Megható, lázító, korszakosan híressé váló napok jöttek Párizsra a ’68-as tavaszán. A még ugyanabban az évben gyorsan összepakolt magyar pártkiadvány (Kovács István gondozásában, avagy ideológiai leleményével) még ugyanaz év októberében megjelent, s elmagyarázta a tudnivalókat: az állam vezérelte jobboldali kormány, no meg nagytőkés partnerségi viszonyrendje állt szemben a szakszervezetek sok tízmilliós tömegével, az alávetett osztályok elégedetlenségével, a baloldal határozottságával, az oktatási rendszerben korlátozott diákok dühével, a szolidáris tömegekkel és türelmes polgárság jóváhagyásával. Ebből lett a már előző évben is fúdogáló szellőkből, a februárban-márciusban már kezdődő tüntetések atmoszférájából föllobbanó láng, mely májusra viharos napokat, tűzben álló városrészeket, tűz alatt tartott lövészárkokat és sebesültek, letartóztatottak tízezreit hozta. A Májusi vihar Párizsban című kis kötet¹ a sztrájk és a baloldali erők elszánt küzdelmét mutatja be, a „vörös hétfőtől” a „gaulle-isták győzelméig” vezető néhány hetes viharzóna meghatározó pontjait és pártpolitikai magyarázatait kínálva, s kellő ideológiai tanítással fölidézve a munkásszövetség, a kommunista pártvezetés határozottsága, a szakszervezeti tömegek múlhatatlan ébersége mozgalmi kulcskérdéseire és a barikádharcokkal tarkított egyetemi reformkövetelések összegződő pillanatképeit is ide számítva, kitérve záró képként a súlyos válsággal együtt is jobboldali győzelmet biztosító júniusi nemzetgyűlési választásokra. „A vihar erejét az a sztrájkharc adta, amely népmozgalomszerűen napok alatt magával ragadta a dolgozók szinte valamennyi rétegét…” – szól bevezetőjében.

A kötet persze nem lehet sem a májusi viharok kellő perspektívával áttekintett elemzése, sem eseménytörténet, sem valódi résztvevő megfigyelésre épülő élménytanulmány. Forrásai a francia szocialista és kommunista pártpropaganda kiadványai, szórólapjai, fotói, nemzetközi sajtóba került oldalai, meg némi kontrasztként a jobboldali kormánykampány állami büszkeségtudattal hitelesített közleménye. Sem a korabeli nyilvánosság-fogalom nem minősült mélyebb igényűnek, sem a célzott olvasótábor tudás-érzékenysége, sem a részletes elemzésre valamiért mégiscsak kíváncsi értelmiségi könyvvásárló elvárásainak milyensége nem lehetett választott szempont, egyszóval a kötet nemigen óhajtott valamely „tényközlő” próza, „dokumentatív” közlésmód, politikatudományos áttekintés szempontjaival megfelelni, célja egyszerűen az „egységben az erő” mozgalmi üzenetének sugárzása volt, kiegészítve a diákság korosztályos problémái és perspektívái szempontjából elszomorító pillanatfelvétellel, s záró fejezetében föloldva a drámai napok eseményeinek porosan szárazkás, „objektív” leírását a pártok esélyeinek és a munkáspártok feladatainak jól irányítható stratégiáját érintő ideológiai, pártelméleti feladatokkal.

Ámde még így is kérdés marad, miért akkor a megkülönböztető figyelem e korszakosan 68-as kiadványra…? Minek a sereglő szakszervezeti tömegekről, (majdnem) általános sztrájkról, dúvad és öntelten felszabadult diáksereg elszánt utcai harcairól olvasni, ha maga a közlés hitele is kérdéses…?

