Egy jeruzsálemi kutató tapasztalatai

Mordechai Altshulert, a jeruzsálemi Héber Egyetem professzorát Japánban ismertem meg. Igen sikeres eladást tartott a Hokkaido Egyetemen, Oroszország-, Ukrajna- és Fehér Oroszország szovjet és poszt-szovjet nemzetiségi kérdéseiről, valamint a szovjet levéltárakban található zsidó vonatkozású anyagokról. Felesége, Ioana Altshuler, az irodalomtudomány doktora, aki elkísérte férjét Japánba a távolkeleti művészetet és a japán nyelvet tanulmányozta. Közvetlen, kedves jó humorú emberek, akik az életnek mindig csak a jó oldaláról szeretnek beszélni. Engem viszont a teljes érdekelt, az is amire esetleg nem szívesen emlékeznek. Kezdjük azzal, honnan érkezett Izraelbe, professzor úr és hogyan élt azelőtt?

- Lengyelországban születtem, azon a területen, amelyet a második világháború előtt a Szovjetunióhoz csatoltak. A szüleimmel együtt Szibériába deportáltak, mert apám viszonylag gazdag embernek számított, burzsuj volt, ahogyan akkor a szovjetek nevezték. 1946-ban visszatértünk Lengyelországba, de apám igen vallásos zsidó volt és még a háború után sem szerették azon a vidéken a zsidókat. Wroclawban voltam gyerek, Sziléziában. Korán beléptem a cionista ifjúsági mozgalomba és 1949 decemberében emigráltam Izraelbe.

- Hogyan nézett ki az akkori időkben Izrael és miből tudta fenntartani magát?

- Nagyon szegény, alulfejlett országba érkeztem, sok munkanélkülivel, óriási emigráns lakossággal. Egy kibuc alapító tagja lettem. Két tulajdonság jellemezte az akkori Európából bevándorolt lakosokat Izraelben: a közös nyelv hiánya és a trauma, amelyet a Holocaust emléke jelentett. Én sem tudtam héberül. Az élet nagyon nehéz volt. Az élelmet jegyre adták. Ha jól emlékszem, egy kiló cukor járt havonta, de természetesen akkor is volt feketepiac, ahol jó pénzért be lehetett szerezni mindent. Nekünk a kibucban nem volt pénzünk.

- A kibuc küldte továbbtanulni? Egyáltalán, hogyan lehetett az akkori kibucból professzorságig feljutni?

- Hosszú történet ez és nem is olyan egyszerű. Abban az időben nem volt idő a tanulásra, sőt pénzünk sem volt, hogy beiratkozzunk nemcsak az egyetemre, de még a középiskolába sem. A kibuc vezetősége döntötte el, hogy ki jogosult erre, ki nem. Három nagyobb csoport alkotta a mi kibucunkat: Magyarországról 18-19 éves fiatalok érkeztek, Romániából jöttek vagy ötvenen, valamint Irakból és Lengyelországból. Egész nap dolgoztunk. Főként mezőgazdasági munkát végeztünk. Semmilyen magántulajdonunk nem volt. Ketten laktunk egy szobában. Néhány ruhát vett számunkra a kibuc. Szegény, lelkes fiatalok voltunk.

Aztán egyik társammal közösen a szabadságunk alatt elmentünk máshova dolgozni. A munkánkért szerzett pénzen beiratkoztunk egy középiskolába, hogy folytassuk tanulmányainkat. Háborúban nőttem fel, sohasem jártam gimnáziumba. Előbb orosz nyelven kezdtem a tanulást a Szovjetunióban, folytattam egy jiddis iskolában, majd lengyelül, illetve héber nyelven is tanultam, de sajnos, amikor kijöttem Izraelbe még nem tudtam héberül. A kibucban nagyon sokat kellett dolgoznunk, megint nem volt időnk tanulni. Ekkor határoztuk el egyik barátommal, hogy a pihenő szabadságunk idején szerzett pénzen beiratkozunk és magánúton elvégezzük a gimnáziumot. Amikor kitudódott, szinte kitettek a kibucból. A vezetőség a szemünkre vetette, hogy a pihenő szabadság nem arra való, hogy dolgozzunk. Na meg, ha már máshol dolgoztunk és pénzt szereztünk, az nem minket illet meg, hanem a kibuc közösségét, mert ők határozták meg, hogy mire költhetjük. Ennek ellenére, elvégeztem a középiskolát és 1954-ben elhagytam a kibucot. Tel-Avivba mentem.

