Minap, hogy a magyar kormányzati gépezet előterjesztette, bejelentette, megszavazta, törvényi erőre emelte másfél nap alatt a magyarországi hajléktalanok kiseprűzését, lerohanását és bebörtönzését (amire sem az apparátusok, sem az adminisztráció, sem a rendőrök, sem a közterületi felügyelők, sem a fogdák, sem a bíróságok, sem a börtönök nincsenek felkészülve – ellentétben a hajléktalanokkal, akik fél nap alatt sikeresen eltűntek a látványos helyekről…), a volt miniszterelnök Gyurcsány Ferenc nemcsak felszólalt a parlamenti plénum előtt, de szolidaritási akciót kezdeményezett, estétől reggelig tartó virrasztást a Parlament lépcsőjén.¹

Mintegy „válaszul”, ellenbeszédként a Kétfarkú Kutya Párt egy győri hajléktalant ajándékozott meg egy lakókocsival, melyet egy üres helyi ingatlanon állíthattak föl, mellékesen jelezték is a konkrét megoldások gesztusát mint kevésbé szimbolikus politizálást, mely a közösségi megnyilvánulás, a szolidaritás és a személyre szabott válaszok tárgykörében mutatkozik hatékonyabbnak.²

A két jelképi értékű politikai szándékot mintegy összeköti a Nagy Megoldások és ezek lehetetlensége közötti Kis Sikerek közvetlen demokratikus gesztusa. A hangadó politikai körök és sajtójuk azonnal ráugrott mindkét attrakcióra, de nem tett különbül az ellenzéki sajtó sem: ki a harsányság, a párt- vagy kivagyiság-centrumú öntömjénezés, az álmegoldások, a lenézhető csenevészségek és agyabugyálható kommunikációs ágensek körére összpontosított össztüzet, mások a FB-on lelkes lájkolóvá szegődtek, a dacos éjszakázásról szóló videofelvételt pedig 84 ezren látták.

Párhuzamosan a magyar (és persze a nemzetközi, „sorosbérenc”, „migránssimogató”) sajtó is tele van a reflexiókkal. /A magyar királyi persze nincs, de ott a hallgatás az igazi közlés, az egykori pártállami „újbeszél” nyelvet itt a „néma közléssel” oldják meg/. A lehetséges népharag egy jó harmada azonnal a jó megoldások felé szavazott: igggen, tűnnyenek el innen „ezek”, koszos-büdös népség… A békésebb népharag hallgatást választott, s elfogadta a „ne szólj szám…”-igazságot. A maradék egyharmad a csöndes zúgolódásba kezdett: kis hazánkban immár a házasságok több mint fele direkten válással végződik, évente szaporodó számban, így hát növekszik a verések száma is, még inkább a kilökdösésé, vagyis a hajléktalan-utánpótlás elvileg konstans módon biztosított. Ráadásul feloldották a kilakoltatási moratóriumot, vagyis a bankhiteleken, el nem számolt kölcsönökön, nyugdíjpénztári einstandon évente sok tízezer rajtavesztett (összességében csakis e bedőlt hitelesek száma 135.000, plusz a kiscsalád…) kerül hasonlóképp máshová, s egy részük az utcára is.

Folyamat ez, a korakapitalizmus erős fenevadjainak és lőfegyveres vállalkozóinak időszaka. De mert lőni hangos, ezer más módja van a kinyikkantásnak is, erre immár szakosodott intézmények vannak. Őrszolgálatok, félfegyveres testületek, védelmi szolgáltatók, gengek, kiszolgált rendőrök, kiképzett bűnözők, maffiázók, szolgáik és csicskáik egyszerre zúdulnak a pampákra. De elég egy felröppentett álhír, egy korrupciós bevádolás névtelen levélben, egy félhangosan megfogalmazott aprócska kétely a FB-bejegyzésben is, sőt ma már egy félig nyilvánosan közreadott hírlevél, melyet a sokmilliós költségvetésű kormányzati kíberhálózat figyel és szankcionál…, máris legott a töstérség, mely lefoglal számítógépet, lepecsétel irodát, házkutat és berendel, majd megvádol és néhány évig per alatt gyötri a vétlen népséget. /Hadd ne keresgéljek a romániai napisajtóban hasonló ügyeket, hisz világos a párhuzam, a korszakos beszédmód, a bejáratott eszközök újbóli és modernizált elővétele, az állami túlhatalom kicsinyes rászorítása a levegőért kapkodó civil világra, a másképp (is) gondolkodó népségre/.

