Tárgy, látvány, film, örökségkörkép a látótérben

Bensőséges karácsonyok enteriőrjei (Csecsődi Mária könyvéről)

A népszerű, sőt „az elmúlt években a klasszikus otthonok megteremtésében vezető szerepet vállaló” neves tervező és lakberendező a legutolsó, Budapesti otthonok című (angol és magyar nyelvű) kötetének fogadtatása nyomán határozta el, hogy Darabos György fotográfussal alkotói kettősben nekifog a sokak gyermekkorát fölidéző hangulatok, tárgyi intimitások, átértelmezések új tematikájába, melyben a kortárs belsőépítészeti és kulturális tradíciók világát egy jól meghatározó ünnepkörre, a Karácsony időszakára fókuszáló kötettel és az ünnepkör miliőivel fogja folytatni. Az Alexandra Kiadó gondozásában megjelent Karácsonyi enteriőrök / Christmas Interiors című építészeti és enteriőrfotózási képválogatás a Szerző(k) felfogása szerint olyan kollektív műalkotás, mint a klasszikus építészeti hagyományokat követő belsőépítészet, vagy épp a színház, ahol a hagyomány, a tradíció-követés, a polgári élettérbe és mindennapi tárgykultúrába ágyazott otthon-fogalom nemcsak korkép és divatjelenségek tükre, hanem a társadalmi kultúra aktuális lenyomata, s az otthon-formáló alkotó fantázia klasszikus felfogásoknak hódoló attitűd, személyes világ is.

Csecsődi Mária mint egykor amatőszínész, majd lakberendező, belsőépítész, tervező és (alighanem) kulturális világkép-formáló – saját weboldalán olvasható üzenet szerint – olyan belsőépítészeti megoldások híve, melyek mögött abban való hit áll, hogy „elsősorban az otthonok kialakítása, klasszikus megvalósítása terén /…/ egységes gondolkodást megjelenítő megoldásokat tud létrehozni /…/ az emberi értékek és az emberi környezet fontosságának felismerése” alapján. A kötet ezt a több mint két évtizedes dizájner ars poeticát tükrözi, a víziót és vágyat, a lehetségest és a hagyományost, a bensőségest és az otthonformálásban kreatív Ember igényességét átfogva, a környezet személyességét kiemelve és bevilágítva. A kötet „sajtótájékoztató” vagy könyvreklám-felületen megtalálható beharangozója szerint „A karácsonyi ünnepkör nemre, vallási hovatartozásra, életkorra való tekintet nélkül mindenkit áthat, hiszen egyszerre kap benne fontos szerepet a tradíció, a család és az ajándékozás. A könyv felidézi gyermekkorunk karácsonyait, a mesék világát, elkalauzol különböző kultúrákba, bepillantást enged szépen feldíszített otthonokba, az olvasók elé tárja az ünnep ízeit, trendjeit, tárgyi világának megannyi nélkülözhetetlen darabját. Remélem, hogy a kötet számos hasznos ötletet nyújt a karácsonyi előkészületekhez, de azok sem fognak csalódni, akik a kandalló mellett, puha takaróba burkolózva csupán gyönyörködni szeretnének a képekben”.

Csecsődi és alkotótársa számára „a Szépség, a funkció tisztelete, összhang és szenvedélyesség” akkénti szenvedély tárgya, ahogyan „az építészet és a berendezés, amely mindennap újabb szépséget és örömet hozhat életünkbe”. A kötet lapjain újrafogalmazzák a tradíciót – a klasszikus értékek (mint harmónia, kontraszt, mívesség, szín- és életmód-tónusok sokféleségének együttese, konstrukció és ellenpontozás, stb.) eleganciáját a belsőépítészet aurájában. Valamifajta művészi dramaturgiával hirdetik, hogy az enteriőrnek üzenete van, kollektív műfajként érvényesül, mint az előadóművészetek, mert benne az idő, a tárgyak rendje, a kimunkáltság és a mívesség összhangja lakozik. Az egész kötetben nincs egyetlen emberalak, nincs egy kéz vagy alaklenyomat sem, ugyanakkor minden apró tárgyközeli fotó és térdinamikai beállítás a főszereplő Embert idézi, emlékeivel, megszemélyesítő közelségével, alkotói intimitással. Ahogy egy porcelánkészletre fény esik, vagy miként egy fenyődísz lakozik egy váza tövében, tobozokkal körülvett Szűz Mária-szobor, írószekreter egy óragyűjteménnyel, kandalló- és abroszdíszek, reneszánsz dobozok, antikizáló dombormű, tervezett textilek, fényforrások és lépcsőház-sarok, ebédlő- és szalon-együttesek harmonizálnak a könyv lapjain, az első pillantásra a válogatott kapcsolatokkal megáldott tervező-fotós szociális hálójáról árulkodik inkább, s nem valamiféle „társadalomrajzzal” kecsegtet. De ahogyan a karácsonyi ünnepkör Ádvent, András-, Miklós-, Luca-napi, Szentestés, Vízkereszt- és Aprószentek-időszaki időutazását megteszi, immár belátjuk, hogy a kandalló- és asztaldíszek, stílbútorok, Erzsébet-stílusú ezüsttárgyak muranói poharakkal, palazzók attraktív gazdagsága és modern design-bútorok szerénysége egyugyanazon hangoltságot ad: az emberi miliőt, mely ünneplésre, örömre, emlékezésre, közös boldogságra előkészített. Hisz ugyanilyen hangoltságú a bádogkaspóban élő virágból formált asztali dísz gyertyás-koszorús feelingje, a damaszt abroszon és csipkés vásznon elhelyezett monogramos szalvéta, parasztosan-régi öntött vagy újonnan csiszolt poharakkal, ólomkristály fényjátékkal és renaissance portrékkal a háttérben, mint a papírból hajtogatott templom egy bécsi porcelános tárgyegyüttes mellett, kandalló- és asztali díszek gyümölcsös-gyertyás-levlapos „kiállítása” a küldemények szeretetsugárzásával… Kerámiák mellé karamellizált alma, selyemfenyő zöldje a natúr tálalón, csecsebecsék és papírfecnik, emlékszőtte ízlés és klasszikus művészettörténeti kontextus mindenütt. Lapozz egyet, ott egy bevilágított aula, majd kettőt, s ott egy „stílban tartott” szállodai szalon, majd még hármat, s rálelsz régi üzletek kidobott tárgyi kellékeire fénybe öltöztetett hőfokkal tálaltan, angyalos szimbolikájú tárgyegyüttesre és tükrös-gyertyás könyvespolc-installációra, koszorús főbejárat pogány lantos puttócskájának örökzöldbe burkolt meglepetésére… – örök, végtelen életjelkép, díszített édeniség téli fénybe ringatva…