- A szüleivel mi történt?

- A szüleim, eleinte nem akartak kivándorolni Izraelbe. Aztán egy év múlva mégis kijöttek, egy kis településen élelmiszer üzletet nyitottak, abból éltek. A leány testvéremet nem deportálták az oroszok Lengyelországból, mert német megszállás alá került a férjével együtt. Ôket a németek vitték el és meghaltak a Holocaust alkalmával. A szüleimmel és a fiútestvéremmel közösen 1939-41 között Arhangelskben vészeltük át az elsô nehéz éveket. 1941-ben, a Londonban tartózkodó lengyel menekült kormány megegyezett a szovjetekkel, hogy minden lengyel foglyot szabadon bocsát. Mi az NKVD ellenôrzése alatt álltunk, de elengedtek Szibériából.

- Visszatérve a Kibuc utáni évekhez...

- Nagyon nehéz volt utána, mert semmi szakmám nem volt, ráadásul akkora volt a munkanélküliség, hogy minden nap sorban álltam, hogy valami napi munkát találjak. Megtörtént az is, hogy amint a hosszas várakozás után rám került a sor, megkérdezték, hány gyerekem van. Amikor megtudták, hogy nincs, akkor alig akartak munkát adni. Néha rakodómunkás voltam a kikötőben. Aztán felvettek gyémánt csiszolónak, de nem igen volt érzékem hozzá. A tulajdonos elzavart, mert állandóan leejtettem a gyémántokat. Végül egy gépeket árusító üzletben lettem takarító. A tulajdonos nagyon meg volt elégedve velem, és jól fizetett, abból be tudtam iratkozni a Héber Egyetemre. Amikor 1956-ban kitört Egyiptommal a háború, mozgósítottak és részt vettem a háborúban. A háború után felvettek az egyetemre. Amikor az üzlet tulajdonosának megmondtam, hogy ott akarom hagyni az állásomat, mert tanulni akarok, megkérdezte, hogy mit akarok tanulni. Mondtam történelmet és irodalmat. Azt kérdezte, vajon normális vagyok-e? Elmondta, hogy ô ügyvéd, Németországban szerezte a diplomáját és láthatom, hova jutott. Felajánlotta, hogy ad nekem tíz százalékos részesedést az üzletbôl, csak maradjak nála. Mondtam, hogy kibucban kezdtem, éveken keresztül dolgoztam, most már ki akarom próbálni az egyetemet. Az évfolyamon én voltam a legidôsebb. Fél évig volt valami megtakarított pénzem, de utána munkát kellett keresnem. Éppen akkor a nemzeti levéltárban kerestek valakit, aki tud oroszul, jiddisül, lengyelül. Jelentkeztem. Ezzel kezdôdött az én akadémiai karrierem.

- A szülei nem tudták volna támogatni?

- Amikor azt mondták fiatal koromban, hogy tanárt fogadnak, tanuljak, akkor én visszautasítottam, mondtam, hogy nem akarok tanulni, inkább kimegyek Palesztinába. Akkor már büszkeségből sem kérhettem volna tőlük segítséget. Nem is mondtam meg nekik, hogy milyen nehezen élek.

- Milyen szakon végezett az egyetemen?