A literátus szférában közbeszéd tárgyává válik az újbeszél nyelvezete, mely még Orwell régies emlékirodalmára kacsint…, a politologosz okoskodási miliőben definíciós kísérletek kapnak lábra a totalitarista államról, az illiberális gondolatról, az egyeduralom putyini-erdogani előképeiről, az amerikai belpolitikai és világuralmi vagy a brazil jobbosodási képletekről. A közfelfogás már-már képzeteket kezd alkotni a félretájékoztatás újonnan kialakult rendszeréről, a „féknyúz” állapotokról, a hamis közlések orgánumairól, titkos erőiről, vagy egyszerűbben csak a dezinformációs diktatúra rendszeréről, a virtuális konteókról. Ebben az újbeszél világban nemcsak a rejtekező hatalmi közlésmódok és nyelvi uralmi eszközök nyelvtana válik világossá (újabb nyelvészeti ág lett a kriminalisztikai nyelvészet, igazságügyi fonetika…!), hanem az is, hogy a félrevezető, manipulált közlések ellenereje valójában a jól tájékozott, a helyesen tájékozódó, az eligazodni képes emberek lehetnének. Az amerikai elnök blogbejegyzéses világkommunikációja és az ehhez igazodni képes/hajlandó/kényszerülő világérdeklődés pedig – párban a legkülönb média-szereplők hamis hírbe hozására, képmanipuláló eszközök révén bárhová bemásolható egyedek kiszolgáltatottságára utaló kritikai észrevételekkel – egyenesen a képzelt „újvalóság”, a lehetségességek szférája felől tekint immár mindenkire, még önmagára is. A ballábas és szenvedő többség /jobb híján: bal-fék news/ pedig mit is tehet, hát hiszen „az újság megírta”, „a tévében láttam”, a „dokumentum van róla” végtelen valósága, cáfolhatatlan ereje nemcsak arról győzi meg, hogy ha így mondják, akkor így is van, („…mer ők aztán csak jobban tudják már nálam…!”), hanem arról is, hogy ha ott is volt, ha érti is, ami történik, annak hátteréről, okairól, folyamatának egészéről semmit nem képes felfogni, vagyis lemond róla, megelégszik a kivonulás, a mentális tiltakozás, az apolitikus végvonalak mögé, és köp immár az egészre. Így pedig a képzetes valóság lesz igazzá, a „fagylalt visszanyal”: ha eddig elhitted a képen és szövegben láthatót, akkor ne legyen gondod azzal, hogy a manipuláltat is elhidd…!

Szerénytelenül szomorgó, savanyú értelmiségiek még belenéznek az Élet és Irodalom glossza-rovatába, vagy a Magyar Narancs másféle interpretációiba, de aztán leteszik, s jobb esetben levonulnak a pályáról, kifutnak a mezőbe, tanyai házba, óceániai szigetre, magas fenyvesek közé, ahol edzéstervet készítenek, lovat tartanak és répát egyelnek inkább, de ebből tovább nem kérnek.

