Fogyasztasz. Kínálják, hát veszed. Lapozod, olvasgatod, klikkeled, hát rád szoknak. Etetnek, motorizáltan, fogyasztóian. Kifigyelik, milyen sűrűn jársz arra, mit keresel, min akadt meg a szemed… S ha visszatértél, pár alkalom múlva már minden oldaladra, levelezésed margójára, letöltendő tanulmányok szél-sávján, listák lábazatára ragadva, „sütikéket” ajánlgatva ott tolong a kínálat, a csemege, a ragacs, a nassolható, az ínycsiklandó, a szempusztító színes keskenyvásznú előke, hogy vedd-edd-rendeld-kapdel-továbbítsd-markoldmeg-lájkold-ingyenvan-Tiéd-birtokold, s legyünk mindannyian rabjai, hisz mások is azok, ők is ezt eszik, ugyanígy tesznek, ugyanígy sodródnak, egyképpen majszolnak és fulladoznak… S rendre, ha nem kéred, nem is enged tovább…: nem nyithatod meg az oldalt, nem láthatod a meglelt ékességet, nem kapod meg, amiért odamentél vagy arra kujtorogtál… Csakis a sütikkel együtt kaphatsz könyvet, csakis kivételesen olcsó és testre szabott megrendeléssel láthatsz érdeklődésedre méltót, de legalább a sütikéket engedd be az ajtónyíláson, mert különben nem kapol semmit…!

A kereskedelmi forgalomban így megy ez, napra nap látja mindenki. Ügyesebbje már kicsit védekezni is képes, ám védtelennek és vadul kiszolgáltatottnak érzi magát. Ha elküldesz egy levelet, s szerepel benne a küldemény szó, figyelmeztet, hogy nem csatoltad. Ha megnézed a FB egy részesének arcképét, de még anélkül is, azonnal fölkínálja, mi mindent tudhatsz meg róla, avagy bármiről, amiről a gépezet is tudja immár, hogy érdekel. Ezeket mint adatokat bár sokszor esetlegesen, de nagy számok listája alapján kitartóan összegzi, százezred másodperc alatt feldolgozza, ezredmásodperc alatt választ is ad, kiválogat, megérint, megillatoltatja veled a tudhatóságok élményét, rád ragasztja a kell-nemkell ismerőst, s akarja, hogy ismerd meg, jelöld azt is, akit nem ismersz, aki szintén nem ismer, aki nem is fog soha látni vagy szagolni. De mert a kapcsolatháló mindenki egyediségénél is fontosabb, erre van a gépezet beállítva… A gépezet dönt, a szereped csak annyi, hogy szalutálj, viseld el, alkalmazkodj. Semmi világösszeesküvés, semmi szervezeti identitás, csakis a makrocégek praktikus zsarnaoksága.

Nem gondolnád, de így megy ez a tudományosban is. Megjelenni egy újságban, az hűha – volt valamikor. Egy Költő, egy Újságíró, egy Név…! Később már nem akkora hűha, és függően attól is, milyen sajtóban, milyen kiadónál. Aztán már az sem: miről szólva. Aztán már csak az kérdés, hányszor, s még hol mindenhol. Ha tudományoska vagy, ezt nem elég tudnod, nem elég elhitetned, nem elég intézményed nevével igazolnod vagy igazolványoddal megpaskolnod, hanem bizonyítanod kell, hogy Mindannyiuk között is első vagy, rejtőzködő világbajnok, esetleg frontember a top tízben, százban, százezerben, s a világhálón is, szaksajtóban is jelen vagy. Ezt meg úgy mérjük, ha befizeted. Ha megadod a módját, költségét, árát, bérét a nyilvántartásnak, az összehasonlítónak, a mérőléc hordozójának, a könyvtárnak, az egyetemnek, a kutatóintézetnek. Aztán már visszafordul a folyamat: a kutatóintézet akkor kap költségtámogatást pályázati úton, ha ott és úgy van jelen, ahogyan az a Nagyoknál dívik. Ha csak termelő vagy, kékinges tudósmelós, akkor semmi több nem jár, örülj, ha létezel. Ha fehérgalléros vagy, az mindjárt más. De ekként is csak úgy lehetsz tisztagalléros is, ha nekem termelsz… – mert (hisz tudod) az ellenség is termel, figyel, kalkulál, versenyt fut, legyőz, megcsal, kihasznál és lefoszt, így hát meg kell előzzük, sőt meg kell válogassuk, kivel állunk szóba és milyen feltételekkel…! Aktuális feltételeink a piaci igénytől függően tíz-öt, de olykor három-egy év alatt is változnak, tessen alkalmazkodni hozzá…!

