A tanulmány 1968-at gyújtópontnak fogja fel: annak a két évtizeden átívelő, a kapitalista világrendszer mélyreható (geo)politikai, gazdasági-társadalmi és szellemi-kulturális átalakulását eredményező korszak epicentrumának, amely a dekolonizációtól a neoliberalizmus fölülkerekedéséig tartott, megnyitva a globalizáció korszakát.

1968 májusa Franciaországban egy nagyon is világméretű forradalmi időszak epicentrumát jelentette. Mint minden esemény, ez is több idő­síkba illeszkedett, bekövetkezte pontosan nem volt megjósolható, és új lehetőségek előtt nyitott utat. Az 1965-től 1973-ig terjedő periódus a mélyreható változások korszaka volt. Egy hosszabb időszak részét jelen­tette, amely a hatvanas évek elején vette kezdetét, s a nyolcvanas évek elején ért véget. E korszakot eleinte a dekolonizáció, a vége felé pedig a neoliberalizmus térhódítása határozta meg, amely egyúttal megnyitotta a globalizáció új szakaszát. Ez az esemény megkövetelte az előzmények újraolvasását, átrendezte a tényeket és azok interpretációját, irányt sza­bott a fejlődésnek, és rámutatott felforgató missziójára.

Az időbe beágyazódva két folyamat indult útjára 1968 májusában. Az egyik az a hatalmas méretű társadalmi mozgalom volt, amely vegyítette az események kapcsán detonátorként szolgáló, türelmetlen nemzetközi egyetemi diákságot a szociális és politikai harccal, valamint a munkás­mozgalommal, amely még mindig stratégiai helyet foglalt el, és amely a hallgatók küzdelmével való egyesülése következtében irányt adott az eseményeknek. A másik a világról vallott felfogás megújulását és ennek megnyilvánulását jelentette. Ez a megújulás új és meghatározó esz­meáramlatok keveredése nyomán jöhetett létre, teret engedett a heves művészeti és kulturális forrongás előtt. Ezek a folyamatok befolyásolták a világ geopolitikai átrendeződését, ami együtt járt az enyhülés lezárulásá­val. Ez az átalakulás a dekolonizáció kibontakozása, a szovjet birodalom válsága és az Egyesült Államok, Európa és Japán alkotta új, domináns tömb létrejötte körül szerveződött.

1968 májusa Franciaországban nem derült égből villámcsapásként bontakozott ki. Már jóval a májusi francia események előtt számos országban egyetemeket foglaltak el. Sőt, a viták és a gondolkodás meg­újítása már legalább 1960 óta zajlottak. Ahogy mindez összekeveredett a munkások harcával, az a forma adta a francia helyzet sajátos jellegét, amelyet ebből a szempontból csak az olaszországi „lopakodó május­hoz” (mai rampant) hasonlíthatunk. Ebben a cikkben a franciaországi mozgalmat csak a nemzetközi mozgalomra való hivatkozás kapcsán fogjuk érinteni.

1. Féktelen, szilaj diákinternacionálé tört előre a világ színpadán.

1960-ban az ifjúság kiterjedtebb mozgalmának határozott formájaként a világ több pontján diákmozgalom ütötte fel a fejét új problémákat he­lyezve előtérbe. A gyarmati háborúk katalizátorként hatottak ezekre a mozgalmakra és radikalizálták őket. E konfliktusok az érintett országokat katonai beavatkozásra késztették, ami együtt járt a hadseregben később évekig szolgáló fiatalok besorozásával. Franciaország Algériában harcolt (1954-től 1962-ig), az Egyesült Államok Vietnamban volt lekötve (az 1965-i első légitámadásoktól Saigon 1975-ös elestéig), Portugália pedig a saját gyarmatain bonyolódott hosszú konfliktusba (egészen az 1974-es „szegfűk forradalmáig”). Ezekben az országokban a háborúellenes mozgalmakat az ifjúság széles rétegei támogatták, egyúttal átalakultak a nemzedékek közötti kapcsolatok. Más országokban a háborúellenes mozgalmakkal való szolidaritás hozzájárult a nemzetközi diákmozgalom kibontakozásához. Ezek a mozgalmak megértették, mit is jelent a deko­lonizáció történelmi folyamata. Radikalizálódtak a rendfenntartó erőkkel való összecsapásaik nyomán, a rendőri fellépés pedig elmérgesítette az egyetemi intézmények és a politikai hatalom közötti viszonyt. Ezek a mozgalmak egyre élesebb kritikát fogalmaztak meg az általuk gyarmato­sítónak, tekintélyelvűnek, hierarchizáltnak és erkölcsprédikátornak tartott társadalmak fejlődésével szemben.

A diákmozgalom az elismeréséért, a függetlenségéért küzdött, és saját orientációját kereste. Jelen volt egész Európában és az Egyesült Államokban. Franciaországban például 1962-ben az UNEF¹ – miután az algériai béke iránti elkötelezettsége példátlanul radikalizálta – ismét erőre kapott, amikor elutasította az egyetemi felvételi bevezetését és védte a hallgatói jogokat. 1965-től kezdve a német egyetemisták tiltakozó mozgalma – Berlinből kiindulva – az egész NSZK-ban elter­jedt, elítélve a gyűlések betiltását és a tanulmányokra fordítható idő korlátozását. Ugyancsak 1965-ben Madridban csendes felvonulást tartottak, tiltakozva a hivatalos hallgatói szervezet megválasztásának kormányzati kontrollja ellen. 1966-ban Nagy-Britanniában létrehozták a Radical Student Alliance-t, mert elutasították a hallgatói érdekvédelmi szervezet reformistának ítélt vezetését. 1967 decemberében a madridi gazdaságtudományi kar bezárása ellen tiltakozó hallgatói demonstrációk átterjedtek Barcelonára, Salamancára és Spanyolország többi részére. Londonban óriási tüntetéseket tartottak, 1968 februárjában pedig elfog­lalták a Leicesteri Egyetemet, megkérdőjelezve a hallgatói képviselet addigi formáit. 1968 márciusában a Sevillai Egyetem bezárása miatt Madridban, Zaragozában, sőt még az Opus Dei² Bilbaóban található Navarrai Egyetemén is zavargások robbantak ki. Áprilisban Madridban négynapos lázadás tört ki, amelyet Sevillában, Bilbaóban és Alicantéban továbbiak követtek. A madridi barikádok arra kényszerítették a spanyol kormányt, hogy reformokat vezessen be.

