(avagy amikor az elméletek összeomlanak)

Mostanság megjelenő kötet, s bár nem „rólunk” szól direkten, áthallásaiban mégis minket érint, no meg azokat az európai világokat, melyek éltetői, elszenvedői, hagyománykövető példái annak, amit a köznapokban hivatali kiváltságnak, biztos középrétegnek, méltányos támogatói bázisnak lehet(ne?) tekinteni. A bürokráciáról van szó, persze, s arról a kötetről, mely osztrák olvasóknak szól, de kelet-európai füleknek sem tűnik idegennek. A bécsi szociológus Forgács D. Péter A bürokrácia szociológiája címen írt áttekintő művet, melyben nem a hatvannyolcas indulatossággal és a franciás-ánglikus tekintélytisztelettel, hanem a birodalmias rend-igény és ésszerűség logikáján át tekinti korunk e folytonosan megidézett témakörének elemzési kérdéseit és ezekre keresett érvényes válaszait.ⁱ

„Szüleink, nagyszüleink még bizton hittek valamiben, volt még Kelet és Nyugat, úgy gondolták, hogy az ellentétek tartanak mindent mozgásban. A vasfüggöny lebontásával változott valami. Keleten és Nyugaton egyaránt összeomlottak az addig érvényben lévő társadalomelméletek, amelyek létünket mindkét oldalon másképpen, de kauzálisan meghatározták. Az ideológiákat immár nem húzza a társadalmi valóság, lekapcsolódtak a társadalmi elképzelésekről. Egy lényeges dolog szűnt meg, a szövetségesek és az ellenfelek lépéseinek kiszámíthatósága. Elszabadultak az ideológiák, a mentalitások és az etikák. Itt nem az a kérdés, hogy melyik közülük a jó, vagy a helyes, hanem hogy miért nincs társadalmi elképzelés, amely mindezt rendezheti. Reneszánszát éli a nacionalizmus, a fajgyűlölet és a tolerancia örve alatt csírázik a vak harag. A társadalomról a mai napig azok a téveszmék köröznek felettünk, amelyeknek félresikeredett voltát a történelem már maga bizonyította. A szociológia az 1970-es évektől pedig egy olyan elefántcsonttoronyba húzódott, amely a társadalmat egy eszmei (meta) síkról szemléli, és a realitást a teljesen tájékozatlan társadalmi egyéntől kérdezi le. Ennek a rafinált eljárásnak az eredménye, hogy a szociológia és a politika viszonyában ’a vak vezet világtalant’ jellegzetes esendősége érvényesül. A pártok ideológiailag nem elkötelezettek, a politikai döntések már csak rövid távú lehetőségek és gyakorlati esélyek alapján születnek. A pártok rögtönzött témákat választanak, amelyekből remélik, hogy előnyük származhat. Profiljukat kaméleon módjára váltogatják. Nincs cél és nincs irány, afféle politikai vakröpülésbe kezdett a világ. Hamis ideológiákhoz vezetett, hogy a 20. század főáramú társadalommagyarázatai, a konfliktuselméletek, hibásak voltak. Ezek a ’tanok’ politikai mozgalmak révén egy adandó helyzetben hatalomra jutottak. Mélyen ülő előítéletekre, szunnyadó gyűlöletekre támaszkodtak, amelyek a mozgalmak érvényesülésének idején elemi erővel törtek fel. A hibás társadalomelméletek sok bajt okoztak, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne egy igazat létrehozni. A robbanó technikai újítások korában a szellem- és társadalomtudományok hihetetlen fejletlensége, közönyös elmaradottsága és parlagi burjánzása a jellemző. Vaskalapos szociológiai intézményvezetők, makacs fejű akadémikus helytartók, ifjú korukban forradalomról álmodozó, de érett korukra megkeseredett opportunisták, tehetségtelenül gőgicsélő epigonok, könyökvédős gondolatkanászok és szolgalelkű mamelukok védelmezik a bevett tanokat és egymást túlkiabálva szajkózzák vagy másolgatják egymásról a divatos és ’politikailag korrekt’ szociológiai közhelyeket. Mereven és kitartóan ragaszkodnak az idejétmúlt elméletekhez, és átszellemülten cizellálják a már tegnap is elavult teóriákat. Jó okuk van rá”.