- Héber irodalmat és világtörténelmet tanultam. Diplomamunkámat a héber irodalomból írtam. Majdnem befejeztem, tanárnak készültem, de írtam egy dolgozatot az orosz irodalom hatása a héber irodalomra és a tanárom meggyőzött, hogy folytassam az irodalmi tanulmányaimat. Ezek mellé felvettem a zsidó történelem szaktárgyat. Amikor azt is elvégeztem, a Szovjetunióbeli zsidók történelmével kezdtem foglalkozni. Akkoriban egyetlen egyetemen sem tanították. Elnyertem egy ösztöndíjat a Columbia egyetemre New-Yorkba. Ott főként anyaggyűjtéssel foglalkoztam. Aztán kitört a hatnapos háború, 1967-ben, hazamentem, megtaláltam az egységemet és részt vettem Kelet Jeruzsálem felszabadításban. Az akkori újságokban úgy emlegettek, mint a harcoló tudóst. A hadsereghez öltönyben és nyakkendővel érkeztem. A háború után meghívtak a Héber Egyetemre tanácsosnak. Aztán a Szovjetunió-beli zsidók történelmét kezdtem tanítani az egyetemen.

- A több évezredes történelemhez viszonyítva talán rövid időszak, mégis sokan úgy vélik, hogy kevesebbet tudunk arról, miként élt a zsidóság a Szovjetunióban, mint régen. Ennek egyik oka, hogy a levéltárakban nem igen lehetett kutatni az elmúlt évtizedekben.