Ha tudós vagy, s mint a tudásipariban elvárják, termeled a használati cikkeket, seperc alatt jogi hátteret kerítenek, hogy mert piaci világ lett, nehogy már saját piaci kofádhoz vidd a termékedet, hanem hozzad csak ide, nekünk, hatékonyan, piacképesen…, majd mi hasznosítjuk, te meg itt írd alá, hogy leadtad, időben, szabványosan, s feledd el, hogy az a tiéd maradna, mostantól minden tüsszentésed a Cégé, a Testületé, az Ágazaté, a Költségvetésé. A világhálóé meg csak addig, amíg azt is ki nem sajátítja valaki. (S ezen már túl vagyunk!) A tiéd csak a tudósipari belépő marad, de legyen elég az is, elvégre költségvetési pénzből élsz, ugyebár, s ha nem tetszik, majd elvonja költségvárakozásaidat az állambácsi…, s marad neked a nagy érdektelenség….! Nahát.

De a részletek, a mesés, a kies, a hollywoodi díszletek…, no azt se feledjük…! Termelhetsz hited és tudásod, lelked és vakreményed szerint, csak nyugodtan, senki-de-senki a kezedet meg nem köti! Hisz a tudomány szabad, ugyebár. De ha velünk-nálunk akarsz (fiatalos kis csapatunk lelkes és hűséges tagja!) maradni, akkor most mán ne karinbókázz összevissza, termeld csak azt, egyenesen és kizárólagosan azt, amivel megbízunk! Ne nézz félre, ne érdekeljenek a tüneményes dolgok, csak a csavarmenet, az illesztés, a rászorítás, a perfekt időtállóság…! A többit bízd ránk! Eddig sem volt jogod bármit is gondolni…, most már majd megnézzük, mit ér az, amit gondoltál, s ha nem vagy hatékony, sajnos megválunk egymástól! Például köteles vagy továbbképződni – szerződési feltétel, munkaköri kötelezettség! De köteles vagy továbbképezni is, átadni a méltó tudást a jövendő koroknak! Jjja, hogy a munkaidőben bent kell ülnöd, s közben nem tudsz egyetemen oktatni – hát igen, ez pech…, talán oktass a szabadidődben, nyári egyetemen a szabadságod terhére, hét végén, vagy bármikor. De konferenciát se látogass dologidőben – mert bár a tudós dolga a tudás és megosztása, ezt nem lehet munkaidő-keretben tennie, mert nem arra bérelték fel. De ha nem hozod az évi rendes négy-öt konferencia-részvételi tanúsítványt, akkor tehát nem dolgozol korrektül, s dádá lesz a vége! És persze külföldön is hordozd meg intézményed becses nevét, de oda saját pénzeden utazhatsz, vagy pályázaton nyerhetsz rá segítséget, viszont az legtöbbször a messzi reptérig elég, tovább nemigen. S ha vacsoráznál (a hatszoros kinti bér arányában kalkulált termékek közül a szerényebbek köréből), az már saját költséged…, hiszen hát itthon is kéne enned valamit! Kapsz még ráadásképpen kiszállási napidíjat is – persze csak ha a főigazgató ráírta, hogy engedélyezi, kivételesen és a munkaidő-kereted megfelelő százalékos átcsoportosításával megkötve! A napidíj itthoni kalkulussal éppen szépecskének tűnik, az ottanival már szerénynek. De mert valutát kaptál, egyrészt el kell számolnod vele (élelmiszerbolti számla nem felel meg, piaci blokk még kevésbé), másrészt pedig a kiutalása adóköteles bevétel, tehát a harmada-negyede azonnal valutában adózik az adományozónak! S ha nagyzolni akarsz, mert vettél egy szakkönyvet is, azt csak úgy teheted, ha számlát hozol róla (antikvárium, múzeumi shop, zenei vagy folyóirat-vásárlás kizárt), de csakis akkor, ha az intézményi könyvtár igazolja, hogy szüksége van arra, amit venni akarsz (ámde honnan is tudnák…?!), s ha meghoztad, akkor intézményi könyvtári állományba veszik, ahonnan két hónap múltán szabványos kölcsönzéssel időlegesen elviheted… S persze vissza is, mert bünti lesz!