Igen, talán ha így vesszük, kellő publicisztikai felhanggal, kicsit flegmás ellenkezéssel, a saját elgondolás „jó okkal” többre tartásával, akkor „igaznak” is tetszik. De fájdalom, ilyen „igaz” és érvényes elméletek voltak már nagy számban, s épp az osztrák nagy világválsági korszak „termelte ki” azt a szociológiai érdeklődést, mely a bécsi központú „Marienthal-kutatócsoport” körében adott helyet a XX. század legjelentősebb módszertanosainak, válságkereső társadalombúvárainak, munkanélkülieket interjúvoló felmérésnek, nagyregionális színtéren is ritkának számító kutatási kísérletnek. Azután ott a bécsi filozófiai iskola, a Bécsi Kör, ott voltak a magyar kutatók is a Társadalomtudományi Társaságban, akik mint társadalmi feladatot vállaló gondolkodók, egymás után kutatták a megoldások és értelmezések lehetőségeit. Ott volt Karl Mannheim is, Max Weber is, vagy Émile Durkheim is, kiknek a társadalmi igazságról vagy szociológiai érvényességről megformált nézeteit az évszázad legjobbjai vitatták és követték. Ott volt a francia diáklázadások és a De Gaulle rendszerében mutatkozó szervezetszociológiai anomáliák, bénulási és korszakos presztízsvesztési folyamatok előidézte kérdések özöne, sőt az akkori egyik legmenőbb francia szociológus, Michel Crozier is ekkor jött elő a hatalmi és társadalmi kapcsolatkultúrát túlerővel megülő „menedzsment” elemzésével, a bürokrácia jelenségéről szóló kutatással, majd a Szereplők és a Rendszer, meg a Megtorpant Társadalom témakörével is, tehát a hatalmi felépítmény kritikai szemlélete is sokat gyarapodott életművével (persze Sartre, Bourdieu, Foucault, Baudrillard, Barthes, Derrida, Touraine és Boltanski mellett). Az 1963-as alapozó kötetében egy párizsi könyvelési irodától indult el, a műhelyek, az ipari munkaszervezet és az irányítási rendszer egészét az államhatalmi közvetítő intézményességig követte elemzésével az „általános” jelenségekre fölfigyelve: a csapnivalóan rossz, mondhatni a lassú rutinnal és önkényesen működő hivatalnokszervezet és a hitvány szakmai szocializáció drámai kényszerei össztársadalmi tehertétellé avatták a bürokráciát. Sőt, végső soron önmagára nézvést is ártalmas szervezeti tömeggé tették magát az interperszonális és csoportközi rendszer egészét, hiszen ha egyáltalán valamiképpen működött az állami-hivatalnoki stabilitás és lojalitás kölcsönhatása, az rendszerint éppen a szervezet egészére nem jellemző konvenciók mentén történt, széttagolódott, és totálisan nem volt hatékony. Ugyanezzel a „szervezett túlhatalommal” küszködve okoztak közbénultságot az olasz, a spanyol, az amerikai szervezetkutatások főszereplői is, melyekről a bürokrácia-kritika mindmáig érvényes alapművei születtek, s ezek később a társadalmi rendet a kulturális rendszerrel párhuzamba állító szemléletmód érvényessé válását hozták a politikai rendszerkutatásokban, a szervezetszociológia, a kritikai intézménykutatás vagy a hatékonyság-elvű irányítás logikáival összefüggésben.

