitermelődött a lojalitáshiány és a szolidaritás-megvonás, majd a társadalom széles köreiben is szétömlött mindez.

A hatalmi csoportérdekek legfőbb célja 1985 óta az lett, hogy a túlélésre berendezkedve a lehető legtöbb „fölösleges” (vagyis nem elég hatékony, régen érvényét vesztett) döntési ügykör „leadásával” és a megkérdőjelezhetetlen uralmi jogok változatlan tulajdonlásával biztosítsák a túlélést.

A politikai hegemónia elvileg bizonyos fokú autonómiát is föltételez. Ezt azonban a hatalmi centrumok éppen a túlszabályozási és túlbiztosítási kényszeresség miatt elmulasztottak maguk körül kiépíteni. Fogalmuk sem lehet hát arról, a jogpropagandisztikus megoldások, illetve a rendi szocializmus korábbi formái helyett miféle új önkormányzati rendszert reklamál itt a plebsz... Pedig a gazdaságban új teret kereső ágazati érdekek és vállalkozási szabadságigények mellett a társadalom legkülönbözőbb apró csoportjaiban is érdekkifejezési törekvések ébredtek. Ez ellen védtelenek ma még a politikusok, s nem tudják kezelni a különböző érdekköröket. Úgy tűnik: ez nemcsak az MSZMP bénasága volt végóráiban, hanem a most uralomra igyekvő pártok is épp ilyen tájékozatlanok.

Döntésképesség nélküli autonómia! Ez most a politikai intézőkörök legújabb találmánya az Önkormányzatiság ürügyén! Az „egyenrangú” városok és községek, tanyák és nagyvárosok önkormányzata versenyezzen a főhatalom adományaiért, a „normatív” támogatásért – mondják megint a főokosok.

Ez az új, a legeslegújabb önkormányzati koncepció alapelgondolása. A most parlamenti vita előtt álló törvénytervezet átmenti a megyét a következő politikai rendszerbe – a „paternalizmus utáni” korszakba. Azt a megyét, amelyről százötven éve minden magyar politikai gondolkodó már elmondta átkait!

Mit jelent ma a megye? Mint politikai, gazdasági és társadalmi érdekek ütközőpontja a főváros és a periféria között, nem más, mint lefegyverzett garnizon, mely régi híréből és méltóságából él. A megyei politikai apparátusok működésének közös jellemzője és legfőbb szervezőelve az informális logika volt. Ezt magyarán szabálytalan, nemszervezett, intézményenkívüli kapcsolatok működésének lehetne nevezni. E gyakorlatnak ritkán sikerül egyensúlyba hoznia a települési közösségek helyi, képviseleti érdekeit és az össztársadalmi vagy hatalompolitikai érdekeket. Ezért a „helyi” világ és a „központi” hatalom között félúton lévő megye állandó konfliktusforrás és konfliktusviselő színtér.

Lehet-e ebből autonómiát fabrikálni? És miféle érdekek ezek egyáltalán? Az önállóság kérdésében a megyei hivatalnokok ésszerű önvédelmén túl a megyék besoroltsági és politikai helyzete is lényeges. A politikai centrumokban folyó ádáz érdekkonfliktusok úgy gyűrűznek „le” a megyékbe, hogy mostanság egyre több ügyviteli kérdésben adományozzák vissza helyi döntésönállóságot. Éppen akkor „engedélyezik” az autonómiát, amikor a közvetlen tervutasításos politikacsinálás már végképp válságba került, s a normatív előírások hiánya a gyakorlati politizálás szintjén cselekvésképtelenségbe taszította a helyi-területi vezetőket.

Ezeket a területi apparátusokat évtizedeken keresztül arra szoktatták, hogy végrehajtsanak és ne gondolkodjanak. Minthogy a bürokratikus intézményrendszert széteszi az alárendelt szintek önállósodása, a valódi politikai fordulatokhoz ma senki sem fűz reményeket, mert a döntéshierarchia leépülése valódi demokratizálódás akadálya is lehet.

Miért érdekes ez most nekünk? Elsősorban azért, mert a mostani önkormányzati koncepció meglehetősen komoly szerepeket szán a megyéknek. Úgy lenne helyes mondanunk: már megint. Pedig az elmúlt két évtized igazgatástudományi, szociológiai, területi és gazdasági kutatásai azt bizonyították, hogy nincs szükség a megyékre. Nincs szükség a politikai irányítás olyan középszintű központjaira, ahol hatalmi jogkörök sokasága terpeszkedik, ahol már képtelenek koordinálni, összefogni, irányítani és ellenőrizni a területi érdekek mozgását, a helyi társadalmak reményeit és élet-esélyeit.

Minden megyében drámaira fordult a megyeközpontok és a területi vagy települési érdekcsoportok konfliktusa. Életképtelen már a megye – s csak az úrhatnám igazgatás-felfogás képzeli, hogy a településeknek és a megyéknek egyként „autonómiát adva” sikerül majd tiszta képletet teremteni, s egyenlő esélyekkel indulhat majd az autonómia felé egy baranyai aprófalu és egy túlfejlesztett ipari megyeközpont.

A most elkészült, társadalmi vitára váró önkormányzati törvény előkészítési szakaszában föl kell erre hívni a közfigyelmet! Az autonóm megye fikció, hamis jogi és politikai képzelmény, amely ismét elkeni a különbséget az önkormányzatra képes, önszervezésre merész helyi társadalom és a fölülről oktrojált szabadság között.

Megjelent: a DEMOKRATA című szamizdat kiadványban (szerk. Menyhárt Jenő) az 1990-1991/5-6. számokban.