Pár nap híján pontosan ötvenöt éve hunyt el egy kolozsvári professzor, kiről szinte mit sem tudunk, holott méltóbb emlékezetre érdemes, mint kapott volt ezidáig. Felvinczi Takács Zoltán az, ki anno a kolozsvári magyar egyetemen 1940–1946 között újraindította és hosszantartóan népszerűvé tette a szemléltető művészettörténeti oktatást, továbbá a keleti művészet iránti érdeklődésnek is méltó képviselőjévé lett, de Erdélyhez kötődő kapcsolataiból, itteni eredményeiből nem sok szivárgott ki a közgondolkodásba, sőt, még a magyar műtörténeti emlékezetbe sem. Mindezek okán érdemes is egy mérlegelő pillantást vetni Murádin Jenő és Murádin János Kristóf könyvére,ⁱ mely szerényen nem monográfiának nevezi magát, „csak forrásföltáró és helyzetelemző segítségnek egy igényelt és hiányzó teljes pályarajz” lehetőségéhez. Rövid indoklásként, hogy a szemügyre vett életút és életmű miért nem komplexebb, arra hivatkoznak, hogy az érdemi monográfia szerzőjének „elsődlegesen orientalistának kell lennie, mert csakis egy, a Kelet-kutatásban jártas szakmabeli társa tudja fölmérni és megítélni azt a szellemi hagyatékot, mely Felvinczi munkásságának gerincét képezi” (5. oldal).

A szakértelemre hivatkozás azonban láthatóan csupán illő szerénység, hiszen a szerzőpáros (az apa Murádin Jenő művészettörténész-filozófus, szerkesztő, egyetemi docens, és fia Murádin János Kristóf történész, a nemzetközi kapcsolatok elméletének egyetemi oktatója, az MTA Köztestületének tagja, Gulág-kutató) egészen nyilvánvalóan két szaktekintély az erdélyi tudós közösségben, akik sem történészi, sem tudomány- vagy művészettörténeti térfélen nem épp járatlanok. Munkájuk ezúttal tényleg tanulmány-értékű, szinte biográfiai zsebkönyv, de tartalma annál fontosabb, s jelentőségét sem kéne lebecsülni. Igaz, nem orientalisták…, a szerzők közül Murádin Jenő az erdélyi festészet és művészettörténet két tucatnyi köteten át lehetséges bemutatásával, Nagybányától a Mátyás-kori humanizmusig, temesvári üvegfestészettől a műtörténeti legnagyobbak erdélyi portréiig szinte mindent átfogó munkásságával érdemelte ki méltó elismertségét, fia Murádin János Kristóf ugyanakkor A múlt tabuiról, a német megszállás és következményei Kolozsvár 1944-es történetében témáján át az Erdély magyar színházai 1944 és 1948 között, az Erdélyi örményekről, a Farkasok árnyékában: kolozsváriak a Gulágon (EME, 2006)ⁱⁱ és A szovjet fogság Európában témakörein át kötet-szám ad olyan kor-körképet a kultúra és a kulturálatlanság, a fényes idők és a mocskosabbak jellemzésén keresztül. Mindez nem elvon, hanem hozzátesz ahhoz, hogy az illőképpen árnyalt háttér lesz Felvinczi nagysomkúti indulása, kolozsvári hányattatása, a magyar egyetemen zajló dulakodás és mindennek „anyaországi” háttere kérdéseiről gazdagabb visszképet alkothassunk, egyúttal alapos garancia a „rövidke” portrékötet érvényes tanulságaiig, egy tudós sors és a tudományos közösség hullámzó esetrajzáig.