Stíluskevercs, ami itt fogadja a lapozgatót. Látszólag. Mert valójában a mögöttese, „motivációja”, a fényes gazdagságtól a perszonális intimitásig átfogó gesztusa a kíváncsi Mindenkinek és a sokízlésű Publikumnak szól. Angol és skandináv példák, asztalok itókákkal, francia reneszánsz kamasz-szecesszióba oltott és milleniumi klasszicizmussal cizellált világok… Idegen kultúrák (pl. indiai, afrikai tárgyak, francia konyha, bécsi barokk vagy angol parasztromantika áthatotta mahagóni ebédlő alig fésült szőnyegrojtokkal, olasz vagy cseh üvegek, súlyosan omló kárpitok, fénytestek és lépcsőházi lusztrik) stíluspéldái alapján komponált „karácsonyi” dekorációk, fenyődíszek trendi szerint és ajándékok választékos rendbe varázsolva… – felszínes pillantásra ezekből áll össze a kötet. De mert nemcsak „tárgya” az emberi tünemény, hanem íze és formája is ehhez illesztett, így hát szerepel keresett miliőbe komponált női korcsolya, sült pulyka és töltött káposzta fajanszedényben, damaszt szalvétával ékített rozébor, málnás marcipántorta és fagyal-ág, mézeskalács maci és fenyőfadísz, Andersen- és Dickens-kori mesevilágok szereplői, és sorolhatnók még… – ami mindezt áthatja, az épp a személyesen emberi, a karácsonyi ünnepkör talán mindannyiunknak legfontosabb tartalma. Lehet, hogy nincs mindünknek a Corinthia Hotel átriumában komponált miliőkhöz méltó csarnokunk…, historizáló stílban tartott szalonunk és kerti márványmellvédünk a használt női korcsolya tárolására… – de Csecsődi tálalásában ez nem a kihívó gazdagság szemet szúróan utálatos pompájává hivalkodik egybe, hanem személyes lesz. Személyesen is jeleníti meg őket: az ajándékkal kedveskedő bécsi bácsi, a British Múzeum shopjában „zsákmányolt” papír-apróság, a marokkói gyümölcstál a maga egyszerre személyes és tárgyilagos mivoltával kerül a kötetbe, de épp így szinte megszemélyesített a havas kerti feeling a bájos-babás fenyődíszekkel, a francia bolti húsostállal, a családiasra fogalmazott színvilággal, a szokásképzetek intimitásainak közzétételével is. Szerzői vallomásában így foglalja szóba: „Az emberek időtlen idők óta díszítik otthonaikat magyalból, repkényből, borostyánból, csipkebogyóból, fagyökérből és más örökzöld ágakból készült koszorúkkal – a jó szerencse és szíveslátás jelképeként. A századok folyamán a kerekre formált örökzöldeket szalagokkal és a legkülönbözőbb kiegészítőkkel öltöztetik fel és díszítik ma is” (83. oldal). S ha az időtlen időkkel vitatkozhatnánk is talán, magával az akár szegénysorban is föltámadó igénnyel, az esztétikum elementáris üzenetével már kevéssé lehetne perlekedni. E téren pedig a kötet (mint maga is dizájn egyúttal) megannyi meglepetést hoz a fantáziának, átértelmezésnek és a megszemélyesítés vágyának. A 176 oldalas kötet szinte minden oldalán ér valami meghökkentő másság, vagy ha más nem, saját emléket mozgósító és saját élményt aktivizáló képzet, asszociáció, lelemény… Ez pedig a lélek legbelsőbb építészete, kortárs dizájntól függetlenül, kortalan kimódoltságban, figyelmes és szemlélődő igényességben, a szakrálist is emberközelivé avató hőfokkal.

Talán ez az, amiért Csecsődi(ék) kötete nem szimplán „karácsonyi ajándékkötet”, hanem az igényesség és szépségvágy könyvespolcára kínálkozó forrásmű is, mely a képtelenségek köréből is a képviselhető összképet tekinti figyelemre érdemesnek, látványosnak, pazarnak… S ebben talán igaza is van.

Ha csak tárgykatalógus lenne…

A Néprajzi Múzeum tárgykatalógusainak 18. köteteként jelent meg Szacsvay Éva Szobrok című könyve,¹ melyben a bevezető tanulmány a korábbi Üvegképek (1996) óta az első olyan egyházi tárgykatalógust ismerteti a közel fél évszázada létrehozott gyűjtemény reprezentálásával, s mostanáig is úttörőnek számító áttekintéssel az etnográfiai és kultúratörténeti értelemben vett változatok főszereplésével. A fából faragott, kézműves és helyenként háziipari műhelyek munkáiból összeállt válogatás a 18. és 20. század közepe közötti időszakban keletkezett népi(es), naiv faragóművészet és relief-formálás ikonográfiai csokrokba válogatott típusait kínálja a közösségi és magán-ájtatosság helyszínei, kultuszai, funkciói és néprajzi/művészettörténeti jelentősége szerinti bontásban. A gyűjtemény ismertetése izgalmas kutatáshistóriai részletességgel taglalja a népi ábrázolóművészet alkotásait, (nemegyszer „termékeit” is, midőn olykor a művészeti giccs határán helyezhetők el a kultusztárgyak, dísztárgyak némelyike), s kibővíti a népi folklóralkotások körét a tárgyalkotó fantázia további történéseivel is. Példaképpen a paraszti enteriőrökben rögzített helyű „szentsarok” funkcióváltozásával, a „rusztikus” vagy épp millenniumi eszmei hatást tükröző változatok illusztrálásával olyan kulturális reprezentációt vonultat föl, melyben a „magyar nép hagyományos kultúrája” az öltözködés/öltöztetés, szakrális textilek, mázatlan vagy nyers ékítmények együttese érzékelhetővé teszi a Kárpát-medencei népek együttélésének legkülönfélébb örökségeit, egyvelegét.