- A zsidó élet különböző területeivel foglalkoztam, de igyekeztem távol tartani magam a politikai kérdésektől. A zsidók hetven egynéhány éves története a Szovjetunióban több periódusra osztható. Az első valahol ott kezdődik a húszas években és véget ér a 30-as években. Ebben az időben megengedik, sőt támogatják a zsidó kulturális tevékenységet, de csakis jiddis nyelven és szovjet tartalommal. 1933- tól kezdve egyre inkább nő a nyomás, szűkítik a színházakat, újságokat. A világháború előestéjén, dokumentumok tanúskodnak arról, hogy be akarták tiltani az egész zsidó tevékenységet a Szovjetunióban. A háború idején a Szovjetunió bekebelezte Lengyelország nyugati részét és a Balti államokat, valamint Románia egy részét. Ezeken a területeken élő zsidók nem tudtak oroszul. Számukra meg kellett engedniük a jiddis nyelvű iskolákat, színházakat. A második világháború előtti statisztikák szerint 2 millió 28 ezer zsidó volt a Szovjetunióban. Ehhez a területi átcsatoláskor még érkezett több mint két millió. Ezeket nem tudták integrálni a hagyományos keretek között. Eleinte megpróbálták a zsidókat a mezőgazdasági területekre irányítani. Három ilyen jellegű terv volt. Egyik elképzelés szerint Zsidó Köztársaságot akartak létrehozni a Krím- félszigeten, a másik terv arra vonatkozott, hogy Dél-Ukrajnában, Odessza mellé telepítsék, és a harmadik javaslat pedig Mandzsuriába akarta száműzni a zsidókat. A zsidók egyiket sem akarták. Érezték, hogy ezek a tervek ellenkeznek a fejlődés irányával, amely a falu felöl a város felé tart, nem fordítva. Voltak, akik elmentek, mert óriási volt a munkanélküliség, de aztán Sztálin ötéves terve idején nagyarányú iparosítás kezdődött, szükségük volt a tudósokra, tisztviselőkre, mérnökökre, így a zsidóknak megint lehetőségük nyílt az integrálódásra. Legjobb tudásom szerint, nem állítottak fel számukra semmilyen akadályt. Ahova nem engedték meg, hogy bekerüljenek, az a legfelső politikai vezetés. Akkoriban a legtöbb zsidót nem érdekelték a zsidóság kérdései. Úgy gondolták, hogy ha tökéletesen integrálódnak, ezekkel a kérdésekkel nem kell foglalkozniuk. Látszólag nem volt semmilyen jele az antiszemitizmusnak, sem az idegengyűlöletnek, mint ahogyan semmilyen érzelmet sem fejeztek ki. Nagyobb változás jött a Holocausttal. Ezek az emberek orosznak tartották magukat. Úgy beszéltek, úgy gondolkoztak és viselkedtek, mint az oroszok. A fiatalokból az egyetem elvégzése után igazgatók, újságírók lettek, és egyszerre megtudták, hogy a németek által megszállt területen a szüleiket, rokonaikat megölték. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a háború idején óriási antiszemita hullám tört ki a köznépből. Nem az újonnan elfoglalt területeken, hanem például Szibériában, ahol sohasem jártak német csapatok. Miként volt ez lehetséges? Az egyik magyarázat a német propaganda: rádión és orosz nyelvű újságokban egyaránt terjesztették, hogy a németek nem az oroszok ellen harcolnak, hanem a zsidó bolsevikok ellen. Zsidó származású orosz költők, akik korábban nem írtak ilyesmiről, 1943 körül kezdtek zsidó témájú írásokat közölni. Megkérdőjelezték a meghirdetett "testvériség eszméjének" valós tartalmát, amikor arról értesültek, hogy szüleiket megölik a németek. Véleményem szerint a Holocaust volt a fordulópont a Szovjetunió-beli zsidóság életében. Vannak kutatók, akik úgy vélik már 1943-ban, mások szerint csak 1946-ban, kezdődött meg a hivatalos politikai irányvonal változása, nem annyira a zsidó közösségi élet-, hanem általában a zsidók iránt. Mindegy, hogy asszimilált, vagy nem asszimilált zsidóról volt szó. Például a Balsoj Balett igazgatója 1943-ban írt egy levelet a Párt Központi Bizottsága Propaganda Titkárának, amelyben azt kérdi, hogyan lehetséges, hogy zenekaruk tagjainak 80 százaléka zsidó? Sokan a táncosok közül is zsidók voltak. Vajon ez az orosz Balsoj Balett? - kérdezte. Miért nincs nekünk saját nemzeti társulatunk? Aztán 1946-ban elkezdődött a zsidók visszaszorítása a különböző területekről. Nem csak a kultúrában, vagy a politikában. A Politbüróban egyedül Kaganovicsot tartották zsidónak, de az igazgatók és vezetők között még sokan voltak, akiket le akartak váltani. Nem a matematikusokat, fizikusokat és egyetemi tanárokat, akiknek a Nyugattal kellett versengeniük, hanem más területeken elkezdődött fentről egy általános zsidó ellenes politika. A világháború idején még volt egy érdekes, zsidó vonatkozású esemény. 1942-ben a Szovjetunió nagyon rossz háborús helyzetben volt és Sztálin úgy vélte, hogy a zsidók a legbefolyásosabbak az amerikai politikában. Közrejátszhatnak abban, hogy Amerika megnyissa a második harcvonalat. Ezért 42-ben létrehozták a Zsidó Antifasiszta Bizottságot. Az elnöke ennek a bizottságnak a zsidó színház igazgatója volt, akit elküldtek az Amerikai Egyesült Államokba. Pénzt gyűjtöttek, hogy Amerika segítse a Szovejtuniót. Tankokat vásároltak. Miután a háború végetért erre a bizottságra már nem volt szükségük, de még sokáig működött olyan centrumként, ahova a zsidók leveleket írtak az antiszemitizmusról. A bizottságnak nem volt semmilyen hatalma, de az elnöke igen nagy tiszteletnek örvendett és igyekezett sgíteni a rászorulókon. 1947-ben az a megtiszteltetés érte, hogy ô ítélhette oda a Sztálin díjat az erre méltónak talált színháznak. Elküldték Minszkbe, hogy nézze meg, vajon a Belorusz színház méltó-e a Sztálin díjra. Most már hivatalos dokumentumok vannak arról, hogy az NKVD- nek jelezték, hogy Sztálin személyes kérésére elindult egy csoport Moszkvából, és utasítják a minszki NKVD-t, hogy segítse őket. Elhívták egy nyaralóba, elgázolták és a holttestét kitették az útra. Hivatalos jelentés szerint - amelyet én közöltem egy tanulmányomban - úgy tervezték, hogy baleset áldozata legyen, aztán az NKVD megijedt, hogy nem fog sikerülni, ezért merényletet követtek el ellene 1948. január 30-án. A hivatalos közlemény szerint autóbalesetet szenvedett. Elvitték Moszkvába és hivatalos temetést rendeztek, óriási ceremóniával. Már akkor suttogták, hogy megölték ôt. Ugyanebben az évben kezdték letartoztatni a jiddis nyelvű írókat és arról írtak a lapokban, hogy az Zsidó Antifasiszta Bizottság elnöke amerikai kém volt. Ugyanezen év novemberében a Bizottságot bezárták és majdnem az összes írót, képzőművészet, akik kapcsolatban álltak valamilyen zsidó tevékenységgel, letartoztatták. Ezáltal megszüntették a kommunista zsidó tevékenységet. 1949-ben folyatódik ez a megbélyegzési hullám és elkezdődött a kozmopolita-ellenes propaganda. Ezeket zsidó nacionalistáknak nevezték. Kik voltak a kozmopoliták? Nem azok, akik a zsidó közösségekkel kapcsolatot tartottak, hanem az orosz kultúrának a része, amely zsidó eredetű volt, akiket úgy emlegettek, hogy nem szeretik a hazájukat, el-nyugatosodtak, már nem bíztak bennük. A legtöbbjüket, ha nem is zárták be, de kitették az állásukból.

