Lapszemle

Dr. Martin Luther King, a passzív ellenállás nagyképviselője éleiét az amerikai négerek egyenlőségéért és szabadságáért vívott harcban töltötte el… Az alábbi részletet utolsó könyvéből, a passzív ellenállás elveit tartalmazó Chaos and Community-ból (Zűrzavar és közösség) fordítottuk.

Az újabb néger zendülések tragikus módon szemléltetik, hogy a faji igazságosságért folytatott küzdelemben az erőszak nem célravezető. Az ilyen jellegű zendülés valahol mindig sebet ejt. Még nézni is fájdalmas, hogyan harcolnak — a siker legkisebb reménye nélkül — a dühtől megrészegült felnőttek és fiatalok, életükkel sem törődve, az őket szétverő ellenség ellen. Az a benyomásunk támad, hogy önmagukat akarják elpusztítani, saját maguk gyilkosai akarnak lenni. Senki sem állítja, hogy a Wattsban és máshol 1965-ben kirobbant zendüléseknek nem lett volna hatásuk a polgári jogok előrehaladására, de amikor azt kérik tőlük, hogy konkrétan sorolják fel az így elért eredményeket, a végén mindig felháborodnak és bizonytalan válaszokat adnak. De csakugyan, mindent figyelembe véve, mit is értek el? Elérték a szegény-segély bizonyos növelését, amit az elfogult hatóságok jóváhagytak, továbbá kaptak néhány fürdőmedencét a gettókban élő gyermekek felfrissülésére.

Ha a passzív ellenállással elért eredményeket hangsúlyozzuk, ez nem azt jelenti, hogy nem veszünk tudomást korlátairól, vagy hogy embereket akarunk megnyerni arra az útra, amelyet még meg kell tennünk. Egyetlen évben, 1965-ben a sit-in-ek (a passzív ellenállás során a négerek beültek addig csak fehéreknek fenntartott vendéglőkbe, bárokba) több mint 150 város snack-bar-jaiban (falatozóiban) véget vetettek a szegregációnak. Az 1961. évi szabadság-menetelés megszüntette az államok közötti szállítóeszközökön a szegregációt. 1956-ban a montgomery-i autóbusz-bojkott kivívta az integrációt az autóbuszokon nemcsak magában Montgomeryben, hanem Dél valamennyi városában. 1963-ban a birminghami mozgalom és annak csúcspontja, a washingtoni menetelés hozzájárult a polgárjogi törvény meghozatalához, melyet századunk egyik legfontosabb törvényének tekinthetünk. A selmai mozgalom 1965-ben kihatott a szavazati jogra vonatkozó törvény meghozatalára. A múlt nyáron, Chicagóban passzív tüntetésekkel kivívtuk a lakásokra vonatkozó egyezményt, mely ha érvénybe lép, akkor az első lépést jelenti a lakásintegráció felé az ország minden városában. Ezekhez járul az a tény — és ez nagyon fontos —, hogy mindezeket a legkisebb áldozatokkal és a legkevesebb emberi veszteséggel vívtuk ki. Délen tíz év alatt a nem erőszakos tüntetéseknek nem volt több halottjuk, mint a wattsi zendülésben egyetlen éjszaka.

Ha azonban valaki megkísérelné, hogy az erőszak híveinek megmondja, miképpen kellene eredményesen eljárniuk, tőlük nem hallana mást, mint nagyhangú szitkozódást és ellenkezést. Egyes esetekben azt állítják, hogy a hatóságokat és a helyi kormányokat akarják megdönteni. De hogy egy belső forradalom megdöntse a kormányt, ahhoz az szükséges, hogy a kormány már ne legyen képes tényleges ellenőrzést gyakorolni a fegyveres erők fölött. Ám mindenki tudja, hacsak az eszét nem veszítette el, hogy az Egyesült Államokban nem ez a helyzet. Egy heves faji összecsapás esetén, a hatóságok tudatában vannak annak, hogy számíthatnak a rendőrség, az állami hatóságok és nem utolsósorban — a többségében fehér öszszetételű — szövetségi hadsereg támogatására.

