A Magyar szó a Duna partján c. fejezetben galaci magyarok körében készített 1993-as riportomat reprodukáltam úgy, ahogy az annak idején megjelent a Romániai Magyar Szóban. Egyben jeleztem, hogy ugyanazon év őszén sor került az utazás folytatására, amikor ugyanannak a Nagy Endre lelkésznek a meghívására ellátogattam a konstancai magyarok közé is... Az erről szóló riport mintegy szellemi folytatása a korábbi vállalkozásnak...

*

Hívások rabságában

Ismét a végeken... Galac után; kora ősszel, amikor már mindenki a termést szemrevételezi a dobrudzsai földeken, megosztva magát a kukorica és a szőlő ígérete között...

Előttem akkurátusan, betűrendben vezetett névsor; 317 magyar család neve. Valamennyien Konstanca megyében laknak. Méghozzá a következő leosztásban:

Konstanca 266

Năvodari 4

Mangalia 24

Neptun 10

Cernavodă 3

Hârşova 1

Medgidia 10

A névsort özvegy Szabó Zoltánné konstancai lakos állította össze a helyi telefonkönyv alapján. Természetesen, kezdetben többen szerepeltek rajta, olykor egyesek veretes magyar nevekkel, de elég volt egy telefonbeszélgetés velük ahhoz, hogy az ember vegye az írószerszámot és határozott vonallal kihúzza őket a lajstromról: nem vállalták magyarságukat. Avagy ki tudja, családilag, az egyéni opciót tekintve már túlvoltak azon, hogy valamely kisebbséghez sorolják magukat. Bemosódtak a nagy átlagba.

Szabó Zoltánné Aranyosgyéresről származott a tengerpartra, 1968-tól él Konstancán. Férje, aki pár éve meghalt, alezredes volt a tengerészeti főiskolán. Ő maga a konstancai telefonközpont felügyelője. Régóta motoszkált benne a gondolat, hogy egy ilyen névösszeíró és -ellenőrző akciót jó volna lebonyolítani, kihasználva azt az előnyt, hogy a munkahely kommunikációs esélyt biztosít számára, de most bevallja - félt. Féltette a férjét, a beosztását, a család biztonságát. Férje tragikusan korai halálával ez a félelem egycsapásra szertefoszlott. Összeállította az ellenőrzendő listát. Kezdődött a már-már végeérhetetlen telefonálgatás. Ami sokszor nem egyszerű, rutinbeszélgetésből állt, hanem ismerkedésből, emberi közeledésből, családi adatok begyűjtéséből...

Három éven át élt a hívások rabságában a gyászból a cselekvésbe menekülő asszony. Miközben gyermekük, Gyöngyi a fiatalok törvényszerű sorsát élte: iskolát, majd egyetemet végzett. Az idén államvizsgázott a bukaresti műegyetemen. Géptervező lett. Természetesen: munka nélkül. Az egykor nevezetes "técsémé" (TCM) végzősei után most nincs ki kapkodjon...

Anya és lánya a konstancai magyar gyülekezet lelkeinek számítanak. Ami tájékozottságukat illeti, mindenkin túltesznek: megjelenésétől kezdve birtokukban van a Romániai Magyar Szó teljes gyűjteménye, arra mindig kispórolták az előfizetést, hűséges olvasóink és kritikusaink is egyben. Mindjárt mondják is: a legutóbbi Barométer rejtvényei rosszul jelentek meg... (Hát persze, röstelkedem az egész szerkesztőség nevében, a rejtvényrácsokat a nyomdában, préselés előtt, a ragasztás műveleténél a présmunkás egyszerűen... fölcserélte. Mi pedig már csak későn kapcsoltunk...)

A három évi telefonálgatás eredménye, a lajstrom: a konstancai magyarság tükörcserepe. Tulajdonképpen hézagos, hiszen csak azok lehettek rajta, akiknek telefonjuk van. A többiek, az ismeretlenségben rejtezők egyelőre elérhetetlenek.