Aztán kezdődtek a bűnperek. A gyorsírással lejegyzett jegyzőkönyvekből megállapítható, hogy az ügyész és vádlott előre megírt szerepet játszott el. Megtörtént, hogy az ügyész rászólt a vádlottra: - Talán másként történt, nem? - Mire a vádlott kijavította önmagát, a tárgyaláson, hogy igen, nem jól emlékezett. Aztán 1953. január 30-án bejelentették a zsidó orvosok elleni vádakat, hogy amerikai ügynökök voltak, a CIA emberei, akik meg akarták gyilkolni a szovjet vezetőket. Ez a rettenetes idő Sztálin haláláig tartott. Azokról az írókról, akiket korábban elítéltek, vagy megöltek, semmit nem írtak meg a lapokban. A kérdés, vajon az orvosperek idején miért volt szükség akkora zsidó-ellenes propagandára? Mindenki egyetért abban, hogy kirakatpert akartak rendezni. De mi szükség volt erre? A dokumentumok szerint, csak Ukrajnában több mint százezer nagygyűlést szerveztek a gyárakban és falvakon, mintegy elô akarták készíteni a nyilvános kivégzést a Vörös Téren. Sőt pogrom szerű megmozdulásokat akartak szervezni. A tervek szerint, egy Sztálinnak címzett nyilvános levelet akartak aláíratni a zsidókkal, hogy megértik úgymond a lakosság felháborodását, és a zsidók megmentése érdekében szeretnénk, ha elküldenék őket Szibériába. Ezt a levelet a Pravdában kellett volna közölni. Fennmaradt a levél szövege és az aláírók névsora. A moszkvai levéltárban találtam meg és közzétettem.

- Volt olyan is aki nem akarta aláírni?

- Nagyon híres zsidó származású személyiségeket kerestek fel a levéllel, mint például Ilia Ehrenburgot, a Balsoj Balet primbalerináját, vagy Mincet, a filozófia professzort.

- Aláírták?

- Nem. Ehrenburg írt egy külön levelet Sztálinnak, amelyben beszámolt arról, hogy tudomása szerint, a Szovjetunióban nincsenek zsidók. Egyesek, most mégis azzal jönnek hozzá, méltatlankodott, hogy írjon alá valamilyen levelet, amelyben a zsidók arra kérik Sztálin elvtársat, hogy mentse meg a zsidó embereket. "Én most már nem tudom, mi tévő legyek - írta Ehrenburg -, de természetesen, ha Ön személyesen kér erre engem, én aláírom".

