Hirtelen feltűnt költőként rövid kifutópályája volt...

Így lehetne jellemezni azt a pár évtizedet, ami Váci Mihály (1924-1970) nyíregyházi születésű tanyasi tanítónak a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben megadatott, hogy meredeken fölröppenjen a magyar költészet egére, s halandó, beteg teste az elérhető legnagyobb magasságokból katapultáljon...

Sajnos, mára az ő nagy becsben tartott és talán példaként, egyfajta mintaként beállított “repülő szerkezete” - Illyés Gyula által is igen nagyra becsült költészete - alább hanyatlott, kikezdte az a meredek korfordulat, mely sehogy sem tud különbséget tenni az immanens érték és annak gyarló, halandó létrehozója között.

Szomorú, amikor az irodalmi értékítéletet egyesek ahhoz kötik, hogy valaki szoborra érdemes személyiség-e vagy sem. Az irodalom, a művészet nem múzeális szoborpark, amelyben girhes és potrohos alakok mellett többé-kevésbé daliás fickók is előfordulnak, hanem művek emlékezete és hatása.

Váci Mihály költői és prózai termése ma már összegyűjtve, kéznyújtásnyi közelségben. Özvegye hűségesen gondoskodott arról, hogy összegyűjtött művei által mérhető legyen ez a gyors égésű életmű, amely a “népből a népért” művészi alapállást vallja magáénak, s ezen immár nem változtathat semmilyen divat vagy esztétikai programváltozás. Alulról jött, de ezt sose feledte. (Talán mert nem is volt rá elég ideje - mármint a feledésre, a meghasonlásra...) Valamikor sűrűn idézett versei arról tanúskodnak: érezte, tudta, nem hazudta sose a valóságot, viszont annál jobban áhította a jobbnak álmodott jövőt. Tulajdonképpen az emberi szebbre-jobbra törés sziszifuszi küzdelmének költője ő, aminek nem tud határt szabni a kiábrándulás, a csalódás. Váci inkább belehalt a küzdelembe, mint hogy kiejtse a száján: minden hiába.

Társadalmilag kiválott, országgyűlési képviselőségig vitte, politikus volt, aki ügyet és közösségeket képviselt, felelősen, önmagával örökké elégedetlenül. Nem az ő hibája, hogy sokan mások ezt csupán színlelték, s az elsők között léptek ki - adandó alkalommal - a szerepükből, nem egyszer rendszerváltói “elhivatottsággal”.

A Váci-összesből szándékosan zömmel az utolsó évek versei közül válogattam: az általános hatvannyolcas életérzésre jellemző kétely és megtépázott hit szétválaszthatatlan elegyéből építkező összegzésekből, a népies motívumaitól megszabaduló gondolati költő letisztult, hagyakozó diskurzusából. Váci életműve, amelyhez hozzátartozik egy reformszellemű, 1956-os titkos napló is, arra inti az olvasót, hogy élményei, emlékei maradandóságát, értékbesorolását sose kösse a szerző konjunkturális besorolásához, hanem mindig csak saját benyomásainak, a leírt gondolatnak, betűnek és szónak higgyen - ami még fennmarad belőlünk. Számunkra az az igazi - a többi az enyészeté.

Cseke Gábor

Valami nincs sehol

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,

- valamit mindennap elmulasztunk.

Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,

- s valamit minden tettben elmulasztunk.

Áldozódunk a szerelemben egy életen át,

- s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,

- minden csókból hiányzik valami.

Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,

- minden szerelemből hiányzik valami.

Hiába verekszünk érte halálig: - ha miénk is,

- a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,

- az életedből hiányzik valami.

Hiába vágysz az emberi teljességre,

- mert az emberből hiányzik valami.

Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,

- mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,

- a Mindenségből hiányzik valami.

A Világból hiányzik a mi világunk,

- a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár,

- felőlünk hiányzik valami.

A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,

- talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:

- ,,Valahol! Valamikor! Valami!''

Hitték a bölcsek, hitték a hívők,

- mióta élünk, e hitetést hallani.

De már reánk tört a tudás: - Valami nincs sehol!

- s a mi dolgunk ezt bevallani,

s keresni azt, amit már nem szabad

senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,

- minden szót újra kimondani.