Sebaj. Okoska még így is lehetsz. „Valahol” értesülsz, „valahol” olvasgatsz, másvalahol írogatsz, s hátha valahol majd meg is jelenik. Erre fél-másfél évet kell várnod, amíg kiderül a szakmai horizonton, hogy egyáltalán. Akkor meg már „régi” lesz a téma, már nem érdekes a tartalom, egyébként is túlírtad, a harmada elég lenne, de fél éven belül nem vállaljuk közlésre. Amúgy meg lehet, hogy megszűnik az orgánum, úgyhogy semmi sem biztos, erre azé számíccsá! S ha mégis közlik, jöhet az elismertetésért folyó utóvédharc. Ahol éppen közölték, azt mi nem tartjuk semmire, nincs benne a jegyzékünkben, nem is ismerjük, nem olvassuk, úgyhogy semmit sem ér. De majd súgunk, hol lehetne legközelebb fontos és pontos helyen közölni, az majd már kincset ér! A tudományos izébizé (Tanács, Grémium, Tanácsadó Testület, Bizottság, Elnökség, Titkárság, Vezetés, Illetékes…) már amúgy is letárgyalta a nemzetközi piacon, hogy a „Z” meg a „Cs” orgánum van az első helyen, úgyhogy ha lehet (nem lehet!), oda kéne bekerülnöd… Persze anyanyelvi angollal, tíz soros kivonattal, s kellő reputációval a tarsolyodban, melynek előállásához ugyanezek a korábbi publikációk és nevek adnak alapot, engedélyt, minősítést, garanciát, presztízsnövekményt. És ha illően rangos, ahová törekszel, ott meg is fizethető a jelenlét, oldalanként mintegy 17.00-1700.00 dolláros közlésköltségi befizetéssel (szerencsésebb helyeken a betűszámmal és nem az alap-tarifával dolgoznak!). De akkor aztán már akkora tudós leszel, hogyna…!

Így hát rövidesen máris a pénzednél, rangodnál, elismertséged főutcájának külső végében vagy, s ha jól iramodsz, akkor szinte életutad végére már a közepére is eljuthatsz. Hisz hosszú út ez, néha kanyargós is, olykor sebességmérőkkel, máskor tilos lámpával, a forgalmi dugó rendszeres, a leállás kényszere másodpercenkénti…, de hát hová is sietnél, s miért kellene előbbre lenned, mint Másoknak, akik épp ily méltók, sőt méltóbbak esetleg…!?

Persze, a szerencse is közrejátszik, meg a (bal)véletlen is nemegyszer. Az európai rangú magyar régészeti intézet pár évvel ezelőtt egyszercsak megkapta a főhatósági hajjajt, mert „nem teljesítették az intézet kutatói a publikálási kötelezettségüket”… Igaz, hogy az autópályák meglóduló építkezése elől-alól éppen menteni próbálták a közép- és ókori leletanyagot, melyet a munkagépek kidúltak vagy lebetonoztak volna, s ezek feldolgozása várhatóan évtizednyi munkára kötelezte őket, mégpedig halaszthatatlan sürgősséggel, de a publikálás akkor is kötelező lett volna…, így aztán az MTA megvonta az intézet következő évi működési költségvetésének kiutalását. Nem volt mentség, hogy ami a szakma kötelessége, azt hittel és irgalom nélkül vállalták, s az sem, hogy plafonig állt a föltárt kincs-anyag, több nemzedékre való publikáció lehetőségét halmozták föl ezzel a szerencsés helyzettel…, de a következő évi vécépapír, villanyégő, szerverbérlet, kiadványtervek, konferenciák, nemzetközi partnerségek estek kútba a leleményes formalitások vadvizeinek sodrásában. Vagy hát kövesültek testületi szigorrá…

Kell azután lelemény a kutatáshoz, költségterhek vállalásához is. Ha alapkutatást végzel, azt sürgősen kapkodd el, mert csakis a „kimeneti haszon” a lényeges, s ha arra várni kell, nőttön fogy a bizalom irántad! Részkutatásokra nincs pénz amúgy…, s ha alkalmazott kutatást indítanál, hát bizony nem elég, ha tudod, mi a téma, milyen a módszertan, mi a cél, mi az eredmény esélye – ehhez még a megfelelő ember bizalma, piaci fekvése, kapcsolati tőkéje is kell. Anyagi hasznod úgysincs belőle, egy kutatásvezető nem alkirály vagy koronaherceg, hanem talán mind közül a legszegényebb, önmagának nemzetközi projektből sem fizethet egy fityinget sem. De ha nincs jelen a nemzetközi porondon, akkor lecsúszik a „futottak még” körbe, visszavonják-visszaminősítik a tudományos rangját is. E rangokért pontszámokat kell megszerezni, az előirányzat szerint évente száznyolcvanat, az átlag kutató ebből 37 és 65 között tudhatja mindenkori helyét. Egy amerikai (no name) folyóiratban közölt cikkért száz pontot is kaphat, egy egész évi oktatásért 6-8 pontot maximum, de akkor már doktori iskolában vállalva a képzés mindennapi gondját…, s egy nemzeti alapkutatási programban megkapott (kivételes, előre egyeztetett, levajazott kutatási témakörrel kiérdemelt, több bizottság dicsőítő minősítését is elnyerő) támogatással, meg három év folyamatos kutatási idővel, konferenciákkal, publikációkkal, évente zárótanulmányokkal és felelős költségvetési elszámolások teljesítésével 1 (azaz egy!) pontot lehet megszerezni…

