Az Apollo-kísérlet visszhangja

Néhány héten belül következik a második Hold-utazás; egy nemzetközi légi társaság már csoportos Hold-kirándulásokra is elfogad előjegyzéseket (augusztus végéig tizenhatezren jelentkeztek); előkészületben a látogatás a Marsra; s még ki tudja mi minden, amit egyelőre nem tudattak. Diadalmaskodik az űrkutatás, látványos eredményei megszilárdították legelőkelőbb helyezését az önmagukat főként technológiájukban kiélő tudományok bajnoksági táblázatán. S ha az általánosnak mondható örömbe — főként bizonyos értelemben konzervatívabb hajlandóságú szerzők esetében — üröm is vegyül, ez a humaniórák aggályosságából következik: az egzakt tudományok frontáttörése fejetlenséghez vezet a másik táborban. Már ahol a tudomány — korszerűtlenül — még mindig két nagy táborra oszlik. De a vélemények és ellenvélemények eszkalációja talán nem is haszontalan, hiszen a kísérletek csak folytatódnak, a tudás fékezhetetlenül gyarapszik.

Miután évek óta rendszeresen referáló és értékelő cikkekben, tanulmányokban a kozmikus kérdéskör legválogatottabb vonatkozásairól híven tájékoztatni igyekszünk olvasóinkat, a jelenlegi szakaszban a számtalan variánsban jelentkező újabb nézetek egy-egy prototípusát ismertetjük reprezentatív szerzők írásaiból vett részekkel.

François Mauriac, Sir Bemard Lovell bemutatása fölösleges. Ray Bradbury még kevésbé ismert minálunk: a tudományos-fantasztikus irodalom egyik legkiválóbb amerikai művelője. Françoise Giroud rangos francia publicista, Gérard Klein sokoldalú párizsi közgazdász.

A válogatás a Le Monde, a The Times, o Le Nouvel Observateur és a Le Figaro Littéraire nyomán készült. (F. L.)

*

Kéjutazás

Meghatódtunk. Lelkesedünk. De nem lelkendezünk.

A lelkendezők egyre ismételgetik:

— Nagy volt, mi?!

— Nagy.

— A pillanat, amikor Armstrong lábát láttuk..., az igen!

— Az igen!

— Nagy volt, bizony!

Van még kifejezés rá: „csodálatos". No meg: „fantasztikus". A legékesszólóbbak a „kísérteties"-ig s „hallatlan"-ig merészkednek.

Mintha az átélt izgalmaktól torkunkra fagytak volna a szavak. A kimondhatatlan megbénított.

Így van ez. amikor az emberek valóban meghatódnak, s mindenki, aki a történés pillanatában szemtanúja volt a Holdon tett erőszaknak, ami megesett, a szó legigazibb értelmében meghatódott. Magánkívül volt.

Az emberek elszakadtak elveik gyökereitől, szisztémáiktól, előítéleteiktől, érzelmeiktől, napi gondjaiktól, bajaiktól, személyiségüktől.

Felkavaró utazás, sok millió ember együttes utazása.

Valóban, magánkívül van az ember.

Aztán eljön a perc, amikor ismét magára kell találnia, vissza kell térnie teste és szelleme börtönébe. Az ilyen utazásokban visszaút is mindig van. Reintegrálódtunk.

De, íme, tudomásul kell vennünk, hogy mi is tarlóztunk a Holdon, mi magunk is megvizsgáljuk, amit személyes konténereinkbe begyűjtöttünk, osztályozzuk az ismeretlen köveket, amelyek egymásnak ütődnek, csak lassan lehet válogatni belőlük. Ki-ki magában szerzeményével, rendet igyekszik teremteni a rendetlenségben. Mindenkit visszakapnak elvei, szisztémái, előítéletei, érzelmessége; elvet mindent, ami zavarja; megtartja, ami megfelel neki, igyekszik szabadulni az idegen elemektől, hogy helyrebillentse intellektuális kényelmét.

A pesszimistának jó ürügy az esemény arra, hogy elszontyolodjék a technika növekvő fontossága miatt. Az optimistának viszont az örvendezésre: az ember nem ismer lehetetlent. A z obszkurantistának a rémüldözésre: és ha az ég megbosszulja magát? A „minden mindegy"-típusnak lemondása táplálására: végül is mire jó egy ilyen expedíció, mit változtat a életemen? A „minden mindegy" ember az, aki mindig mástól várja élete megváltoztatását.