A vietnami háború elleni tüntetések radikalizálták és egyesítették a diákmozgalmakat. Ezek közvetlenül támadták az amerikai hatóságokat az Egyesült Államokban, majd Európában, Japánban és a világ többi részén. 1964 őszén Berkeleyben a Free Speech Movement a Vietnam Day Commitee³ előfutára lett. 1965 elején kezdődtek az Egyesült Álla­mokban az első katonaibehívó-égetések és az 1962-ben létrejött SDS (Students for a Democratic Society) által szervezett első washingtoni tüntetések. 1965 nyarán Oxfordban és a London School of Economics-on megtartották az első „teach in”-t,⁴ 1966 nyarán pedig Bertrand Russell útjára indította a Vietnami Törvényszéket,⁵ amely 1967 májusában Stockholmban tartotta plenáris ülését. 1966-ban Berlinben sor került az első nagyszabású tüntetésre. 1967 októberében Washingtonban az SDS diákszervezet aktivistái áttörték a Pentagon körül felállított kordont. Annak ellenére, hogy a hippik virágokat dugtak a katonák puskáinak csövébe, utóbbiak erőszakot alkalmazva oszlatták szét a tüntetőket. 1968 januárjá­ban a Zengakuren⁶ felhívására japán diákok tiltakozó megmozdulást tartottak az amerikai Enterprise repülőgép-hordozó kikötése miatt – 300 tüntetőt letartóztattak. 1968 februárjában Amerika-ellenes tüntetések söpörtek végig az NSZK több mint tíz nagyvárosán. 1968 márciusában Rómában és Londonban az Egyesült Államok nagykövetségeinél tar­tott demonstrációk során véres összecsapások robbantak ki a rendőri erőkkel. Tokióban gimnazisták tömegei özönlöttek az utcára. Spanyol­országban a hallgatók a vietnami békéért és az amerikai bázisok ellen tüntettek. 1968 áprilisában a New York-i Columbia University elfoglalása kiszélesítette az összecsapások színterét.

2. A diákmozgalmak az adott helyzetben a politikai és társadalmi harc detonátoraként szolgáltak. A hallgatói mozgalmak intenzív és változatos vitákat folytattak, amelyek nyomán megkérdőjelezték az egye­temi intézményeket és szerepüket a társadalmi fejlődés radikális kritikája terén. 1968 előtt számos esetben a diákmozgalmak szorosan nyomon követték a politikai helyzet alakulását, amire sorozatosan úgy reagáltak, hogy az megrázkódtatta a különböző színezetű hatalmakat. Ez történt Prágában, Varsóban és Belgrádban a szovjetrendszer megkérdőjelezése révén. De ez történt Madridban, miként Athénban vagy Lisszabonban is, ahol meg az európai diktatúrákat rengették meg. Ez vonatkozik Mexikóra és még nagyon sok más országra is, ahol nyilvánvalóvá vált a szociális viszonyok és a geopolitikai alávetettség közötti összefüggés. Az Egyesült Államok esete szintén hasonló, itt a diákmozgalom a diszkrimináció-és rasszizmusellenes mozgalom összefonódásáról beszélhetünk. És végső soron ez érvényes a diákmozgalmak és a munkásmozgalmak egyesülésére, főképpen Olaszországban és Franciaországban, valamint kisebb mértékben Spanyolországban. 1968 után számos helyen olyan mozgalmak bontakoztak ki, amelyek sajátos helyzetükből kiindulva 1968-ban előtérbe kerülő különböző kérdésekre kerestek választ: ilyen volt a szociális harc elsőbbsége és a hatalommal fenntartott kapcsolatok megkérdőjelezése.

A diákmozgalmak radikalizálódtak és nyíltan politikai kérdéseket kezdtek feszegetni. 1962-ben az Egyesült Államokban az SDS nyi­latkozata kitért a generációs ellentétekre, a déli államok problémáira, a hidegháborúra és az atombombára. 1965-ben létrehozták a FUNY-t (a Free University of New Yorkot). Nyugat-Berlinben afrikai és német hallgatók tüntettek egy rasszizmussal vádolt film bemutatása ellen, s ez a rendőrséggel való összecsapásba torkollott. 1965-1967-ben a provók⁷ Amszterdamban felszabadították a képzeletet, és felfedezték az ökológia, a feminizmus, az anarchizmus, a szolidaritás megannyi útját-módját. 1966-ban megtartották az első diákszemináriumot a Német Egyetemisták Szövetsége (AstA) és a francia FGEL (Bölcsészhallgatók Általános Szövetsége) részvételével. 1967 júliusában az AstA – Herbert Marcuse jelenlétében – közzétette a „Kritikai Egyetem szemináriumainak ideiglenes jegyzékét”. 1967 novemberében Londonban elindították az El­lenegyetemet. A Sindzsukuban, Tokió egyik kerületében kitört erőszakos zavargások után a japán nagyvállalatok bejelentették, hogy a letartóz­tatott diákok közül senkit sem fognak alkalmazni. 1967 novemberében Olaszországban a trentói és a torinói egyetemfoglalások más városokra is átterjedtek. 1968 márciusában a képzőművészeti kar elfoglalásakor a torinói Vörös Gárdisták a professzorok megválasztását követelték.

Drámai módon, az egyesült államokbeli események állandóan hivatko­zási alapként szolgáltak a világméretű lázongás számára. 1965 augusz­tusában lázadás robbant ki Los Angeles Watts nevű városrészében. 1966 októberében Oaklandben a Fekete Párducok megalakulása elindította a frontális lázadás korszakát. A Fekete Párducok vezetőit 1968 januárjá­ban San Franciscóban letartóztatták. Martin Luther King 1968. április 5-i meggyilkolása az egész világot megdöbbentette; az eseményt száztíz amerikai városban zavargások követték, amelyek során tucatnyian éle­tüket vesztették, több ezren pedig megsebesültek. 1968. május 13-án Washingtonba érkezett a szegények menete.

Mindezzel együtt járt a szovjetrendszer megkérdőjelezése annak eu­rópai perifériáján, ami kihangsúlyozta a tiltakozás világméretű jellegét. 1967 októberében Prágában spontán diákmegmozdulás kezdődött. 1968 januárjában Varsóban ötven egyetemi hallgatót letartóztattak, Adam Michniket pedig elbocsátották az egyetemi állásából, mivel egy szovjetellenesnek ítélt színdarab betiltása ellen tiltakozott. Márciusban a varsói diákmegmozdulások átterjedtek az egész országra. A lengyel egyetemek sztrájkba léptek, a hallgatók pedig Krakkóban és Poznanban is összecsaptak a rendőrökkel. A varsói Műszaki Egyetem elfoglalása megmutatta, hol található a mozgalom epicentruma. 1968 júniusában Belgrádban a filozófiai és szociológiai kar elfoglalásakor kijelentették: „Elegünk van a vörös burzsoáziából!” A mozgalom azonban a maga teljességében Csehszlovákiában bontakozott ki. 1968 márciusában húszezer fiatal nagygyűlésén elfogadták a prágai ifjúság manifesztumát. Václav Havel Az ellenállás témájához című áprilisi cikke kiemelte ennek jelentőségét. Május 1-jén Prágában hatalmas tömeg támogatta Alexan­der Dubceket és a pártvezetést. 1968. augusztus 20-án bekövetkezett Csehszlovákia inváziója; a szovjet tankok „rendet teremtettek”. A prágai tavasz demokratikus követelései és az eltiprása keltette megrázkódtatás mély repedéseket idézett elő a szovjet tömbön.

1968 áprilisában és májusában a mozgalom felerősödött Nyugat-Eu­rópában, elterjedt és elmélyült. Szaporodtak és fertőzővé váltak az egye­temfoglalások. 1968 áprilisában Rudi Dutschke, a német SDS vezetője egy ellene elkövetett merényletben súlyosan megsebesült. A mozgalom kibővült és magába szippantotta a gimnazistákat és a fiatal munkásokat is. Erőszakos összecsapások robbantak ki Nyugat-Berlinben, Ham­burgban, Münchenben, Hannoverben. Olaszországban a nyugtalanság átterjedt Pisára, Milánóra, Firenzére, Rómára, Nápolyra, Velencére, Cataniára, Palermóra és Trentóra. 1968. május 13. után a franciaországi események doppingként hatottak a nemzetközi mozgalomra. 1968. május 29-én Rómában barikádokat emeltek a felborogatott autókból. Brüsszelben elfoglalták a rektori hivatalt. Novemberben Nagy-Britanniában egymást követték az egyetemfoglalások. 1969. január 24-én Madridban az egyetemi válság a rendkívüli állapot kihirdetéséhez vezetett.