Rokonszenv nélkül semmit sem lehet elérni

Különben is kevés vagy talán egyetlenegy forradalom sem győzött, ha a harcoló kisebbség nem élvezte a közvélemény többségének rokonszenvét és támogatását. Castro mellett mindössze egy maroknyi ember állott, de sohasem tudta volna megdönteni Batista rendszerét, ha nem élvezi csaknem az egész kubai nép rokonszenvét. Ám nálunk a fehér lakosság, de a legtöbb esetben a fekete sem támogatna egy igazi néger felkelést.

Már nem vagyunk abban a korszakban, amikor romantikus illúziókat szövünk a szabadságról vagy hamisan filozofálgatunk róla. Eljutottunk a cselekvés időszakába. Most stratégiára van szükségünk, olyan programra, amely képes változásokat előidézni, hogy a néger a lehető legrövidebb idő alatt bekapcsolható legyen az amerikai társadalom menetébe. Ilyen programot eddig csak a passzív ellenállási hirdető mozgalom tudott javasolni. Ha ezt nem vagyunk hajlandók elismerni, akkor csak helytelen megoldásokkal, feleletekkel, magyarázatokkal kísérletezünk.

Az erőszak elve nem célravezető, arra sem alkalmas, hogy az emberi lelkiismeretre hasson. A Black Power (Fekete hatalom) több híve azt vallja, hogy a lelkiismeret meghódítása őket nem érdekli. Közülük az egyik nem is olyan régen ezeket mondotta nekem: „Hagyd az ördögbe a lelkiismeretet és az erkölcsöt! Mi a hatalmat akarjuk!" Ám a hatalom csak az erkölccsel járhat egy úton. Egymást segítik, egymást kiegészítik és kölcsönösen erősítik. Ha én a hatalomra törekszem, nem tudok megfeledkezni az erkölcsről s arról sem, hogy törődjek vele. Ilyen vonatkozásban én nem tudom elfogadni a Machiavelli-féle cinizmust. Ami a hatalmat illeti, ki minél nemesebb, annál inkább tud élni annak erejével. Nagy Sándor szavai ma is igazaknak hangzanak: „A hatalom sohasem jó, ha az, aki birtokában van, nem jóakaratú ember."

A passzív ellenállás birtokában van a hatalomnak, de azt igazságosan és jól akarja felhasználni... Cselekedetével egyaránt megmentheti a fehéret és a négert.

A faji szegregáció oktalan félelmen alapul: félnek, hogy elveszítik gazdasági kiváltságaikat, félnek a társadalmi változásoktól, a különböző fajúak házasodásától, attól a kötelezettségtől, hogy új helyzetekhez kell alkalmazkodniuk. Sok szegény, megtévelyedett fehér éjszakáit álmatlanul, nappalait remegve tölti, csakhogy harcolhasson a faji terror ellen. Egyesek struccpolitikát folytatnak, s nem akarják tudomásul venni a faji kérdéseket, és szellemüket elzárják mindattól, ami erre vonatkozik. Mások a törvényes manőverekben hisznek, és tömeges ellenállást javasolnak. Ismét mások azt remélik, hogy remegésüket elfojthatják, ha fekete testvéreikkel szemben fukarnak és kegyetlennek mutatkoznak. De hiábavalók az ilyen kibúvók! Nemhogy kiküszöbölnék a félelmet, hanem még súlyosabb, már-már betegessé váló bizonytalanságot keltenek az értelemben. A fehér embernek harcolnia kell e bénító, betegséggé fajuló félelem ellen. Harcoljon! Erre tanítja neveltetése, ez használ egészségének. Végezzen lelkiismeret-vizsgálatot, hadd ismerje el végre az integrációt. De harca attól is függ, milyen magatartást tanúsít vele szemben a néger. A fehér közösség remegő félelme nem csökken, ha mi magunk nem utasítjuk el az erőszakot.