De bármely típushoz tartozunk, érezzük, hogy valami nem stimmel az esemény egy dimenziósra való redukálásában: nem lehet erőnek erejével begyömöszölni észbeli sémáinkba. Érezzük: újnak kellene lennünk, hogy megragadhassuk az újat, szavakat kellene kitalálnunk annak megjelölésére, ami ez ideig nem létezett.

Nincsenek ilyen szavaink. S ha nem találjuk a szavakat, ez annak a jele, hogy ellentmondó dolgokat próbálunk kifejezni. Talán meleg és édes érzelmek hullámán halogatjuk igével való elhessegetésük pillanatát.

Senki nem igyekszik siettetni az érzelem kimosódásának percét, amelyben visszavedlik a metró, a közlekedés, családi kötelékei, munkája, adóbevallása, csúza foglyává, s végképp elszakad attól, akinek egy pillanatig sziámi ikre volt: a Hold meghódítójától. S többé semmi köze nem lesz a nagy kalandhoz.

Másnap reggel így morfondírozott egy entellektüel, aki tüntetően megtartóztatta magát a televíziós közvetítés követésétől :

— Ezek a hülyék most mind azt képzelik, hogy ők jártak a Holdon, s hősöknek hiszik magukat.

Ha így is volt, nem baj.

Először is azért nem, mert így igaz.

Mi jártunk a Holdon. Mi, az emberiség.

Miért kivonni magunkat belőle erre az alkalomra? Nem az a gőg, ha azokhoz hasonulunk, akik kitervezték és végrehajtották a vállalkozást, hanem az, ha más specieshez tartozónak hisszük magunkat. Csak egy emberfaj van: mindenre képes, gyűlöletes és csodálatos.

Egyszer, ebben az ügyben, csodálhatjuk magunkat, ahelyett, hogy megvetnők magunkat, megbékélhetünk önmagunkkal. Halleluja!

A tudományos és technikai haladás soha nem született egyébből, mint lankadatlan kíváncsiságból, a hatalom állandó emberi vágyából. Mindig gyorsabban, távolabb, magasabbra, elrabolni az istenektől titkaikat: most éppen égitestet változtatni.

Soha nem a hasznos irányította a cselekvést: csak ürügye vagy illúziója.

„Az események atyja ismeretlen, a szükségesség csupán anyjuk" — mondotta Valéry.

A haszontalanra törekvés a szellem jegye, az emberi fényűzésé. Az állatok nem szerveznek versenyeket, hogy túltegyenek egymáson és önmagukon, nem találnak fel eszközöket arra, hogy gyorsabban közlekedjenek, járműveket, hogy távolabb juthassanak, nem tesznek egyebet, csak megörökítik speciesüket.

Lehet, hogy akárcsak a technika más kalandjai, végül a Hold meghódítása is hasznosnak bizonyul. De ki merészelné azt állítani, hogy megtervezésének más szükséglet kielégítése is célja volt az ember mind magasabbra törekvése kielégítésénél? Hogy e szükségleten belül logikus terv része, s hogy tiszteletben tartotta volna a fontosabbakat, amelyek a legnyilvánvalóbbaknak tűnnek, s mindenekelőtt arra törekedett volna, hogy kirántsa nyomorúságából az emberiség háromnegyedét?

Abszurd lenne szemrehányást tenni az oroszoknak, akik kieszelték, az amerikaiaknak, akik realizálták, vagy bárki másnak.

Csak arra lehet következtetni —, optimista feltevés —, hogy ha van egy Rend, mely nem sajátunk, az titokzatosan a könnyebbtől a nehezebb felé parancsol bennünket. S hogy ahhoz képest, amit akarunk: a béke, a biztonság, a mindenhol mindenkit megillető szabadság megvalósulásához képest, mindent egybevetve, könnyű volt a Holdra lépni.

FRANÇOISE GIROUD

*

A sors megkísértése

KÉRDÉS: A csodák közt is csoda az amerikaiak hőstette, hogy emberi lényeket küldtek a Holdra... Érzi-e ön, hogy köze van ehhez az ügyhöz, melyben a tudomány immár semmi teret nem enged a költészetnek, s amely előtt elnémul a szív szava?