Újra kezdeni minden ölelést,

- minden szerelmet újra kibontani.

Újra kezdeni minden művet és minden életet,

- kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,

- megteremteni, ami nincs sehol,

de itt van mindnyájunkban mégis,

belőlünk sürgetve dalol,

újra hiteti, hogy eljön

valami, valamikor, valahol...

Azóta

1945. május nyolcadikán végetért a második világháború.

Új időszámítást vezettek be.

Meghirdették a világbéke korszakát.

És azonnal nekiláttak.

Fogságba terelték a különböző közkatonák millióit,

százezreket őriztek a világ annyiféle megfigyelő táboraiban,

tízezreket vetettek börtönbe a béke glóbuszán,

kémek és ellenkémek, árulók és hitvallók

százait ítélték el történelmi ragyogású perekben;

tökéletessé tették a tudomány leghazárdabb felfedezését,

kidolgozták a totális csapás és ellencsapás

biztos rendszerét, felülmúlhatatlan eredményeket

értek el a vegyi fegyverek, a napalm,

a bénító, a lombtalanító, a szikesítő eszközök humánus

alkalmazásában, kétszer több bombát gyártottak és dobtak le

a félelemtől tátogó falvakra, mint amennyit a második

világháborúban Európára szórtak, azóta csaknem annyian

haltak meg a sárgák, feketék és fehérek közül

faji és az osztálygyűlölet dühöngéseitől,

mint a második világháború gázkamráiban,

legalább háromszor annyi forradalmárt végeztek ki,

mint amennyi meghalt a spanyol forradalomért,

százezreket öltek meg kibogozhatatlan helyi háborúkban,

azóta az emberiség lelkét nagyobb bűn terheli a vietnámi

krizantém lelkű nép törvényesített irtásáért, mint

az ukrajnai tömegsírokért, azóta több cinizmus, szadizmus,

nemzeti gyűlölet és előítélet szabadult a Földre,

mint amennyit Hitler apparátusa megtestesített; a pénz,

a hódit vágy, a rossz kézbe került hatalom

több bűnt követett el a harmadik világban,

mint a gyarmatosítás még visszafizetetlen négyszáz esztendeje,

tankok csörömpöltek át elszánt kis országok forradalmain,

felszántották és sóval behintették Lumumba nagy termőföldet

ígérő lelkét, századunk segesvári csataterén ledöfték Che Guevarát,

Made in USA fegyverekkel lelőtték Amerika két fiát, akik nemcsak

a Holdra, józanabb Amerika földjére akartak lépni,

megölték Kinget, a négerek fülledt nyomorának

ablaknyitogatóját, a dél-amerikai indiánok közül

többet irtottak ki, mint amennyit Corteznek és

a kondás Pizzarónak ennyi idő alatt sikerült.

A kis kövér Olaszország ujjai közt szopogatja

Európa fülemüléit, felfalja fürjeinket,

az ember jóllakottan kiüríti sok száz pusztuló

lelkes állat delikát húsát, emancipált prostituáltjaink

kivesző madarak tollaiba takarják pucérló testüket, égre

terpesztett lábaikra fiatal-fókabőr-csizmát huzigálnak,

a gépkocsis urak kiirtják a történelmi városok isteni

galambrajait, mert azok lemocskolják a karosszériákat,

a város lélegző kertjeit leöntik betonnal a parkolóhelyekért.

Azóta beszennyezik a Föld édesvizeit, sugárzóanyagokkal

megmérgezték a világtengereket, fertőzővé

tették a levegőeget, aknamezővé az országutakat,

támaszponttá a Holdat, arzenállá a sztratoszférát,

új szíveket és új rettegéseket ültettek belénk,

szelíd igényeinket elgyávítja

a rentabilitás, a racionalizálás, a termelékenység hisztériája,

legjobb szellemeink

gondolatai közül eltűnik az emberi üdvösség

megtervezésének gondja, kiszorítja

a világűr meghódításának eufóriája. Halad a dologi világ,

és megtorpan az ember, kényelmesebb az élet,

de szomorúbb. Sokkal többet tudunk a létről,

mint amennyivel még el lehet viselni, felfedezünk

mindent az anyagról, s elveszti önbizalmát

az emberi szellem. Szabályozzuk a természetet

s felfal szabályozhatatlan természetünk,

ennyi tökéletes tárgy között

tökéletességéből mind többet veszít az ember.