Akik viszont tudnak egymásról, havonta egyszer gyülekeznek a központban, a konstancai németség imaházában, ahol a Galacról átruccanó Nagy Endre tiszteletes református istentiszteletet tart. A szertartás után, az előtérben terített asztal körül, szendvics, aprósütemény, kávé, némi ital mellett elbeszélgetnek az ismerősök, illetve ismerkednek az újonnan jöttek. Van köztük református, de jön ide katolikus, unitárius, olykor még ateista is - az egyetlen hely, ahol a szertartás magyar nyelven folyik. És a hangsúly a találkozáson van...

Vasárnap a hálaadás ünnepéről emlékeztek meg, s ebből mindenki leszűrhette magának, vallási színezetétől függetlenül, hogy - ki mint vet, úgy arat. Igaz, csak negyvenen voltunk a teremben (azt mondják, máskor annyian szoronganak, még ülőhely se jut mindenkinek), mert a naptártól eltérően még tartanak az utolsó szünidős, szabadságos napok, de a parajdi Tamási Ferenc például most ismerkedik a konstancai magyarsággal: 1973 óta él a tengerparton, 3 gyermeke van, építkezésen dolgozik mint toronydarus, de nem hallott a gyülekezetről. Munkatársa, Tokai János hegesztő szólt neki s hozta magával, s a régiek is úgy örvendenek ennek az egyetlen új arcnak is, hogy rá kellett jönnöm: itt elsősorban nem mennyiségi kérdés a hovatartozás, hanem minőségi. A gyülekezet, ha akár csak egyetlen személlyel is gyarapodik, perpsektívát könyvelhet el: hogy nem fogyunk - sőt, növünk! Ha valaki örökre elköltözik, amellett, hogy pótolhatatlan űr marad utána, a fogyásra, az apadásra figyelmeztet...

A beszélgetések során konstancai vendéglátóim elmondták odakerülésük rövid történetét. Gagea Katalin és Grigorov Mária például a helyi zeneiskolában tanítanak, mindketten Gyergyóditróról jöttek, miután egyikük a kolozsvári konzervatóriumot, másikuk a marosvásárhelyi pedagógiai intézetet végezte. Munkájukat szeretik, megbecsülik őket. Egyszerűen azért jöttek ide, mert ide szólt a kihelyezés...

Susanu Magdolna orvosi asszisztensnő, nyárádszeredai születésű. Kőolajszállító hajókon dolgozik, a tengerészek egészségügy ellátását biztosítja. Fia, Leonard, aki maga is hajós, szintén itt van az istentiszteleten...

Deborah Sándor katonatiszt volt nyugdíjazásáig. Maroshévízről származik, felesége székelyföldi, fia-lánya megmaradtak magyaroknak.

Ipó Sándor Székelyudvarhely szülötte, szintén a katonaság alkalmazottja, családjában románul beszél, felesége román.

Máté Kis Loránd történész, restaurátor a helyi múzeumban. Az egyetemet a Bolyain kezdte s a Babeş-Bolyain fejezte be, a hatvanas évek elején. A közösség egyik mozgató rugója.

De van-e értelme az ilyen névsorolvasásnak? Hiszen a lista hosszú, a tér pedig szűkre szabott.

A megmaradás képletéhez több támpontot nyújthat néhány egyéni sors bevilágítása. A Herbst, a László, a Tokaji, a Nagy család életének alakulása az utóbbi esztendőkben.

Muszájból lettem órásmester

Herbst István és felesége, született Gergely Erzsébet a konstancai német imaház közelében, a központban, udvaros-földszintes házban laknak.

A nyugdíjas lét mindennapjai. Már ami a 64 éves, fiatalos külsejű, jól megtermett férfit illeti, mert felesége összesen másfél évet ha fel tud mutatni életében "a munka mezején", igazoló iratokkal. Élete a család otthoni szolgálatában telt el, s ebből is 40 esztendő Konstancán.