VÁLASZ: Bevallom, nagyon kevéssé érzem, hogy közöm lenne hozzá. Nem tüntetek ezzel, csak éppen megállapítom. Ennyi az egész. Mindig az volt a meggyőződésem, hogy az igazi emberi haladásnak más a tere, más a rendje, s hogy az az út, amely az égitestek világát nyitja meg előttünk, talán nem az élethez, hanem inkább a halálhoz vezet. Saját lényében kell az embernek, a legegyszerűbbnek csakúgy, mint a legtudósabbnak, felülmúlnia magát. Íme, az én hitem. Ami persze nem akadályoz meg abban, hogy ne csodáljam az űrrepülők hősiességét. Nem a keresztény fél bennem attól, hogy az ember áthágja a korlátokat, s túl messzire merészkedik. Hívőnek lenni annyit tesz, mint hinni, hogy az embert szeretik, hogy mindegyikünk részesül a szeretetben, a maga tűzhelye mellett csakúgy, mint a Holdon.

Egyébként, amilyen mértékben túlhaladja önmagát az ember, abban a mértékben az összes többitől különböző teremtménynek tűnik, olyannak, akinek eredete és hivatása még azok számára is felveti a metafizikai kérdést, akik ezt különben elutasítják.

Nem, magatartásom nem keresztényi, közönyöm vagy éppenséggel ellenséges érzületem az erőszak iránt, melyet emberi lények tettek a Holdon, nem a keresztényé, hanem az idők mélyéből jön; már Prométheusz mítosza kifejezi ezt az eszmét, hogy nem szabad kihívni a sorsot, s úgy érzem, mi megkísértjük: e benyomásomat semmilyen okfejtéssel nem tudnám igazolni. Hiszem, hogy szokásos szerencsémmel sikerül elhagynom ezt a világot éppen akkor, amikor már a szó szoros értelmében lakhatatlanná válik.

KÉRDÉS: A sors megkísértéséről szólott. Honfitársaink többsége ezt teszi minden hétvégen és a szabadsága idején, autója kormánykerekénél ülve, amikor a legsúlyosabb veszélyeknek teszi ki magát, s mindenki felelőtlenséget tanúsít a többiekkel szemben.

VÁLASZ: Ezt a világot épp a motor teszi lakhatatlanná, a motor, mellyel minden második francia rendelkezik. Az a világ, amelyik már nem ismeri a csendet, beletörődik mindenbe, tehetetlenül szemléli a szombatok és vasárnapok hekatombáit, s amelyik vegyészeivel elpusztítja az élő tereket, halálra ítélt világ. Én még a motor előtti korból származom, s vágyom a friss trágya szaga után. Visszakívánom azt a világot, amelyben a mezőkön még ezernyi bogár döngicsélt. Fracis Jammes verssora jut az esembe: „Almában dalolva izzik a fű, a virág." Olyan világról álmodozom, melyben még szólt a tücsök, melynek hangját már csak magamban, belülről hallom.

FRANÇOIS MAURIAC

*

A Hold nem csatatér

Kétezer esztendővel ezelőtt Lucretius megírta az emberről: szelleme életes erejével ledöntött minden korlátot, s messze maga mögött hagyván a világ tüzes falait, gondolatban és lélekben bejárta a végtelen egyetemességet.

A Sas leszállása annyira megváltoztatja a világot, amennyire ez ideig csak a legdöntőbb földi konfliktusok alakították sorsunkat. A tudományos kutatások, amelyeket az Apollo tett lehetővé, önmagukban se nem jók, se nem rosszak. Maga a tudomány lényegében semleges; mostanában bennünket az foglalkoztat: miként használja fel a társadalom a tudományt. Ha tehát azt kutatjuk, milyen irányban változott a világ az Apollo révén, első válaszunknak a következőképpen kell szólnia: a világ népességének jelentős hányada egységesen és egyidejűleg tanúja volt a modern tudomány és technológia békés célú nagyhatalmának. Világraszólón bizonyosodott be, hogy a tudomány túlhaladhatja a földi ember alantas civakodásait és röghöz kötött pepecseléseit. Vajon meddig maradhat fenn az emberi szellem egysége a csaknem elérhetetlen elérésére való törekvésében?