Alighanem csak egyszerűen téved képzeteiben az Olvasó, ha száraz, lajstromba szedett és pontoskodva regisztrált tárgykatalógusra gondol a sorozatcímben jelzett kötet esetében. Ikonográfiai típusok, lelőhelyek és fölhasznált szakirodalom természetesen szerepel az utolsó oldalakon, de ennél az igényes lapozgató számára sokkal izgalmasabb, hogy részletgazdag színes fotókon találkozik a tárgykör legszebb verzióival. A tárgykatalógus persze nem lapozókönyv csupán, de album-voltának többes funkciója épp az lehet, hogy lenyűgöző gazdagságra utal, mely nemcsak a szenthelyek fajtáiban és formai sokszínűségében látható, hanem a vallási élményt körülvevő élethelyzetek, hagyománykövetés, kultusztörténetek, tárgyformáló világ, szakrális kommunikáció jeleinek és jelentéseinek mélyebb tartományait is szinte beláthatóvá teszi. A kép, a szobor, a szentsarok, a relief, az oltár, a magánházak oromdíszei, a temetők oszlopai, az útszéli keresztek és az egész írott művészeti horizont lenyűgöző pazarságát taglalja Szacsvay tanulmánya, beágyazva a hazai és (mai határokon túli) európai leletanyagba mindazt, ami a népi díszítőművészet imahelyeinek, kultuszsarkainak, kegyszerkészletének, tárgybirtoklásának, státuszjelző funkcióinak hátteréből fölsejlik és elemezhetővé válik. A házioltárokra komponált, „öltöztetett”, festett-faragott, búcsúkból hozott vagy azokat másoló szentábrázolásoknak démonűző, gyógyító, csodatétel-kereső biblikus, nemzeti viseletet és társadalmi hovátartozást is szimbolizáló együttesei, vagy a búcsújáráskor, Máriakultusz-ápoláskor, zarándoklatokon összegyűjtött és „magánosított” szakrális tárgyegyüttesek éppúgy részei ennek a kultuszvilágnak, mint a keszkenők, Mária-ruhácskák, térmegjelölési elemek, keresztfák, útioltárok, emlék- és rítustárgyak térbe-tájba komponált alkotásai, melyeknek regionális sajátosságai és kultikus jelképtára jelen van az építészetben, festészeti és oltárfaragási kultúrában, zarándoklatok corpusaiban, életút-szimbólumaiban, stb. Ezek a „vallási dialektusba” öltöztetett vallásnéprajzi elemek a kolostorok, templomok, rendházak, temetők, kápolnák világábólugyanis úgy kerültek át a hívő közösségek és egyének perszonális terébe, hogy egyúttal részét képezték a közösségi és vallási emlékezet, a kultúrtörténet, a hitvilág helyileg érvényes szimbólumrendszerének, végül a paraszti életvitel legkülönbözőbb módjainak is. Az emléktárgyak a tájakon utazók kezébe kerülve – mintázataikkal az átadó kultúrát közvetítve a befogadó kultúra felé – nemcsak zsánerfigurák, díszítések, néprajzi dialektusokba tagolódó hatásegyüttesek megjelenítői, de korszakosan jelzik a kultuszok hatását, terjedési útvonalát, gondolati és írásos változatait, közvetítőinek mozgását, divatok és minták cseréjétől a háziipari üzletelésig mindazon kölcsönhatásokat is, melyek nem tisztán valami „múzeumi modell” részei, hanem a hitelességet szubkulturálisan újrafogalmazó, átíró, megkonstruáló populáris világ életmódját és életminőségét is tükrözik. Szentek öltözete, kultuszok értéke, megmunkált anyagok és díszítési lelemények, minták és divatok terjedési útvonala, kultúrák találkozásának és egymást átható mixitásának lenyomatai izgalmasan jelzik, mit hoztunk, mit gyarapítunk, mit viszünk-adunk tovább a következő generációknak mindazon kincstárból, mely nem „szimplán” kaszagyűjtemény vagy tilolófa-válogatás, hanem saját kultúránk történeti része, vallási és spirituális tartalmának szerves öröksége is.

A maszkok népe és a piaroa gyűjtemény

S ha már szoborképek, világképek és népéleti „tájképek” harmóniáját idézzük, nem tisztán a szövegszerű „árukapcsolás” okán, de a rangos válogatás iránti tisztelet jeléül hadd kapjon még egy kiadvány méltó hangot a jónéhány „korosabb”, és csak tematikáját vagy kiállítását idézve impozáns opusz között. Korossága ugyan ennek is megvan (A Néprajzi Múzeum Tárgykatalógusai 15. Néprajzi Múzeum, Budapest, 2010, 224 oldal), de más értelemben és más állandóságban: a Főzy Vilma szerkesztésében és elemző szövegével jelent meg A piaroa gyűjtemény, amely a Regionális Gyűjtemények első köteteként Boglár Lajos antropológus Venezuelában, az Orinoco mentén élő, az amazóniai kultúra jellegzetességeit magán viselő indián népcsoport körében gyűjtött anyagát mutatja be. A piaroák az 1960-as évek végéig hagyományos életmódot folytattak őserdei településeiken, amely nyilván már akkor is egy átmeneti fázisban volt, de a hazai etnológiai szakirodalom még csupán mint ismeretlen világról beszélhetett róluk. Az 1967–68-ban végzett terepmunkát Boglár Lajos, akkor még mint a Néprajzi Múzeum Amerika gyűjteményének muzeológusa, és Halmos István népzenekutató, akik a tradicionális piaroa kultúra nagyjából teljes tárgyi típusanyagának összegyűjtésével egészítették ki a hiányos dél-amerikai anyagot, a tárgyhasználat módjait és változatait pedig fotókon, filmeken és hangfelvételeken is megörökítették. Hat év múltán, midőn Boglár visszatért kedves terepére, a piaroák életkörülményei már jócskán megváltoztak, ők maguk a helyi kormányzati nyomásra a főutakhoz közelebbi állami telepekre költöztek, és beletörődtek abba, hogy ezzel megkezdődött kulturális asszimilálódásuk, az adaptációs kényszerek és mentális gyarmatosítások új korszaka. A Boglár-gyűjtemény anyagának utóbb megjelentetett része (csupán egyik szelete) azóta a nemzetközi etnológiai térben és muzeológiai mezőnyben is figyelemre érdemesített mennyiségű és minőségű tárgyról szól, e kiadvány pedig (460 tárgy színes fotóját és leírását tartalmazva) nem csupán a szakmai közönség számára lehet izgalmas, hanem a további 77 fekete-fehér korabeli fénykép révén a tárgykészítés, az eszközhasználat, az életmód, a művészeti alkotó tevékenység hihetetlenül gazdag rendszerét is fölmutatja, összehasonlításra, típusalkotásra, formagazdagságra nézve is kivételes szinten. A „csupáncsak katalógus” ezúttal sem valamely kis lapozgatós füzetke tehát, hanem karakteres, illusztris, finoman gondozott kötet, amely a „primitív kultúra” sokrétegű mélységét és árnyaltságát fölmutatni képes dokumentáció ugyanakkor, s mint ilyen az élelemszerzés és táplálék-készítés, a vadászat, a növénytermesztés, a mindennapi élet tárgyi kellékei mellett az ékszereket, a varázsosan gazdag tolldíszeket szintúgy megjeleníti, kiegészítve a varázsláshoz használt tárgyakkal és a közösségi szakrális rítusokban szereplő maszkokkal, amelyeknek talán utolsó autentikus példányai kerültek Boglár Lajos révén a magyar és nemzetközileg rangos néprajzi múzeumokba, így a magyarországi néprajzi gyűjteményekbe is. (A teljesebb Boglár-gyűjtemény azóta gazdagodott már a Néprajzi Múzeumban is, egyebek között „szimbolikus tulajdonosokkal” megoldott gyűjtés révén, a Szimbiózis Kulturális Antropológiai Társaság szervezésében, vagyis adakozók hozzájárulásával újabb 66 tárgyat vásároltak meg a múzeum számára, annak költségeit csökkentve és megóvási, közkinccsé válási rangját is emelve).