Hát így. A tudomány népszerűsítéséért megtett kísérletek, előadások, oktatás, nyitott egyetem, kutatótábor, szakmai kiadványok ismertetése, könyvbemutatók, szemináriumok, konferencia-részvétel, nemzetközi kapcsolatépítés persze mindenkinek kötelező, norma, szabvány elvárás, ezekért külön pontszerző dicsőség nem jár. A többit meg oszd be magad, hisz azért vagy értelmiségi!

Mindez nem egyéb, mint vakok és sánták futóversenye egy kijelöletlen pályán, botlatókövekkel és villámcsapások viharában, egy meg sem nevezett cél felé, melynek amúgy még változásai is kétségessé teszik, jó irányba indultál-e egyáltalán. S mert tudós vagy, elemi érdeked, hogy a szcientometria szabványait követned érdemes, azokat figyelni és elsajátítani mindennapos rutin kell legyen, az ilyetén módon termelő tudásgyár egyes üzemcsarnokai és főnökei, portásai és pincelejáratai, telefonszámai és macskamenhelyei között bizony kellő eligazodásra kell szert tenned. Sokkal több nem is kell. A „metria” kívülről jön, s az, hogy mi tudományos, sok-sok-sok valaki mástól függ, semmiképp sem tőled. Ki és mit mér, mit ismer el tudásnak és tudományosnak, értéknek és tartósnak, hasznosnak és megtérülőnek, befektetésnek vagy kockázatnak – ez nem a te kompetenciád. Kapodj, s kész. Fogadd el, alázkodj meg, vedd tudomásul, tanulj meg alkalmazkodni, mert különben snitt. S ha a vezérkar ügyetlenkedik, akkor is az. De legalább mentséged, hogy ez az ő eszmei bukásuk…! Ha nem épp dicsőségük is. Évtizede volt, hogy a magyar akadémiai nagyságok direktíva-kiosztásra hívták egybe a bámész kutatónépet. A Főni közölte, hogy mostantól átnevezik az intézményt, „kiszervezik” a kutatásokat valami csatolt apparátusoknak, úgyhogy mindenki hagyjon fel minden sajáttal, csakis hódoljon és alkalmazkodjon… Mert pénzt kell termelnie az akadémiai szférának, a központ és a kutatóhálózat léte függ ettől. S a kérdésre, hogy ha én külföldi partnertől közös projektet hozok, azt akkor hova hozzam, ha megszüntetik az intézményi alapot…, az a válaszra méltatódott megszületni: hát csak hozzon mindenki, minél többet, mert több hozadékból a levonható huszonnyolc százalék is komoly haszon lenne. De hát az egyetemeken ez 17 százalék, vagy még kevesebb! Minek hozzam akkor ide…?! Na, hozzad csak, de majd megmondjuk, mikor, mire, kinek, meddig, miért…!

Ebben maradtak. Most a fordítottja állt elő. Állambácsi elvonja az alapköltségvetés kétharmadát saját döntéskörébe, a többi meg néma csend! S ha lehet, hívjuk még ezt, elvtársak, az akadémiai kutatás szabadságának, innovációs pontenciál-növekménynek, a tudomány jól teljesít boldog rezsihasznának! Ha lehet. Ha nem lehet, akkor esetleg fölszántjuk az egészet. Semmi gond. Az is tudás, ami szántás. A szántóvető is ember ma már a piaci viszonyok között. Még ha miniszteri rangú is! A családjáról, klienseiről nem is beszélve, akik között csupa-csupa virágzó elme, szikrázó képzeletű sámán szolgál…, nem lesz itt gond semmibő, maj meglássátok.

Aztán…, nem is lett. Az európai periférián a kies bolgár, a még szárnyalóbb hucul és pellagóniai tudományosság körébe lecsusszant magyar akadémiai presztízs meg majd csak kitermeli a tudástőke migrációját, nemzetközi cseréjét, kínai importját és nyugati exportját. Mi meg addig is maradunk, ülve, türelemmel, kicsiny de érdekes szakkönyveket, nagy de szörnyű regényeket olvasgatva, s a nap is sütöget újabban, sehol egy bombavető vagy keselyű-kompánia, s a háttérben valami laza jazz is szól… Méghogy zsarnokság! Ne má…! Mi kellene még?! Hát nem a kiemelt presztízs veszi körül ezeket a „tücsöktudományi” haszontalanokat…?