Ami azóta változott, az a fölülről való dirigálás elmaszatolódása az egyéni allűrök (önkényeskedő hivatalviselők és kegyeltjeik) felől az intézményi, állami ideológiai és össztársadalmi bürokratizálódási hatások felé, a privát érdekek mellett a csoporthatékonyság felé, az talán leginkább a hatékonysági mutató volt. Elsősorban is azért, mert – ahogy Forgács hangsúlyozza – a jelenleg uralkodó „gazdasági hatékonyság” alapú társadalmi kapcsolat-szerkezet a kereslet-kínálat viszonyára épült, ezzel a pénzügyi és neoliberális gazdaságelmélet bevett rendszerére telepedett, amit a kortársak azóta is bőszen bírálnak (Forgács idézi például Pierre Bourdieu 1998-as Ellentűz. Hozzászólások a neoliberális invázió ellen /Contre-feux/ című könyvéből azt, hogy „ennek a teóriának katasztrofális következményei lesznek”). Többek között azért teszik ezt jó okkal, mert „a hivatalnokok a kontinentális Európa országaiban mindig az időtlenséggel kalkuláltak, hagyományos struktúráik a változatlanságra épültek. Egy olyan korban, amelynek mantrája az úgynevezett ’változás’ (change), érdemes az állami funkciók jelentését újraértelmezni. Jelenleg a hivatalnokok leépítése tűnik minden probléma szabadalmazott megoldásának. Ám az ésszerűnek látszó gazdasági indoklást felül kell vizsgálni, mert az – mint oly sokszor már a történelemben – súlyos következményekkel jár. Az elmúlt évtizedek nagy átalakulásai okozzák, hogy a kontinentális országokban a régi, hagyományos bürokratikus struktúrák megváltoznak. A hivatalnokok leépítése az elmúlt 150 év egyik legnagyobb, vagy talán a legnagyobb és igen robbanásszerű társadalmi változását okozza. E folyamat következményei közül csupán az bizonyos, hogy hasonló törekvéseket a 20. században mindig visszafordítottak és még erősebb bürokráciát hoztak létre” – írja előszavában Forgács.ⁱⁱ

Ám a bürokráciákkal esélyes küzdelem nemcsak a szociológusok, társadalomkutatók definícióin vagy programos nyilatkozatain múlik, belejátszanak ebbe a bürokratákon túl még mások is: „…Az ideológiák ellentmondásaival agresszív mentalitás párosul. A bevándorlók lenézik a más nemzetiségű bevándorlókat, az őshonos megveti a másságot, a mások a még inkább másokat. A média ugyanúgy forgalmazza a történelmileg már régen felsült ideológiákat, mint a friss sületlenségeket. A nők vitatják nemüket, s az egyenjogúság nevében maguk követelik – a családi helyett – a munkamegosztásban önmegvalósított kizsákmányolásukat. Az emberiség pedig mellőzi az emberséget, azt a tulajdonságát, amellyel sokáig definiálni tudta magát. És a művészet? A művészet egyetlen értékmérője az anyagi siker. Eddig azzal emelkedett a közönséges fölé, hogy független volt minden érdektől, most csupán forgalmi értéke a mérvadó. Az ideológiák bőségzavarában, a ma emberének bárgyú közönye közepette fel sem tűnik, hogy hiányzik valami lényeges: egy olyan társadalomelmélet, amely értelmet ad a valóságnak”.

A valóságnak értelmét keresni, s a belátásokat önkritikusan alkalmazni azonban ugyancsak tanulási folyamat feltétele – de talán ezt sem egyetlen, bármily korszakos vagy bármennyire is „időszerű” szociológiai szereplő határozhatja meg. Főképp akkor, ha kutatástörténeti bevezetője dacára már az előszóban sugallja szempontját: „Valójában nincs, nem létezik érvényes társadalomszemlélet. Bármelyik elismert szociológiai intézet kapujára szintén ki lehetne szögezni egy hasonló kiáltványt. Csakhogy e tudomány csődje már régóta ismert és egyébként sem érdekelne senkit. A szociológiát általában elvontnak, nehézkesnek és unalmasnak tartják. Miért is lenne egy új társadalomszemléletre szükség? Mi köze van a mindennapok emberének ehhez a tudományhoz? A válasz nagyon egyszerű. A társadalomszemlélet olyan, mint a filmzene: az is meghúzódik minden jelenet mögött, érzelmeket és feszültséget kelt, nem csak aláfestés, hanem értelmez. A társadalomról alkotott képzet is így működik, nélküle semmi sem érthető, a legreálisabb dolog is virtuálissá válik. Nélküle tévelyegnek, bolyonganak a politikusok és a választók egyaránt. Csoportok áldoznak hamis istenek oltárán, intézmények keverik a bajt és országok sodródnak háborúkba. Korunkat rejtélyes tanácstalanság övezi. Mindenféle kusza ideológiák keringenek közöttünk, amelyek, úgy tűnik, jól megférnek egymással. Ma boldogan ott csücsül a nappalikban a feszület mellett Buddha szobrocskája, a soviniszta fociegyesületek szurkolói Európa-szerte ünneplik a nyelvüket sem beszélő más bőrszínű focisztárokat. A török származású németországi betelepült beilleszkedését nemritkán neonáci ideológiával hitelesíti, mit sem sejtve, hogy ezzel családjával is szembefordul”.