A mozgalom azonban nem korlátozódott Európára. Mexikó ezen a téren fontos szerepet játszott. 1968 júliusában az olimpiai játékokra ké­szülődő Mexikóvárosban az egyetemi hallgatók Kuba-párti tüntetést szer­veztek, amelyet keményen megtoroltak. Augusztusban háromszázezer tüntető vonult végig Mexikóvároson. Szeptemberben háromezer embert tartóztattak le, a rendőrség pedig megszállta az egyetemi negyedet és az Autonóm Egyetemet. Barikádok emelkedtek a Tlatelocón, a Három Kultúra terén a lakosság segítségével. Október 2-án támadásba lendültek a tankok és több tucatnyian vesztették életüket. Bertrand Russell támo­gatásával felhívást tettek közzé az olimpiai játékok bojkottjára, amelyet széles körben terjesztettek.

Az összecsapások egymást érték nagyon sok országban. Egyiptomban a Palesztina ügyében tartott 1968. áprilisi és májusi megmozdulások az 1972-i diákmozgalomban folytatódtak, amely kihatott Szadat politikájára. A diáktüntetések hatalmas méreteket öltöttek Pakisztánban. Algírban a hallgatók elérték Bumedien politikájának megváltozását. Szenegálban is igen hevesek voltak a diákmegmozdulások 1968 folyamán. Omar Blondin Diopot, a franciaországi Március 22. Mozgalom egyik alapítóját, 1973-ban Dakarban, a zárkájában meggyilkolták.

3. A diákmozgalom összefonódása a szociális küzdelemmel és a munkásmozgalommal irányt szabott a korszaknak. Midőn a diákmoz­galmak nyilvánvalóvá tették a mély társadalmi repedések meglétét, felka­varták a politika állóvizét. Az oktatási és egyetemi rendszer a társadalmi ellentétek centrumában helyezkedett el ama szerepe révén, amelyet a társadalom reprodukálása és átalakítása terén játszott. Találkozott a rezsimek politikai fejlődése és a szabadságjogok biztosítása iránt érzé­keny kispolgári értelmiség követeléseivel. Nicos Poulantzas aláhúzta a társadalmi rétegek szerepét a fasizmusból való „békés kilábalás” terén Spanyolországban, Görögországban és Portugáliában. Csakhogy a ter­melés kapcsán folytatott társadalmi harc, s különösen a munkások harca adta a mozgalomnak a valódi jelentősségét. A nagyszabású sztrájkokkal és általánossá válásukkal kezdődött a konfrontáció; a szakszervezetek bevonására pedig azért volt szükség, hogy magasabb szintre lehessen lépni, és tervbe lehessen venni az eltökélt és offenzív általános sztrájkot. A munkásmozgalom mindvégig stratégiai helyzetben maradt, még akkor is, ha nem foglalta magában a társadalmi mozgalom egészét. A diákharc és a munkások küzdelmének összefonódása össztársadalmi dimenziót kölcsönzött a mozgalomnak, és megkönnyítette a társadalom legna­gyobb részének a mozgósítását. Franciaországban és Olaszországban a diákmozgalmak és a munkásmozgalom összefogása és az általános sztrájkra való áttérés jellemezte 1968 májusát.

Az ötvenes években elkezdődött ipari modernizáció nem volt konflik­tusmentes. A fordi kompromisszum a taylorizmusnak való behódolást és a munka tudományos megszervezésének elkeresztelt militarizációt jelen­tette. A szakszervezeti mozgalom rendszerellenes mozgalomként növelte a sztrájkok számát. A belső piacra alapozott növekedés a fogyasztást a szabályozás módjává, az egyes társadalmi rétegek integrációjának és megrendszabályozásának tényezőjévé változtatja. A gondoskodó állam magára vállalta a közvetett bér kifizetését és a közszolgáltatások révén biztosította az egészségügyi ellátást, az oktatást és a nyugdíjellátást. A demokratizálódás az oktatási rendszerre, az esélyegyenlőség és az érdem előtérbe állítására támaszkodott.

A termelési folyamat eme forradalma mély társadalmi felfordulással járt együtt. Az élenjáró szektorok új munkásosztálya új fizetett rétegekkel: technikusokkal, káderekkel és mérnökökkel bővült. A futószalag másik oldalán a munka leminősítése új társadalmi csoportokat: nőket, fiatal városlakókat, vidékről a városba költözőket és külföldi bevándorlókat érintett. A két csoport közül a stabil munkahellyel rendelkező, szakképzett munkások tartották fenn a munkásmozgalom történetében gyökerező szakszervezeti mozgalom képviseletét.

A hallgatói közeg változásnak indult. A termelési módszerek gépesíté­sének és a munkások szakképzésének és ellenőrzésének kettős folya­mata, továbbá a társadalmi integráció maga után vonta a hallgatói lét­szám ugrásszerű növekedését. Franciaországban az egyetemi hallgatók száma, amely a megelőző nyolc évben megduplázódott, 1968-ban elérte az 500 ezer főt. Másfelől ezeknek a termelési folyamatba integrálódott rétegeknek a – jóllehet relatív – proletarizálódása ellentmondásba került a kispolgárságnak ígért jövőképpel. Ez az ellentmondás visszhangra lelt a diákok nehéz életkörülményeiben, amelyet csak hangsúlyosabbá tett az urbanizációs válság és a lakáshelyzet megoldatlansága, s amely találko­zott a diákmiliő nyomorúságának szituacionista téziseivel. A diákmozga­lom kiterjedt az egyetemi dolgozókra, különösen a fiatal tanársegédekre, valamint a gimnazistákra. A hallgatói mozgalom visszautasította azt a szerepet, amelyet a jövő káderei számára kijelöltek, és megkérdőjelezte a hierarchiát, a tekintélyt és az elit reprodukcióját.

A gyors ütemben iparosodó országokban a társadalmi feszültségek súlyosbodtak. A szakszervezetek érzékenyen reagáltak a mozgósí­tásra. 1967-ben az IG Metall képviselői részt vettek a diákok nyugat­berlini nagygyűlésén. A szakszervezetek haboztak az élesen kritikus diákmozgalommal szembeni bizalmatlanság és a nyíltan adódó lehe­tőségek között. Spanyolországban a munkásbizottságok részt vettek a diákmegmozdulásokban, az összefogás azonban Franciaországban és Olaszországban volt a leglátványosabb. 1967 novemberében Olaszor­szágban a Fiat munkásaival vállalt szolidaritásból tüntettek a hallgatók, ami összekapcsolódott a trentói, a torinói egyetemek elfoglalásával, majd a foglalások Milánóra, Rómára és Nápolyra való átterjedésével. Már ekkor érzékelhető volt a különböző elkötelezettségű csoportok sok­színűsége (Vörös Gárda, Uccelli, autonómok, szituacionisták, trockisták, maoisták), amelyek lendületet biztosítottak a diákmozgalomnak anélkül, hogy közülük bármelyik is ki tudta volna sajátítani a maga számára az irányítást. 1968-ban az agitáció elérte az egyetemeket és a gyárakat. Az OKP kinyilvánította, hogy ellenzi a diákmozgalmat, de azért több kerek­asztal-beszélgetést szervezett az ifjúság lázadásáról. 1968 májusában új történelmi tömb létrehozását javasolta, amely magában foglalta volna a hallgatókat és a munkásokat is. Novemberben sztrájkhullám söpört végig, a gimnazisták csatlakoztak az egyetemi hallgatókhoz és a társa­dalmi mozgósításhoz. 1968. december 5-én Rómában bejelentették az általános sztrájkot.

