Van, aki tudja, s van, aki nem: a székelyföldi Hargita megyéből indult kezdeményezés szerint, egy évtizede, minden év elején a magyar irodalom egy-egy nagy alkotója előtt tisztelegve, műveiből felolvasva, reggeltől estig megidézik alakját, munkásságát, szellemiségét. A maraton az olvasási folyamat hosszát, terepnehézségeit és kitartást feltételező elszántságát jelenti. A hely pedig? Nyilvános tere a Kájoni János Megyei Könyvtár, de az olvasásnak bárhol lehet hódolni, kis vagy nagy közösségben, intézményben vagy odahaza, vonaton, repülőn vagy személygépkocsin utazva.

Több éve magam is részt veszek ezen a tömegméretűvé vált társasjátékon, aminek semmiféle versenytétje nincsen – egyedüli célja felhívni a figyelmet egy-egy írónk sokoldalú megközelítésének lehetőségeire, forrásaira. Határokon is átnyúló, maratoni felolvasást tartottunk már Benedek Elek, Orbán Balázs, Jókai Mór, Arany János, Gárdonyi Géza, Móricz Zsigmond, Kányádi Sándor, Tamási Áron, Szabó Magda életműve mentén, megközelítőleg 33 ezer résztvevővel 9 országból, s az idei íróválasztás Petőfi Sándor személyének kedvezett: ő kerül ma az érdeklődés kereszttüzébe. (Különben nem véletlenül: a költő változatlanul magas népszerűségi indexén túl, az idén van az Apostol megírásának, illetve a márciusi forradalom kitörésének 170. évfordulója.)

Az idén is készültem rá, hogy a könyvtári csöndben magam is részt veszek a Petőfi-maratonon. Ragaszkodásom személyiségéhez, költészetéhez gyermekkori élményekhez vezet vissza, de íróként is szüntelenül foglalkoztatott sorsa, életének megannyi tanulsága. Tanúságképpen megsúgom, hogy a Székelyföld folyóirathoz nyújtottam be pár hónapja, vázlatában már e portálon több részben közölt Petőfi-olvasónaplómat (P.S. avagy utóirat Petőfi Sándor életéhez és halálához), de szüntelen foglalkoztatott a költő munkásságának sok-sok vetülete. Igy érdekes volt megtudni, hogy Petőfi Sándor nem csupán Európában és a művelt nyugaton ismert, de a távoli keleten is rajonganak érte (Kína, Japán). Hogy mi ennek a titka? Mezey István, japánkutató (sz. 1895.) könyve, az 1939-ben kiadott Az igazi Japán külön fejezetet szentel a japánok Petőfi-kultuszának – ezt a nem mindennapi felfedezést osztottam volna meg a könyvtárban összegyűlő közönséggel, de mert a jelenkori náthajárvány fokozott óvatosságra int, betegségemmel inkább odahaza maradok, s miközben idehaza felolvasom magamnak, megosztom a szöveget az internet nyilvánossága által azokkal is, akik szívesen fogadnak hasonló információkat. A szerzőről még annyit, hogy ügyvédi diplomával a zsebében, törökországi tanulmányútján érte az első világháború, később orosz fogságba került, 1921-ban Japánon keresztül tért haza, 10.000 magyar társával együtt. Kezdeményezője lett a magyar-japáni kulturális kapcsolatoknak: egyik alapítója a Magyar Nippon Társaságnak. 1938-39-ben állami ösztöndíjjal tanulmányutat tett Japánban és Mandzsukuóban. (Könyvét a Kájoni János könyvtár dokumentációs részlegén fedeztem föl, Kelemen Katalin segítőkészsége révén.)

2018. február 20.

Cseke Gábor

A szabadságharc leverése után a magyar nép sokáig nem tudott belenyugodni abba, hogy nemzeti ügye bukásával együtt meghalt a szabadságharc dalnoka: Petőfi Sándor is. Nem hitték el, hogy a segesvári tömegsírban pihen a szabadság, az ifjúság és a nagy magyar akarat minden időkre legnagyobb lírikusa. Az abszolutizmus idején született a legenda, hogy Petőfi Sándor nem halt meg, a haza földjére betört oroszok magukkal hurcolták és valahol távol, Szibéria ólombányáiban raboskodik. Hatvan esztendővel azután, hogy a nagy látnok a fehéregyházi csatasíkon vérével pecsételte meg költészetét, a Petőfi-legenda valósággá vált.

A világháború magyar hadifoglyai a szibériai fogolytáborokban megtalálták Petőfit, de nem mint ólombányákban sínylődő aggastyánt, hanem mint ifjú, tüzes, mindig új harcokra lelkesítő költőóriást, ki ott, a szibériai táborokban sínylődő kései bajtársait is lelkesítette, vigasztalta és kitartásra buzdította. Mikor pedig a japáni nép segítő kezét nyújtotta a szörnyű rabságban éhhalálnak, ragálynak, a cseh légionisták gyilkának kitett magyar hadifoglyok felé, a Boddhiszattvaként mindig megifjodó Petőfi sem maradt tovább Szibériában, hanem átkelt a tengeren a japáni szigetek felé, hogy ott új testvéreket szerezzen sokáig testvértelennek tartott nemzete számára. Azután, hogy a Szibériából megváltott magyar hadifoglyok annyi hányattatás után visszatértek a szétszaggatott, megcsonkított távoli hazába, Petőfi továbbra is künnmaradt Japánban.

