.

Lejtések három artepszichológiai album körül

Lelkesült ismertető nem jó jel – vélhetik Olvasók, kiadók, kereskedők, bibliográfusok.

Talán érvényes is lenne ez így…, de egynémely kiadói weboldalon alkalmasint jól hat, ha elegáns retorikájú és mértékletes értékbecslői tónusok mellett feldereng egy elfogultabb, „szerető” hang, elkötelezett érzület, fantáziadúsabb méltatás is.

Ám az olvasatok számossága okán bizonnyal érdemes kissé visszafogottnak mutatkozni! Ki tudja…, kit riaszt el az elfogódott hang, a megszállott interpretáció…!? Esetenként nem nehéz ezt is figyelembe venni, de vannak helyzetek, melyekben nincs helye a kíméletnek, kevesebb jut a megértő megbocsátásra, vagy több a hideg mérlegképességre. Ilyen az alábbi is, három szembeszökő kötettel, harsányan lenyűgöző tartalommal, szédítő optikával és iszonyatosan míves kivitelezéssel összefüggően. A nehézség: egyetlen szerző három opusza, sorozat is meg önálló is, mindegyikben tucatnyi rövid írás és rakatnyi bámulatos kép… Vagyis csak körbetáncolni lehet, mint egy felmutatott varázskönyvet, bűbájos forrásmunkát.

Nem másról, Gerevich József „vágyművészeti” albumairól van szó. A Szerző a nyolcvanas évek elején a társadalmak terápiáival foglalkozó munkák és népszerűségi mutatók mentén indult el, pszichiáterként dolgozott, drogfogyasztással, függésekkel, a vágyfüggő létmódok lélektanával foglalkozott, s ha lehetek ily elnagyoló: a mintegy négyszáz tudományos közleménye alapvetően a drogok, alkoholfüggés, agresszió tárgykörében fogant – részint ezek közé számolva a művészetpszichológiai kérdéseket, a pszichiátria és alkotóművészet határán bolyongók, az „esendők” és „érzők” konstruktív irányultságainak kulcskérdéseit is. Az egyelőre három opuszból álló sorozat első kötete a Teremtő vágyak. Művészek és múzsák,¹ melyben szándéka szerint mintegy „szöveggyűjteményt” kínál a művészetek iránt fogékony, műalkotásokat és művészi sorsokat a maguk teljességében befogadni hajlamos nézőközönségnek. E tudós programhoz és ismeretközlő szándékhoz azonban semmivel sem kevesebbet vállal, mint a művészettörténet toronymagasan kiemelkedő alkotóitól vett művek születését, mestereit, témaköreit és rejtett jelentéstartalmaik felszínre segítését lenyűgöző képrészletekkel és impozáns leírásokkal megközelítését, mégpedig kevésbé a „magas” műtörténet, inkább a releváns befogadáslélektani és közléspszichológiai nézőpont révén.