Franciaországban az iparosítás terén a gyarmati háborúk miatt bekö­vetkezett lemaradás most erőltetett ütemű modernizációba csapott át. A szakszervezetek, megosztottságuk ellenére, csatlakoztak a mozgalom­hoz. A gyárfoglalások a társadalmi elismerés rendkívüli pillanatai voltak. A hatékony és jelképes küldetéssel bíró általános sztrájk a mozgalmat a csúcspontjára repítette. A jobboldali pártok masszív választási győzelme nem szüntette meg a társadalmi erők közötti kapcsolatot. A sokat vitatott grenelle-i tárgyalások során az 1936-os Népfront óta a legkedvezőbb megállapodásokat sikerült kiharcolni. A társadalmi mozgalom meghajtó ereje nem merült ki. Ez majd a munkás- és parasztbizottságok különféle formáiban fogja erejét veszíteni. 1973-ban pedig ismét magára talál a „LIP harcában”, amely az önigazgatást helyezte előtérbe.⁸ Hangsúlyos­sá vált benne a paraszti küzdelem, a dolgozó parasztok mozgalmának fejlődésével együtt, amelyet Bernard Lambert és a larzaci felvonulások tettek közismertté.⁹ Teret nyitott a társadalmi emancipáció nagyszámú kollektív formáinak és az olyan újdonsült társadalmi mozgalmaknak, mint az új feminista mozgalmak, a fogyasztói mozgalmak, a homoszexuálisok mozgalmai, az első környezetvédő mozgalmak és a szolidaritási moz­galmak széles spektruma.

4. 1968 májusát a világ gondolkodásmódjának megújulása és annak megnyilvánulásai jellemezték. Az ötvenes évek vége óta, sőt helyenként már 1947-től kezdve új és hatalmas eszmeáramlatok járták be a világot. Ezek az eszmék bizonyos helyeken az adott országtól, az időponttól és a helyzettől függően bukkantak a felszínre, de 1965-től erőteljesen koncentrálódtak. A radikális kritika és a kritikai elmélet kere­sése révén kerültek előtérbe. 1968 májusa korántsem teremtette meg az értelmiségiek egységét. Ne feledkezzünk meg Raymond Aron haragjáról, aki egyik legvisszafogottabb kijelentésében így fogalmazott: „egyszerű és tragikus »pszichodrámáról« beszélhetünk”. A következőkben kiemel­jük azokat az eszméket, amelyek megteremtették ezt az intellektuális mozgalmat, még ha egyesek, akik az adott pillanatban képviselték őket, később túl is léptek rajtuk. Rámutatunk néhány olyan témára, amely meghatározta 1968 májusát és az utána következő időszakot. A csupán illusztráció gyanánt kiemelt nevek azokat a személyiségeket hivatottak felidézni, akik mások mellett formalizálták és világosan kifejtették a szóban forgó eszmeáramlatokat. A hallgatók véleményével és számával, valamint a viszonylagos autonómiára és a nemzetközi körforgásra adott válaszokkal kapcsolatos egyetemi krízis jelentős mértékben elősegítette ennek az áramlatnak a megerősödését, kiérlelődését és elterjedését. Kiemelte az egyetemek áteresztő képességét, főleg a társadalmi moz­galmak értelmisége, mindenekelőtt a munkásértelmiség által képviselt kérdések és reflexiók vonatkozásában.

A kritikai látásmód az ipari társadalmak elemzéseiből és új paradig­máiból: a fordizmusból, a keynesianizmusból, a gondoskodó államból, a szociálliberalizmusból és a szociáldemokráciából táplálkozott. Nagy jelentőséget tulajdonított a munkásosztály átalakulásának az új mun­kásküzdelmek jelentésein keresztül, ahogy azt Daniel Mothé, Serge Mallet, Emma Goldschmidt rendkívül nagyszámú művei aláhúzzák. Új perspektívákat nyitott Bernard Lambert dolgozó parasztjainak újabb ál­lásfoglalásával. Gazdagodott főleg Pierre Naville-nak az állam természe­téről közzétett elemzései révén. Olaszországban az eszmék látványos módon születtek meg, elsősorban a Luciana Castellina, Lucio Magri és Rossana Rossanda által létrehozott Il Manifesto című lap segítségével. Ez a kritika megkérdőjelezte a technikai civilizációt, a produktivizmust, a fogyasztói társadalmat.

A marxizmus revíziója, különösen annak nyugati változata, a sztáliniz­mus bírálatából és a szovjetrendszertől való eltérésből táplálkozott. Nagy lökést kapott a kínai-szovjet szakítástól és a sokasodó, főleg kubai és vietnami példáktól. A totalitarizmus és a bürokrácia analízise kifinomul­tabbá vált. Cseh és lengyel, na meg néhány jelentős szovjet értelmiségi, köztük Szaharov képviselte ezt. Belgrádban Milovan Gyilasz kísérletet tett a létező kommunizmus osztályelemzésére. Az állam- vagy pártkapi­talizmus analízisével vitába szállt Charles Bettelheim és Paul Sweezy. Az Egyesült Államokban több közgazdász, például Harry Magdoff, megfejtette az amerikai imperializmus titkát. A marxizmus revízióját a függetlenné vált volt gyarmatokon is elvégezték a nemzetközi rendszer és az új rezsimek vizsgálatával. Samir Amin és André Gunder Frank vizsgálat tárgyává tették a kapitalizmus terét, világát és hosszú időtar­tamát. Az Egyesült Államokban Immanuel Wallerstein a kapitalizmus történetét kutatta, és együtt dolgozott többek között Fernand Braudellel és Georges Dubyvel az Annales iskola történettudományi módszerének újbóli megalapozásán.

1968 májusának evidenciájává vált, hogy a bürokratikus totalitarizmust és a magát liberálisnak kikiáltó nyugati társadalmakat egységesen kell szemlélni. 1949 és 1967 között ezen dolgozott a Socialisme ou barbarie című folyóiratban mindenekelőtt Cornelius Castoriadis, Claude Lefort és Jean-Francois Lyotard, az Arguments című lapban pedig Edgar Morin és Kostas Axelos. A kétféle rezsim egyazon kritikája, kiterjesztve az újonnan függetlenné vált államokra, a különbségeiken túl rámutatott a magánkapitalizmus, a bürokratikus rendszerek, modelljeik és fejlődésük egységességére. Ezenkívül olyan utakat nyitottak, amelyeket 1968 máju­sa fedezett fel, ilyen volt a szabadságjogok, a kreativitás és a nyílt önigaz­gatás pályája. Ez a vita nem valamiféle lomha, hosszú folyam módjára zajlott, hanem telve volt szenvedéllyel és heves érzelmekkel. Egymással ellentétes, eltérő, különböző trockista és maoista, guevarista, anarchista és szituacionista, reformista, radikális stb. áramlatok sokaságába torkol­lott, amelyek lázasan gyártották a korszakról, a hatalom megszerzésének stratégiáiról, a szocializmus építéséről szóló elemzéseiket.