A szibériai táborokban a magyar hadifoglyoknak a kenyér, a fűtött szoba, a testet betakaró rongynál is jobban hiányzott: a betű. Magyar könyv nem juthatott el hozzájuk. A magyar életakarat, a magyar leleményesség azonban nem hagyta el hadifoglyainkat. Ha nem volt magyar könyv, hát csináltak. Egy-két Petőfi-költeményre mindenki emlékezett. Ezeket szép sorjában lemásolták. Talán a középkori szerzetesek celláiban készült kódexeket írták olyan lelkesedéssel, mint ahogy ezek a kiéhezett, rongyos, örökös rettegésben élő hadifoglyok másolták a fabarakkokban, gyalulatlan deszkákból összetákolt asztalaikon a Petőfi-költeményeket. A gyűjtemény kézről-kézre járt, táborról-táborra vándorolt, s rab magyarok tízezrei merítettek belőle erőt és kitartást a további szenvedésekhez.

1918 augusztusában sorsdöntő változás állott be a szibériai hadifoglyok életében. Ótani tábornagy parancsnoksága alatt partra szállott Vladivosztokban a japáni expedíciós hadsereg, hogy a Bajkál-tóig megtisztítsa Szibériát a bolsevikiektől. A japáni hadsereg védelme alá vette a távolkeleti hadifoglyokat is, s nemcsak ruhával, élelemmel látta el őket, hanem lelki szükségleteikről is gondoskodott. Elsősorban is a megszálló japán csapatok tisztjei bajtársként közeledtek hozzájuk, ellentétben az oroszokkal, a fehérekkel és vörösökkel egyaránt, akik emberszámba sem vették őket. A japán tisztek élénk összeköttetésben álltak a magyar hadifoglyokkal, különösen érdeklődtek minden iránt, ami magyar, így kerültek elő a duplafedelű katonaládákban féltve őrzött „Petőfi-kéziratok”.

A költő-katona tipikusan japán jelenség, hát még az ifjú hős, ki feleségét és kisfiát bizonytalanságban hagyva, a harctérre siet hazája védelmére! Valóságos „busidó”-eszmény! Csoda-e, ha a japánok érdeklődését azon nyomban felcsigázta mindaz, amit Petőfiről hallottak. Mikor pedig azt is megtudták, hogy Petőfi éppen az oroszok ellen vívott harcban esett el, egyszeriben nemcsak az életét akarták megismerni, hanem a költészetét is. Hevenyészett fordítások készültek Petőfi legismertebb költeményeiből, gyakran német, angol, vagy éppen orosz közvetítéssel. Valóságos Petőfi-kultusz fejlődött ki a táborokban. Magam voltam a fültanuja, amikor egy japáni altiszt a tábortűz mellett a János vitéz meséjével szórakoztatta társait. Okubo lovassági főhadnagy egy háromnapos felderítő út után kimerülten, éhesen azzal toppant be egy szép napon a barakkunkba, hogy le akarja fordítani a Szeptember végén két utolsó versszakát is: Nipponban maradt feleségének szeretné elküldeni születésnapjára „Siberiya omiyage-mono”-ul (szibériai emlékül). A tankákra emlékeztető rövid leíró költeményekből egyet-kettőt gondos tusrajzzal selymen örökítették meg a katonák s ma bizonyára a japán katonacsaládok legféltettebb kake-monói (japáni tekercsképei) közé tartoznak ezek a Szibériában feljegyzett dalok. Így indult el Petőfi Sándor diadalmas útjára Japánba. Valószínűleg a Szibériát járt japáni tisztek hívták fel Aibara Susumu figyelmét Petőfi költészetére. Így születtek meg az első műfordítások s láttak gyors egymásutánban napvilágot a japáni napilapok és folyóiratok hasábjain.

Aibara Susumu a világháború után Japánban megindult magyarbarát megmozdulások egyik legelső úttörője volt. Többek között egy teljes japáni Petőfi-kötet kiadását is tervbe vette, ezt a tervét azonban, sajnos, már nem valósíthatta meg, mert 1931. december 28-án egészen fiatalon elköltözött az élők sorából.

Petőfi költeményeit addigelé csak idegen nyelvű közvetítéssel ismerhette meg a japáni közönség. Szükség volt már egy olyan fordításra, mely közvetlenül a magyar szövegből ülteti át japáni nyelvre Petőfi remekeit. A Rómazi-mozgalom révén összeköttetésbe került a japán Petőfi-rajongókkal egy fiatal magyar evangélikus lelkész, Pap Ferenc. Ez a derék hazánkfia magánszorgalomból tökéletesen elsajátította a japáni nyelvet. Akinek eljövetelére a Petőfi-rajongók vártak, őbenne megtalálhatták.