Vannak biztató jelek, s vannak rossz előjelek. Az azonnali kilátások teljes egészükben előnyösek. Az amerikaiak megosztották a világgal diadaluk bőséges tudományos hozadékát. Armstrong és Ald-

rin Hold-séta közben elhangzott beszélgetésének közvetítése valóságos reveláció volt a tudósok számára, s a Földre szállított Hold-mintákat megosztják a nemzetközi tudományos közösséggel.

Nagy fontosságot tulajdonítottak a Hold-kőzet Földre szállításának. Túlzott derűlátásra vall feltételezni, hogy már az első elemzés végérvényes választ adhat a Hold keletkezésének kérdésére.

Bizonyos érvek elévülhetnek, új bizonyítékok merülhetnek fel. Az Apollo-sorozat befejeztével talán módunkban lesz több, manapság közkeletű eszmét elvetni a Hold és a Naprendszer fejlődését ille­tően.

Ám az Apollo tudományos jelentősége messze meghaladja a Holdról származó anyag hozzáférhetővé tételét. Az ember máris tudományos műszereket helyezett el a Hold felszínén, s e folyamat kibontakozása merőben új domíniumait tárja fel a Világegyetem értelmezhetőségének.

Most már módunkban áll laboratóriumokat építeni, teleszkópokat felállítani és más műszereket elhelyezni úgy, hogy az egész láthatárt befogjuk, és a felhők vagy a légkör támasztotta akadályok nélkül vizsgálódhassunk.

Bármilyen természetű a válasz a felmerült kérdésekre, veszélyes tévedés volna azt képzelni, hogy mély szakadék tátong az orosz és az amerikai űrtechnológia között. Hónapokon belül tanúi lehetünk az oroszok kozmikus erőfeszítéseinek, amelyek során automatikus találkozásokkal a Föld körül keringő űrállomásokat szerelhetnek össze, anyagot hozhatnak a Holdról a Földre, s a Holdat tudományos kísérletekre, valamint megfigyelőállomásként hasznosíthatják.

Az Apollo feltárta lehetőségek megvalósítása és a Szovjetunió tervei azt jelentik, hogy az emberiségnek vagy nemzetközi alapon kell megszerveznie ezeket a hőstetteket, vagy pedig el kell szenvednie a Holdért folyó rivalizálás következményeit. Van már a Kozmoszra vonatkozó egyezmény, amely tiltja a kozmikus szuverenitás követelését, ám pozitívabb cselekvésnek is szüksége mutatkozik a Hold-kutatások szervezésében és ellenőrzésében; egyébként az Apollo haszna keserűségbe és kiábrándulásba csaphat át. Földi dolgokban a semlegesség kinyilvánítása nem segítette elő lényegesen a semlegesség gyakorlati megvalósulását. Ha a kérdést nem érjük fel ésszel most, amikor az amerikaiak időleges Hold-pozíciós előnyben vannak, nagy a veszélye annak, hogy olyan Holdat hagyunk örökbe utódainknak, amelynek nagy esélyei vannak arra, hogy tudomá­nyos harctérré váljék.

Noha a következő öt-tíz esztendő során a közvetlen érdeklődés a Föld közelében levő kozmikus térségre és a Holdra irányul, már most meg kell vizsgálnunk, mit jelent az Apollo sikere egy-két év­tized távlatában. A National Aeronautics and Space Administration (NASA) 1971-re tervezi műszerekkel felszerelt űrhajók leszállását a Marsra. Úgy tűnik, semmilyen technikai vagy tudományos akadálya nincs annak, hogy az ember is nekivágjon a hosszú útnak. Az Apollo amerikai tervezőinek véleménye szerint az ember leszállása a Marsra 15—20 éven belül sokkal reálisabb, mint amilyen a Hold-utazás 1961-ben megállapított menetrendje volt. A költségek még az Apollo költségeihez mérten is nagyok lesznek, de — ha az akarat megvan — ez nem rettenti el sem a Szovjetuniót, sem az Egyesült Államokat. Valóban, az ember Marsra szállítását megvalósító program évi költségei hasonlók a vietnami háború évi költségeihez.