Egyes fehérek, akiket, nem kétséges, hogy bűntudatuk mardos, attól tartanak, ha egyszer a néger hatalomra kerül, könyörtelenül megbosszulja az évek során felhalmozódott jogtalanságokat és kegyetlenkedéseket. A néger feladata bebizonyítani, hogy nincs mitől tartaniuk, mert ő kész megbocsátani. Egy nagy, magát a passzív ellenállás fegyelmének alávető tömegmozgalom megértetheti a fehérekkel, hogy a hatalmat csak egyféleképpen, az alkotó cél érdekében és nem bosszúállásra akarja felhasználni.

A gyűlölet és az erőszak megnöveli a fehérek félelmét, és lehetővé teszi számukra, hogy igazolják a négerekkel szemben kialakított előítéleteiket. Csak a zűrzavart növeli, holott a mi társadalmunk éppen a zavar és a felelőtlenség ellen küzd. A gyűlölet és az erőszak fokozza az elnyomó brutalitását és az elnyomott elkeseredését.

Még ha egyedül is maradnék…

Vajon éppen a hatalom az, amiért mi síkraszállunk? Vagy inkább, általában, a világot és különösen saját hazánkat akarjuk jobbá tenni? Ha célunk ez, akkor nem erőszakkal fogjuk kivívni, mert az erőszak olyan lefelé haladó spirális, amely végtelenségig hozza létre saját rombolásának tárgyát. Szaporítja a rosszat, ahelyett, hogy csökkentené. Egyáltalán nem nyújt segítséget az igazság győzedelmeskedéséhez: elnyomhatja a hazugot, de a hazugságot nem fojtja el, el az ellenséget, de nem a gyűlöletet. Sőt ellenkezőleg: még növeli is. Ütést ütésért adni annyit jelent, mint erőszakot hirdetni, még sötétebbé tenni a máris csillagtalan éjszakát.

Újabban egyre gyakrabban fordulnak hozzám e szavakkal: „Mivel az új harci jelszó az erőszak, nem félsz-e attól, ha ellene foglalsz állást, elveszíted kapcsolatodat a gettó embereivel és korunk peremén találod majd magad?" Az ilyenekre mindig csak egyetlenegy válaszom van: meg vagyok győződve, hogy a négerek nagy többsége ellene van az erőszaknak, de még ha csatlakoznék is hozzá, engem nem nagyon érdekel, vajon a többség vezetője vagyok-e vagy sem. Ellene vagyok annak, hogy a jóról és a rosszról alkotott fogalmaimat alávessem a különböző Gallup-intézeteknek és ama korszak főirányzatainak, amelyben élek. Egyes német vezetők őszintén ellene voltak mindannak, amit Hitler a zsidókkal tett, de közvéleménykutatásba kezdtek, és arra a felfedezésre jutottak, hogy az antiszemitizmus az ország uralkodó tendenciája. Tehát azért, hogy „ne legyenek a peremen" és „megőrizzék a kapcsolatot", cinkostársakká váltak a legborzasztóbb bűntettekben, amelyeket a történelem valaha ismert.

Nem feltétlenül az az igazi vezér, aki aláveti magát az egyöntetű döntésnek, hanem az, aki maga alakítja ki a döntést. Egyszer azt mondottam: „Ha az Egyesült Államokban élő valamennyi néger az erőszak hívévé válna, az én választásom akkor is az lenne, hogy egyedül maradva odakiáltsam: ez tévedés!" Talán némelyek fennhéjázó magatartást láttak ebben, és azonban nem tartottam annak. Annak hogy magamat inkább meggyőződéses embernek, mint konformistának tartsam, csak egy módja van. Az életben ritkán előfordul, hogy valaki olyan jól meghatározott, olyan mély meggyőződést alakít ki magának, mely véges-végig megingathatatlan marad. Ilyen meggyőződés volt számomra az erőszakmentesség.