A piaroák világára jellemző rituális szertartás, ennek eszközei, maszkjai, hangszerei, a tárgykészítés módjai és változatai gazdagon illusztráltak Boglár fotói révén, a szakrális eljárások leírásával pedig Boglár kötetnyi írásában foglalkozott már korábban. E katalógus azonban nemcsak a szellemi és tárgyi hagyatékot teszi áttekinthetővé, rendszerezetté és fotókkal illusztrálttá, hanem a Boglár-expedíció 1960–70-es évekre eső időszakából a Néprajzi Múzeum Amerika-gyűjteményének jelentőségét is kiemeli (összesen 8475 tárgy ez, nem kis mennyiség…). Főzy Vilma könyve Boglár Lajos 80. születésnapja tiszteletére készült el, s jelentőségét nem csupán a magyar-angol szövegváltozat tudáspiaci elérhetősége adja meg, hanem a háztartási eszközök, hangszerek, ékszerek, tolldíszek, játékok, fegyverek, ruhaneműk, plasztikák, maszkok, díszek, kiegészítők alapos lajstroma is, melyhez a fotóanyag ugyancsak jelentős. Különösen fontos örökség ez annyiban is, hogy a venezuelai, amazóniai térség nem csupán a néprajzkutatók, antropológusok, magángyűjtemények építőinek figyelemkörébe került, hanem az 1980-as évektől megszaporodó turisták gyűjtőszenvedélyének is mintegy áldozatul esett. Az őserdei kultúra védekezési stratégiája, adaptációs képessége mindig is erős kellett legyen, így az eladásra szánt „termékek” gyártása (éppúgy, mint a szakrális kisplasztikák esetében a háziipari nekilódulás…) megkezdődött, s néhány esetet leszámítva (szent helyek látogatási tilalma, szabályozott turista-mozgás, adminisztratív akadályok, stb.) a kevésbé autentikus készítmények piaca is mozgásba jött. Ezért aztán készítési trükkökkel tették „gagyivá” a bennszülöttek is mindazt, amit majd a „fehérember” megvásárol: a hagyományos warime-maszkot készítő a rituálistól eltérő maszktípusokat kezdett gyártani (tukán, pók, skorpió formákat), a naturálisan ábrázolt állatokhoz idegen mintázatokat illesztettek, nők készítettek hagyományosan szigorúan férfiak által formált tárgyakat, s a sámánszertartások kellékeit is „legagyizták” lassacskán, az autentikus formákhoz tartozó formatisztelet helyébe a látványos részletek „hitelesítését” vezették be, festett faragványokat, fonott táskákat és bútorokat, nyilakat és fúvócsöveket visznek azóta a piacra, átkomponálják a tollkoronák szimbolikus jelentéstartalmait látványos produktumokká – vagyis speciális turistatermékké konstruálják mindezt. A piaroa-gyűjtemény hitelességével még magának a gyűjtőnek, Boglár Lajosnak volt módja foglalkozni, a „hálás utókor” már beéri a „majdnem-olyan” látszatával… De nem így a muzeológus, akit épp a változó kultúra, a hagyományban megmaradt tartalmak, formák, komplex jelentésmódok érdekelnek ebben a forráskiadványban is. Főzy Vilma sokak helyett és még többek érdekében végezte el az amazóniai őserdei kultúrkör jellegzetességeinek áttekintését, s tette elérhetővé, hogy az időszaki kiállításon már nem látható kincsek feltártsága a hagyományos piaroa kultúra változó formáinak regisztrálását, bemutatását is tartalmazza, s vele mindazt, ami tudományos örökség ebből a világból gyűjteményi szinten megmaradt. Kutatás, élmény, megfigyelés, feltárás, rögzítés, muzealizálás, feltárás, értelmezés – a folyamat az elérhetővé válással, kiadással, katalógussal, abummal lett teljes, ha Boglár Lajos nem is érhette már meg… Hasonlóan a fennebbi képlethez: a gyűjtemények immár nemcsak a képes beszéd nyelvtanát, „hangtanát”, esztétikai üdvtörténetét rögzítik, hanem magukkal a változásokkal szinkronban a képtelenné vált látványoknak is lekövetőivé, regisztrálóivá kellett válniuk.

A kép jelképtelenségei, kalandba oltott tudományként

Senki számára nem igazán lehet irigylésre méltó az a szerzői attitűd, melynek belső igényességből adódóan meg kell felelnie a szakmai elvárásrendnek, kritikai tónusnak, értékelő és minősítő bátorságnak, melyet ugyanakkor késztet-kötelez-feszélyez személyes elvárás is, a Szerzőé, akinek művét nem véletlenül veszi kezébe, esetleg épp azért kapta magát a könyvet is, hogy értékelő pillantását okkal és kímélettel fordítsa az elkészült opuszra… Hát így jártam én is, kevéssé „kényelmes” helyzetben, de megbecsült kortársként, kinek egykori diákja felnőtt kutatóvá érett, önálló terepet és témát választott, évekig dolgozott művén, s most a kész mutatványt 432 oldalas könyvben adja át. A Kakasvér és virágszirom Sebestény Anikó műve,² súlyos, könyvként is tekintélyes termék, mélynyomó papíron, sokszáz fotóval, javarészt nagyméretűvel és elképesztően színessel, meggyőzően mély tónusokkal, kimódolt kontrasztokkal, indonézesre cizellált betűkkel, albumszerű eleganciával üresen hagyott oldalakkal, előzékkel, francia-magyar-angol-indonéz szóhasználattal, kulturális és vallásantropológiai habitussal, utazói kíváncsisággal…

Azon mód visszakérdezhetne az Olvasó: mi akkor a talány, ha örömteli az ajándék, kimunkált a Szerző maga kutatta-írta-fotózta-tördelte-formázta könyv? Mi a nem éppen irigylésre okot adó tünemény?