Az erősödő, sőt a legkevésbé sem vitatható, már a sajtóban is nyilvánosan értékelhető cenzúra nemcsak ellenőriz, beleszól, korlátoz, betilt, megszüntet, felszámol, totálisan letámad, pénzbüntetést ró ki, médiahatóságra ruház, elbocsát, bezúz is,³ de mindezek antiliberalizmusa durván állampolgári, alaptörvényi jogokat, tájékozottsághoz és véleményszabadsághoz kapcsolódó narratívákat is felülbírál. A gyanús fejlemények ellenében szerény véleményt és ajánlást megfogalmazó uniós jelentéstevőt a hazai sajtótermékek hangadó része simán letámadja, az egypárti (konkrétabb szóhasználattal: pártállami) eszköztárral gúnymédia-szereplővé maszkírozza, kirakati bábuvá gyepálja, nőiségében leszólja, pályaképét leköpdösi, pusztulását kívánja – csakis azért, mert egy bizottság élén kiállt a sajtószabadságért, a nyilvánosság sokszínűségéért, az uniós jogelvek mentén (magyar részről is elfogadott, egyezményben aláírt, csatlakozási szerződésben a gödöllői kastélyban körbecicomázott!) kötelezettségek megszegése ellen, az egypárti és kormányközeli szürkemédia egyeduralma ellen. Ennek mint „hírnek” tálalása a cenzúra eszközeivel és „fazonigazító” cicomázásával, majd egyenesen álhírek közegébe csomagolt feltálalásával már nemcsak a kádári cenzúra korai korszakára emlékeztető eseménysor zajlik (ehhez példaként Gyáni Gábor hivatkozott cikke, továbbá a Századvég folyóirat bezúzása és szerkesztőségének kirúgása mint esemény szorosan hozzátartozik), hanem az akkoriban egyre inkább decentralizálódó, sokhangúvá váló állami média újraközpontosítása, egyenirányítása, rabul ejtése is. Gyáni sejteti, hogy a pártállami gépezetben még meglévő hajlékonyság, a megengedettek körének kettős vagy többes beszédmódja, a hatalom által sarokba szorított érintettek legalább nyüszíteni hagyása bár letűnt korszaknak tetszik, de ma épp ez irányba tartunk, megszűnik a független média, központosítják a forrásokat, totálisan felvásárolják bárki más véleményének orgánumát, beleszólnak a nyilvánosság rendezvényeibe vidéken és az Akadémiai szintjén is (példaképpen a gender-elemzések akadémiai nyílt napról kitiltásával, egyetemi tudáságazatként betiltásával, az MTA Marx-évfordulós konferenciájának törlésével, a helyi akadémiai bizottságok költségterveinek kétes felülbírálásával, az egyetemi gazdasági megbízottak dékáni döntéskorlátozó kinevezésével, az MTA intézeteinek működésére megítélt költségvetési támogatások háromnegyedének elvonásával), s hogy ne maradjon ki a vidéki színházak köre, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatójának leváltása, a Terror Háza Múzeum mellett kialakítandó Sorsok Háza manipulatív lenyúlása a nemzeti emlékezet kisajátítási eljárásai érdekében – és hasonló rablások nyilvános elkövetése a fővárosi és vidéki élet szinte bármely színterén (ezt már én teszem hozzá, Gyáni hivatásos kutató és akadémiai tag lévén decensebben, de élcesebben is fogalmaz):