A Black Power — nem kis ellentmondással — szüntelenül azt javasolja, hogy ne utánozzuk a fehér társadalmat, de azzal, hogy az erőszakot hirdeti, az amerikai életnek éppen a legrosszabb oldalait majmolja, azt, ami benne a legbrutálisabb és legprimitívebb Az amerikai négerek nem követtek el kollektív bűntetteket, nem gyilkoltak meg gyermekeket a vasárnapi iskolában, nem akasztottak fel fehér embereket az idegen gyümölcstől hirtelen meghajló fákra. Nem húznak fejükre csuklyát, hogy ők is állandósítsák a lincseléseket, emberi lények vízbefullasztását.

Üllő legyek vagy kalapács?

Ezzel nem azt akarom mondani, mintha a néger szent volna, aki borzad az erőszaktól. Ha valaki szombat este meglátogat egy néger kórházat, ó jaj, megállapíthatja, milyen erőszak dühöng a néger közösségben. Megsértve és kiábrándítva a társadalomból, a néger agresszivitását önmaga ellen fordítja, és dühöngő kegyetlenségét saját testvérei ellen irányítja. Ez a tragikus kérdés nem maradhat megoldás nélkül. Én azonban mégsem tudnám azt a tanácsot adni a négereknek, hogy agresszivitásukat a fehérek legyilkolásával csillapítsák. Ez azt jelentené, hogy az egyik rosszat a másikkal cseréljük fel. Az erőszak nem egészséges kezelés a düh gyógyítására.

Engem nemcsak az érdekel, hogy a négerek itt, az Egyesült Államokban elnyerjék teljes polgárjogaikat és emberi mivoltukat. Engem az is érdekel, hogy megőrizzék morális integritásukat és egészséges lelki egyensúlyukat. Ezért kötelességemnek tartom, hogy ellene legyek mindazoknak, akik szabadságukat elnyomóikra jellemző eszközökkel akarják megszerezni: becstelenséggel, gyűlölettel és erőszakkal. A gyűlölet ugyanannyi bajt okoz annak, aki gyakorolja, mint annak, aki ellen irányul. Kétségtelen, egyesek azt fogják mondani, hogy az ilyen álláspontot vallóknak nincs gyakorlati érzékük és hogy az életben, ha fenn akarunk maradni, harcolnunk kell: szemet szemért, fogat fogért. Talán elismerik, hogy felfogásom érvényesülhet egy távoli utópiában, de nem ebben a rideg és kegyetlen világban, amelyben mi élünk... Erre csupán annyit válaszolhatok, hogy az emberiség hosszú ideje ennek az állítólagos gyakorlati érzéknek engedelmeskedik, és hogy ez feltartóztathatatlanul mindmáig rendetlenségbe, sőt zűrzavarba vezette.

Az emberiségnek joga van mást is megpróbálni, mint a múlt vaksi utánzására törekedni. Ha valóban haladni akarunk, új irányba indulni, új embert kialakítani, akkor azzal kell kezdenünk, hogy kilépünk ebből a kietlen, vég nélküli alagútból, amelyben az erőszak dühöng. Az új ember, amelyre a világnak szüksége van, vajon olyan lesz-e, aki nem folyamodik erőszakhoz? „Ebben a világban — mondotta Longfellow — az embernek üllőnek vagy kalapácsnak kell lennie." Tőlünk függ, hogy inkább kalapácsok legyünk, amelyek az új társadalmat kovácsolják, mintsem kalapács formálta üllők. Ilyen módon nemcsak új emberek leszünk, hanem hatalmunk is új lesz.