Alighanem ezt lesz a legnehezebb körülfogalmazni. Ha az indonéz-balinéz-magyar útiszótárt nézem a végén, vagy a munka francia nyelvű összefoglalóját, angol ismertetőjét és jegyzetanyagát, magyar turistáknak szánt hasznos „felvilágosító részt” a „Balira készülő” és „képzeletben utazóknak”, akkor tisztán megnevezhető a mű státusza: útikönyv, színes-szagos, kedves és intim módon személyes, amilyet a messzi tájon járók komponálnak azoknak, akik csak vágynak oda, s bizton remélhetik, hogy senki sem fog tudományos kérdéseket feszegetni a memoár kapcsán. Másként azonban szakkönyv is lenne a mű, a magyar szakirodalomból amúgy hiányzó balinéz vallási szertartásleírás(ok) egyik úttörő opusza, hátterében a Szerző készülő francia doktori disszertációjával, melynek aligha lehetnék opponense vagy felkért értékelője, hisz szakterületéhez éppen a Szerzőnek kell a legjobban értenie, azt mások tudásával nem vetheti össze az sem, aki avatottabb az indonéz nyelvben vagy a balinéz szertartás-kultuszban. Szakkönyvként lapozgatva viszont elbűvölően tele van személyes intimitásokkal, érzetekkel, futó impressziókkal, csacsogással és fecsegéssel, fontoskodással és tüneményeskedéssel, a bibliográfiája pedig szinte tizede annak, amit egy ekkora szakmai munkához használni illik (s ebben a forrásjegyzékben is vegyesen ül indonéziai útikönyv és turizmus-elméleti mű, történeti lexikon és pszichológiai klasszikus, visszaemlékezés és nyelvelméleti szakmunka, karöltve Clifford Geertz balinéz vallás- és kulturális antropológiai esszéivel). Kézenfekvő lenne tehát, ha egyiknek sem, vagy mindkettőnek tekinteném: az alcím szerint „Egy év BALI szigetén”, azaz kalandnak és útinaplónak éppúgy beválik, mint „állomásozó terepmunkának”, ahogyan az antropológuséknál illendő is. Ez esetben talán éppen a szakmai dokumentáció az, ami leginkább hiányzik, s épp a képanyag nem a valóságkutatás fekete-szürke-fehér kontrasztját idézi, hanem a turisztikai magazinok behízelgő pillanatfelvételeit – s ezt is értelmezhetetlenül vegyes színvonalon kínálja, melyben az egyik kép témáját és kivitelét tekintve is fényképész remekmű, a másiknál meg nem érted, miért nem dobta ki azonnal a fotóalbumból mint árulkodó-leleplező selejtet… Kevesek közt is ritka eséllyel elkapott szakrális szituációt követ balinézesre álmodott önportré, telefonnal fotózni is fölösleges helyzetet a soha többé meg nem örökíthető impozáns tájkép vagy esemény lenyomata – s mindez utólag szinte kontroll nélkül egymás mellé pakolva, mint egy ízlésficamos keleti fotóbazárban…

Az útinapló-szakkönyv-fotóalbum hármasa aligha könnyen elfogadható kevercs, akármelyik aspektus eredeti szándékát veszem. Az útikönyv és fotó szinte hagyományosan bevált csali-páros, a szakszöveg és fotó kínálkozóan ügyes arányítása is üdvös eszköz lehet valamihez, s hasonló a helyzet a személyességgel, én-élménnyel, önreflexióval és közvetlenséggel…: az antropológiai önreflexió mintegy kötelező gyakorlat, belső kontroll a befogadott másságok saját értelmezése körül, a receptorok ellenőrzése – olyan, mint a motorteszt egy járgánynál, vagy eltérő érvelés logikájának épeszű átlátása két vallási vagy filozófiai tézis párharcában. Kakasvérben úsztatva azonban a balinéz szertartásosság egyfelől hiteles szimbolika lehetne, a virágszirmok kedvessége is teli jelképes üdvösséggel, szívélyességgel, rejtett üzenetekkel és értelmezésekkel, amit a balinéz kutatásokban antropológusok is, vallások elemzői is, korszakonként talán eltérően, de kiadósan áttekintettek korábban is. Mindezt arra redukálva, hogy „mit is csináltam Balin, mikor sütött a nap”, vagy a macskám ráfeküdt az irkámra…, elmentem a nyomdába az utolsó oldal szövegét még belepréselni a maradék fél oldalba, hogy pontot tehessek a végére és megnézhessem a nyomtatás színhelyességét, vagy oldalakon át „kedvesemre várok az erkélyemen”… – nos, egy kissé mintha túlzásba jutna a magánérdekű hüppögés a kutatói önreflexió normáihoz képest, mintha az „ÉN és bali” helyzet generálódna a köznevek fordított írásmódja és a címoldal logikája ellenében.

E vétséget is mellékesnek tekintve, Sebestény Anikó könyve izgalmas szakrális kaland azoknak, akik nem szakkönyveket bóklásznak naphosszat, s fordítva: szakkönyvek aprólékosságát idézi helyenként egynémely részletező leírása, melyet és melyhez hasonlót magyar nyelven senki sem olvashatott még – például a halottégetésről, a balinéz naptárról, a „korea-stílusú” fafaragásról, a házavató szertartásról, az indonéz intellektüelek harciasságáról, a látható és láthatatlan világok átélhető balinéz kettősségéről, az Ősök Szellemének vagy Lelkének transz-állapot utáni jelenlétéről, stb. De hogy mindezt a legszemélyesebb érdektelenségek súlyos tömegeiből kelljen kiszitálgatni, az meglehetősen sajátos tudásértelmezési attitűdöt tükröz. Amit a Barong-szertartásról elmond, értelmezően szól, viszont amivel köríti, az a legigézőbb locsifecsi, amit csak a legfelszínesebb újságíró összehordhat egy női magazin folytatásos utazási rovatában. Szeretnék óvakodni attól, hogy a Szerzőt emiatt „kevésbé kutatónak” nevezzem – s tekintettel az ugyane témakörben éppen most megvédendő francia nagydoktori disszertációjára, nem is igazán lennék hiteles e téren –, sőt attól is tartózkodnék, hogy a tudományos igénnyel fölhasznált néhány szakmai szöveg miatt már ne tartsam útinaplónak vagy turisztikai kalauznak e művet. A kaland és a tudományos értelmezés igénye, a Mások számára írandó érdekességek rajzolata és a balinézek iránti hálás hódolat érzete, végül pedig a célzatosan vállalt turisztikai eligazító tónusa együttesen alkotják Sebestény Anikó művének egyediségét. S ha már épp Ő tette meg, hogy a látható és láthatatlan világok pillanatfelvételeiből egy súlyos albumot komponált, talán épp ezért a köztes-vegyes-hibrid könyvért egy láthatóan láthatatlan szakvéleménnyel hódolhatunk a képesített képtelenségekért.