A leíró interpretáció innentől elvadul… Megannyi drága és iszonyatos könyvköltészeti befektetéssel megalkotott („nyugati”) múzeumi albumot is meghaladó változatban pompázik ez a kötet (nem különbül a másik kettő), de a szisztematikus művészethistóriai közléstől annyiban mégis eltér, hogy magából a művel találkozásból indul ki, sőt a mű keletkezéstörténetének hátterében is magát a találkozást, a teremtő „érintést” tekinti kiindulópontnak, s innen veselkedik neki a megértés, a keletkezés, a közlés, a sugallat, a mester és tanítvány viszony, a modellkeresés, a múzsák szerepe, az alkotótárs, a kapcsolatfüggőség, a rejtett önkifejezések, az alkotásterápia, a vágyteljesítő fantázia, a vágyak titokzatos útjai, a találkozásélmény és a műalkotás-inspiráció mélyrétegeinek fölszínre hozásának. A „minden élmény végső értelme” szempontjából vizsgált műalkotások mintegy dialógusban elbeszélt állapotrajzai olyan „típuscsoportok” köré szerveződnek, mely felosztásnak általában a műtörténeti elemzés messze nem mindenben képes megfelelni, vagyis a stílus, a formai jegyek, a képi tartalmak osztályozásán túli világot kiegészíti „a festő és a mű közötti szubjektív viszony” megnevezésével és lélektudományi elemzésével. Egyszerre ikonográfia és pszichológia, ezenfelül a megfejthetetlen rácsodálkozások módszere, s magához a tárgyhoz (pl. Van Gogh és Gauguin találkozásának jelképeként a két üres szék, Madonna-festészetben a Szent, a Szűz és az Anya jelképiségének hátterébe feszülő Nő, egy firenzei renaissance festő Toscanában formált alakján a fülbevaló, mely a korabeli zsidó nők viselete volt…, stb.), vagyis a tárgyakon mindig túli mélyebb jelentéstörténethez vezet. Mindezek „puszta” műtörténeti megjelenítése már nem szándéka, ám magát a helyzetfüggő műalkotást a kiválasztott festmények keletkezési körülményeihez viszi vissza, stratégiaként választva a kötetben megjelenített sorsok kettős nézőpontú elbeszélését. Ezekben az alkotó mindig egy másik perszónával, baráttal, partnerrel, múzsával, alkotótárssal együtt „szólal meg”, adandó esetben nemcsak modellként, hanem élethelyzetre, érzelmi állapotokra, szexusra, életfordulatokra, sikerekre, kibontakozásra is alkotó módon serkentve partnerét, s „avatva” mintegy a kor(szak) legmeghatározóbb személyiségévé, az utókor bámulatának tehetség-felületévé. Életművek és életutak összefüggései, inspirációk és vágyak, ki- és beteljesedések, viszontagságok és sérülések vaskos tárháza így a műtörténet, az alkotáslélektan mellett a „függéslélektannak” is felületet adva, ezáltal pedig nem „skatulyázva”, hanem komplexebbé, bonyodalmasabban láthatóvá és többre értékelhetővé téve mindazokat, mindenkik előtt, akik ámulatára múzeumba járunk.

Psychart – műfajkör, stílusirány, kevert módszertan… A Magyar Tudományos Művek Tára ezt a három kötetet a „nem besorolt” kategóriába helyezi, mintegy „tudományon kívül” (ez kérdőjel!), vagy értetlenséggel vegyesen – talán mert nem tisztán addiktológiai, nem műtörténeti, nem szociálpszichológiai, nem ismertetési, nem katalogizáló stb. opusz? Lehetséges, hogy a „művészetlélektan” egybegyúrt tárgyfogalma még mostanáig sem jutott el odáig, hogy tudomány-rangja legyen? Lehet, hogy az orvosi medicina, a művészeti torzó-szakirodalom, az „intimitás útvesztői” (2015-ös kötetének is alcíme) vagy az ópiumfogyasztás mint bűnök tere a művészi alkotáslélektanban nem kaphat önálló tudásteret? Elképzelhető, hogy a kommunikáció változatainak, a tabukutatásnak, a párkapcsolati intimitásoknak, a testiségben rejlő izgalmas mítoszvilágnak szinte egyetlen „tudásterületi” klasszifikációja sem képes válaszolni a Gerevich föltette kérdésekre? Nem vagyok hivatott ezekre mind magyarázatot találni… Annyi bizonyos, hogy ha semmi mást, csupán egy vagy több rendkívül izgalmas művészetlélektani kötetet szerkesztett forrásanyaggá a Szerző, akkor már megtette, amit a közérdeklődés számára kínálható művészetesztétikai és alkotáspoétikai igények gyarapításával megtehetett!

A Művészek és Múzsák kötet vállalása (Picasso nyomán…) „a művészt és múzsáját egymásba fonódó, szimbiotikus viszonyban láttató” dualitás megjelenítése. Az öt nagyobb fejezetre (s azon belül számos kettősportréra) tagolt könyv a szerelmi frusztrációkkal, csalódások képi tükrével indít, a másodikban összehangolt heteroszexuális kapcsolatok és válságok sérüléstörténete, addikciós hatásai látszanak, a harmadikban a fizikai és pszichikai erőszak kap teret az autoriter apák, agresszív apa-gyermek kapcsolatok, szexuális abúziók révén, a negyedikben az „Eltaszított múzsák” kegyetlen visszahatásainak példatára olvasható, az ötödikben pedig a tragikus végkifejletek, betegségből fölépülő erő, a „mélybe zuhantak” és „Paradicsomból kiűzöttek” lázadásai, talpraállásai is megjelennek. Egy záró (hatodik) fejezet a boldogságok, eufóriák, viszontagságok ellenére bejárt utak („Lolita-effektus”, „gutaütés expresszionizmusa”, fürdőszoba-kibontakozások, fekete mágia és halott anyafeltámasztás) végtelen kanyarulataiba vezet értő kísérőként, inspirátorként. A találkozások és kapcsolattörténetek árnyainak és fényeinek ekképpeni mélyréteg-követései biztosan nem kelthetik az „akadémikus” szférában azt a megismerő alázatot, melynek ugyanakkor nem csupán a művészetlélektan adna alapot, de a művészlélektan és a társadalom kommunikatív szféráinak erőteljesebb találkozásai is példatárul szolgálhatnak.