- Sokszor látjuk, hogy az egyes nacionalista kampányok véget érnek a diktátorok halálával. De a folyamatok a mélyben tovább tartanak.

- Sztálin halálával valóban végetért ez a sötét időszak.

- Ha deportálni akarták a zsidókat Szibériába, miért nem engedték kivándorolni?

- A kivándorlás kérdése bonyolultabb ennél. Az 1920-as évektől kezdve nem vándorolhattak ki a zsidók a Szovjetunióból. Voltak ugyan olyan időszakok, amikor 1924-ig részlegesen a szovjetek megígérték, hogy engedélyezik a kivándorlást. Akkor a probléma az volt, hogy nem volt befogadó ország. Nem volt ahova menekülni. Amerika bezárta a kapuit 1924-ben, Lengyelország nem engedélyezte a bevándorlást, több százezer zsidó gyűlt össze a román határ mentén már 1921-ben, de nem engedték be. A harmincas évek közepétől aztán teljesen bezárult minden kivándorlási lehetőség. A második világháború után a szovjet és a lengyel kormányok közötti egyezség alapján a korábbi lengyel állampolgárok visszatérhettek. Ezekkel együtt nagyon kevesen, legfeljebb ezer-kétezer szovjet zsidó hagyta el a Szovjetuniót. Voltak közöttük olyanok is, akik házassági okmányokkal és hamis papírokkal hagyták el Besszarábiát és Bukovinát, hogy Romániába költözzenek. Azután minden kivándorlást leállítottak. Sztálin halála után, Hruscsov első éveiben sokan elhitték, hogy eljött a liberalizálódás korszaka és lemondtak a kivándorlás gondolatáról, de néhány év múlva rájöttek, hogy ha nincs is sztálinizmus, de mégsem jó. Kis értelmiségi csoportok álltak össze. 1959-től az Izraeli titkos szolgálat, a MOSZAD is támogatta a szovjet zsidók harcát. Minden követségen volt egy személy, aki nem tartozott a követséghez ugyan, hanem azzal foglalkozott, hogy befolyásolja a közvéleményt, az újságokat a szovjet zsidók ügyének megoldását ösztönözzék. Izrael államnak akkor szüksége volt a bevándorlókra. Ha a Szovjetunióban valaki írt egy levelet a Politbürónak, hogy emigrálni akar, két nap múlva már értesülhettek a hírről a BBC-bôl, a Szabad Európa Rádióból, hogy valaki írt egy ilyen levelet.

- Elérte a célját az ilyen levélíró? Kiengedték?

- Nem, de megtaláltunk olyan dokumentumokat, mint például Gromikónak, az akkori külügyminiszternek a feljegyzését. Azt írta, hogy olyan erős a nemzetközi nyomás, akármerre mennek, a második kérdés mindig az: mi történik a zsidókkal? Annyira eős propagandát fejtettek ki, hogy még az amerikai adminisztráció emberei is, valahányszor találkoztak a szovjetekkel, azt kérdezték, mi a helyzet a zsidókkal. Lassan bekerült a kimondatlan tárgyalási feltételek közé. Az amerikai zsidóság megoszlott ugyan, voltak közöttük szovjetellenesek, vallásosak, de szovjet pártiak is. A levéltári anyagokból az is kiderül, hogy minden, Nyugatra távozó szovjet diplomatát felkészítettek, mit válaszoljon a zsidókra vonatkozó kérdésekre. Például amikor Koszigin miniszterelnök elment Párizsba, fel sem tették neki ezt a kérdést, a sajtókonferencián mégis válaszolt rá. - Mi nem vagyunk az ellen, hogy a zsidók egyesítsék a családjukat - mondta. Ez volt az első nyilatkozat, amelyet még a szovjet sajtóban is lehoztak a zsidók kivándorlásával kapcsolatosan. Sokan találtak rokonokat abban az időben külföldön. Maga a MOSZAD is írt ilyen leveleket. A szovjetek azt képzelték, hogy vagy ezer meghívó levél érkezik majd külföldről, de hamarosan nyolcszázezres tételekben jöttek a levelek. Az 1966-os háború után megszakították a diplomáciai kapcsolatokat, de néhány családnak még megengedték a családegyesítést. Amikor látták, hogy milyen sokan kérik, leállították a kivándorlást. 1971-ben kezdték ismét engedélyezni a zsidók számára a családegyesítés formában történő kivándorlást Izraelbe. Ez is néhány évig tartott, aztán szünetelt egészen a 80-as évek végéig, a Gorbácsov időszakig.