„Nem járok talán messze az igazságtól, ha arra következtetek ebből, hogy a cenzúra gyakorlásának decentralizálása játssza a dologban a főszerepet. /.../ Nem tanulság nélküli a röviden bemutatott történet. Mindenekelőtt éles fénnyel világít rá a diktatúrák természetére, amelyek rendre a nyilvános amnézia kikényszerítésével kívánják (kívánnák) megalapozni a ’valósággá változott valótlanság’-ot (Almási Miklós: A látszat valósága. Magvető, Bp., 1971, 5.). Érthető e törekvésük, ha arra gondolunk, hogy minden diktatúrának lételeme a nyilvános hallgatás rendszeresítése és mintegy szabállyá merevítése. Ennek következményeként válik a titok áthatóvá a mindennapi életben, ami nélkül nincs – ideig-óráig fennálló – élet- és működőképes diktatúra. Hogy miért, arra Elias Canetti adja meg a pontos választ. ’A diktatúrák tekintélye jórészt onnan van, hogy a sokaság a titok koncentrált erejét érzi bennük: ez az erő a demokráciákban sokszorosan megoszlik és felhígul. Megvető fölénnyel szokás hangsúlyozni, hogy a demokráciák mindent ronggyá beszélnek. Mindenki fecseg, mindenki mindenbe beleszól, és semmi se történik, mert minden eleve köznyilvános. Ez úgy hangzik, mintha a határozottság hiányát panaszolná fel [a diktatúra], holott valójában a titokhiány miatt csalódott’ (Tömeg és hatalom. Európa Könyvkiadó, Bp., 1991, 303.)” – összegzi nem minden újdonságerővel, de kellően határozottan. Zárásképpen még sugallja, kellően decens és kíméletlen módon: ha azok, olyanok és úgy kaszálják el a kritikus hangok orgánumainak világkapcsolatait, akik és ahogy most éppen, s ha mellesleg szándékuk szerint „Ha egyszer ténylegesen felmondják az egyetemi és akadémiai kutatói szabadságot, akkor fog beteljesülni a diktatórikus hatalom azon vágya, hogy közhallgatással óvja és védje meg magát a titkok kényszerű kiszolgáltatásától”.

Gyáni visszafogottsága még csak ki sem terjed a kormányzati farkasvakság és sültostobaság témakörére, mely az utóbbi hónapokban a parlamentáris demokráciát ugyanúgy ellepi, mint az innovációs minisztériumi jövőtervek kialakítását az egyetemi tanszabadsághoz indirekten bekötni próbáló törekvésekre. Talán leginkább azt sejteti (az én olvasatomban), hogy a pukkancs kismalacok és hódoló írástudó rabszolgák fenntartásába kerülő rendszer mindezidáig sosem és sehol sem volt tartós – viszont volt és maradt annál kártékonyabb, annál szégyenletesebb és hosszú távú elmaradást, belső megosztottságot és polgárháborút, győztes és vesztes táborok sok évtizedes gyilkolászását, egész rendszertipikus fennmaradását utóbb milliók szégyeneként tudomásul vehető, történelemkönyvek fekete fejezeteibe kerülő dicsőség tárgyai. Ennek mellesleg részei és részesei a határokon túli magyarok, a kettős állampolgársággal megvettek, a letelepedési kötvényekkel meg nem ajándékozottak, a magyar aktuálpolitika külkapcsolati kínosságait helyben elviselni kénytelen (erdélyi, vajdasági, felvidéki, ukrajnai, szlovéniai) kisebbségiek, az ebben a szférában lefizetettek és kiszolgálók ellenhangolásába bekapcsolódottak, a szavazatvásárlók és szavazó-utaztatók is.

Mintegy ráadásképpen a „hogybeszél” és a „gyűlöletbeszél” légkörére hatóan, a ki kinek és miért akarna cseles pofont adni úgy, hogy majd maga kapja vissza váratlanul, érdemes követni a szerkesztő-szerző Kovács Zoltán érvelésmódját is.⁴ „Nem azzal kell foglalkozni, hány millió forintos óra van Orbán lányának a karján, és nem is azzal, hova dobja a gyerek pelenkáját, de még csak nem is azzal, hány milliárd dolláros jachttal szeli a mediterrán habokat Mészáros Lőrinc, hanem komolyabb ügyekkel: folyamatokkal, a rendszerszerű korrupcióval, gazdasági összefüggésekkel, szabadságjogi kérdésekkel – mondja egy politológus, és valamennyire biztosan igaza van. De egy másik meg azt mondja, nem folyamatokkal meg állami korrupcióval kell foglalkozni, azt úgysem érti a nép, és nem szabadságjogi kis traktákkal kell terhelni, mert az meg nem érdekli, viszont fölháborítja az Orbán lány rongy- és pelenkarázása, a luxusjacht, és hogy Vajnáné saját tájékoztatása szerint magánrepülőgéppel viszi Amerikába a beteg macskáját gyógykezelésre. Vagyis ilyen ügyekkel kell foglalkozni, és nyilván valamennyire neki is igaza van. Mégis, ha egy kicsit is távolabbról nézzük, vajon nincsenek ezek a kérdések rosszul megfogalmazva? Arra gondolok például, hogy nem ugyanarról a tőről fakad-e mindkét kérdéskör: egyfelől az Orbán lány meg a TV2 plázacicáinak, nemkülönben Mészáros luxusjachtjának az orbitális kivagyisága és az ezekhez tapadó szociális érzéketlenség, másfelől az az állami korrupció, amire most minden épelméjű politikus fölkapja a fejét, kivételt képeznek a miniszterelnök keletről szalajtott grandiózus vagy éppenséggel minidiktátorai, akiket csak azért nem érdekli, mi történik homlokráncolatnyi országunkban, mert ők maguk is ugyanazt művelik, csak nagyobb térséget átívelően, az Uráltól az Altájig bezárólag”.