A „Művészek és Múzsák” tematikus válogatás csupán első a sorban, ezt egy évre rá követte a Múzsák és festők. Teremtő vágyak 2. kötet,² amelyben ha lehet, a fennebbi képek és képzetek még tovább is részletezhető szférái felé csábít Gerevich. „Az alkotások keletkezésének lélektani titkait kutattam, és vágyakat találtam – beteljesületlen és beteljesült vágyakat. Azt vettem észre, hogy sokszor két ember találkozása indítja el az alkotás és a vágyak folyamatát. Sokféle találkozásélmény hozhat létre műalkotásokat. Szerelmi csalódás, átmeneti vagy tartós boldogság, a boldogság látszatát keltő érzelmi függőség és súlyos, nehezen feldolgozható trauma egyaránt vezethet remekművek születéséhez. Akárhogyan is jönnek létre az alkotások, a néző gyönyörködik a végeredményben vagy elszörnyed tőle, felkavarja vagy megnyugtatja” – írja a kötet bevezetőjében a Szerző. „Kémiai találkozások” – hangzik átfogóan a kiváló esztéta, Földényi F. László kulcsmondata, mely jelzi azt is, hogy a képkultusz és a képözön közötti vékony mezsgyén a műtörténészek csak mintegy főirányokat jelölnek ki, a műértelmezés igénye azonban akár pedagógiai, akár lélekmérnökségi, akár műkritikai szférákon túli belátásokat is meghaladhat. A képek „projekciós felülete”, a festmény lüktetése, az ábrázolat és a mögötte rejtőzködő élet szimbiotikus kölcsönhatásai épp ezért „a legfőbb identitásként” a megragadhatatlanságot is magukba foglalják: „a pszichológia és az esztétika, a motívumkeresés és az autonóm vizualitás kényes egyensúlyának példái az egyes elemzések”, s ez egyensúlyok egyre bonyolultabbak, vonzerejük lezáratlannak és lezárhatatlannak látszik (előszó, 7-9. oldal).

A kötet írásai nem könnyen besorolhatóak. Látásra nevelés, elmélyedésbe kavarodás, láthatatlanságok észrevétele, alkotói „háttértudások” csatolása, feltáró és megértő „befektetések” nélkül alighanem csupán a képfelület pillanatnyi visszfényére van esélyünk. Picasso, Cézanne, Klimt, Matisse, Leonardo, Modigliani, Gulácsy, Pollock, Fouquet, Fra Filippo Lippi, Rembrandt, Márffy, Ernst és megannyi más műtörténeti „ikon” megértéskémiai analízise zajlik itt nyolc fejezetben mélyek és zuhanások, boldogságok és önvizsgálatok, szemérmességek és háborítottságok, érzelmi függések és időreszketések, dühök és halálok, érzékiségek és tündöklés-performanszok közepette. Huszonkét festő-párharc, szentségtörő merészségek és csendesen megfagyott múzsai állapotok, szemfényvesztés és örökvakság intimitásai váltják egymást. A részletek futama nem nálam, nem révemen elérhető! Kéretik magát az Alkotót kérdezni műve mikéntjéről. De még mielőtt megszólalna, érdemes könyvét a végtelen elbeszélések, a lélektudomány őserdeinek és lényeinek rejtekező vallomásaként megolvasni!