Látvány-tárgyú filmkörkép, BBS 50

Hisz „ott sem voltam”, miképpen mondhatom hát ez előző kötetről a hitelesség igényét vagy az őszinte közvetlenség strukturálatlanságát…? Igaz ez, s az ellenkezője is az: szerzőként is jelen lévén, alighanem árulkodóan ámítozó lehet csupán az a vélemény, melyet a látható és láthatatlan világok filmbéli leképeződéséről Gelencsér Gábor szerkesztésében a Balázs Béla Stúdió születésének 50. évfordulójára megjelentetett gyűjteményes munkáról összehordhatok.³ Ha Balin túl kívül maradhattam, a BBS egy hosszabb korszaka életutam rész is volt. Több okból is árulkodó ez a dilemma, s más okokból ámuldozó. Szerzői mivoltom szempontjából semmiképp sem azért kancsalítanak soraim, mert a Szerkesztő jóvoltából tanulmányt írhattam a kötetbe a BBS dokumentum-filmjeinek jellegadó korszakairól és szerzőiről, irányzatairól és valóságértelmezési módok több évtizeden át eléggé specifikus természetrajzáról. Inkább azért, mert a BBS második-harmadik évtizedének „potyautasaként”, stúdió-tagként és filmkészítő segédmunkásként részese lehettem egy átívelő, ki- és átbeszélést sokféle irányzat és alkotói tónus révén korszakos narratívába építő változás-folyamatnak, vetítések százain és filmek ugyancsak százain lehettem jelen viták, értelmezések, forgatókönyv-bemutatások, esztétikai purparlék, pályázatok, forgatások, értékelések, tagsági-vezetőségi huzavonák eseményein – s mindemellett is meglepő marad számomra, milyen hihetetlenül gazdag korszak volt ez a magyar filmes történelemben, megalakulástól alkalmazott filmezésig, leleplező elbeszéléstől kisjátékfilm-kezdeményekig, animációs kísérletektől experimentális montázsokig, filmzenei kunsztoktól neoavantgárd színházi filmkísérletekig és poétikai képszövegek lírai etűdjeiig. A kötetet évfordulós albummá komponáló szerkesztővel együtt huszonöt szerző tanulmánya szerepel a tartalomjegyzékben – s nyilván képtelenség lenne akár egyetlen írást is vázlatosan ismertetni, nemhogy két tucatnyit. Sőt, ha netán a sok tucat nevet megrostálva kiemelnék néhányat (mondjuk a Gulyás-testvérekét, Erdély Miklósét, Bódy Gáborét, Forgács Péterét, Gazdag Gyuláét, Jancsó Miklósét, Dárday Istvánét, Jeles Andrásét, Kardos Sándorét, Gaál Istvánét, Csillag Ádámét, Szekfü Andrásét, Fodor Tamásét, Beke Lászlóét, Maurer Dóráét, Szentjóby Tamásét, Wahorn Andrásét, Zolnay Pálét, Lukáts Andorét, Moldován Domokosét vagy Mártha Istvánét), akiknek filmes módon köze volt a BBS históriájához, akkor sem sokat mondanék arról, ami ebben a kötetben elemezve, széljegyzetelve, képekkel díszítetten tárja elénk a magyar filmművészet 1959-től nyilvános filmkészítő műhelyként rangot kapott Stúdiójának szellemiségét.

A BBS 50 című kötet anyaga – főként persze a képek, filmrészletek, tárgyi dokumentumok, sajtóvisszhangok, zenei hátterek, emlékanyagok, plakátok – bázisát adták a Műcsarnokban rendezett jubileumi tárlatnak is. Kötet és kiállítás, még ha mozog-mutat-illusztrál egyszerre, csak része, bár meghatározó alapja, de mégis csupán virtuális leképeződése a BBS szellemiségét analitikusan föltáró értelmezéseknek. Kovács András Bálint „szabadság-szigetként” értelmezett BBS-narratívája a kádári kultúrpolitika mezőjében kerül kontextusba Udvarnoky Virág és Varga Balázs elbeszélés-variációjában, kommunikációs diskurzus-mezőként Havasréti József tanulmányában, és alkotói műhelyközösségként Sneé Péter áttekintésében. Irányzatok, formák intézményes és rejtekező aspektusairól, antropomorf alakzatairól, montázsairól, az intézményesülő és helyét kimunkáló nyilvánosság mezőjéről szól az album tanulmányainak közel egyharmada (a T.Szerzők elnézését kérve a további nevek elhallgatása miatt), s a társművészetek, társtudományok, „metapolitikák” és multipedagógiák szinte láthatatlan tartományáról emlékezik meg a záró blokk. A kiállítási kiadvány és emlékalbum kettős funkciójára is alkalmas méretes kötet kiadós annotált bibliográfiával meg név- és címmutatóval kiegészítve olyan korszakos jelentőségű tárhely, melynek a korszakformáló hatású műhely emlékezetét őriznie kiváltságos feladat – hisz azóta lényegében fölszámolódott a BBS, kétes mennyiségű és lassú feledéshomályra ítélt emlékanyag maradt szétszóródva is, mely egy majdan még teljesebb összképhez pontosításul szolgálhatna. Ha éppen volna/maradna még egyáltalán valaki, kinek ez időszak filmes emlékezete talán menthető és mentendő értékképzetként fontos lehet vagy lesz majd valamikor.

S pontosan e leletmentő, értelmező narratívákat egybefogó kísérlet az, amit egy rövidre fogott ismertetőben csak részben a Szerzők vállalását értékelve kell kiemelni. Legalább annyira aláhúzva a tárgyalt időszak és tematikai metszet elemzőinek fontosságát kiemelő mondandót, mint a Szerkesztőét, akit amúgy oly kevésszer becsülnek meg munkája teljes értékét mérlegelve. Gelencsér Gábor szerzőként is jelen van a kötetben, de szerkesztői kurázsija nélkül a múltját is már csak „öregesen” fölidézni hajlamos egykori BBS emlékezete nem lenne oly komplex, mint amilyenné így lett. Ha fehér teljességében (és ezüstös betűivel a borítón) e kötet csupán visszafogottan lapulna meg nagy könyvesboltok hátsó traktusában, azt az impozáns album-külsők melletti szerénység számlájára írhatnánk – indokolatlan szerénységére, mert hiszen a magyar filmművészet nagyjai közül megannyian, a mai filmes „középgeneráció” tagjaiból pedig tényleges többségben vannak, akik megjárták, gazdagították, konstruálták a Balázs Béla Stúdió 50 évét. Utólag is köszönet Nekik…! Az olykor kísérletien/alternatívan/modernizátorian megjelenített tehetség a képtelenségek képviseletét tükrözte egykoron, s ma ezért a látvány és képiség-közelség tárgyiasított formájában a legképesebb albumot testesítheti meg…