Noha az embert a Marsra szállító expedíció tudományos megindoklása óriási jelentőségű mind a fizika, mind a biológiai tudományok szempontjából, valószínűtlen, hogy a tudományos érvek önmagukban elegendők lesznek a pénz előteremtéséhez, a program végrehajtásához. Az elhatározás politikai meggondolásoktól függ, s nem annyira tudományos szempontoktól, mint az 1961-es Hold-

program. A sors iróniája, hogy az elképzelhető politikai helyzet, amely ösztönözhetné a Mars-expedíciót (vagyis a folytatódó szovjet—amerikai vetélkedés), végzetes lehet éppen a vállalkozás szempontjából.

A következő Hold-kutatások nemzetközi együttműködésben való megvalósításának szükségességét jó előre hangoztató érvek még nagyobb jelentőségűek a Mars esetében. Először is azért, mert haladéktalanul meg kell egyezni a tekintetben, hogy a Mars milyen mértékű megfertőzése tűrhető el, másodszor a Földre visszaható fertőzés veszélye miatt, amit az emberek vezérelte jármű visszatérése okozhat.

E bolygókra vonatkozó elgondolások vajon csupán spekulatív eszmék maradnának, jóllehet technikailag megvalósíthatók? A válasz, sajnos, valószínűleg attól függ, hogyan alakul a szovjet—amerikai viszony a következő öt-tíz év során. Történelmileg teljesen nyilvánvaló, hogy a szputnyik 1957-es felröpítése okozta a szovjet tudomány és technológia eredményeinek felismeréséből eredő sokkot, amely az amerikai tudományos és oktatásügyi befektetésekhez s ettől az Apollóhoz vezetett.

A NASA költségvetésének hanyatló tendenciája lehetetlenné teszi emberekkel közlekedő bolygóközi missziók végrehajtását, hacsak időközben be nem következik e költségvetési politika radikális fordulata. A Kongresszusban jelenleg általánosan elterjedt nézetek nem sok reménnyel kecsegtetnek atekintetben, hogy az Apollo—11 sikere önmagában elvezet a szükséges újragondolás­hoz. S ha ez nem következik be, akkor a kereskedelmi konkurrencia lehangolón versengő világában az amerikai űrtechnológia elkerülhetetlenül öncélúvá válik.

Ezek az Apolló sikerében rejlő veszélyek: a ragyogó teljesítményeket nagyon hamar elhalványíthatják a viták ama tudomány jövőjéről, amely a feladat teljesítését lehetővé tette. A z Apollót félelemből táplálkozó versengő hajlamok ösztönözték. A világ túl sokat kockáztat, ha a döntő fontosságú kozmikus vállalkozások nemzetközi rivalitások függvényei maradnak. „Az ördög irigysége szülte a halált a világra."

SIR BERNARD LOVELL

*

Új reneszánsz

A Kozmosz meghódítása az ember eddigi legfontosabb tette. Felkavarja eszméinket, filozófiai és vallási jelfogásunkat.

Mert a Kozmosz meghódítása egyértelmű a halhatatlanság meghódításával, azt jelenti, hogy milliárd évekig próbálunk élni. Ez teszi érdekfeszítővé a vállalkozást, sokkal inkább, mint Cortez vagy Kolumbus kalandjait. Ha majd leszállunk egymástól négy vagy öt fényév távolságra fekvő bolygókra, megtelepszünk, s gyökeret eresztünk a galaktikák sokaságában, többé semmi utol nem érhet bennünket. Kihalhat itt az emberi faj; az utódok tovább élnek más napok körül keringő más bolygókon. Döntöttünk: nem vagyunk hajlandók meghalni itt, a Földön, ha Napunk felrobban.

Nagyobb mértékben semmi sem érinthette volna filozófiánkat és vallásainkat: átalakulnak az új valóság sokkszerű hatására. (Egyébként is meginogtak már.) Hát nem az a nagy kérdés, amely emberemlékezet óta foglalkoztat: minek az élet, ha meg kell halni, ha mindannyian pusztulásra ítéltek vagyunk? A vallások többsége az „ég" létezésébe vetett hitre épül. De mindezek a mítoszok összeomlanak, mert az égben mi leszünk!

