Bármire, bármiről „retrózni” intim, de megosztható – közös, de ugyanakkor magánosított érzület is. Vissza már az idő sem, az emlékezet sem fordítható, a múlt csak részben újrajátszható, a visszatekintés kéjes magánya pedig épp annyaiakat zavar, mint vonz. Mi hát a megosztható, mennyi az újraélhető, kinek maradt olyan, ami közös, s mekkora a közösek köre?

Félszáz esztendő jószerivel két emberöltő. Kinek érdes és hitvány afrikai-ázsiai-délamerikai sors jutott, annak még túl sok is – kinek meg az euro-amerikai pazar modernitás, annak fényesen elegendő, vagy épp csak az indulás, a jobb remény, a háború utáni „elveszett nemzedék” életre kelésének vakhite. Közbül szorulnak talán mindazok, akiknek a hatvannyolcas év az elnyomás, a retorziós új hullám, a szovjet túltengés úgy jutott, mint isteni-cári-pártfőtitkári adomány, s miközben egyetlen szandáljuk és egyetlen bakancsuk volt egész cipőkészletük, csomagolt savanyú cukrot láttak csupán a szovjet élelmiszerbolt polcain, létfüggő módon csimpaszkodtak a villamosok ütközőin, mert járatsűrűség aligha volt, s méltán irigykedhettek a pazarló nyugat felé…, közben a néprádióból vagy napisajtóból szólt a „hanyatló kapitalizmus” ócsárlása, a vietnami háború győzedelmessége, meg a hruscsovi újbeszél dörgedelmes kódája. Amúgy ezek a periszkóppal is alig látható tünemények, a „nyugati szabadság” jelei a „szocialista elkötelezettséggel” párba állítva, a létezhetés és a léthiány paradigmatikus falai mögül kilesve már akarva-akaratlanul sem láthatták a mikroszkóp révén épp oly tisztán repedezettnek, méltatlannak, ellenségesnek és brutálisnak látható nyugati világokat. A fogyasztás világát az elmaradottsággal szemben, a párizsi diákforradalmat a „lükeházi” kisvárosiság vidékiségével szemben, a berlini fiatalok őszintébb lázadását a rejtetten fasisztoid kereszténydemokráciával szemben, a római diákok dühét a maffiásodó államiság ellenében vagy a déli falusi szegénység nyomorát a nagyvárosi pazarlás gőgjével szemben, az amerikai campus-ok rendőri attakjait a „randalírozó huligánok” szétverésével, no meg a fogyasztás új idoljait a kóla, a rágógumi, a farmernadrág, a szólógitár és a roncsautó bűvkörében, szemben Kerouac minden „polgárit” megtagadó és a kivonulás „útján” járó, de sehová sem készülő hősével.

Mindez, mindegyik, egyszerre és egymás mellett is hatvannyolc…! De az itt akár elősorolható ötvenféle verzióból melyik „A” hatvannyolc? S melyik annak visszfénye, görbe tükre, elmulasztott eseménye, kamaszos eszménye, szimbolikus tőkéje, dermedt ikonja…? Ki számolhatna utána, hány-mennyi ’68-as toposz van…? Kinek lenne alaposabb hitele: annak-e, aki élt már akkor, vagy annak, aki csak évtizedekkel utána olvasta a gitárfesztiválok élménytárát…? Annak, aki Le Duan tábornok vietnami győzelmének, Mao vörös könyvecskéinek, a Beatles sikerbe fordult szereplésének, Castro márciusi új államvíziójának, Marcuse fogyasztás-tárgy-hatalomkritikus esszéinek és egyetemi óráinak, vagy az ébredő német újterrorizmusnak noteszlapjait mustrálgatja…?

Hitelességet nem osztunk – abból mindenkinek megvan a magáé, s közössé akkor lesz, ha hoz is belőle nekünk…! Ebben a rovatban az lenne jó, ha fő vonalaiban legalább négyféle hatvannyolcat idézhetne meg (számos további alakjában, persze). Kellene legyen egy távolnézetből nyugati, s vele a mikroszkopikusan nyugati is…; kellene kontrasztképpen egy keleti, mely a Nagybetűs Nyugatban mást látott, mást remélt, mást vágyott Keletről nézve, s ennek a kétpólusú képzetnek építői, elszenvedői, kétkedői és élvezői egyaránt fontosak lennének…; kellene a köztörténet hívságai, akár félévszázados tévképzetei, maradék vitái, antikizálódott kontrasztjai mellé a személyes ’68 – ami jutott Neked belőle, akár a nyugatért lelkesedő életélmény, a vonzó filozófiák tetszhalott reménykedése, a „problémátlannak” festhető békés szocializmus hiányérzetei, a katonai megszállások félszei, a reformszocializmus kezdeteit is eltaposó trotőrcipősök gyűlölete, a szolidaritások vietnamiakkal (na, nem mindenkivel!), Angela Davis-szel, az amerikai Fekete Párducok mozgalmával, Che Guevara szellemével, az afrikai szocializmusokkal, a Rolling Stones kielégülési rohamával, Picasso Guernicájával, Sartre vagy Szolzsenyicin választékos élményével…; és kellene-lehetne a „mindenmás” esszé- és emlék-tömeg, az életes élmény, a lét csillapíthatatlan reménytelensége, no meg az azóta eltelt idők és korok 68-felfogása, akár familiáris, akár társadalomtudományos, filmélményes, zene-keltette, színház frusztrálta életvilága is.