Sok ez vagy kevés? "Mintha csak ma lett volna, hogy ide érkeztünk" - mondja Erzsébet asszony. Dési születésű, de Kolozsváron élt a család, ott kerülnek össze a férjével, 1963-ban megesküdnek, 1964 márciusában "tengerre szálltak". Fiatal házasokként a nulláról indultak, semmijük nem volt. Csak egy nagyobb szoba, amit a katonaságtól kaptak, ahol Herbst István szolgált. Született egy fiuk, aki iskolái folytán már félig románnak nevelkedett, de ragaszkodtak hozzá, hogy otthon velük anyanyelvén beszéljen. A fiú elvégezte a tengerészeti főiskolát, ma tiszt. Felesége, bár Fehér Gabriela a neve, nem nagyon barátja a magyaroknak, gyermekeiket románoknak nevelte. A kikötő mellett laknak, tömbházlakásban, két trolibuszra kell átszállni, míg Herbstéktől odaér az ember.

Nyugdíj után, Erzsébet asszony biztatására már-már hazaköltöztek Kolozsvárra, ahol még öccse él; a család többi része, a szülők már a Házsongárdban. de Herbst István, az előnyös lakáscsere ellenére sem akarta magára hagyni a fiát, meg aztán, zilahi születésű lévén, idegennek, gyökértelennek érezte magát a Fellegvár alatt. A cserére felkínált lakás kint volt a Monostori negyed végén, az erdő alatt, közlekedési eszközöktől távol...

Maradtak.

- Ide honosodtunk, de gyökeret nem vertünk - foglalja össze Erzsébet asszony konstancai életük summáját. Éxs elmondja: ahogy telik az idő, egyre nagyobb honvágy fogja el. olyankor utaznia kell Kolozsvárra, semmi sem tudja tartóztatni. Az első napok nehezen telnek, nem találja a helyét, de aztán úgy beleszokik az erdélyi létbe, hogy végül a hazajövetel okoz gondot. mdeg az egyre drágább útiköltség - mert ő, nem lévén nyugdíjas, nem részesül az évi néhány ingyen utazásban.

- Tengünk-lengünk itt - mutat szét a lakályosan berendezett, két szoba konyhás, pincés lakásban. - De még ezt se tudtuk megvenni az államtól, mert régi ház, valami bolgároké volt, akik a háború után elmentek innen, őket kártalanították, a lakást mégse árulják... A gyereken kívül semmit nem csináltunk az életben...

Semmit?

A nyugdíj, ami 89 előtt 3500 lej volt, most a 60 ezret üti, de úgy elmegy, mintha nem is lenne... S a plénzről mindjárt szóba kerül a Caritas.

Erzsébet asszony kolozsvári öccse vállalta, hogy ő betesz helyettük is, csak küldjék a pénzt... Tavasszal, amikor náluk járt, hogy epekő operációját intézze, egyszer már szinte-szinte beadta a a derekát. Sokallta, amit a doktor a műtét fejében elvárt és hátat fordított a kórháznak. A megmaradt pénzt viszont nem volt szíve "kidobni" a bizonytalanra. A férje most korholja: milyen jó lett volna a nyeremény!

A Caritas igazi polip - még az ország másik felében is az ember után nyúl. Pedig Herbsték jól látják: a kolosvári árak a legmagasabbak az országban. És ott mindenki nyakra-főre költekezik, szórja a pénzt, ami ahogy jött, úgy megy is el...