A marxizmus továbbra is aktuális kérdés maradt. A XIX. században a marxizmusnak sikerült hidat vernie különböző fejtegetéseiben a tudomá­nyos gondolkodás és az akkoriban a munkásmozgalomban megtestesülő társadalmi mozgalom között. A dogmatizmus azonban lerombolta ezt a hidat. Ám a megújulás mégis a marxizmusból kiindulva történt meg. Immanuel Wallerstein hozakodott elő azzal, hogy a skolasztikus gondol­kodás mintájára, amely a kereszténységből, az egyház nyelvét használva emelkedett ki, a marxizmus meghaladása is a marxizmus nyelvezetének felhasználásával fog végbemenni, amely a társadalmak fejlődésének megértéséhez továbbra is kulcsfontosságú marad.

A strukturalizmus a fennmaradó egzisztencializmus örökébe lépett. Sartre teljes súlyával ránehezedett a mozgalom kultúrájára és feje búb­jáig belemerült 1968 májusának eseményeibe. Sok egyéb hozzájárulása mellett ő kölcsönözte a mozgalom számára a körülményekre és a szituá­ciónak megfelelő szabadságra való hivatkozást. Simone de Beauvoir sok tekintetben viszonyítási ponttá vált, főleg, de nem kizárólag a feminizmus új nemzedéke számára. Ennek hangja megújult az írónő 1949-ben írt A második nem című könyvének a fiatal nők és férfiak új generációja általi felfedezésével. Utóbbiak megértették a nyugodt és mélyreható állítás fontosságát: a nők nem nőnek születnek, hanem azzá válnak. A struktu­ralizmus megújította és felfedezte a társadalomtudományokat. A közgaz­daságtant gyökeresen felforgatta Althusser mester, elsősorban a Lire le Capital [Olvassuk A tőkét] című könyvével, továbbá Étienne Balibar és az École de la Régulation, a strukturális antropológiát Claude Lévi Strauss munkássága, valamint Emmanuel Terray, Claude Maillassoux és sokan mások, aztán a szociológiát Bourdieu és Passeron (a Les Héritiers 1964-ben és a Reproduction 1970-ben), a pszichoanalízist Lacan és a Freudi Iskola. A tudományok általános felfordulásából emeljük ki a szituáció szempontjából fontosabbakat: a jogtudomány szembekerült az anarchista forgószéllel, a neveléstudomány körüli ciklon ekkor kezdett kibontakoz­ni, a nyelvészet megújításán pedig mindenekelőtt Noam Chomsky és Umberto Eco fáradozott.

1968 májusa felszámolta a marxizmus és a pszichoanalízis birodalma közti hidat. Herbert Marcuse a Freudról szóló művei révén ebben meg­határozó szerepet játszott: az Érosz és civilizáció 1955-ben, Az egydi­menziós ember 1964-ben jelent meg. Nyilvánvalóvá tette „a libidó nem represszív fejlődésének lehetőségét az érett szakaszba lépett civilizáció körülményei között”. Bizonyos folytonosságot biztosított a Frankfurti Is­kolával, hatalmas hatást gyakorolt a német szélsőbaloldalra közvetlenül Rudi Dutschkén keresztül – minden mozgó fronton jelen volt. Emlékez­tetni kell William Reich újrafelfedezésére, és Az orgazmus funkciója újbóli kiadására (első kiadás: 1927), valamint A fasizmus tömegpszichológiája ismételt megjelentetésére (első kiadás: 1934).

1968 májusa előtérbe helyezte a törekvést az egyéni autonómia el­érésére. Mindez magában foglalta az elidegenedés elleni harcot, amely 1968 májusának egyik vezérszava lett. Az elidegenedés tudatára való ráébredés a mindennapi élet radikális kritikájából származott. Azt hirdette, hogy a közös politikai gondolkodás a mindennapok radikális megkérdője­lezéséből is megszülethet. A németországi mozgalmakban aktívan részt­vevő Jürgen Habermas felhívta a figyelmet a Frankfurti Iskola oktatási rendszerére, az imperializmusra, továbbá a szocialista forradalomra, a kultúrára, valamint a tőkés rendszerre, a pszichológiára és a társada­lomra vonatkozó elméleti kritikájára. Antonio Gramsci a kultúráról és a politikáról szóló ragyogó elemzéseivel ismét polgárjogot nyert, ami pél­dául a politikai tömegmozgalmakkal kapcsolatban új inspirációkat keltett. Henri Lefebvre elemezte és bírálta a mindennapi életet, a várost, továbbá az urbanizációt, a változások szociológiáját és a modernség kritikáját. A szituacionisták kritikája, amely a Szituacionista Internacionálén keresztül terjedt, s jelentős szerepet játszott az események előkészítésében és nemzetközi terjedésében, pusztítónak bizonyult. Három figyelmeztető pamflet is megjelent 1967-ben: Guy Debord: A spektákulum társadalma [La société du spectacle, magyarul Bp., 2006, Balassi], Raoul Vaneigem: Értekezés az élni tudásról a fiatal generációk számára [Le traité de savoir vivre á l'usage des jeunes générations] és Mustapha Khayati: A diákmiliő nyomorúságáról [De la misére en milieu étudiant]. Új csapásirányt vettek főleg a látványos keres­kedő és fogyasztói társadalom, és a médiumok természetét és szerepét illetően. Szerintük a mindennapi életet a szó szoros értelmében gyarma­tosították. Az egyéni autonómiára való törekvés együtt jár az erkölcsök átalakulásával, a test felszabadulásával és a szexuális forradalommal. A szexualitás érthetővé teszi az elidegenedést, konkretizálja a modern világ nyomorúságát és kiemeli a szűkösség kegyetlenségét.

Az önállóságra való törekvés, a kinyilvánított individualitás nem állt ellentétben a társadalmi szolidaritással, az emancipációval és a kollektív elkötelezettséggel. Olyannyira nem, hogy 1968 májusa világossá tette – ahogy Kristin Ross nagyon helyesen megfogalmazta – az egyenlőség szenvedélyét, a tömegek által követelt és a jelenbe illeszkedő egyenlőség passzióját. Nem 1968 májusa jelentette a szentté avatott individualizmus és a liberális ellenforradalom okát; az 1968 májusára adott konzervatív reakció lett a kezdeményezőjük. 1968 májusa ismét megerősítette, hogy szabadság és egyenlőség, a helyzettől függően, egymással összeegyeztethetők; hogy csupán a konzervatív reakció egyszerűsítette le e problémát puszta „emberi jogi” kérdéssé, s alacsonyította le a demok­ráciát a piac, a politikát pedig az igazgatás színvonalára. 1968 májusa a szabadságot nem az igazságtalanság ellenében nyilvánította ki, hanem azt szükségesnek ítélte az igazságtalanság ellen folytatott harcban. 1968 májusának gyűlölete mindig is élő marad az uralmon lévők számára, azok számára, akik pusztításnak tartják az erkölcs, a munka, a hatalom, az állam és a nemzet bármiféle megkérdőjelezését, azt, ami kétségbe vonja az uralkodó társadalmi viszonyok reprodukálását.