Mindaz, amiről a fenti, jelenkortörténeti és politikai nyilvánossági diskurzusok szólnak, csak nyilvánvalóan „publicisztikus” tünetei a tájékozódásnak. Ez a „csak” is súlyos felelősség kérdését, az értelmiségi árulóvá válásának egy újabb korszakát tanúsítja olyan légkörben, amikor már a kiszolgálók, rendszerhű „klerikusok”, hitetlen technokraták egyáltalában nem foglalkoznak saját minőségük kérdéseivel, amikor alárendelt beosztottaik szimplán csak „szolgáltatják”, szerviz-minőségben kézre adják a nemzeti csahosodás eszköztárát és alkalmi ürügyeit, ügyeit és drámai valóságát. Az értelmiség árulása, árulóvá válásának folyamata, vagy épp ellenkezőleg: a kritikai attitűd és a morális főhatalom megtartása mint értelmiségi, esztétikai alkalmazotti prioritás még lehetséges megtartása éppúgy nem kérdés, mint az értelmiséget eszköznek, olykor árulónak, olykor megvásárolhatónak tekintő állampolgári ellenállás aspektusa MINDENKI normarendszeréhez kellene tartozzon, nem pedig kevesekéhez, kiváltságos tisztességesek gyenge hangjához.

E hangot erősíteni, az elismerendőket elismerni pedig (sem itt, sem máshol) nem morális vállalás, nem mersz kérdése, hanem a respektusé, az elismerésé és a köszöneté. De szükséges vállalás, mert amikor Gyáni Gábor csupán arra utal, hogy a megsemmisítési listák egykori készítői, a tiltott és elkobzott könyvek lajstromozói és „mirelit raktárakba” zsúfolói ismét közöttünk vannak, akkor már az elismerés sem elegendő gesztus. Szólni kell. Figyelmeztetni. Nem félni, de félteni. Azt, ami még félthető. Döntésjogot, szólásszabadságot, véleményt, világos beszédet, tiltások elleni tiltakozást. Azt, ami a lét naposabb oldala… A sötétség délben korszaka már úgyis elkezdődött…

A. Gergely András

1 https://merce.hu/2018/10/25/gyurcsany-ferenc-a-hajlektalanokert-virraszt-reggel-6-ig-a-kossuth-teren/

2 https://merce.hu/2018/11/01/a-magyar-ketfarku-kutya-part-lakhatast-adott-egy-hajlektalan-embernek/

3 lásd erről gazdag eszmetörténeti esszéként Gyáni Gábor Cenzurális viszonyok. Élet és Irodalom, LXII. évfolyam, 42. szám, 2018. október 19. https://www.es.hu/cikk/2018-10-19/gyani-gabor/cenzuralis-viszonyok.html

4 Élet és Irodalom, PUBLICISZTIKA - ELSŐ OLDAL - LXII. évfolyam, 44. szám, 2018. október 31. https://www.es.hu/cikk/2018-10-31/kovacs-zoltan/a-pofon-utja.html