Komolyabb vagyok, mintsem e gondolattöredékből arra következtetni lehetne. Persze a bennünk rejlő rosszat magunkkal visszük más bolygókra, akárcsak marsbéli krónikáim hősei. Mégis hiszem, hogy a Kozmosz feltárása hozzájárulhat egy fajba való olvasztásunkhoz. Boldog voltam, amikor — az Apollo—8 felröpítése előtt — Bormant arról hallottam nyilatkozni a televízióban, reméli: a Kozmoszból a Földre visszatérő emberek ezt a kis sárgolyót látva rádöbbennek, hogy a Világegyetemmel kell szembenézniük. Valóban, mi, hárommilliárdnyian egyedül állunk a Mindenséggel szemben. Itt az ideje abbahagyni nyomorúságos belső viszálykodásainkat. Ha a Kozmosz meghódítása lehetővé teszi, ha sikerül magára vonnia azokat az energiákat, amelyeket rendszerint a háborúkra fordítunk, már ez is rendkívüli fontosságú lesz. Merem állítani: a valaha történt legrendkívülibb esemény.

Most rajtunk a sor, a mítoszok új alakítóin, kik az űr utasai köré tömörülünk, hogy a Kozmoszba hatolván a Világegyetemben való létünk új módozatait felfedezzük. A kísérlet termékeny lesz: néhány esztendeje új és csodálatos, alkotó forrongás tapasztalható. A születő eszmék óriási és ellenállhatatlan erejűek lesznek. A Kozmosszal, úgy vélem, eljutottunk egy új reneszánsz küszöbére.

RAY BRADBURY

*

A Hold ára

Az ember első érintkezését a Hold talajával rengetegen magasztalták, jobb lett volna, ha kevesebben dicsérik a hőstettet, s többen a megismerést. Ám a kórus nem volt egyhangú. Kihallatszottak diszharmonikus hangok is. A jótét lelkek azt siratták, hogy jelentős összegeket igényelt a versenyfutás a Holdért, miközben itt lent tartós a nyomor, s kiváltképpen elhúzódik bolygónk körülbelül kétharmada gazdasági és társadalmi elmaradottságának botránya.

Nem vonható kétségbe a szkeptikus személyek becsületessége, s köztük sok a személyiség. Csakhogy tiszta szándékaik naivitással párosulnak. Vajon ha ama bizonyos összegeket nem az Apollo-programra fordítják, fejlesztési programokba fektették volna?

A közelmúlt történelme félreérthetetlenül arra utal, hogy minden bizonnyal nem így lett volna. Inkább azt kell feltételeznünk, hogy egyenlőtlen arányban oszlott volna meg a katonai kiadások és a módosabbak személyi fogyasztása között.

A választás kérdése az Apollo-program és a fejlesztés finanszírozása között — áldilemma. Legjobb esetben példa-hipotézis, hiszen a felelős szervek szintjén a valóságban ilyenformán soha fel sem merült.

Ha erre azt válaszolják: a társadalmat kell megváltoztatni, mert nem tesz lehetővé ilyen választásokat, válaszképpen elegendő, hogy a nagy probléma a világ megváltoztatásának ára, nem pedig a Holdé.

Ha lehetséges is volna ilyen választásokat elképzelni, s a kormányok vállalnák értük a felelősséget, miért kellene az Apolló-program költségeit inkább helyteleníteni, mint más önkényes költekezéseket? Kissé már banális mindenekelőtt a katonai kiadásokat emlegetni. Vajon a Föld leggazdagabb százezer (találomra veszem ezt a számot), a Földet birtokló személyének tüntető és haszontalan kiadásai azonos időtartamon belül nem múlják-e felül a NASA kétségtelenül jelentős befektetéseit?

Vajon nemcsak azért kötnek bele a Hold-kutatásba, mert ez az időszerű, s mindent egybevetve jó alkalom a rossz lelkiismeretek figyelmeztetésére? Mert ez kényelmes módja a szemrehányásnak.

Ám ha ez így van, a jótét lelkek hálával tartoznak a kozmonautáknak, s elégedettek lehetnek az árra való tekintet nélkül azért a lehetőségért, hogy a csodálkozástól még tágra nyílt szemek elé tárul a nyomorúság mélysége is, amely vetekszik a Hold-kráterekével.