Impresszív impressziók Kongó egykori és mai arculataiban

„Bolyongások Afrikában”, Afrikai emlékek. Egy Afrika-kutató naplójából, Land and Peoples of the Kasai, Notes ethnographiques sur les peuples, Primitive Eugenics… – művek és címek a Torday Emil afrikai kutatási örökségéből megmaradt forrásokból. Kalandok, emlékek, feljegyzések a látott világokról, impresszív impressziókból. S bárha kevés az, ha valaki kalandor, még kevesebb, ha csak kíváncsi, s mindezeknél még sokkal bizonytalanabb, ha felfedező. A Torday nyomában megjelentetett „Kongó”-kötet, Lóránt Attila – Szilasi Ildikó Hermina: Kongó. Torday Emil nyomában című munkája⁴ két olyan vállalkozó impozáns műve, akik egyszerre kíváncsi felfedezők, kalandor tudósok, megrögzött kóborgók, rendíthetetlen gyűjtők és merész dokumentaristák. Lóránt Attila – kinek fotósként és világjáróként vagy hetedik kötete immár ez –, és Szilasi Ildikó ­– aki az antropológus terepkutatókat jellemző kíméletlen előkészülettel és forrásfeltárással megszervezte terepmunkájukat, összeállította az 1907 és 1909 között Torday Emil által bejárt útvonal mai utókövetésének tervezetét, s kimódolta a Nyugat-Kongóban, a Kuba királyságban megtett mostani felfedező út komplett vízióját –, e kötetben közös elődnek, Tordaynak állítanak illő emléket. Emlékkiadványt persze lehetne formálni naplók és levelek kiadásából, útitervek és beszámolók közreadásával, emlékezők és szakmabeliek tanulmányaiból is – ahogyan az más Afrika-kutatók esetében már igencsak ismeretes…, nem kellene sokezer kilométert lófrálni Afrika egyik legveszélyesebb zónájában. Szerzőpárosunk azonban nem az egyszerű, hanem a lehetséges legkomplexebb megoldást választotta: segítőikkel (Reisinger Dávid operatőrrel és Charles Ngwabwanyi Kunda kongói antropológussal, meg számos expedíció-résztvevővel) nem kevesebbre, mint a Torday-œuvre újrafelfedezésre merészkedtek. Deklarált céljuk az volt, hogy az egykori népismereti feltárás útvonalát követve, újrakeresve a tudományosan is érdekfeszítő, az egykori kutatónak a legjelentősebb afrikanisták között rangot teremtő állapotokat, helyszíneket, népeket (kubák, busongók, vagenyák, babundák, bambalák, lelék, lubák, topokék, pendék, „ngombék”), ezzel egyúttal azt a nép- és kultúrakutatót kövessék, ki már maga is Magyar László nyomdokain haladni kívánt 1907–1909-ben.

Torday hol mint a Royal Anthropological Institute kutatója, az egyetemi antropológiai társaság alelnöke, hol mint egy kereskedelmi társaság ügynöke, s mintegy „mellesleg” a British Múzeum gyűjtője és tudósítója járt három expedícióval is Kongóban, ahol nemcsak antropológiai forrásfeltárást végzett, nyelvi- és szokásanyagot halmozott fel, hanem tárgyakat, népéletmód-leírásokat hagyott hátra, a néprajzi gyűjtés klasszikus leletmentési munkálatait is elvégezte sok esetben, nem beszélve a kutatásaiból kincsként megmaradt mintegy háromezer fotóról. Expedícióiról már a széles szakmai kör is egyhamar tudja, hogy komoly eséllyel a vetélytárs német Frobenius ellenében is meggyőző(bb), főleg brit és amerikai elismertségű ismeretanyagot dolgozott föl hatvan publikációban és hat monográfiában a kubák (s köztük vagy másfél tucatnyi nép) addig ismeretlen földjén megtett úton (értendő itt a busongókról írott 300 oldalnyi monográfiát is meghaladó új forrásanyaga), vagy a művészetüket, kéziszőtteseiket, fémművességüket, díszes ruháikat, fegyvereiket, fafaragásaikat megörökítő gyűjteményben. Ezekből tisztes mennyiség látható jeles helyi és világrangú múzeumokban mindmáig. Az utókor pedig ebből az afrikanista magyarok tisztes történetét reprodukálja: míg nyugaton világhírű, itthon csak szűk szakmai kör számára lett ismert Torday az eltelt egy évszázad alatt. Tény, hogy a magyar-afrikai kapcsolatok históriája – ha egyáltalán valamiben, akkor – sem a földrajzi-antropológiai forrásanyag-felhalmozásban gazdag, de épp emiatt úttörő vállalkozás lett a Torday-Kongó Projekt, melyet a Szerzők indítottak el, aktív idővonallal kísért internetes weboldal létrehozása mellett.

A recenzens itt egy ködoszlató vallomással tartozik a kötet jelentősége előtt hódolni. Társadalomkutatóként, kulturális antropológusként tekintve a könyvet, valami szépecskén kusza, lapozós, félelmetesen impozáns fotókkal komponált, de egészében a magazin-szinten megrekedő szövegű, helyenként „jópofi” közlésekkel és simulékonyan tálalva megfogalmazott ismeretanyaggal találkozhattam. Tekintettel arra is, hogy afrikanista tudásom mintegy ezredrésze lehet Szilasi Ildikóénak, fotós érzékenységem is hasonló arányban állhat Lóránt Attila teljesítményével, és „világjáró” tapasztalatom is nagyjából ennyi lehet kettejük külön-külön is megszerzett terepismeretéhez képest, összességében nem vélhetném igazán alkalmasnak magam, hogy kötetükről a dicshimnuszon túl valami „kritikait” mondhassak. A kötet „olvasójának” – s lévén szó inkább impozáns albumról, nem pedig szaktudományi monográfiáról, ezért inkább „lapozgatójának” – szinte oldalpáronként egyszer föltűnhet, milyen világokról szólnak, miféle életeket és kulturális lenyomatokat hordoznak a közlések, akár ha a sodró polgárháborúban áldozatul esett hatmillió kongói halottról olvas, akár ha boszorkánytáncot és beavatási szertartásokat, párducbőrbe öltöztetett Krisztust, Nap-jelkép gitenga maszkot lát az albumban, Kinshaszába induló vidéki vonatot, biciklis kereskedőt vagy térítő lelkipásztort, temetési szertartást vagy árvaházi leányarcokat. De akár a táncok szerepét, mely „egyfajta párbeszéd holtak és élők szelleme között…, ezt a két világot idézi meg, járja be a Kipvano csoport táncosa is” (69. old.), vagy a Pendék Titkos Művészete egyesületének hajmeresztő produkcióit, a Gungui Nemzeti Fesztivál attrakcióit (62-86. old.), a kubák díszítőművészetének sokszínűségét értékelő oldalakat (138-157. old.) tekintjük, vagy a mai életmódról, kórházról, boszorkányságról, megélhetési lehetetlenségekről fölvillantott jeleket összegezzük, valami nehezen indokolhatóan stabil félelmesség ébred a befogadóban. Nem pusztán azért, mert ezek a világok oly messze vannak, hogy bizonyosak lehetünk abban, sosem találkozhatunk velük…, hanem mert nagyonis közeliek, nagyon mélyen emberiek, s minden „abszurditásukkal” együtt is fenségesek. Rövidebben: a kötet nem városlátogató turisták szépecske albuma, bármily látványos is tervezettsége, magazinosan komponált „összevisszasága”, vagy a tematikus fejezetcímek közé illeszkedő asszociációk sokfélesége. Valamely elvont „tudományos mércével” persze nevezhető a mű illusztrált útleírásnak… – de valójában épp annyira tisztelgő emlékkötet is, mint a Torday emléktúra beszámoló anyaga. Lehetne kiállításra érdemes fényképválogatásnak titulálni – de ehhez képest szinte néprajzi aprólékossággal követi földrajzi útvonalak, népcsoport-leírások, szertartás- vagy foglalkozás-bemutatások mintázatait. Egészében ugyanis épp azt a végtelen vegyességet pontosítja, mely az európai szem és szaglószerv számára a „meg-nem-érthető” afrikai létmódok, kosz és veszélytömeg, félsz és ártalom, betegség és nyomor elviselhetetlenségét hitelesítené, mintegy a „szőke nő kalandozásai” keretében. Viszont annak beláttatásával, mitől „olyan”, ami olyan…; miért nem „megváltható”, „modernizálható”, „felvilágosítható” egész Afrika… – többet is vállal, mint a míves fotókkal, pontosító térképpel, útibeszámolós vázlattal, expedíciós naplóval. Azt a reprezentációt vállalja ugyanis, melyet épp a meglátott, tervezetten meglátogatott, minden egyes helyszínen kiérdemelt, helybeliek számára sem a „megváltó” fehér ember „missziós” feladattudata mutathat föl Afrikában járva. Azt a hangot, tónust, védtelenséget, esendőséget, reménytelenséget és kiszolgáltatottságot tükrözi, melyet bármely más földrészen is föllelhetünk, ha odafigyelünk, ha érdeklődésünkkel megtiszteljük, ha barátságosságunkkal kiérdemeljük a választ, s ha nem ártalmára, hanem méltatására vállalkozunk mindannak, amivel emberi sorsok millióiban szembesülünk.