És azóta újra és újra nekilátunk, jóra összeesküvők,

megcáfolni e történelmet,

s felhozni valamit az emberiség mentségére.

Szelíden, mint a szél

Szőkén, szelíden, mint a szél,

feltámadtam a világ ellen,

dúdolva szálltam, ténferegtem,

nem álltam meg - nem is siettem,

port rúgtam, ragyogtam a mennyben,

cirógatott minden levél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,

minden levéllel paroláztam;

utamba álltak annyi százan

fák, erdők, velük nem vitáztam:

- fölényesen, legyintve szálltam

ágaik közt, szép suhanásban,

merre idő vonzott s a tér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,

nem erőszak s akarat által,

ó, szinte mozdulatlan szárnnyal

áradtam a világon által,

ahogy a sas körözve szárnyal:

fény, magasság sodort magával,

szinte elébem jött a cél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,

a dolgok nyáját terelgettem,

erdőt, mezőt is siettettem,

s a tüzet - égjen hevesebben,

ostort ráztam a vetésekben:

- így fordult minden vélem szemben,

a fű, levél, kalász is engem

tagad, belémköt, hogyha lebben,

a létet magam ellen szítom én.

Szőkén, szelíden, mint a szél;

nem lehetett sebezni engem:

ki bántott - azt vállon öleltem,

értve-szánva úgy megszerettem,

hogy állt ott megszégyenítetten

és szálltam én sebezhetetlen:

- fényt tükrözök csak, sár nem ér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,

jöttömben csendes diadal van,

sebet hűsít fényes nyugalmam,

- golyó, szurony, kín sűrű rajban

süvített át, s nem fogott rajtam,

s mibe naponkint belehaltam,

attól leszek pusztíthatatlan,

s szelíden győzök, mint a szél.

És mi élünk!

Élni, élni élni, élni... - élni kell!

Félni, sírni, könyörögni, menekülni nem lehet!

Élni bátran, szembenézve, csak azért is, dacosan vagy összetörve!

Betegen és elhagyottan, városokban, börtönben vagy föld alatt,

szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva - élni kell!

Élni kell, mikor kimondják: - „Rák!" - „Gümőkór!"

Élni kell és állni kell és nem lehet ott összerogyni, felzokogni!

Élni kell, ha tudatják: - „Létszámfeletti!"

Élni kell, ha sziszegik: „Már nem szeretlek!"

Élni kell, ha zokogják Anyánk ágyánál: - „Későn jöttél!"

Élni kell, ha hirdetik: - „Életfogytiglan!"

Élni kell, ha dob pergeti: - „Golyó által!"

Élni kell még, élni kell még pár óráig!

Élni kell, bár tudjuk jól, hogy a világon mindenütt halálunk készül.

Élni kell, bár tudjuk azt, hogy most is, most is többen halnak

hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad!

Élni kell, mikor tudjuk, hogy embereket most is ölnek!

Élni kell, mikor már sokszor érezzük: - nem lehet élni!

S élni kell, ha kuporgatva napot napra;

élni kell, ha könyörögve, reménykedve: - egy tavaszt még!

Élni kell, ha tudjuk azt: alázat, szégyen

félelmünk és rettegésünk még egy évért, még egy évért!

Élni kell, így, alkudozva, megalkudva, mindenáron!

És mi élünk! Jaj, mi élünk! így is, bárhogy, élünk, élünk!

Szembenézve, dacosan és összetörve, reménykedve,

betegen is, elhagyottan, városokban, börtönökben vagy föld alatt,

szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva - élünk, élünk!

Élünk, bár tudjuk, hogy most is többen halnak

hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad.

Élünk, élünk, bár sokszor már érezzük - nem lehet élni!

Mégis élünk, semmi másért, csak mert úgy szeretünk élni!

Élünk, jaj, mert úgy szeretjük, szeretjük az életet!

Mert annyira élők vagyunk, és annyira emberek!