Végül egy komolyabb és kétségtelenül nehezebb kérdés: vajon a fejlesztés problémájának megoldása lényegében a rendelkezésre álló tőke kérdése? Jelentős összegeket nyeltek el fejlesztési programok, s mégsem mondhatni, hogy a hatás félreismerhetetlen. Azt válaszolhatják, hogy ezek az összegek elégtelenek voltak.

Ez igaz is. De ami a leginkább hiányzik, az a fejlesztés tudománya feltételeinek objektív ismerete, s ahol felcsillan ilyesmi, ott is hiányzik a vasakarat, a fejlesztésre való oly határozott törekvés, mint amilyennel a NASA jelölte ki célul a Holdat.

Amíg a fejlett országok azt, amit ők segélynek neveznek, azért adják, hogy belőle olyan közvetlen és közvetett hasznot húzzanak, amit egy uzsorás sem vetne meg, amíg tartózkodnak attól, hogy a nyersanyagokat és a félkész-termékeket a világpiacnak nevezett piacon a valóságos termelési költségeknek megfelelő áron fizessék meg, amíg jobb ügyhöz méltó következetességgel ellenzik, hogy a „harmadik világ"-ban éppen hogy életképes regionális gazdasági együttesek jöjjenek létre, mindaddig a nemzetközi együttműködésre való törekvés naivul elvont marad.

Kétségtelenül azt a megjegyzést teszik majd erre, hogy részben éppen az ilyen szuperprofit vagy nyersebben szólva: a „harmadik világ" kizsákmányolása tette lehetővé mindenekelőtt az Egyesült Államok számára a költséges vállalkozások megsokszorozását.

Ez kétségtelenül igaz. Csakhogy az Egyesült Államok nem a NASA finanszírozásáért préseli ki Dél-Amerikát. Nem szabad összetéveszteni a hatást az okkal.

Ha nem is ravaszabb, de megfontoltabb elmék kevésbé áttetszően naiv módon, ám legalább annyira szélsőséges bírálatot fogalmaztak meg az Apollóról. Lényege a következő: a Föld leggazdagabb társadalma, s mindazok, amelyek égnek a vágytól, hogy utánozhassák, vajon nem egy éppen olyan hiábavaló tervet dolgoztak-e ki, mint amilyen a fáraók Egyiptomát piramisok építésére késztette?

Valóban léteztek csalóka ábrándokra építő, agyrémeket kergető társadalmak, amelyek az idővel dacolni alkalmatlan fellegvárakat emeltek a halálnak, talán éppen azért, hogy megkerüljék vagy késleltessék az előttük tornyosuló problémák megoldását. Úgy tettek, mint a neurotikusok, akik indulataik kielégítése vagy szublimálása helyett a képzelgésbe menekülnek. A paroxizmusig eljutott agyrémek időben legközelebbi társadalma minden bizonnyal a náciké volt. Vagy az eddigi történelem során minden társadalom valamilyen vonatkozásban kényszerképzetek rabja?

Talán az Apollo-siker gyökereinél is ott van az alig tudatos törekvés olyan problémák rejtegetésére, amelyek érdembeni megoldását meg akarják kerülni? Csakhogy magában az Apollo-programban nincs semmi csalóka. Célja nem a halállal vagy az istenekkel dacolás gyermetegsége, ami soha ki nem vihető, viszont mindig birodalmak és királyok bukásába torkoll. Célja időben és térben pontos: két embert a Holdra tenni. S a NASA teljes egészében elérte ezt a célt. Maga az a tény, hogy a NASA költségvetését éppen a sikerek veszélyeztetik, elegendő ahhoz, hogy a programot megfossza csalóka jellegétől. Nem ez az első eset, amikor egy társadalom azért teljesít valamit, mert alkalmas a teljesítésére.

Az agyrémes tervek és társadalmak fölött az idő ítélkezik. Mert a chiméráknak nincs jövőjük. A végtelenségig nem lehet piramisokat, templomokat építeni, de még katedrálisokat sem. Manapság már a kevésbé figyelmesek is észrevenni kényszerülnek, hogy a Kozmosz sokkal, de sokkal nagyobb, mint a halál, s az égitestek sem téveszthetők össze a Styxszel.

GÉRARD KLEIN

Forrás: Korunk, 1969/10/1521-1528