Herbst István fanyarul gombolyítja vissza karrierjének történetét. Édesapja falusi tanító volt, egyik faluból a másikba ment; ő maga is, mert hatan voltak testvérek, ahogy felcseperedett, kereste a munkalehetőséget. Nagykárolyban beállt egy órásmesterhez inasnak, de az hamar megszabadult tőle. Onnan Magyarláposra került, a fivéréhez, nővéréhez, akik beajánlották egy másik mesterhez. Az viszont ivásra adta a fejét, csődbe ment. Onnan is kikerült. Szolyva-Visó következett. Számára mindegy volt, mit dolgozzon, csak pénzt keressen... Konstancára került katonának. Az irataiban, bár az inasságon sem jutott túl, az órás mesterség volt feltüntetve. Aztán a katonaságnál kérdezték, ki az órás, Herbst István jelentkezett. Gondolta, csak könnyebb lesz az élete. Nekifeküdt, hogy bepótolja az elmulasztott, hiányzó tudást. Három vizsgát kellett letennie a nyolc jelentkezőnek. Ő lett a legjobb. Sőt, a vizsgáztatója, az egyetlen mester, valami ballépése miatt hamarosan kikerült a hadseregtől, s Herbst István egyedül maradt a tengeri kronométerekkel, műszerekkel.

Tíz éven át dolgozott nyugodtan, háborgatás nélkül: milyen iskolája van, megvan-e a képesítése, senki se kérdezte. Hagyták, hogy végezze a dolgát. Amiből akadt elég. Meg voltak vele elégedve. Mikor munkakönyvét kiállították, rájöttek: még a 7 osztályról sincs érvényes bizonylata, mert a háború után ide-oda hányódott a család. Mesterségéről csak egy kézzel írott, magyar nyelvű szerződés tanúskodott, aláírta Sebestyén László... Hát azt nem fogadhatták el. Bukarestbe küldték, szerezze meg az oklevelét. Ott levizsgáztatták valami órások, aztán nyugdíjazásáig senki sem bántotta.

Már megvolt a gyerek, de még mindig egyetlen szobában laktak. Kérvényt nyújtott be. Jóvá is hagyták, kapott egy tömbházlakást. Amire gyorsan rátette a kezét egy tiszt, helyette felkínálva a saját lakását. Herbst Istvánnak, egy szoba után, az is jó volt. Igaz, siralmas állapotban találta, de kipofozták. Berendezték.

Még akadt egy kellemetlenség az életében. Valaki befújta, s váratlanul beidézték a szekuritátéra. Pedig életében nem volt gondja a politikával, munkájával meg volt elégedve, miért panaszkodott volna? Igaz, a napi bosszúságokról olykor beszélgetett volt a műhelyben, meg magyarázott is valamit társainak Erdély történelméről, mikor az még fejedelemség volt... Minden szava külön jelentésben foglalva, kifordítva, agyonmagyarázva, egy dossziéban, ott hevert a szekunál. Egész családját, minden rokonát lenyomozták. Majd keresztkérdésekkel zaklatták. Ő azt mondta: ha bűnösnek találják, ítéljék el, de ő úgy tudja, becsületesen végzi a munkáját... Nagy huzavona után felmentették, de előbb eléje tették az ügycsomót, nézze meg, ki mit írt róla. "Az egyikük - mondja Herbst István - ma is itt járt nálam, hozott egy órát, javítani, mert a nyugdíj mellé még egy kis pótlás nem árt... Ő nem tudja, hogy én tudom, mert engem nem vezet a bosszú. Mit érnék vele? Ez volt akkor... Ez volt az életünk. Ma lehet, másként van... Bár nem tudom, ha most lennénk fiatalok, vinném-e annyira, amennyire vittem... Fiam tengerésztiszt, bár nem engedtük vízre, nehogy valami baja történjen... Becsületes ember..."

Herbst István vászonba kötött, vaskos kéziratot vesz elő a szekrény mélyéről. Manual de orologie - áll a címlapon. 20 példányt sokszorosítottak belőle, a szakoktatás céljára. Szerzője Herbst Stefan, kiadta a Tengerészparancsnokság.

A könyv: életének szakmai mérlege. Valahol büszkesége. Míg muszájból órásmester lett, a mesterség titkait is kifürkészte. Fedélzeti kronométerek és hajóműszerek tudósa lett. Nem akarta magával vinni tudományát. Tanítványokat nevelt, jó szakembereket. S ez a könyv is... Talán egyszer kiadják, reménykedik.