A válasz nem túl bonyolult, mégis árnyaltabb. Első körön talán azért, mert várhatnánk egy mai „tájékoztatási minimum” vagy hírközlési közszolgálatiság értelmében, hogy legyenek korrektek a szövegrészek, árnyaltak a bemutatások, tónusosak a dilemmák, megfontolnivalók a talányok. De ez a korabeli közlésnyelvben nem így volt…! A közlési cél az ideológiai elrendezettségű információ-áramoltatás volt, lehetőleg egy irányban, minimalizált tartalommal, tétovaságok nélkül, és főképp osztályharcos bizodalommal. Már a bevezető hangütés része az államilag vezérelt, ráadásul jobboldali kormány, az alávetett néptömegek, a szolidáris szakszervezeti önerő, a sztrájktörők elleni védekezés cseleinek ismertetése, a kormány-partner újtőkések és kormányközeli multinacionális cégek támogatása adóelengedéssel, beruházási hitelekkel, deficites befektetésekkel, közterhekként a lakosságra hárított adósságtömegek sora, a trösztök és állami agytrösztök összefonódása. /Megjegyzés: aki analógiát lát napjaink folyamataival és honi állapotaival, talán csak téveszmét kerget…!?!/. Mindenesetre az „ebből most már elég volt…!” dühe ott ül a fennállásának tizedik évfordulóját ünnepelni készülő jobboldali kormány elleni közhangulatban az „elmúlttízév” gyűlöletkeltésében. De még a miniszterelnök Mitterrand szavaiban is: „A polgárháború kirobbantásának kísérletével szemben parancsot adtunk ki minden gyülekezés azonnali és erélyes feloszlatására”… Ezek után a március 22-i mozgalom válasza, a jólelkű francia fakabátok gáztámadásos, gumibotos, megerőszakolós, megkínzásra és megfélemlítésre játszó attakjai mint magasztos terror korszaka, majd a „vérben ünnepelt kormányszületésnap” ideje nem a 16. századi brit vagy 20. századi kongói bányamunkások elleni szövetségkeresés pillanatai…

A másik árnyalatkeresési momentum a mozgalmi ideológia szótárából ki sem látszó szerző (jelezni érdemes: inkább összeállító, szerkesztő volt ez, a címlapon sem szerepel a neve, csak a hátoldalon…) szempontja: miért is írt volna mondjuk Adorno vagy Marcuse, Mlynár vagy Hayek-féle gondolkodói nyelven, amikor nem is ez volt dolga, s akiknek e kötet tíz ezer példányát szánták, nem is igen olvasták volna azt…? Fontos tehát, hogy az 1967 novemberi gaulle-ista jobboldal fenekedése, a szocialista ellenerőkkel szembeni határozottabb irányvétel nemcsak kormányprogram volt, de a sok százezres tüntetések, zavargások, szolidaritások, értelmiségi tiltakozás, világszintű visszhang minden összhatását is beszámítva a júniusi választásokon ismételten megerősített jobboldali kormánytöbbség szava is. Ma, visszatekintve ’68-ra, talán már föl sem sejlik, mi minden éve volt ez a 68…! S ennek delelőjén a francia változatlan változások néha csupán visszhangjainak tűntek a német, az olasz, az amerikai diákok ugyanakkori tüntetéseinek, ez „elegünk volt belőletek!” indulatainak, az „állítsátok meg a jelent, ki akarunk szállni belőle” jövőképnek… EZ a Párizs, EZ a 68, ez a diákforradalmi vihar, proletár ellenállás és tőkés smúzolás tele volt épp annyi önkényességgel, brutális rendőri ostobasággal, gátlástalan terrorsággal, közfenyegetési légkörrel, megtervezett provokációval, védtelen diáklányokat rendőrautóban megerőszakoló zsarukkal, ócska statáriális álbíróval, alkuképes szakszervezetis vezetővel, hallgatni kész újságíróval, megtéveszteni kész sajtómunkással, szégyenkezni kész középiskolai tanárral és utálkozni kész írónagysággal, mint bármely más hasonló korszakos esemény.

Vagyis a vizuálisan és virtuálisan is korszakosnak tekintett ’68-as Párizs szimbolikus erőtöbblete, jelentés-univerzuma jóval később lett csupán morális közgondolkodói közkincs. E téren viszont azóta sem kevesebb. Fogjuk még látni megannyi verzióját, itt. ebben a sorozatban is.

A. Gergely András

1 Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1968., 96 oldal képmelléklettel együtt