- Könnyebb most kutatni az oroszországi levéltárakban a két világháború közötti anyagot, vagy nehezebb, mint korábban?

- A Gorbacsov időszakig minden zárva volt, csak az újságokból, sorok között olvasva tudtunk meg valamit. Én csak néhány levéltári tapasztalatról szólhatok, mert négy levéltárral tartottam a kapcsolatot Moszkvában, néhányat ismertem Ukrajnában és Fehér Oroszországban. Ezek között vannak a központi kormány-intézmények levéltárai, a minisztériumok, a Központi Bizottság Levéltára 1953-ig. Az ezutáni anyagot az Elnöki Levéltár részének nyilvánították és zárolták. Még a húszas évek politbürós anyagainak egy része is ott van és Jelcin sem engedte meg, hogy használjuk. Hivatalosan zárt anyagok még ma is. Persze, ha jó kapcsolataid vannak és pontosan tudod, mit akarsz akkor hozzá lehet jutni egy és máshoz... A párt, a Komintern és a Szovjet Büró levéltárai 1953-ig nyitva vannak. Sok pénzt kérnek a kutatásért. A KGB levéltárai is egyre inkább zártabbak lesznek, bár hivatalosan nyitottak. Gyakorlatilag annyi engedély kell hozzájuk, ôk határozzák meg, mi tartozik a kutatásodhoz, mi nem, csak azt az egy adatot hozzák, amit kutatsz, ôk döntik el mi van kapcsolatban az üggyel, mi nem, szóval nagyon bonyolult ez a "nyitottság". A helyzet egyre rosszabb lett, amióta a Gorbacsov periódus végetért. Az irodalmi levéltárak nyitottak. Így találtam meg például Chagall levelét, amelyben leírja, miért vándorolt ki a Szovjetunióból.

A levéltárakban történelmi anyagnak nevezték el az 1917-ig tartó időszakra vonatkozó dokumentumokat. Ezek nyilvánosak. A szovjet periódus már problematikusabb. Ukrajnában például a párt archívumok mind nyilvánosak, egészen 1990-ig, amíg meg nem szűnt a kommunista párt. A moszkvaiak viszont felállítottak egy bizottságot, amely eldönti, hogy mi lehet nyilvános, mi nem. Ez a bizottság egyre lassabban és lassabban dolgozik. Ukrajnában sokkal nyitottabbak a levéltárak, mint Oroszországban, de kevésbé rendezettek. Az ukránok ráadásul gyûlölik az oroszokat és meg akarják mutatni, hogy minden rosszat az oroszok követtek el, ezért megengedik a kutatást. Belorussziában egy-két évvel ezelôtt pénzért bármit meg lehetett kapni, de mindentôl nagyon félnek.

- Mi volt a legnagyobb meglepetése az orosz levéltárakban?

- Több is volt. Például az az NKVD jelentés, amely egy kijevi pogromról szólt 1944-ben.

- Miért volt ez annyira ritka?

- Ez már a német megszállás alól felszabadított területen történt, Ukrajnában. Pontosan leírták, miként kezdődött. Beriához küldték, majd Ukrajna akkori párttitkárához, Hruscsovhoz, hogy tegyen valamit az antiszemitizmus ellen. Az aprólékos jelentésből megtudjuk, hogy a zsidók lelőttek néhány ukránt, akik együttműködtek a német megszállókkal. Az ukrán vezetőség és Hruscsov felállított egy bizottságot, hogy ellenőrizzék a tényállást. Az ellenőrzés során megállapították, hogy az NKVD jelentése túlzás és javasolták az NKVD-és tisztek tevékenységének a felfüggesztését.