A tekintélyelvűség és a hierarchia kritikája élesen világított rá a ha­talom kérdésére és az uralmi viszonyokra. Foucault a kórházon és a börtönön keresztül leplezte le e viszonyok természetét. A hatvanas évek minden megközelítése összefogott a kényszeren alapuló rendszerek és az önkényes ideológiák lerombolása érdekében. Az uralmi viszonyok nem maguktól értetődőek, hanem történetileg alakultak ki – legitimitá­suk feltételekhez van kötve. Az uralmi viszonyok bírálata kérdőre vonta a történelmet, s tovább erősödött, midőn szétszakadt a fátyol, amely a gyarmatosítás valóságát elleplezte. A mindennapi élet, a szexualitás, a férfi-nő kapcsolatok átpolitizálása ellentmondásos módon a hatalom hétköznapi formáinak elutasításába és az univerzális forradalom utáni vágyba torkollott.

1968 májusa után új trend született. Fordítsuk figyelmünket csupán egyik aspektusára, a mindennapi cselekvésről való gondolkodásra, az értelmiségi – nem csupán egyetemi – foglalkozás újfajta kapcsolatára a társadalmi és politikai cselekvéssel! A társadalmi gyakorlat megváltozá­sának helyet adó új megközelítések számos területet meghatároztak: Bourdieu példáját követve a szociológia, Deleuze és Guattari példáját követve a pszichoanalízis, a pszichológia, az oktatás és az orvostudo­mány stb. A hatalomgyakorlás és a végzet formáinak elutasítása ismét teret kínált a nőknek és a férfiaknak történelmük megkonstruálásához. A mozgósítás új formái bontakoztak ki: Foucault-t követve a hetvenes évek elején létrehozták a GIP-et (Groupe d'Information sur les Prisons). 1968 májusa felfedte az értelmiségiek gondolkodását, s nemcsak a külvilág, hanem elsősorban saját maguk számára. Az események sokuk gondol­kodását és magatartását megváltoztatták.

5. Az 1968-as felfordulást intenzív művészi és kulturális forrongás jellemezte. 1968 májusa azonos irányba terelt két, általában különböző megközelítést. Az egyenlőtlenségek és az igazságtalanságok társadalmi kritikája találkozott a munkában és a mindennapi életben tapasztalható elidegenedés művészi kritikájával. A kultúrát úgy fogták fel, mint min­denki közös javát. Ez a kultúra kiemelte az emberek azon szándékát, hogy a magukévá tegyék az életüket és a testüket. A hétköznapi élet és a médiumok bírálata maga után vonta és megnyitotta a társadalmi analízis, a divat vagy példának okáért a „sztárság” új megközelítéseit. A lázadó ifjúság belevetette magát a grandiózus hippi-gyülekezetekbe, a hatalmas rock-koncertekbe, amelyek együtt jártak a vietnami háború elleni tüntetésekkel.

A képzőművészeti iskolák és az építészeti karok voltak a mozgósítási központok. Így volt ez Olaszországban, Franciaországban és Nagy-Bri­tanniában. Az elfoglalt párizsi Képzőművészeti Főiskolán a plakátműhely nemesi levelet adományozott az Észak és Dél megannyi országában kibontakozó festőművészetnek. Az építészet vegyítette a szociális funkciót és az architekturális gesztust, a kollektív alkotást és az egyéni megformálást, a népi negyedek popularizmusát és a luxusgettók poszt­modern sznobizmusát.

Az irodalom a formát támadta. 1965-ben Georges Perec megírta A dolgokat. Állandóan kísérleteztek a forradalmi irodalommal. A Philippe Sollers által 1960-ban útjára indított Tel Quel című folyóirat közölte Barthes, Foucault, Derrida, Eco, Todorov stb. írásait. 1968-ban a csoport megvédte a forradalom iránt nyitott, avantgárd irodalom állásfoglalását, amely a marxizmust a freudizmussal vegyítette.

A mozi és a színház ezerféle módon vett részt a forradalomban. Pil­lanatokon belül minden finomkodást felszámoltak. Az Odéon Színház elfoglalása és az Avignoni Fesztivál megszállása a rettenetes türelmetlen­ségről tanúskodott. Jean-Luc Godard A kínai lány című filmjének sikere a posteriori figyelmeztető jel volt. A cannes-i filmfesztivál 1968. május 31-én történt elfoglalásának nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A kultúra és a művészi termékek piacosítása, valamint a médiaparádé fényei behatá­rolták a totalitárius utat. De 1968 májusa felfedte az állami vezérlést és a pénztőkét összevegyítő hegemóniának a törékenységét.

1968 májusa újra kapcsolatot teremtett a szürrealizmussal. A költészet tárgyává tette a felfoghatatlant, az irreálist, a valószerűtlent. Az 1968-as házfalakat elárasztották az uralmi viszonyok elutasításáról, a hatalom kísértésétől mentes, szabad világról szőtt álmok képei. 1968 májusának a falakon virító jelmondatait kétféleképpen lehet olvasni. Az önkifeje­zésnek ez a módja első látásra a képromboló, zabolátlan felszabadulás megnyilvánulása; a szólásszabadság magával ragadt és mámorossá tett. Közelebbről nézve viszont meglepő és nehezen megválaszolható kérdéseket vet fel. Vegyük például az egyik legvitatottabb jelszót: „Élvezz határtalanul!” Első látásra ez az egocentrizmus kicsúcsosodásának is fölfogható. De úgy is fel lehet fogni, hogy a kényszer vagy a hatalom által diktálthoz képest másként is lehet élvezethez jutni, a leküzdendő akadály helyett lehet más utat is választani.

Egyesek 1968 májusában „filozófiai tömegmozgalmat” véltek felfedezni (Jean Dollé – Roland Castro: Vive la Révolution). Deleuze és Guattari 1984-ben úgy elemezték 1968 májusát, mint tiszta, minden normális vagy normatív okozati viszonytól mentes eseményt, mint „a távolbalá­tás jelenségét, mintha egy társadalom hirtelen meglátná, mindazt, ami tolerálhatatlan, és azt is, hogy más is lehetséges”. Henri Lefebvre új és termékeny koncepciót dolgozott ki, amelyben mindazok jól eligazodnak, akik átélték ezeket az eseményeket, „a forradalom ünnepét”.

6. 1968 májusa új ellentétrendszereket és új konfliktusformákat eredményezett. Megkezdődött a dekolonizáció válsága, ami az új álla­mok számára a tekintélyuralmi és katonai rezsimekben nyilvánult meg. 1979-től kezdve a neoliberalizmus kétségbe vonta a New Deal szociális kompromisszumát és teret engedett az általános elbizonytalanodásnak. 1989-ben a Szovjetunió felbomlása¹⁰ betetőzte a válságot, amelynek sebességét hitetlenkedve figyeltük. A győztes hatalmi blokk új nemzetközi rendet teremtett.

1968 májusa megmutatta a New Deal szociális kompromisszumának határait. A hatvanas években a termelékenység és a belső piac növeke­dése nem szüntette meg a vállalatokon belül a hatalom önkényességét és a demokrácia hiányát. A gondoskodó állam megfeneklett az ifjúság egy részének ellenállásán. Az ipari kapitalizmus kínlódva hozta létre megvalósulásának társadalmi alapjait. A nemzetközi rendszer továbbra is az egyenlőtlen árucserén és a nyersanyagok kitermelésén nyugodott, s nem tette lehetővé a modell elterjedését a harmadik világban. 1968 után a fejlődési modell még nem merült ki, a következő évtizedben még tovább növekedett. Csakhogy a kukac már benne volt az almában; a fejlődés dinamikája többé már nem tűnt evidenciának. A hetvenes évek végétől kezdve a tőkés globalizáció új szakasza: a neoliberális korszak vette kezdetét. A pénzügyi kapitalizmus ráerőltette logikáját az ipari kapitaliz­musra, a vállalat a részvényesek diktatúrájának uszályába került. A teljes foglalkoztatásra való törekvést az infláció elleni harc követte, amely maga után vonta a munkanélküliséget és a bizonytalanságot. Domináns blokk szerveződött az Egyesült Államok, Európa és Japán körül, új nemzetközi rend jött létre a G7 vezetésével, amely marginalizálta az Egyesült Nem­zetek Szervezetét. Ez a rend a nemzetközi gazdasági szervezeteken: például a Nemzetközi Valutaalapon és a Világbankon; a kereskedelmi szervezeteken: például a WTO-n (Kereskedelmi Világszervezet) és a katonai szervezeteken: például a NATO-n nyugodott.