S nyomatékul előveszi másik, még készülő könyvét, de már ebből is oldalak százait mutathatja be: a hajókronométerek javításának kézikönyve. Rajzokkal, ábrákkal, adatokkal.

Ennyi lenne egy élet?

Herbsték pirulva, szabadkozva mosolyognak: a nulláról kezdték.

Egy család - két lakásban

A konstancai megyei kórház közelében iskola, az iskola körül régi, de immár otthonossá lakott, alacsony tömbházak. Még téglából épültek, annak idején. Az egyik lépcsőházban két, egymással szemben nyíló ajtón egy-egy magyar család névtáblája: a László Péteré és a Tokai Jánosé.

Ösztönösen is "névsor szerint" csengetek...

Ám ahhoz, hogy a család fejével találkozhassak, immár végleg elkéstem: László Péter egy éve, pontosabban augusztus 8-án olyan távolra költözött, ahonnan nincs többé visszatérés. És ez az esemény akaratlanul is végig ott lebeg a házigazdák és közöttem: minden gondolat az elhunyttól indul el és hozzá fut vissza valamiképpen.

- Úgy hiányzik! - sóhajt özvegy László Anna, aki férje halála óta hirtelen elvesztette biztonságát. - Mindig mondta nekem: te végezd a dolgodat, én vásárolok! Te láss a gyerek után, csináld meg az ételt, én vásárolok...

A gyerek: a harmadik osztályos Ivanovics Fábián, a kisebbik László leány, Judit mozgássérült fia. Természetszerűleg, körülötte forog itt minden e lakásban. Ráadásul Judit öt esztendeje elvált a férjétől, látogatás nélkülin elvégezte a közgazdasági egyetemet, nappal meg dolgozott. Ma a mamaiai szállodáknál könyvelő. Bárhogy is vesszük, családfenntartó. Szerencsére, kelendő mestersége van... Szomorúan mosolyog:

- Jól lehet vele keresni, de csak akkor, ha az alapmunka mellé még más megbizatást is szerez az ember. Nekem erre nincs időm, a gyerek miatt. Ügyelni rá, iskolába, gyógytornára vinni...

A baleset szüléskor történt: a csecsemőt fogóval segítették világra, a fogó megsértett valamit az agyközpontban, Fábián sokáig nem tudott felállni, járni. Most, harmadikos korára, hála a sok foglalkozásnak, ha nehezen is, de feláll, járogat.

Szívesen, kedvesen beszélnek róla anya és nagymama, amíg a jól megtermett, lányos képű srác izeg-mozog közöttünk, a bekapcsolt televízióra lesve, amelynek képernyőjén éppen az Aranyszarvas fesztivál versenyzői váltogatják egymást a mikrofonnál. Látszik, ő itt a család életének értelme; a központ.

Mikor iskoláskorú lett, szanatóriumba adták, ott kezdte az első osztályt. De a benti zsúfoltság miatt alig tudtak vele foglalkozni. A második évharmadtól kezdve kivették, s a közeli iskola igazgatónője sugallatára akadt egy tanító néni, aki befogadja az osztályába. A jólelkű macedón asszony javasolta: igaz, hogy neki a törvény szerint kötelessége volna hazajárni a beteghez órát tartani, de járassák inkább iskolába, ne szakadjon ki a gyerektársadalomból... Naponta vitték és hozták azóta Fábiánt. Aki szorgalmas tanuló, s akire az egész osztály úgy vigyáz, mint a szemefényére. Egyszer, még az elején kötött bele az egyik gyerek, de az is megkapta tőlük a magáét...

Jó iskola az, emlékszik Judit, amikor ő járt oda, akkor se tettek különbséget a gyerekek között. Járt oda török, görög, macedón, román, magyar.

- Össze vagyunk itt vegyülve nagyon...

Lászlóék sose titkolták magyarságukat. Nem is nagyon tehették volna: héjjasfalviakként telepedtek meg 1964-ben Konstancán. Az apa építőmunkás volt, kiejtésük elárulta származásukat. De a László Péter önzetlensége és felesége segítő szelleme megszelídítették a közeget, amelyben éltek.