Tudomást nem venni a rosszról annyit jelent, mint bűntársnak lenni

1944-ben a svéd Gunnar Myrdal An American Dilemma című könyvében a következőket írta: „A négerkérdés Amerika számára nemcsak igen súlyos kudarc, hanem olyan, amely páratlan lehetőséget nyújt a jövő számára. Ha Amerika hajlandó legbelső meggyőződésének útját követni, akkor egy csapásra egyéni jólétét is megteremtheti és külföldön is megnő tekintélye és hatalma. Valóra válthatná a régi amerikai patrióták évszázados álmát, akik hitüket és szabadságérzésüket az egész világgal meg akarják osztani. Megadatott számára az az alkalom, mely szerint a fehér és a színes népek között megvalósítható az igazságosság, egyenlőség és az együttműködés... Amerika szabadon dönthet afelől, hogy a néger továbbra is a tartozik oldalon marad beírva, vagy átkerül a követel oldalra."

Ez a ma sürgető felhívása az amerikai fehér emberhez. Ha elszánja magát arra, hogy a felhívást elfogadja, akkor igen sok egyénnek, csoportnak és vezetőnek le kell győznie a múltban tanúsított képmutatást, és mostantól fogva hozzá kell kezdenie országunk arculatának átalakításához. Annál is inkább, mert az ország, nagyszabású program hiányában még nem tudta felszámolni azt a nyomort,

amely ránehezedik a feketék életére. Emiatt azután azt kell hinnünk, hogy Amerika még nem választott, hiszen még nem jutott el arra, az őszinte és teljes meggyőződésre, hogy változtatásokra, éspedig azonnali változásokra van szükség.

Hogy az egyenlőség útján vállalhassuk ezt a térti utazást, azzal kell kezdenünk, hogy teljes revízió alá vesszük a nemzeti elsőbbségi jogok rendszerét.

Vajon társadalmunk dicsősége, hatalma és gazdagsága többet jelent-e számunkra, mint igazságossága? Ha ebben a vonatkozásban közömbösek vagyunk, akkor nem csupán erkölcsi hibát követünk el. Mert mindaddig, míg az igazságtalanság uralkodik, fenn fog maradni a társadalmi feszültség, megmaradnak, sőt növekedni fognak a zendülések, az általuk kiváltott tiltakozások és repressziók ellenére. Ez annál súlyosabb, mert egy olyan kiteljesedő társadalomban, mint a mienk, az igazság semmibevevése azzal végződik, hogy erre az álláspontra tér valamennyi amerikai. Túlontúl sokan vannak azok, akik mivel meg vannak elégedve a gazdag Amerikával, egyáltalán nem hajlandók tudomást szerezni az elmaradt Amerikáról. De eljön a nap, amikor nekik is válaszolniuk kell arra a kérdésre, amelyet Eichmann nem akart tudomásul venni: „Miben vagyok én felelős mások sorsáért?"

Tudomásul nem venni a rosszat annyit jelent, mint bűntársnak lenni benne.

A világűr meghódítása manapság mindannyiunk lelkesedését és patriotizmusát kiváltotta: valamennyiünk ügye, fajra való tekintet nélkül, drámái, kalandjai behatoltak minden szalonba, gyermekszobába, üzlethelyiségbe és irodába. A nyomor elleni háború sohasem tudna kiváltani ekkora lelkesedést és ilyen nagy ujjongást.

Az általa felvetett kérdések, előhaladása, baklövései csak türelmetlenségre, közömbösségre vagy ellenségeskedésre találnak. Távolról sem akarjuk tagadni a tudományos kutatások értékét, mégis valahogyan képtelennek tűnik, hogy milliárdokat költünk azért, hogy eljussunk a Holdra, oda, ahol senki sincs, holott e pénznek egy kis hányada elegendő volna a túlzsúfolt nyomortanyák helyzetének megjavítására.

Ha a dolgok ilyen állapota fennmarad, egészen biztosak lehetünk abban, hogy néhány év múlva az első ember, akit a Holdra küldünk, ha fel lesz szerelve jó teleszkóppal, kiveheti majd a Földön elszaporodott nyomortanyák túlnépesedését, szegénységét és zsibongását. De az értékek milyen léptékére fogunk hivatkozni, hogy haladást tudjunk megállapítani egy ilyen programban?

