Nem első vitairat, nem is utolsó a tervezett sorozatban, de így, futtában s alkalmilag is érdemleges „időkép” Ágh Attila könyve, a Civilizációs válság Magyarországon.ⁱ A 2015-ben alakult Progress Alapítvány a progresszív (köz)politikai és civil törekvések támogatására, elemzések készítésére, könyvkiadásra, szakmai továbbképzésekre fókuszál Budapesten, kötetsorozata pedig valamely „új múlt” kialakítására, mérlegelések és értékelések elvégzésére vállalkozik. Jelzett céljaik között valamely „új Gyorsuló idő sorozat” kezdeményezése is fontossá vált, olyan személyiségek értelmező és népszerűsítő tematikáival, mint Balázs Péter európai kitekintése, Andor László jóléti európai modellek és válságok, Mellár Tamás vagy Kiss Ambrus Fideszvilágot értékelő gazdasági és politikai összefoglalója, további más szerzőkkel és témakínálattal. Ezekre majd még sort kerítünk, egyedileg is kiváló munkák, sorozatként pedig direkt kihívásokkal lepik meg a politikai történésrend iránt érdeklődő, és eligazodni is képessé váló olvasókat. Ágh Attila több témakört is átfed (több kötettel), ezek közül itt a civilitás és civilizáció paraméterei közötti válságkérdések kulcskérdéseit fogom érinteni. Lévén szó itt „jövő a jelenben” elkötelezettségről, (meg az ebbe szükségképpen illő politikaelméleti esszéműfaj megannyi lehetséges tónusa melletti figyelemkeltő programosságról), ezt a széles szakirodalmi bázison álló tudáshorizontot nyilvánvalóan csak megidézni lehet, nem pedig továbbadni. De mert ezt a megidézést és továbbadást Ágh méltó módon meg is teszi a kurrens szakirodalomra támaszkodva és esszéformában tálalva a lényeget, elegendő itt csupán néhány hangsúlyra fölhívnom a figyelmet.ⁱⁱ

Önálló fejezetként is megálló bevezető, valamint rövid, összegző, az „új jövő ígérete” és „az európai civilizáció felé” kitörés utószava között két nagyobb fejezetben taglalja a hazánkban eluralkodó „új múlt” állapotait mint kaotikus demokrácia és Európától eltávolodás a diagnózisát. Az előbbi konstellációt az „egymást kergető társadalmi válságok” magyar hullámvasútjaként, valamint az „elhúzódó politikai válság” következményeként „a kaotikus demokrácia összeomlása” formájában definiálja, az utóbbi, európai távolodást a „parazita állam és az új politikai osztály” kialakulási stádiumaként, továbbá a „végkifejlet: a zsákutcás fejlődés és a civilizációs válság” fejezetekben demonstrálja.

Ezzel részint le is írtam a kötet tartalomjegyzékét, kulcsszavakban kiemelve a tagolását, részint talán üzenetét is. Ámde ha ily egyszerű lenne, még vitairatként sem írt volna százharminc oldalt a részletekről. Márpedig szándéka szerint vitairat ez, melyben a rendszerváltást követő állapotainkat nem csupán valamely gazdasági-társadalmi és a politikai válságok keresztútján föllelhető állapotként mutatja be, hanem „az új múlt” felfedezésével kezdődő, jóval mélyebb, sőt „a magyar társadalom szövedékét romboló civilizációs válság oldaláról” kívánja megmutatni. Ennyiben a szükséges „gondolatrendszer-váltásra” igényt formálók hangján szólal meg, „a csodák évében”, 1989-ben könnyű álmot ígérő képzelgést lát kiindulási tévedésnek, „nyugatias tévedést” vél az európai változások fősodrában meghatározhatónak, s ebbe a vitairatba szánhatónak, amit persze a rögös úton előrehaladás nemigen tudna cáfolni. Sikertelennek látja az uniós felzárkózást, csalódottnak a társadalmat, s a 2010-es években megfogalmazhatónak, hogy „a tömeges elkeseredés cunamija elsöpörte a demokrácia gyenge épületét” (9. old.). „A 2010-ben belépő bársonyos diktatúrával és homlokzat-demokráciával szemben, amelyben a gazdaság, a politika és a média területeinek összekapcsolásával és együttes foglyul ejtésével egy újtípusú önkényuralom jött létre, letérve az európai fejlődés főútvonaláról és éles konfliktusokban szembefordulva vele. Kialakult a demokráciát kiüresítő egypárti politikai kormányzás, amelyben a demokrácia egyes formális elemei csak díszletként, homlokzatként maradtak fenn, s vele a ’vállalati kormányzás’ rendszere, amelyben a parazita politikai osztály és annak vezető fideszes oligarchái úgy irányítják az országot, mint egy nagyvállalatot, beleértve a média közel teljes kontrollját is. A könyv kitárja a jövő ablakait, és megvizsgálja a demokrácia visszaállításának alternatíváit, főleg a fiatal nemzedék szemszögéből” – szól a kötet ajánlója.