- Mi az, ami a közeljövőben fog megjelenni Altshuler professzortól?

- Két könyvem is készül. Az egyikben a szovjet zsidóság helyzetét elemzem a Holocaust estéjén. Ez szociológiai és demográfiai tanulmány, amelyet a levéltári anyagokra alapozom. A zsidó lakosságról, vegyes házasságokról, a százalékos arányukról a szovjet elitben, valamint a nagyvárosokban. A zsidó migrációról írok, a megszállt területeken élők, és a nem megszállt területek statisztikáit közlöm. Megjelent héberül, most fordítják angolra. Most egy másik könyvön dolgozom, amelynek a témája a zsidók vallásos élete a Szovjetunióban 1944-65 között. Szintén a levéltári anyagokra alapján elemzem a történteket. Eddig még nem jelent meg olyan anyag, amely bebizonyítaná, hogy a zsinagógák milyen jelentős közösségi funkciót láttak el, nemcsak a vallásos, de a nem vallásos zsidók életében is. Jellemző példát említek. 1950-ben közel húszezer ember ment megünnepelni a zsidó új évet Kijevben. Amikor erről olvastam, azt hittem, túlzás, de aztán megtaláltam a részletes levéltári leírásokat, hogy milyen utcákat kellett lezárniuk, és milyen autókon érkeztek a zsinagógához a résztvevők. Kiderült, hogy igen sokan, több mint százötvenen kormányhivatali kocsin mentek oda.

Vagy egy másik eset. 1958-ban, a moszkvai Izraeli Nagykövetség egyik alkalmazottja meg akarta látogatni Zsitovni várost, a szülővárosát. Engedélyt kért a szovjet hatóságoktól, hogy elmehessen Zsitovniba. A levéltári iratok között megtaláltam azt a jelentést, amelyben megkérdik, vajon hova mehet egy zsidó, aki meglátogatja a szülővárosát? A helyiek azt válaszolták, hogy valószínű a zsinagógába fog menni. Erre utasították a belügyi szerveket, hogy hívják be a rabbit és közöljék vele, tudomásukra jutott, hogy az Izraeli követség munkatársa meg fogja látogatni Zsitovnit. Közöljék vele, miként kell viselkednie, amikor meglátogatja a zsinagógát. Mellékelték azokat a kérdéseket, amelyeket valószínű az illető kérdezni fog a rabitól és, hogy mit kell ezekre válaszolnia. Azután elkészült az a jelentés is, hogy megérkezett a hivatalnok, mit kérdezett, és mit válaszoltak. Minden a legnagyobb rendben zajlott le, kivéve egy kis, előre nem várt jelenetet. Az történt, hogy amikor elment, otthagyott egy képes folyóiratot. Az egyik jelentés szerint a diplomata a hitközség vezetőjének adta oda a lapot. Behívatták ezt a személyt. - Mi van a folyóiratban? - kérdezték. Néhány kép volt benne az Izraeli hadseregről. A hitközség elnöke, mondta, hogy tessék, itt van a folyóirat, ha kell odaadja. A tisztnek erre az esetre nem volt utasítása, megijedt, arra kérte, inkább ígérje meg, hogy megsemmisíti. Néhány nap múlva ismét beidézték az illetőt és azzal fenyegették, hogy úgy hírlik, még nem égette el a lapot. Ô azt mondta, de igen. Aláírattak vele egy jegyzőkönyvet, hogy valóban elégette. Erről jelentést küldtek a párt Ukrajnai Központi Bizottságának is. A levéltári iratokból mindössze annyi állapítható meg, hogy a tiszt, és a beidézett zsidó hitközség elnöke egyaránt meg voltak ijedve a nemvárt eseményektől.

Ágoston Vilmos

Forrás: Romániai Magyar Szó, 1998-12-03