Ami a háborút — minden szerencsétlenség forrását — illeti, a szüntelenül emelkedő költségek nem ismernek mértéket: erre a célra gazdagságunk kimeríthetetlen, és meggondolás nélkül tékozlunk. Az utóbbi időben jutott tudomásunkra, hogy a honvédelem költségvetése évenként tízmilliárd dollárral emelkedik, de még ez az összeg is messze elmarad a valóságtól. Biztonságunk, amelyről azt állítjuk, hogy készek vagyunk távoli földeken megvédelmezni, azzal a kockázattal jár, hogy saját házunkban, a viszálytól széthúzó városaink szívében kompromittáljuk magunkat. A vietnami bombák nálunk robbantak és szétrombolták a tisztességes Amerikába vetett reményeinket.

Az utóbbi években a néger — elsősorban Délen — mindenekelőtt arra törekedett, hogy elnyerje emberi méltóságát. A mi szempontunkból megéri, hogy ütéseket, börtönt szenvedjünk, sőt hogy meg is haljunk egyszerűen azért a jogért, hogy szabadon használhassuk — a nyilvános illemhelyeket. Az, hogy az éttermekben leülhetünk egy asztalhoz, vagy helyet foglalhatunk bárhol az autóbuszban, még távolról sem emeli életszínvonalunkat, de lelkileg és szellemileg átalakít, mert homlokunkról letörli a rabszolgaság szégyenbélyegét. Ez az, ami legelőször, mintegy ösztönszerűen, sokkal inkább elkeserített minket, mint az anyagi nélkülözések, mert a legnehezebben azt a mélységes megalázást tudjuk elviselni, hogy alacsonyrendű lényeknek tekintsenek minket.

De hiába válunk költővé és ékesítjük fel az alázatosokat kegyelemmel és az egyszerűség kedvességével, akkor sem lesz kevésbé igaz, hogy a nyomor kikezdi az emberi méltóságot. Egyetlen munkás sem maradhat tisztességes és kitartó, ha munkaerejének piacra dobásakor azt hallja, hogy képességei nem méltók a társadalomhoz. A néger többé nem szégyelli néger mivoltát, és többé sohasem fog annyira lealacsonyodni, hogy elfogadja azt a képtelen állítást, miszerint a fehér erényesebb, mint a néger; de fejébe verték, hogy minden jobb, ami nem sötét. Ám ennek is kezd vége lenni. Mindazonáltal, amikor a néger visszanyeri méltóságát, vele marad a szegénység súlyos hátránya, egy olyan társadalomban, amelyben minden érték a pénzhez igazodik. Ha azonban a társadalom átalakul, és ahelyett, hogy az egyének vállára helyezné, rendszeresen magára vállalja a felelősséget, ha biztosítja a munkalehetőséget és létminimumot, akkor az emberi méltóság mindenki számára hozzáférhetővé válik.

De nincs semmi értelme az egyenlőség kérdéseit vitatni, ha nincs szándékunkban, hogy a megoldást most, a jelenben keressük rájuk. A Nagy Társadalomról elhangzó összes szép szónoklatok nem egyebek, mint értelem nélküli üres szavak mindaddig, míg nem tűzik ki a megvalósítás pontos határidejét. Johnson elnök a kongresszushoz intézett, a mintavárosok tervére vonatkozó üzenetében egy meggondolkoztató szólamot mondott: „Ha mi rászánjuk magunk, hogy mostantól kezdve hozzálássunk akciótervünkhöz, akkor a huszonegyedik század látni fogja a huszadik század terveinek valóra válását." Egy ilyen hosszú időre való program mellett a négerek jövő nemzedékének nagy része és csaknem egyetlen most élő néger sem fogja megismerni az egyenlőséget.

A türelem erénye azzal a kockázattal jár, hogy bűnné lesz, ha cinkostársává válik a társadalmi változásokkal szemben megnyilatkozó ilyen nagymérvű passzivitásnak.

Forrás: Korunk, 1968 / 7 szám / 1037-1042. old.