A körvonalak, e kötet célja és a tartalmi vázlat azonban csupán egy vetítettképes előadás háttérképei, ugyanis az interpretáció árnyalatai jóval fontosabbak. Lehet kérdőjel mögé rendelni az „oligarchák” megnevezést, vagy lehet az európai fejlődés demokratikus útvonal-tervét tévútnak minősíteni, a „kaotikus demokráciát” politológus fecsegésnek beállítani. De ami lényegesebb: ki beszél, mit mond, miért is mondja, kinek szólóan teszi…? S e téren Ágh Attila utóbbi időkben főként külföldi platformon publikált írásai erre részint megalapozott, szakmai színtéren is hiteles válaszlehetőségek keresését, európai kontextusú politikatudományi válaszok megalapozását várják el, részint a hazai közpolitikai gondolkodásban vállalt reflektív szerepét teszik indokolttá.

Ágh Attila filozófus pályakezdése, kultúratörténész érdeklődése, magyar és franciaországi diplomája, Filozófiai Intézetben kezdett akadémiai pályája, a Corvinus (egykor Közgazdaságtudományi) Egyetem politológia tanszékének vezetőjeként eltöltött évtizedei, elméleti kutatásai, akadémiai doktor státusza, számos külföldi vendégprofesszorsága, tizenhat magyar és huszonhárom angol nyelvű kötete nehezen teszi lehetővé, hogy korszakos diagnózisát bárki is „újságírói” leleménynek vélje. E civilizációs válságkötet ezért nemcsak valamely progresszió sürgetésének lenyomata, hanem olyfajta értelmiségi felelősséggel formált vádirat is, melynek látható tétje a máskéntgondolás sürgetése, a feladattudatos jövőépítés és a tudományosan megalapozott jelenkorkritika. Talán némi szubjektív túlzással úgy is fogalmazhatnám: ha itt újfeudalizmus épül éppen, amit igen sokan állítanak, akkor ennek civilizatorikus válságképleteire vonatkozó kritikai felülnézete egyfajta új enciklopédizmus törekvése is lehetne, s a kortárs politikafilozófia szótára néhányak törekvéseként „egy új Enciklopédia” fogalomtárával kezdeményezi a hanyatló királyság intézményének fogalmi elvitatását… Európai kontextusban mindez ma másképpen hangzik, mint a francia felvilágosodás idején, de hazai dimenziók között, s a Szerző kötetében (külön könyvjegyzékben ugyan nem szereplő, viszont utalásai mögött ott regnáló) modern politikaelmélet tükreként mégiscsak helye van tehát a közpolitikai elemzésekben.