Ez persze nem „keret”, csak fókuszpontok laza szövete, irányvektorok javasolható rendszere, élménystruktúrák néhány hívószava…! Lehessek talán személyes az ilyetén kreatúra árnyékában – hadd idézzek csupán egyetlen momentumot a retro-képzetből, az utólagos interpretációból…! Hatvannyolcban én nyomdaipari szakmunkás voltam Budapesten, egy jópolgári kultúrából egy megbecsült proli-lét felé deklasszálódva. Dúlt köröttem a lázas „beat-korszak” titkolt szabadeurópás és luxemburgis zenevilága, eljutottak kezeim közé a legjobb nyugati magazinok a dupla oldalas fotóikkal, beat-sztárokkal tacepaóztam tele szobám falait, és eltökélt harmadik utassággal mosolyogtam meg az Illés/Metro/Omega rajongótáborát egy Radics Béla, Liversing, Bajtala-trió, és Sztravinszkij preferenciával. Mindeközben talán – azon túl, hogy a már másfél centire a fülemre omló „bitlesz-frizurámat” a tanoda igazgatója személyes parancsára kellett lefodrászoltatnom, és sunyin fölmerült „huligán” mivoltom is az iskolarendszeri morális pánik körében –, talántán egyetlen reményem nem teljesült, ami nélkül viszont a lét igazolhatatlan értelme is kétségek közé pottyant akkor: nem lehetett „igazi lévisz” farmerom, csak „magyar”, később olasz és lengyel és „jugó” és egyre képtelenebb… E triviális boldogtalanság nyomait azóta is viselem: hajamat harminc évenként egyszer vágom, és farmert hordok, ha belefagyok is télidőben. De azt, hogy miképpen marad meg az embernek a „nem vettem részt benne” hiányérzete, élmény-minőségben csak vagy tizenöt évvel később fedeztem föl egy francia regényben, Pascal Lainé Elforradalom (L’Irrévolution) című könyve olvastán (1971), ahol egy vidéki kisvárosi francia gimnáziumi tanár folytonosan a párizsi barikádokon küzdők közé vágyik, de nem mehet el, mert órái vannak, mert ez vidék, mert a fővárosi mételynek nincs helye a rendes vidéki világban, s egyáltalán mert az ő útja nem a forradalom, hanem a helyi bókolás-mókolás, kisszerű karrier és boldogtalan jövőkép, a közöny betonfalába ütközés, a narratív jelenlét a győzelem élménye helyett.¹ Az el(mulasztott) forradalom, a részvétel vágya-hiánya csak jóval később tudatosította bennem, hányféle verzióját ismerhetem akár a hatvannyolcas világnak, társadalomtudományban, marxizmusban, antikommunizmusban, gazdaságelméletben, szovjetológiában vastagon leírt változatokat is… – de a magam ’68-a leginkább ez a farmerhiányos, férfifodrászolt „kimaradás” volt, s amennyire tehettem, legalább a külsőségekben hangsúlyosan is „úgy maradtam”. Úgy, ahogy az elforradalom hagyta, ahogy kizárta, nem tette lehetővé sem a hősiességet, sem a modernitást, sem a rendszerkritikát, sem az áldozat vagy a balek egyértelműbb státuszát. Az „úgymaradás” állapota később még örömmé is vált, majd letisztult helyzetismeretté formálódott, majd világképpé bonyolódott – mindenesetre olyan örökséggé, melynek ittléte ma is vitathatatlan evidencia számomra. Hacsak nem épp Nagy és Korszakos Kérdés. Mert ebben a képtelen lételméletben és elsnasszolt intimitásban mégiscsak le tudtam élni életem nagyobbik részét, éppoly forradalomtalanul, mint azok, akik AKKOR kimaradtak, vagy még inkább talán olyan morális csűrcsavar nélkül, amit megengedett magának a híres Vörös Dany, aki a nanterre-i filozófia-professzorságot ügyes üzleti érdekkel cserélte föl s lett a frankfurti zöldek parlamentere, moderált közhivatalnoka később. Avagy: lett egy kicsit olyan Nyúlbélává, aki pipogyaságát és nyúlszívűségét már kénytelen-kelletlen erénnyé is formálja, hogy a túlélést mégiscsak megszolgálja valamivel…

Nem ragozom-részletezem tovább… ’68 verziói, tényei és értékei, adatai és értelmezései éppúgy a részvétel, a „csinálás”, a „társadalomformálás”, a „lázadás”, a kapitalizmus-ellenesség (ott) és kommunizmus-ellenesség (itt) élményével, értékelésével, interpretációival telítettek. A ’68 retro (al)rovat ehhez kíván felületként szolgálni. Elbeszélésnek, emléknek, fotónak, memoár-részletnek, társadalomkritikának, zeneesztétikának, világpolitikai összképnek, versnek is akár. Farmerforradalmakat, Beatles-frizurát, Angela Davis polgárjogi filozófiáját, az atomsorompó-szerződést, Dubček befutását, Gagarin, R.F.Kennedy vagy Martin Luther King halálát, a belgrádi forradalmat, a Prágai Tavaszt, a Csemadok átváltozását, a M.A.T. megszüntetését, Hrabal Véres történeteit, a Hair bemutatását, Carlos Castaneda Don Juan-könyvét, Jimi Hendrix: Electric Ladyland-jét… s így tova, egészen az „úgymaradás” emlékezetéig, legalább félszáz verziót, vagy ha nem épp többet…

A. Gergely András

1 Lásd például egy kortárs reflexióit a kötetre, ugyancsak filozófus, „kimaradt”, vállaltan „Nyúlbéla” interpretációit: https://www.babelio.com/livres/Laine-Lirrevolution/153721