A Rómazi-mozgalomnak az a célja, hogy Japánban is felcserélje a jelenleg használatos kanzi (kínai) jelírást a latinbetűs írással. Több folyóirat jelenik már meg Tokióban és az ország nagyobb vidéki városaiban latin betűkkel. Ezek egyike, a Kotobano-Hikari (A szó világossága) című ifjúsági havi folyóirat közölte először Petőfi Szeptember végén (Kugwatu-no sue), Erdőben (Móri ni) és Ki a szabadba (Soto e!) című költeményeit Pap Ferenc fordításában. E fordítások a Távol-Kelet 1936. évi májusi számában is megjelentek. A Szeptember végén (mely Japánban is a legnépszerűbb költeménye Petőfinek) …

Petőfi lelkes japáni híveinek száma évről-évre szaporodik, ugyannyira, hogy 1936. január 14-én már külön egyesületbe is tömörültek: megalakították a Japáni Petőfi Társaságot (Dai-Nippon Petőfi Kyókai.) A társaság elnökévé Nabesima Naokazu őrgrófot, a tokiói Magyar-Japán Társaság alelnökét választották meg. Nabesima őrgróf, ez a keleti „literary gentleman” egész életét a magyar ügy szolgálatába állította. Kiállításokat, előadásokat rendez. Mint lelkes zenebarát, ő hívta fel honfitársai figyelmét Liszt Ferencre. A Liszt-év alkalmából számos Liszt-hangversenyt is rendezett, részint az Aoyamában lévő palotájában, részint a Főnemesek Klubjában (Peer’s Club). Míg a tokiói Liszt Ferenc Társaság a magyar zenét népszerűsíti Japánban, addig a Petőfi Társaság a magyar költészetnek és irodalomnak szerez újabb és újabb barátokat. Múlt év tavaszán adta ki a Japáni Petőfi Társaság Tokióban élő hazánkfiának, Metzger Nándornak kitűnő fordításában, igen díszes kiállításban az első japáni nyelvű antológiát. A kötet, melyet a Japánban élő Sass-Brunner Ferencné és Brunner Erzsébet illusztrált, huszonöt Petőfi-költeményt tartalmaz. (Élet, vagy halál. Nemzeti dal. Csatadal. Egy gondolat bánt engemet. Katonaélet. Nézek, nézek kifelé. Az alföld. A Tisza. A puszta télen. A koldus sírja. Falu végén kurta korcsma. Füstbe ment terv. Igyunk. Hová lesz a kacaj? Est. Egy telem Debrecenben. A remény. Szeretője-e vájjon? Halálom. Megy a juhász a szamáron. Fa leszek. Sikos a hó, szalad a szán. Szeptember végén.)

Az első japán Petőfi-kötetnek meglepően nagy sikere volt. A nagy japán napilapok csaknem kivétel nélkül hosszasan ismertették, a Keirioka (Világ) című irodalmi folyóirat pedig szemelvényeket mutatott be belőle, közölte Petőfi arcképét és kiskőrösi szülőházának képét. Hogy mennyire meghódította Petőfi a japán nép szívét, a legszebben bizonyítja, hogy a japáni Petőfi-antológiához nem kisebb ember, mint dr. Siratori Kurakiti írt előszót. Siratori neve nemcsak Japánban fogalom. A világ orientalistáinak ő a great old man-ja: az uralkodó császár egykori nevelője, a Császári Egyetem emeritus professzora, a Tóyó Bunkó (Keleti Kultúrintézet) elnöke. Ez a kiváló férfiú ajánlotta népe szeretetébe a távolnyugati rokonnép legnagyobb költőjét. Alighogy az antológia megjelent, a Japáni Petőfi Társaság mozgalmat indított egy teljes japán Petőfi-kiadás érdekében. A magyarbarát japánok buzgóságát ismerve, nem kételkedhetünk, hogy szép tervüket rövidesen valóra váltják. [ A teljes Petőfi japánul azóta realitás – a szerk.]

Nehéz lenne megmondani, hogy a japánoknak Magyarország iránt táplált őszinte barátsága és rokonérzése keltette-e fel ezt a nagy érdeklődést Petőfi iránt, vagy pedig Petőfi halhatatlan lángelméje ébresztette fel érdeklődésüket irántunk. Akárhogy van is, Petőfi diadalmas útján megérkezett Japánba és ott újabb és újabb híveket szerez hazájának. Négy éve avatták Bósatuvá, „Buddha-szentté” a nagy székely vándort, Körösi Csornát Japánban. Szobra ott áll azóta a Taisyó Egyetem aulájában, égő gyertyák és lótuszvirágok között. Petőfinek még nincs szobra Tokióban, de a Vaseda Egyetem múzeumában japáni tartózkodásom alatt már berendeztek egy Petőfi-szobát. Falait Jaschik Álmosnak a János Vitézhez készített gyönyörű illusztrációi díszítik. A képeket a magyar művész ajándékozta az egyetemnek.

Forrás: Mezey István: Az igazi Japán. 1939.