Civilizáció-e még, vagy az lehet-e egyáltalán, ami válságban van? S ha – mint azt bevezetőjében rögzíti is – a civilizáció fogalmaként „a társadalmi univerzum egésze-teljessége, a nagy társadalmi intézményektől a mindennapi társadalmi szokásokig, a gazdaság nagy elkülönült szférájától az összes emberi tevékenységekbe beágyazott kulturális normákig és ideákig” minden egyben értendő, akkor a Polányi Károly vagy Norbert Elias fogalmi alapművével összehangolt gazdasági-társadalmi-életmódbeli működésrend mint újabb útvesztés zsákutcája eléggé fenyegetően hat. Ágh hangsúlyozza, hogy az 1989-es lehetőség-nyílás egy európai főútvonalhoz csatlakozással kecsegetett, amivel nem tudtunk élni mint rendszerváltó alternatívával. A hiányérzet ma már „gondolatrendszer-váltásra” késztet, hogy „az ’új múlt’ nehéz vállalkozása és az ’új jövő’ keserves kimunkálása ne simuljon bele a megszokott háttérzajba a hazai vitákban”. Az uniós csatlakozás mint felzárkózási esély nemcsak a társadalmi-gazdasági mélységekben vált szükségessé és korszakossá, hanem válságkezelési modell igényével is, hogy „a politikai-jogállami válsággá fokozódott, és mindinkább civilizációs – mondhatni kulturális vagy ’humán’ – válsággá mélyült” kudarcos átalakulást követhesse a kritikailag feldolgozott múlt, a negyedszázados keserves tapasztalat is a demokrácia értelmezése terén, valamint a magyarázat is arra: miért ment tévútra mindez és miért romlik régiónkon belül is az ország pozíciója (8-9. old.). E halmozódó hátrányos helyzet civilizációs válságként három kérdéskörben vizsgálandó: 1) az abszolút, relatív és a „decivilizáció” deficites formákban-fázisokban megjelenő mivolta terén; 2) a formális és tartalmi európaizálódás és demokratizálódás ellentétében és a szembefordulás módjaiban; 3) az európai civilizációs fejlődéssel szembefordult magyar kezdemények „de-európaizálási” alapelveit tekintve. A magyarázat-keresést a közelmúlt huszonöt évünk mélyebb és rendszerezőbb áttekintésével kell kezdeni, szembenézve „az abszolút deficit fogalmával, ami abban áll, hogy a rendszerváltás pillanatában már jelentős történelmi deficitet halmoztunk fel Nyugat-Európával szemben” – így nem mellőzhető, hogy „a 2010 utáni rendszer sajátos természetét ’rendszer-visszaváltását’, mint az új típusú ’bársonyos diktatúra’ vagy ’homlokzati demokrácia’ kiépítését” a Fidesz-rezsim uniós értékekkel szembeni eljárásmódját elemezni próbáljuk. „Az elmúlt negyedszázad történetének ez a harmadik szakasza hozta meg a demokrácia társadalmi-gazdasági és politikai válságának civilizációs válsággá mélyülését” (11. old.).

Ez az Európába visszatérés, avagy ennek reménye a rendszerváltó időszakban „az európai álmot sugározta felénk”. Akkoriban Claus Offe is, Ralf Dahrendorf is mintegy előre jelezte azt az ördögi kört, amelyben a történelmileg örökölt civilizációs deficit majd az európaizáció problematikájába torkollik. Itt a visszatérés „triumph” és „trauma” közötti állapota, a nagy öröm és a mély szomorúság kettőssége már láthatóan a magyar hullámvasút útját jelzi „a kaotikus demokrácia és a bársonyos diktatúra között”. A korábbi gazdasági válsághelyzet (kilencvenes évek) a kétezres évekre a politikai válságba csapott át, „mivel a széles társadalmi elégedetlenséget a jobboldali szélsőséges mozgalmak már 2006-ban kihasználták a demokratikus rend elleni rohamban” (11-12. old.). Sikerült „átpördülnie” a magyar változásoknak a jogilag korrekt európai intézményrendszerből a válságról válságra haladó, a válságot önkorlátozással kezelni képes EU-stratégia útjáról a saját út hiányával együttes tévútra, mely az európai útkövetésnél sebesebb iramban, de a jóléti állam stabilitását sajátos technikával kikerülve, a „civil társadalom” modelljét egy „családias” premodernitással helyettesítő irány felé, ahol az alapítványoknak nemhogy segítő feladata nem lehet, de a gyenge vagy hiányzó állami funkciókat és a meggyengült középosztályok helyzetét nemhogy pótolni nem tudhatja, hanem egyenesen ellenségkép lett belőlük. A „jogászi integráció”, mely önmagában is csak alig, a tagállamok kooperativitását tekintve még sokkal sekélyesebben sem lehetett társadalmi tömegekkel támogatott útirány, mint azt a relatív deficittel nem számoló uniós tervezők elgondolták: a kohéziós funkció sem nyerhetett teret, és a kontrollmechanizmusok meglétének bolgár vagy román voltát a belépési tárgyalások sem követelték meg a korábbi magyar útkeresés esetében. Sőt a nagyobb történelmi hátrányokkal induló Kelet-Közép-Európa nem követhette a régebbi, déli tagállamok csatlakozási irányát, így ha az „útfüggőség” kérdését nézzük, kontinentális tektonikai ütközéseket találunk inkább, semmint harmóniákat. A régi európai határ az Elba vonalán volt, ez a határ most átcsúszott egy „belső Elba” vonalába, ami egyszersmind akadálya is a nyugati szférákhoz csatlakozásnak. Mindez „a saját súlya alatt összeroppanó európaizálásnak” következményeivel járt, „szemben a sikeres demokratizálódásnak az önmagát felerősítő modelljével”, a fenntartható fejlődés forgatókönyvével (16-21. old.). „A magyar alkotmányos intézményrendszer külsőleg és formailag teljesen európaizált volt, de csak a homlokzata, nem pedig belső tartalma és működése szerint, mert nálunk nem befogadó-inkluzív, hanem kitagadó-kirekesztő demokrácia jött létre, és nem integráló, hanem a polarizáló társadalmi fejlődés indult be. Ez vezetett el a mostani szembeforduláshoz az európai értékekkel („de-európaizálódás”), és 2010-től már az építkezés logikája helyébe a rombolás logikája lépett, a menetrend a demokratikus rendszer leépítésével idebent, az uniós konfrontációval és a jogállamiság megsértésével odakint járt eredménnyel, s így megtanulhattuk: a „liberális demokrácia” jó, „a demokratikus jogállam is szép, de az egész épület újra a fejünkre dől, ha nem alapozzuk meg a részvételi demokráciával és a mindenkit átölelő szolidaritással” (21-22. old.).