- Még túl jó is a mama - így Judit -, hány szomszédasszonynak dagasztotta meg a húsvéti kalácsot, sütött tésztát... De a papát is nagyon szerették, amikor a temetése volt, jöttek a lépcsőházból, segítettek mindent, a volt munkatársai koporsót csináltak, mindenki megmutatta a jóságát...

Azt boncolgatjuk, miben rejlik az emberi jóság? Özvegy László Anna esküszik: az ő édesanyjánál jobb embert nem ismert. Tőle tanult asszonyi alázatot és szolgálatkészséget, odaadást. Az egykori "postásnagymamára" az unokák is rajongva emlékeznek vissza. Arra a töpörödött nénire, aki az utóbbi években a teleket Konstancán töltötte, hogy ne kelljen a kevéske fájával fűtenie odahaza, a faluban. De már március elején nagyon készülődött haza, aztán amikor elvitték, s látta a kertje sarkában még dermedező havat, nagyot sóhajtott: "Ejsze, még maradhattam volna..."

Közben vendégek érkeznek: a "szomszédok". Kiderül, a Tokai család nem más, mint a nagyobbik László leány, a férje és a tizenkettedikes Klárika, a lányuk. Két évbe telt, amíg sikerült kijárni, hogy távoli lakásukat elcseréljék erre, ahol külön vannak és mégis együtt, ahol a két család valóban segítheti egymást - mindig akkor és úgy, ahogy valamelyiknek éppen szüksége van rá.

Tokai János szintén építkezésen dolgozik, hegesztő. 1963-ban került Konstancára, 67-ben ismerkedett meg a feleségével: a közelben akadt munkájuk, meglátta, szóba álltak, 1968-ban összeesküdtek. 11 évig laktak a László családdal egy fedél alatt, megszületett Klárika, aztán kaptak lakást, végül sikerült a lakáscsere is... A feketegyarmati származású férfi azt számolgatja: sajnos, mind a Tokai, mind a László família neve lassan már nem mentődik tovább, a leánygyermekek miatt... Majd a másik gond, a munkalehetőségek beszűkülése kerül napirendre. A telepen dobálják őket össze-vissza, egész évben másfél hónapot ha dolgozott, hol ide, hol oda "detasálták" (tetszik látni, már magyarul is elfelejtünk beszélni...). Gyengén fizetnek, a munkát viszont megkérik, ehhez bezzeg van tehetségük... Tisztában van azzal, hogy a munkanélküliség árnya őket is elérheti. Felesége már nem dolgozik. Otthon teszi hasznossá magát...

Az idősebbik László leány szégyenlősen mosolyog: ő volt az, aki a lakáscserét kijárta. Kitartóan járt kihallgatásra, egyik szervtől a másikig, nem hagyta magát. Sikerült.

- Itt vagyunk együtt, annak örülünk... A születésnapokat, ünnepeket együtt üljük, közösen. A gyerek, Fábián is közös gondunk. Nincs olyan tél, hogy ne füstölnénk szalonnát, ne csinálnánk kolbászt, disznósajtot, amit kell... Anyuka nagyon ügyes ebben...

- Olyan rövid az élet! - pironkodik az özvegy. - Érezze az ember, hogy ér valamit. Nekem nem volt soha nehéz, amit elvégeztem. A kenyérdagasztás sem. Mind szidtak otthon: ne süssek, jó ez a másik kenyér. Hadd el, lelkem, mondtam Péternek is, hadd érezzük, milyen a jó kenyér íze. A lerben is megsül...

Gyermekkori kenyérsütések emlékeit elevenítik föl. Az elcsent cipókat, a káposztalapin sütött kenyér ízét. A falon színes tájkép. Héjjasfalváról festette a művész.

- Midig, mikor átjövök - mondja az idősebb László leány - a friss, héjjasfalvi levegő mintha megcsapna. Szeretjük azt a képet...