A rész-válasz tehát a társadalmi tünemények „kezünkből kiengedett” változásainak, a hivatalnokrend felelősséget viselő egyedei hiányának, illetve kiszolgáltatottságuknak tudja be. A szerzői szándék a „jó okok” és idejétmúlt elméletek kritikai átlátásával próbál ellenerőt képezni a kor parlagiságával szemben. Magam ugyan nem látom a karakteres különbséget a fennebb idézett „gondolatkanászok” és a „meta”-elméléncek oly kényelmesen egybemosott körei, meg a mindezekről gondolatbátor szervezetlogikai aspektusból nyilatkozó szerző között – de ez legyen az én vaksiságom… Forgács eszköze talán a rálátás és belátás együttes alkalmazása. Nem valamiféle „helyes irányt” kíván kijelölni a társadalomtudósok mellett és ellen, és nem kívánja újragondolni a száz évvel ezelőtt Max Weber bemutatta társadalmi csoportok szimbiózist alkotó együttműködési igényét, vagy azt, hogy annak reményében „meghatározott kötöttségben élnek és dolgoznak. Weber egy hivatalnok-központú világképet rajzolt. Sokszor idézik őt, főleg az uralkodás típusait, ami egyetlen egy oldalt tesz ki a körülbelül húszezer nyomtatott oldalnyi munkásságából. Gyakran idéznek egyik vallásszociológiai írásának a címéből is, a protestáns etikát, de többre nem futja még a szakmai kánon részéről sem. Weber leírásai elfogadottak, de feledésbe merült az alapelve, hogy a bürokratikus rend ismeretén keresztül válik a társadalom érthetővé. Igaz, sok minden változott a 20. században. Kiderült például, hogy az értékeknek nincsen kötelező érvényük, bármikor lecserélhetők és romantikus képzelgés csupán, hogy az értékek feltartóztathatják a történelem folyamát. Továbbá kialakult egy új társadalmi csoport, a menedzsereké, és tovább rétegződött a vállalkozóké, valamint a társadalom szerkezetét alapvetően befolyásolja az újfajta kommunikáció. Mégis, vagy talán éppen a sok változás miatt döntő a bürokratikus berendezkedés megléte, amely a teokratikus berendezkedésű vallásállamtól, és az iparilag fejletlen országoktól különbözik. A modern bürokratikus társadalomban a hivatalnokok társadalmi csoportja a meghatározó, az a társadalom tengelye. A társadalmi csoportok között hasznos és teremtő egymásrautaltság uralkodik és nem valamiféle konfliktus vagy ellentét. Azok speciális esetben, bürokratikus-politikai anomáliák esetén keletkeznek. Ezért szól ez a könyv a bürokráciáról. Ez nem egy téma a sok szociológiai közül, hanem a mindent eldöntő központi kérdés. Itt nem egy érdekességről van szó, hanem egy olyan rendszerről, amelyik a mindennapokat értelmezi, a cselekedetek pragmatikus magyarázatát nyújtja és az elvont társadalmi valóság reális magyarázatát biztosítja”.

Az Olvasót érdeklő alapkérdésre tehát, már hogy micsoda is az újdonság ebben az olvasmányos és ugyanakkor szaktudományos kötetben, igen egyértelműsített a rövid válasz. A bürokrácia is más ma már, mint volt a 19-20. századfordulón, s más attól is eltérve, amilyen volt nemcsak a monarchiában, hanem a mostani ezredvég európai országaiban is. Ebből fakad, hogy „ennek a könyvnek nem célja a bürokrácia dicsőítése, sem elítélése, hanem a bürokratikus állam állandó és visszatérő jellegzetességeit kívánja napvilágra hozni. Ehhez először is arra van szükség, hogy kiiktassuk előítéleteinket a hivatalnokokkal szemben – mind a negatívakat, mind a pozitívakat. Már túlságosan régóta tartják őket lustának, lassúnak, nem hatékonynak és hozzá nem értőnek, akiktől ugyanakkor elvárják, hogy híven szolgálják a közérdeket, kötelességtudóak legyenek, igazságosan cselekedjenek, valamint a méltányos eszközöket válasszák döntéseikhez. E közhelyek ismételgetése helyett izgalmasabb a közszolgálati alkalmazott minden kétséget kizáróan különleges mentalitásának és társadalmi szabályainak feltérképezése. Ez az út egy nem bejárt, szűk ösvényen, az állam elutasítása és dicsőítése között, azaz az anarchia és az etatizmus szakadékai között vezet…”.