Továbbra is a találkozások és festmények viszonyrendjét keresi-követi Gerevich, a trilógiát immár részben újabb irányba tágítva egy máris készülő negyedik kötetben, mely Szemfényvesztő művészet munkacímre hallgat. A trilógia harmadik opusza többféle festménytörténeti hátteret ölel fel, Szerelmek, múzsák, szeretők. Teremtő vágyak 3. címen,³ a hátterek és alkotók világából megannyi magyar művészt és kevésbé ismert vagy nem ily közelségből ismeretes szereplőt. A folytatásos műtörténeti eposzba illeszkedő históriák jelenetei az élettörténet és alkotás egy-egy műből fölfejthető sorsvonulatát ölelik át. A pszichoanalitikus-pszichiáter munkáját immár Hárdi István rövid előszava, Sárosdy Judit értő összegzése és Tényi Tamás előszava is körberajzolja, kitartóan a Szerző bevezető és utószavával, mint az előző kötetek esetében is. Itt a vágyteljesítés, egymást keresztező vonzatok, kölcsönös függőségek görcsrohamai, műalkotásba fogant szakítás, elbocsátó gesztusoktól a virtualizált halálig ívelő szimbolizáció, pártában maradt múzsák és rejtekező forráshelyek fenntartói, eltaszított intimitások és hideglelős tárgyiasságok, önvizsgáló szorongások és szürrealista rémálmok, igézetek és szabadulóművészeti kínba rejtekező örömködések felváltva szállítják a megértések kegytárgyait, a szerelmi frusztrációk válási tragédiába vagy örök függések reménytelenségébe fulladt sorsképleteit. Max Beckmann és Mathildája, Amrita Sher-Gil mesebelisége, Rippl-Rónai József és Bányai Elza démoni konspirációi, Ország Lili és Bálint Endre fényjelei, Czigány Dezső és Szilasi Borbála „kiterjesztett öngyilkossága”, vagy Berény Róbert és Breuer Etelka hangszerpárbaja egyképpen azt szolgálja, hogy a „Múzsa-variációk” zárójelenetben Gerevich mintegy tipologizálja „a kétféle nő: az istennő és a lábtörlő” (Picasso) közötti változatokat: a láthatatlan, az elérhetetlen, a férfi, az elcsúfított és megnyomorított, a kényszermúzsák, a klasszikus- és az alkotó múzsák bonyolult lélekpagodáját. Rózsák tövisekkel, szexusok fosztottságokkal, szerelmi csalódások életpusztító kölcsönhatásokkal, siker és tragikum, bűvölt boldogság és reménytelen kitettség együttese lapoz a képek és sorsok között. Rálátás és megértés, beismerés és kutatás ül minden festmény mögött, minden esszészerű portréban.

A huszonhárom újabb történet a lehetséges képtelenségét, a kép lehetetlenségét, s a perszonalizált problematikák végtelen sokaságát tükrözi elénk. Kiderül, hogy a szerelmes képrajz, a vágyfestészet, a képzelet lélek-albuma sokkal-sokkal dúsabb és elátkozottabb, mint egy könyvespolcnyi művészettörténeti lapozó. Gerevich nemcsak azzal lep meg bennünket, hogy feldolgozza, megérti, megismeri, levéltárazza, elolvassa, értelmezi, kontextualizálja a műveket és alkotóikat, hanem a művészeti vágy-ipar folytonosságában bekövetkező üzemi baleseteket és termelési melléktermékeket is magába foglaló embersorsokat egyképpen megbecsüli az értelmező szertartás folyamatában. Érkezhet a negyedik kötet immár, szárnyalóan folytatható ez…, s még messze a lehetséges betetőzés. Olyasmi talán, mint a szerelemről alkotott (talán kevéssé közkeletű Martin Buber-i) értelmezés, mely definícióként maga a szerelem felé törekvést látja a szerelem legfőbb értelmének. Valahol talán Gerevich is ebben, no meg a megértés felé törekvő megértésben láthatja végső értelmét trilógiája teljességével…

A. Gergely András

1 Noran Libro, Budapest, 2016., 159 oldal. S ne feledjük jelezni: a tipográfia Horváth Edit látványos munkája…!

2 Noran Libro, Budapest, 2017., 191 oldal

3 Cultiris – Noran Libro, Budapest, 2018., 191 oldal