Klárika jövője kerül terítékre. Érettségi után szeretne bölcsészetre menni. Angolra vagy franciára. Nyelvkészsége van. Magyarul például egyedül tanult meg, édesanyja ábécéskönyve alapján. Most magyarul levelezik egyik unokatestvérével, aki Köröskisjenőn lakik.

Kérdik egymást: vajon elmondtak-e mindent, ami lényeges? Magam sem tudom. Egy életről talán a végtelenségig lehetne beszélni, amíg pont nem kerül a végére.

Állóképbe merevítjük a riportot, amelynek mottója: jó együtt. A többi meg úgyis elvégeztetik.

Három hajó magánkézen

Nagy Jánost és családját sokan ismerik szerte az országban. És talán mégse...

Igaz, hogy az egykori hosszújáratú hajóskapitány karrierjét részletező, illetve hosszú távollétei alatt a család gondját hordozó feleség vallomásait tartalmazó riport az 1989-es Előre Naptárban látott napvilágot - A partról nézve címmel -, s annak idején közel 80 ezer példányban jutott el az olvasóhoz, most, az eltelt idő okán ismét föl kell elevenítenünk néhány életrajzi mozzanatot.

Nagy János Petrozsényben született, hajóstiszt lett a tengerészeti főiskolán, később a Craiova, majd a Firiza vegyes áruszállító hajók parancsnoka, 1987-től a közlekedésügyi minisztérium hajózási részlegének egyik főigazgatóságán dolgozott mint tapasztalt szakember, s ott érték az 1989-es események...

Felesége, Nagy Mária-Magdolna ugyancsak petrozsényi, egy évvel fiatalabb a férjénél. Gyermekkoruk óta ismerik egymást, jó barátok, s Magdi emlékszik még: János 4-5 éves lehetett, amikor először megkérte a kezét. És már akkor nem kapott kosarat... Követte a férjét a tengerpartra, s örökké a szárazon várva, az időközben megszülető gyerekeket - előbb Janikát, majd Erikát - nevelve telt el az ideje, előbb honvágyban, de végül a meggyökerezettség biztonságában. Tömbházlakást vásároltak, konstancaiak lettek. Az ott élő magyarság tevékeny tagjai.

Mikor először ismerkedtem velük, Janika még iskolába járó kamaszfiú volt - ma már bukaresti egyetemista, most éppen az őszi szesszió miatt volt távol az otthontól. Az akkor még kislány Erika pedig azóta felcseperedett, szépen fejlett ifjú lány lett.

A családfenntartók élete is jelentős változáson ment keresztül.

János otthagyta a minisztériumot és - privatizált. A hajósutakon, parancsnoksága hosszú évei alatt szerzett vezetői, szervezői tapasztalatára és a szakma határokon túli kapcsolatrendszerére alapozva, beleugrott a legmerészebb kalandba: saját flottát létesít. Persze, nem egyedül: társakkal. Egykori iskolatársát, a szintén hajós Havu Mihait és egy Iancu nevezetű tulceai "gyereket" főzött meg a terv életképességéről, s hármuk társulásából alakult a HIN (a Havu, Iancu és Nagy kezdőbetűiből) vállalkozás, amelynek immár három hajója is van: a 8 ezer tonnás Oraviţa, a 4800 tonnás Călăraşi és az ugyanakkora Smârdan. Vegyes szállításra rendezkedtek be India, Szíria, Törökország irányába. Úgy néz ki, hogy mihelyt stabilizálódik nálunk a gazdasági helyzet, sikerül hosszabb időre kiépíteni egy fix távú útvonalat, műtrágya szállítással, aminek ezután is lesz keletje.

Mint ilyenkor az lenni szokott, az ember mindjárt nekiszegzi a vállalkozónak a kérdést: megérte? megéri?

A rábólintás több mint határozott.

Nagy János - s általában a hajós - a távlatok embere. A pillanatnyi hasznon túl jobban érdekli a később begyűjthető termés. Maga a tény, hogy merülésvonalon vannak, tehát hogy nem ráfizetéses a vállalkozás, azt jelzi, hogy van benne jövő.