1968 májusa hozzájárult a szovjetrendszer határainak felfedéséhez. Az 1961-ben felépített berlini fal az enyhülés végét jelentette.¹¹ Felerősítette azt a folyamatot, amelynek eredményeként Nyugaton megszűnt a vita a Kelet felé fordulásról.

A Kína és a Szovjetunió közötti 1965-ös szakítás a kétpólusú világ végét jelezte. A kínai modell által kiváltott érdeklődés 1968-ban meg­tette a magáét, de az 1966-ban elindított kínai kulturális forradalom a szimpatizánsok legnagyobb részét meghökkentette. A Vörös Khmerek megdöbbentő és tragikus gyilkos őrülete teljessé tette az illúzióvesztést. 1968 eseményei Lengyelországban, főleg pedig Csehszlovákiában sú­lyosan megrázkódtatták a szovjet tömböt. Az 1976-ban megválasztott Jimmy Carter megpróbált kimászni a vietnami gödörből és a Khomeini Iránjával folytatott perpatvarból. Elindította offenzíváját, amely alaposan összekeverte a tőkés piacot és az emberi jogok látványos ideológiájára redukált demokráciát. 1980-ban Reagan rákényszerítette a Szovjetuniót a fegyverkezési versenyre,¹² végletesen korlátozva ezzel annak képes­ségét a szovjet társadalom belső fejlesztésére. 1989-ben eme külső offenzíva és a belső ellentmondások kombinációjának hatására, valamint a szabadságjogok és a demokrácia hiánya következtében bomlásnak indult a Szovjetunió. E bomlás gyorsaságát nehezen hittük el.

1968 májusa a dekolonizációból táplálkozott és együtt járt a válság­gal. 1968-ra a dekolonizáció még nem fejeződött be. Az algériai és a vietnami háborúhoz kapcsolódó küzdelmek megszabták a mozgalom ritmusát. Nem szabad megfeledkezni Palesztina még mindig befejezet­len és befejezhetetlen felszabadulásáról; a korszakot meghatározta az 1967-es háború, az 1970-es jordániai „fekete szeptember”, az 1972-es müncheni merénylet és az 1973-as háború. 1975-ben Angola, Mozam­bik és Bissau-Guinea felszabadulása szorosan összekapcsolódott a demokrácia portugáliai megteremtődésével. Az apartheid bukására és Dél-Afrika felszabadulására 1993-ig kellett várni. A dekolonizáció vál­sága akkor kezdődött, amikor a dekolonizáció még be sem fejeződött. 1961-ben megalakult az el nem kötelezett mozgalom Belgrádban. A kibontakozó fejlődési modell összevegyítette az uralkodó államra, a nehéziparra, a parasztság felemelésére nagy hangsúlyt fektető megkö­zelítést a keynesi célkitűzésekkel. Ez rámutatott a nyugati produktivista és a szovjet megközelítés rokonságára. 1966-ban az ázsiai, afrikai és latin-amerikai népek havannai szolidaritási értekezlete – melyhez hoz­zájárult még Che Guevara 1967. októberi bolíviai halála – hivatkozási alapként szolgált a mozgalmak radikalizmusához. 1968-tól 1972-ig a diákmozgalmak rámutattak a déli országok politikai rendszereinek fejlő­désére. Leleplezték az állam természetét és képtelenségét a nemzetközi rendszer megkérdőjelezésére. Az egyéni szabadságjogok megsértése, a jogállam mulasztásai, a demokrácia tagadása jócskán csökkentették az állam társadalmi bázisát. A nemzeti felszabadulás osztályszövetségeinek felbomlása meggyengítette az államot. Az 1973-tól 1977-ig tartó olajvál­ság, úgy tűnt, magával hozza a harmadik világ és az el nem kötelezettek megerősödését. Valójában az újdonsült G7 offenzívája megfordította a tendenciát. Ez az offenzíva a sok-sok tekintélyuralmi és elnyomó rezsim ellentmondásaira és diszkreditálódására támaszkodott. Új, félelmetes fegyverét: az adósságválság-kezelést, úgy készítette elő és úgy alkal­mazta, mint a déli országok móresre tanításának egyik eszközét. Az előírt fejlődési modell minden egyes társadalomnak a világpiachoz való strukturális hozzáidomulásán nyugodott, s e piac szabályozását a tőke világpiaci logikáját megalkotó tőkekörforgás szabadsága biztosította.

7. Az új lendület és a restauráció közötti ellentmondás fennmaradt. 1968 májusa után megkezdődött a belőle származó, az új modernitást hordozó formák és eszmék progressziója, valamint a hatalom konzervatív válaszai közti éles feszültségek korszaka.

A korainak bizonyult vagy befejezetlen forradalmak viszonylagos kudarcuk miatt gyakran elnyomásba és restaurációba torkollanak. Az erkölcsi rend fölülkerekedett Franciaországban és szerte a nagyvilág­ban; a tekintély erényét vég nélkül ismételgették; az uralmi viszonyok legitimitását újra megerősítették. A forradalmi eseményeket követően sok esetben az apály, sőt a restauráció időszaka következett. A francia társadalom ehhez hozzá volt szokva: erre emlékeztet bennünket az 1789-es forradalom, az 1871 -i kommün és az 1936-os Népfront. Így hát 1968 májusa is megtapasztalta a szabadságjogok fellángolásának az individualizmusba való visszahúzódását, az egyenlőség utáni szen­vedély elitizmusba való átalakulását, az univerzalizmus szeretetének összekeveredését az elnyugatosítással és a képzelet behatárolását a piac térhódítása által.

Az új impulzusok folytatták térhódításukat. Az elindított perek, a „vo­nalas” gondolkodók gyűlölete és a marketingesek nyakló nélküli alkal­mazása ellenére 1968 májusának felforgató eszméi nem tűntek el. Az új társadalmi mozgalmak felújították a mozgósítást, az állampolgári tudat visszahódította a polgárjogot, a kollektív és a társadalmi meríthetett az egyéni autonómiából, a hatalmi viszonyok kritikája pedig új teret nyitott az emancipáció előtt.

1968 májusa mint a fennálló rend radikális megkérdőjelezésének kor­szaka, felszínre hozta a korábbi forradalmak megoldatlan problémáit. Ne feledkezzünk meg a dekolonizációs mozgalom kritikájáról és különösen a népszuverenitásnak és a nemzetállamok természetének a kérdéséről! Ugyancsak tartsuk szem előtt az 1917-es forradalom révén megszületett dilemmákat, mindenekelőtt a demokrácia és a szabadságjogok problé­máját! S végezetül emlékezzünk az 1930-as évek munkásharcaiból meg­születő bizonytalanságokra, elsősorban a vállalati demokrácia, valamint a szociális mozgalmak és az állampolgári tudat közötti viszony problemati­kájára! Napjainkra maradt a keynesi modell, a szovjetizmus és a nemzeti felszabadulásból származó modellek határairól történő elmélkedés.