Lehetséges, hogy csak ez a szűk ösvény van, de az is meglehet, hogy más világtájakon még ösvény sincs, megint másokon piaci hatékonyság nincs, további tengeri, vadonbéli, hegyi, sarkvidéki vagy sivatagi helyeken meg nem is ismertek az ösvények. A szerzői érvelés egy kicsit „áthúz” az olvasói belátások igazolására vágyódva… De az is valószerű, hogy ma már a hivatalnokokra testált feladattömeg jócskán fölülmúlja az elérhető teljesítési maximumot is: a közgondolkodásban-köznyelvben a hivatalnok egykor valami állami, nagyvállalati, politikai meg helyi irányítási adminisztráció volt. Ez alig volt másképpen a klasszikus szociológiai elméletekben, de más lehet a konkrét osztrák-német-magyar esetben is. Forgács szerint: „hivatalnoknak nevezünk minden közszolgálati foglalkoztatottat. Az állami vagy helyi (önkormányzati) igazgatás dolgozóin kívül idetartoznak a közszolgáltatás, a termelés vagy az irányítás alkalmazottai is az állami függőségű vállalatokban és intézményekben, a szemétszállítótól az atomfizikusig. A közszolgálati alkalmazottak (hivatalnokok) tartósan, monopol jogokkal ellátott és fizetett foglalkoztatottak, akik meghatározott hatáskörben, formálisan és normák által szabályozottan, intézményi felelősséggel látják el tevékenységüket. A közszolgálathoz számítanak mindazok az állami és kvázi állami működési területek, amelyek nem a politikai képviselethez tartoznak…”

De talán még ennél is tovább is e felfogás érvénye. A kötetben szerzőnk a bürokrácia néhány alapfogalmát vezeti fel először, majd a második fejezetben a polgárság szociológiailag elmosódott fogalmával állítja jelentéses viszonyba, hisz „ez a korábbi társadalomelméletek számára nélkülözhetetlen volt és hozzájárult ahhoz, hogy a társadalommodellek ne működjenek”. Ezen belül bemutatja „Ausztria példáján, milyen egyszerű a valóságot észre nem venni, s hogyan működik az önámítás és öncsalás rendszere a hivatalnokok számával és költségeivel kapcsolatban. A hivatalnok láthatatlan marad, pedig létezése nyilvános, sőt szembetűnő. E paradoxon feloldása a speciális kontinentális európai viszonyokban rejlik, amelyek a hivatalnokok társadalmi szerepében térnek el az anglo-amerikai és részben a mediterrán berendezkedéstől” is, amit ezután egy harmadik fejezetben taglal különféle „történelmi színpadok tükrében”. E színpadokon a szereplők „a rendkívül egyedi kontinentális gazdaság, mentalitás és struktúra” részesei, mely szerepformációkat a negyedik fejezettől kezdődően a hivatalnokok jellegzetességeinek bemutatásával folytat. S innen fakad a Szerző rendszerező elmélete is: mátrixba rendezi az egyéni hivatalnoki beállítottságot, az intézményest, az államit és az ideológiait – majd kölcsönhatásokat, erővonalakat keres a kiszolgáltatottság-kényszer-fennmaradás-esendőség változatai szerint, szemben az áthatottság és stabilitás, szakmai felkészültség és lojalitás, stabilitás és passzivitás rituális vagy hagyománykövető dimenziói között.