Torday „hangját”, feljegyzéseinek tónusát, életművének rangját és magasztosságát a kötet éppúgy fölmutatja, mint a mai kalandorok impresszióit. Nem állítják a Szerzők, hogy „mai Tordayként” voltak jelen – mellesleg, technikai apparátusuk révén közel annyit föl is tárhattak, amennyit mennyiségében Torday képes lehetett földolgozni, hisz fotók, film, kiállítási anyag, tárgy-gyűjtemény, aprólékos ismeretkincs „kilóra mérve” épp annyi halmozódhatott föl a Torday „nyomában” járók kezében (csak más természetű), s a változások jelen pillanatait kézenfekvőbben rögzíthették is, mivel összehasonlítási alapjuk is volt. De mindaz, aminek nyomára, mai létformájára, állapotaira akadtak, amit mai megfigyelőként a közérdeklődés számára felmutathatnak, talán korántsem kisebb súlyú, mint a bizonyos tekintetben „rigorózusabb” gyűjtő, a katonai és gazdasági, kulturális vagy vallási érdeklődést tudományosabb készlettel kiszolgálni törekvő Torday egykori expedíciói. Ám az összehasonlítás itt sem mennyiségi, sem minőségi mértékkel nem áll meg: két világ belátására vállalkoztak két korszak kutatói, száz esztendő különbséggel, megváltozott világok állandóságaira is figyelemmel, eltérő céllal és apparátussal, ugyanakkor hasonló eredményességgel. Ez is a teljes album-képhez tartozik, de mélyebben beleszőve, rejtettebben belekódolva, mint az a felületes lapozgató számára evidenssé lehetne. Talán ettől talányos „léptékű” a kötet, talán ezzel/ezáltal kívánja meg olvasójától is a felszínes ítéletek, álcázott tudáshiány félredobását, avagy a megismerés méltóságának, a feltárás merészségének járó tisztelet gesztusát is. Egyedi, a magyar könyvpiacon jószerivel nemcsak szokatlan, de valamelyest példátlan is e vállalás. Léptékben talán olyan, mint az Afrika Tanulmányok folyóirat kitartó missziója, az afrikai kultúrák és léthelyzetek következetes interpretációja, évek óta zajló ismerethalmozási feladattudata, az Afrika iránti felszínes érdeklődés mögé lopakodó tudásbázis gazdagításának szándéka. „Valahol” az antropológus kutató, s hasonképpen a fotográfus missziója is hasonló… – saját hangon, egyedi tónusban megvalósítani a tapasztalati lét felmutatását, rangot adva minden apróságnak, melynek jelentőségét sokszor impozáns kutatás, megkonstruált adatbázis, kimódolt fejlesztési program sosem lehet képes fölfedezni.

Szilasi Ildikó és Lóránt Attila Kongó-kötete mindezzel azt jelzi, tudatosítja vagy emeli ki, hogy mások létéről érvényeset csakis saját létén át mutathat be az Ember előtt tisztelgően és alázattal mutatkozó kutató-dokumentátor. S ha teszi ezt színesben és pazarul, azzal sem csökkenti esélyét a megismerő tudatosságnak és feltáró hűségnek… – lett légyen ügye vagy ürügye afrikai menekültügy, árvaház-építés, kórház-alapítás vagy tánctanítás, vallási szertartás vagy piaci alkujelenet. A kötet biztos háttere a National Geographic, nem utolsósorban Lóránt Attila révén, s az expedíció, a kutatás hátterében az AHU (Afrikai-Magyar Egyesület) és a pécsi Afrika Kutatóközpont (továbbá egy egész oldalnyi támogató, segítő, financiális és tudományos szponzor) áll, de még stabilabb alapja maga a Torday rangját elismerő, feladattudatát követő, eredményeit értékelő alázat, mely a Szerzők vállalásának részét képezi. E vállalás, ha a századik évfordulón Torday tiszteletét tükrözi is, (nem utolsósorban a kongóiak elismerő emlékezetének köszönhetően), mégiscsak Kongónak szól, lakóinak, népeinek, a Kongói Demokratikus Köztársaság mai és tegnapi jelentőségének. Illetőleg, immáron nekünk is, olvasóknak, befogadóknak, a mai afrikanisták teljesítményét elismerőknek nemkülönben. Bármily képtelen képiség ül is a kötet lapjain, s bár amilyen tárgyi- vagy látvány-körkép maradhat meg a közelről sosem látott Kongó egykori és mai életvilágából.

1 Néprajzi Múzeum, Budapest, 2011. 200 oldal, magyar és angol nyelvű tanulmánnyal

2 Szkarabeusz Kiadó, 2012

3 Műcsarnok – BBS 2009, Budapest, 368 oldal.

4 National Geographic – AHU, Budapest, 2010. 216 oldal