A társadalom és a világ átalakításáról folytatott viták a mai napig aktu­álisak. A megoldatlan problémák közé tartozik a demokrácia definiálásra váró kérdése. E kérdés kapcsán heves viták zajlanak. Az Egyesült Álla­mok úgy tolta előtérbe a demokráciát, hogy szorosan összekapcsolta a tőkés piaccal és az emberi jogok látványos ideológiájával. Ez a cinikus tö­rekvés lehetetlenné teszi az igazságtétel megtagadásának elkendőzését, ami aláaknázza a demokráciát. Amint azt Jacques Ranciére kimutatta, ez felszínre hozza azoknak a demokráciagyűlöletét, akik máskülönben nagy előszeretettel hivatkoznak rá. 1968 májusának gyűlöletét mindig is a rend és a normák tisztelete határozta meg, amit a szabadság fuvallata kétségbe ejtett, az uralkodó osztályok pedig mindig is féltek és azóta is félnek, aggódnak egy újabb váratlan forradalom kitörése miatt. Az új konzervativizmus újraindítja a vitát 1968 májusáról.

Új rendszerellenes mozgalom, az alterglobalizmus¹³ folytatja a harcot, és újra szóba hozza a korábbi ellentéteket: a dekolonizációt, az 1917-es forradalmat, a 30-as évek munkásmozgalmát és 1968-at. 1968 májusá­nak lendületével kapcsolatban javasolja a végzetszerűség elutasítását, kijelentve, hogy lehetséges egy másik világ megteremtése, az önigazgató társadalmi fórumok tevékenysége, a társadalmi mozgalmak összefo­gása, amelyek közül sok ebben a korszakban jött létre; az alternatíva lehetősége azzal szemben, hogy a világot és az egyes társadalmakat a világméretű tőkepiac szabályozza, a jogok biztosítása mindazoknak, akik visszanyúlnak az egyenlőség iránti ragaszkodáshoz.

1968 májusának kora lezárult, de az általa gerjesztett hullámok még mindig éreztetik hatásukat és ellentmondásaikat.

*

E cikk egyes részeit a Jacques Capdevielle és Henri Rey által szerkesztett Dictionnaire de mai 68 (Paris, 2008, Larousse) bevezetőjéhez írtam.

(Fordította: Ferwagner Péter Ákos)

A cikk eredeti címe: Gustave Massiah: Mai 1968 dans le Monde. Forrás: Attac France, http://www.france.attac.org

Válogatott irodalom

A tanulmány elkészítéséhez Élise Massiah nyújtott értékes segítséget.

Dreyfus-Armand, G. – Gervereau, L. (szerk.): Mai 68. Les mouvements étudiants en France et dans le monde. Párizs, 1988, Bibliothèque de Documentation Internationale Contemporaine.

Dreyfus-Armand, G. – Franck, R. – Levy, M.-F.- Zancarini-Fournel, M. (szerk.): Les années 68. Le temps de la contestation. Párizs-Brüsszel, 2000, IHTPE-CNRS/Éditions Complexe.

Duby, G. (szerk.): Atlas Historique Mondial. Párizs, 2006, Editions Larousse.

Faure, Ch.: Mai 68, Jour et Nuit., Párizs, 1998, Découvertes Gallimard.

Mallet, S.: La nouvelle classe ouvrière. Párizs, 1969, Le Seuil.

Al Massira: La révolte des étudiants égyptiens., Párizs, 1972, Editions Maspéro.

Christophe Kantcheff: Mai 68, le bel héritage. Politis, n° 962/964, Párizs, 2007. július 26.

Ranciére, J.: La haine de la démocratie. Párizs, 2005, Editions La Fabrique.

Ross, K.: Mai 68 et ses vies ultérieures (2002). Párizs-Brüsszel, 2005, Le Monde Diplomatique/ Editions Complexe.

Trebitsch, M.: Voyages autour de la Révolution. Les circulations de la pensée critique de 1956 á 1968, in Les années 68, le temps de la contestation. i. m.

Fordítói jegyzetek

1 Union Nationale des Étudiants de France – Franciaországi Egyetemi Hallgatók Országos Szövetsége, amely 1907-ben alakult meg.

2 A latin kifejezés jelentése: Isten műve. Katolikus egyházi szervezet, amelyet 1928-ban Balaguer spanyol pap alapított. Célja a katolikus vallás erősítése a mindennapi életben és a társadalomban. Balaguert 2002-ben a Vatikán szentté avatta.

3 Baloldali csoportok, diákszervezetek és békepártiak koalíciója, amely heve­sen tiltakozott a vietnami háború ellen. Számos tüntetést és felvonulást szervezett Kaliforniában a háború idején.

4 A vietnami háború idején népszerűvé vált tiltakozási forma. A rendezvényeken mindenki szabadon fejthette ki a véleményét.

5 A Háborús Bűnök Nemzetközi Törvényszékét Bertrand Russell brit filozófus hozta létre, közreműködött benne Jean-Paul Sartre is. A bíróság az amerikai külpolitikát és a vietnami katonai szerepvállalást vizsgálta. Ülései nagy nemzetközi figyelmet kaptak, Washington azonban nem foglalkozott velük.

6 Egyetemi Hallgatók önigazgató Szövetségeinek Japán Föderációja, 1948-ban alapították, harcos békemozgalmat folytatott a szigetországban a koreai háború és a Japánban található amerikai katonai bázisok ellen.

7 Hollandiában alakult ifjúsági anarchista, lázadó, magát „ökológiainak” tartó mozgalom, amely gyakran humoros, provokatív akcióival hívta fel magára a figyelmet. Legismertebb akciójukkor, 1966 márciusában füstbombát dobtak Beatrix hercegnő esküvői menetére.

8 A besanponi LIP óragyárat pénzügyi nehézségek miatt be akarták zárni, mire a dolgozók sztrájkba léptek és elfoglalták az üzemet, amelyet maguk szándékoztak irányítani.

9 A dél-franciaországi Larzac melletti katonai bázist a kormány ki akarta bővíteni, mire a helyi parasztság erőszakmentes tiltakozó akcióba kezdett. A kormány tízéves küzdelem után végül elállt a tervtől. Bernard Lambert (1931-1984) az 1970-es években a francia paraszt-szakszervezeti mozgalom legismertebb vezetője volt.

10 A Szovjetunió felbomlása valójában 1991-ben következett be.

11 Lapszus. Az enyhülés ui., mint közismert, éppen a hatvanas évtizedre esik, csúcspontjaként pedig az 1975-i helsinki záróokmányt szokták emlegetni. Csak ezt követően kezdődött a „kis hidegháború”, amely Gorbacsov hatalomra jutásáig tartott.

12 Ronald Reagan valójában csak 1981-ben vette át az elnöki tisztséget.

13 A szövegben a francia szóhasználatot követve: altermundializmus (altermondialisme).

Megjelent: Eszmélet, 2008. január.

http://www.eszmelet.hu/gustave_massiah-1968-majusa-a-nagyvilagban/

A tanulmányt a Szerkesztők szíves jóváhagyásával közöljük.