Az is kétségtelen, hogy mert saját emlékei-élményei révén talán „mindenki ismeri” a bürokratikus logika mechanizmusait, de ezek nemcsak talányos mivoltukban hatékonyak, hanem követhetőségük is ok-okozati rendszerű. Miközben kimondatlan is, de átláthatóvá tehető, hogy az úrhatnámság gyakorlata nem egyed-függő csupán, hanem „a különböző szintek szabályrendszerével összefügg. Például az intézmény kényszereiből adódik, hogy a hivatalnokok rendkívül kiszolgáltatottak, ami ellen egyéni szinten a tág ismeretségi kör kiépítésével védekeznek, és ami ugyanakkor az ideológiák változatlanságát, a más ideológiákkal szembeni impregnáltságot is okozza egyben. Ugyanez állami szinten viszont az intézmények lojális mentalitásán vagy passzív ellenállásán keresztül a fennmaradás vagy a változás politikai viszontagságait szüli. Ezek az összefonódások a kontinentális Európában egy jól kiszámítható, megbízható bürokratikus rendszert képeznek. Azok a politikusok, akik erre nem éreztek rá, az elmúlt száz évben menthetetlenül megbuktak, akik ezt a rendszert éltették, így vagy úgy bevonultak a történelembe…” – összegzi talán kissé publicisztikusan, de annál kevésbé hitelesen szakmaian. (Kötve hinném, hogy „ma” csupán a politikai apparátusok bürokratikus kapcsolathálója határozná meg az összes „hatékony” folyamat lelkületét… Mintha nem lennének tévhitek, álhírek, maffiák, államérdekek, uniós alkufolyamatok, világpolitikai cselek, nemzetközi szervezeti hárítások, földrészközi gazdasági kapcsolatok, világpolitikai kihívások, s mindezeknek megfelelő roppant sok hálózat átfonódásával nem működtethető rész-világai, melyekben a bürokrácia már régen nem kap szerepet, vagy másképpen nevezik, s messze nem ésszerűségi alapon kap funkciót létük vagy fölszámolásuk…!).

Ám a kötet tanulságai szerint: „A közszolgálati alkalmazottak törvényszerűségei, ideológiai esendőségük, hatalmi pozíciójuk és a létért vívott küzdelmük csak az övék, de meghatározzák más társadalmi csoportok magatartását is”. S nemcsak azért, mert sokan és sokféle szinten élnek kapcsolatokban a bürokrácia különféle szereplőivel, hanem mert „a téma természetéből adódik, hogy mindenkinek van elképzelése róla. Bátorítani szeretném az olvasót, hogy saját tapasztalatait idézze fel az olvasmány során, szándékosan fogalmaztam úgy, hogy ez lehetséges legyen. Az alapkutatásnak arra kell szorítkoznia, hogy bemutassa a rendszerek működését, amihez leírásokat, logikus levezetéseket és történelmi utalásokat szokás használni. Mégis úgy éreztem, a statisztika eszközeivel is alá kell támasztani a hivatalnokok ideológiai impregnáltságának meglepő mechanizmusát, valamint a hivatalnokok láthatatlanságának bámulatra méltó szerkezetét”.

A láthatatlanság láthatóvá tétele, a saját tapasztalat és a rendszerbe foglalt erősségek/gyengeségek vagy kiszolgáltatottságok/kényszerek egyedi változatai pedig ugyanúgy a megismerő gondolkodás elemei, mint a szereplők rendszerbeli működésének konfigurációi. Forgács könyve épp ezért nemcsak szakmai munka, hogy ne lenne egyúttal közismereti is – hanem épp attól válik maga a felfedező megismerés is az Olvasó részévé, hogy kiegészíti, maga hitelesíti, megszemélyesíti, és fölhasználja ezt más értelemadási esetekre is kihatással. Olvashatja bonyodalmas történeti krimiként és kiadós teleregényként is, tekintheti rejtvény-magazinnak és modern drámai műnek, s értékelheti elfogódottan vagy alázatosan is, hiszen a kötet tartalma nemcsak egyszerű kinyilatkoztatásból áll, üzenete nem tudásátvétel tárgya vagy elfogadás kérdése, hanem a lehetséges mérlegelések alapkészlete ugyanúgy. A szöveg olvasmányossá tett változatban azoknak is vacsora utáni lapozgatásra érdemes mű, akik okkal hiszik vagy bizton tudják, hogy épp a bürokráciáról épp ők tudnak a legtöbbet. Akik meg ennek ellenkezőjét is gondolni képesek, azoknak átlátás és értelmezés, közvetett tudás és kritikai rálátás terén javallott elmegyakorlat. A „rituális változatlanság”, amely a bürokratikus gépezetet fenntartja és élteti is sokszor, talán a megértés rítusaiban is jelen lehet… Ki kéne próbálni!

A. Gergely András

i Kossuth Kiadó, Budapest, 2019., 304 oldal

ii Az előszóból vett részletek teljes változatban a http://zemplenimuzsa.hu/honlap/forgacs-d-peter-a-burokracia-szociologiaja-magyar-kiadasahoz/ oldalon találhatók meg.