A kötet belső íve ekként jut el a múltbéli képzetek és státuszképletek felől a pokoljárás utáni állapotig, az újabb rendszerváltás, az újrakezdés esélyei, a civilizációs válság utáni lehetséges állapotok belátása felé. A kötet középrésze „az egymást kergető társadalmi válságok”, a kaotikus demokrácia összeomlási folyamata, az új politikai osztály kiépülése és a parazita állam rendszerszintű megerősödése tükrében vázolja föl az Európától távolodó útválasztás újabb „zsákutcás fejlődés” felé vett irányát és az ebből fakadó civilizációs válság tüneteit (23-93. old.), majd a civilizációs deficit regionális kihatásait is felvázolva a puha és kemény populizmusok közötti szakaszokat, a versenyképesség romlását, a „külső közéleti” viselkedés és a „belső kulturális értékrend” közötti feszültségek, a mikrovilág elboldogtalanodásának fázisai során a kulturális elsivatagosodás, a megosztott értelmiségi értékrendek és a mozgalmi társadalom kezdeményei okán bekövetkező „mély generációváltás” időszakáig követi az „Új Világrend” kialakítását, a civil társadalom ébredésének reményét, amely a Fidesz éhes farkasainak klientúra-rendszerét kellene megbontsák, vagy menekülésképpen végleg elhagyják majd a drasztikusan csökkentett jóllétiség feltételrendszerét (94-120. old.).

Ágh Attila könyve sötéten lehangoló. Megannyi pontján apró „kerekítéseket” érzek benne, (így például a civilitás és civilizáció egymásba vetítése, klasszikus szakirodalmának saját szótárba építése, a civilizatorikus „mikrotársadalom” kultúraápoló és értékátadó funkciójának elnagyolása, egy modernitás-kori civil világ klasszikus civilizációs díszletek közötti szcénája – amihez éppen korai civilizációkban tett időutazásai és polgári történetfilozófiai kritikái adnak biztos alapot) – mindezekkel együtt éppen a vitaanyag-jelleg, a nem lezárt, hanem elmetornáztatás révén jövendő korok képzetének feladattudatát sugalló zsánere teszik korszakos kihívások elméleti forrásává.

A. Gergely András

i Noran Libro, Budapest, 2018., 130 oldal

ii Részletek a részletekről itt: http://progressalapitvany.hu/