Felvinczi a híres és tekintélyes Barát-Ébner-Felvinczi művészettörténetⁱⁱⁱ (a keleti művészetről szóló rész) szerzője is volt, aki nemcsak jeles-tekintélyessé és kivételesen népszerűvé tette a műtörténeti oktatást Kolozsváron, de eltökélt erővel szervezte meg 1941-ben az Erdélyi művészeti kiállítást, mely első alkalommal készített látható mérleget a Kárpát-medence e térségének alkotói értékeiről, beleértve teljes történeti spektrumát és tájegységi tagoltságát is. Érdeklődése nemcsak fiatalokat indított útjukra jövendő pályájukon, ami egyetemi oktatónál éppenséggel természetes is, de szakértelmével Felvinczi tárlatokat nyitott meg, tudósi minőségében élt a korszellemet gazdagító közleményekkel, értékelő szerepben is fellépett, szaktudományi és értékképviseleti bizottságokban is részt vett, mindemellett figyelme kiterjedt a korszak élő művészetére. Orientalista alapozottsága révén és kolozsvári működése idején az általa szervezett Kőrösi Csoma Sándor-emlékkiállítás és a Keleti művészeti kiállítás (mindkettő 1942-ben) a korabeli erdélyi tudományosság kivételesen fontos eseményei lettek. A Szerzők fogalmazzák munkájukról az előszóban: „Feladatunknak tudtuk Felvinczi Erdélyben megjelent művészettörténeti tanulmányainak, kritikai szemléinek, katalógus előszavainak fölkutatását és lehetőleg hiánytalan számbavételét. Mindeközben a tudós-kutató-tanár portréjának olyan szubjektív fölvázolására törekedtünk, amely együttérző humanista empátiáit is megérezteti az olvasóval. A pályarajz egyben példázata annak, miként kényszerültek a történelem viharaiból átmentett magyar egyetem vendégtanárai a román politikai intenciók nyomán Erdélyt elhagyni, meggyengítve ezáltal a nemzetiségi kultúra állásait és az egyetemi oktatás színvonalát”.

A kötet szépen és szisztematikusan végigveszi a Család, tanulmányok, pályaválasztás időszakát, a Nagybánya és München-korszakot a művészetek vonzásában, a kolozsvári művészettörténeti tanszék élén eltöltött éveket, az Erdélyi Művészeti Kiállítás méltán vállalható feladatát és ennek folyamatát, értékeit és az örmény művészet közösségi örökségét is, majd a Szellemi utazások a Keletre fejezetben az 1942-es Keleti művészet kiállítás orientációs és az ÉME rendezvényeit, a szaktudomány nyugati vendégeit és kolozsvári mutatkozásaikat, sajtójukat, ezek után a Körösi Csoma tragédiájáról írott tanulmányát, a Tibeti buddhizmus és művészete tárgykörében született munkáit, a Magyar Nemzeti Múzeum számára készített anyagot, s a két záró fejezetben a „Katedrán kívül” töltött időket, nyugdíjazását, vegzálását, a Kálváriajárás a két haza között állapotot, végül halálát és az utána maradt hiányérzet sokféle jeleit, hogy végül a jegyzetek után bőséges szakirodalmi jegyzéket csatoljon „az erdélyi évek történetéhez”, a megjelent publikációk lelőhelyeivel.

A könyv valóban nem nagymonográfia, csak „kis” életrajz. De egyben az erdélyi oktatás, a műtörténet, az erdélyi tudományosság keserű portréja is, amennyiben a dicsfény mellett a román (és időnként persze magyar) ágállók, vitatók, bevádolók, gyanakvók, ártók és gyalázkodók jeles névsorát is magába foglalja (álnok hivatalsegédtől rendőrtiszten és bírón át kollégákig vagy az ismert Ortutay Gyulával való kapcsolatromlásig és további csúfságokig). A Murádin-szerzőpáros mindenesetre kis könyvével is nagyot jelképez, egy nagy személyiség még nagyobb életművére és a kolozsvári magyar tudománytörténet egy dicstelen fejezetére irányítva figyelmünket.

A. Gergely András

i Murádin Jenő – Murádin János Kristóf: Felvinczi Takács Zoltán erdélyi évei és kolozsvári tanári működése. Artprinter, Sepsiszentgyörgy, 2014., 53 oldal

ii lásd még Erdélyi Figyelő 2018 erdélyi Gulág-sorsok https://www.youtube.com/watch?v=CcQ3aLuK2FM

iii A művészet története Dante, Budapest, 798 oldal