Természetesen, a mozdonyvezetők sztrájkja csúnyán bekavart nekik. Legalább 60 ezer dollárt veszítettek a be nem tartott határidők, a veszteglés miatt. Mert itt minden késést fekbérben, büntetésben, kamatos kamatban számítanak...

A Călăraşi is megjárta, mert eltörött menet közben a hajótengelye, s Angilában kellett megcsináltatni, 700 ezer dolláruk bánta. Azt remélik, hogy az ilyen átmeneti nehézségek után most már emelkedni fognak...

De hogy lettek hajótulajdonosok? Ez furdalja inkább az olvasó oldalát, s legalább annyira az enyémet is, úgy hogy a kérdést nem lehet kikerülni, Nagy János pedig nem szereti a kitérő válaszokat.

- Az az igazság, hogy 1989 után kiderült, amit eddig is tudtunk, a Navrom fülig adósodott fűnél-fánál. Akkora pénzekkel tartozott mindenfelé, hogy gazdaság legyen a talpán, amely azt kifizeti. Többek között az ARMAR Londonnak is tetemes összeggel maradt adósa. E tartozások törlesztését vállaltuk mi annak fejében, hogy a néhány hajó a miénk legyen. A vállalkozás volt a mi vásárlóerőnk. Azt mondtuk: amit az állam nem tudott s talán nem is akart visszafizetni, azt megtesszük mi. A hasznot tehát egyenesen átutalják. Az ARMAR ügynököket adott, akik mozgatják előre a boltot, mert nekik is érdekük, hogy visszakapják a pénzüket...

Amit hallok, azok már a szabad piac meséi. Amiről, úgy tűnik, országosan nehezen akarunk tudomást venni. A hajózás, a tengerjog törvényei nem tegnap-tegnapelőtt alakultak ki. A flotta elvesztése, elkótyavetyélése is azért volt nálunk lehetséges, mert az ország olyan üzleteket akart kötni, amelyek a szocialista jogrendszernek talán megfeleltek, de a nemzetközi előírásoknak nem. Persze, hogy úgy játszottak ki bennünket az élelmes üzletemberek, ahogy csak tudtak. Nem beszélve arról, hogy saját szakembereink is inkább azt tanulták meg a múltból, hogyan lehet megfejni az államot. Így aztán oda jutottunk, hogy a Navrom árai, díjai jóval magasabbak, mint a világpiaci szint. Mert legalább a fele, a jó része mellékutakon "elcsorog". Így történhet meg, hogy amíg állami hajók napi 3 ezer dolláros kikötőköltséget számolnak el, addig a HIN hajói 1500 dollár körül fizetnek. Gondolhatjuk, hogy nem létezik kétféle tarifa...

Már elnézést a sok dollárért, szabadkozik Nagy János, de e területen dollárban, valutában kell számolni, az a fizetőeszköz. A könyvelést Magdi végzi, aki végre felszabadult a házimunka egyhangú nyomása alól és maga is legalább olyan fontos embernek érzi magát a vállalkozásban, mint a minden hájjal megkent tengeri medvék...

Egy családról akartam beszámolni, hétköznapjaikról, s végül minden gondolatunk az üzlet körül járt. De hát ezt nem lehetett elkerülni. A Nagy család, éppen a magánvállalkozás révén, saját életét, távlatát teremti újra. Ehhez egy pillanatra sem szabad elfelejtenie, hogy az idő pénz s az elszalasztott pillanatok sose térnek vissza.

Magyarságukat a kisközösséghez tartozásuk folytán őrzik. S talán a példán át, a megkínlódott siker révén, hogy romániai magyarként, pusztán a tudásra és a tapasztalatra alapozva, meg lehet kapaszkodni ebben az ingoványos, ám mégis a nagyvilág felé sodródó valóságban...

Cseke Gábor

(Megjelent 1993 őszén a Romániai Magyar Szóban)