Lapszemle

1930-ban történt, hogy egy egész kanadai falu eltűnt.

Joe LaBelle prémvadász meglehetősen jóban volt a 2000 lakosú eszkimó faluval, az Angikuni-tó partján. Szőrmét szállított nekik élelemért cserébe, néha napokat töltött velük. Szánja most is tele volt prémekkel, és már előre örült a viszontlátásnak. Tisztelte és szerette keményen dolgozó inuit barátait, mivel saját bőrén tudta, mit jelent a hidegben és fagyban dolgozni.

Ahogy közeledett a falu felé, kezdte magát furcsán érezni. Jól táplált, erős kutyáit máskor már messziről üdvözölték a falu kutyái, de most egy vakkantás sem hallatszott a falu felől. Emberek sem mozogtak a kunyhók között – egyetlen kihalt némaság volt a táj.

Joe nem az az ember volt, aki könnyen megijed. A sok vadonban töltött magányos év megedzette. Hótalpakat csatolt, kutyáit kikötötte, és elindult, hogy körbenézzen.

Amit látott, annyira hihetetlen volt, hogy fel sem akarta fogni. A falu egyszerűen kihalt volt. Sehol nem talált senkit. Sem a vadászokat, sem nőket, gyermekeket, de még az öregek és betegek is eltűntek.

Joe gondolkodni próbált. Azt még hihetőnek találta, hogy a férfiak mind elmentek vadászni – ebben az esetben is furcsa lett volna a dolog, hiszen a nőket és gyermekeket semmiképpen nem hagyták volna felügyelet nélkül -, de hogy az egész falu eltűnjön?… Mészárlásnak sem volt semmi nyoma. Sem holttestek, sem vérfoltok. Az egyik kunyhóban még lelt némi meleg hamut, a felette lévő kondérból elforrt a leves. Egy másik kunyhóban pedig egy félig kész kabátot talált, amelybe bele volt öltve a tű, mintha készítője varrás közben tette volna le a ruhadarabot.

Talán elmenekültek valami miatt a falu lakosai? Képtelenségnek hangzott, Joe mégis ebbe vetette a józan ész utolsó reményét. Ez a remény azonban csak addig tartott, amíg bele nem botlott az első kutya hó alatt heverő tetemébe. A szerencsétlen állat éhen halt, csakúgy mint társai, tetemüket aztán belepte a hó.

Joe az éjszakát a faluban töltötte. Kutyái éberen őrködtek, ő maga pedig készenlétben tartotta megtöltött karabélyát. A hajnal első fényénél elindult Churchillbe, amilyen sebesen csak tudott. Odaérve jelentést tett az esetről a Kanadai Királyi Hegyi Csendőrségnél, majd egy különítményükkel együtt visszament a helyszínre.

A különítményesek ugyanúgy a fejüket vakarták, ahogy a prémvadász is. Emberi nyomokat ők sem találtak, ezért hát spekulálni kezdtek, mi történhetett. Ismerték az inuitokat, ezért kizártnak tartották, hogy az egész falu elköltözött volna. Erre utalt az is, hogy a vastagabb és melegebb ruházatok mind a kunyhókban voltak. Ha a férfiak vadászni mentek volna, ők valóban csak a könnyebb ruházatot vitték volna magukkal, de a nők és gyermekek is eltűntek, őket pedig biztosan nem hagyták volna meleg ruha nélkül utazni.

Amikor már végképp semmi nem jutott az eszükbe, az egyik csendőr tétován megpendítette a medvetámadás ötletét. Társai csak azért nem röhögték ki, mert még mindig ez lett volna a leghasználhatóbb ötlet, ha ez ellen is nem szól néhány tény.

Az éhen pusztult kutyák mind ki voltak kötve. Támadás esetén minden gazda azonnal eloldozta volna az ebeket, fegyvereiket mind kézbe vették volna, a nőket és gyermekeket elrejtik. Ráadásul a támadásnak nyoma kellett volna, hogy legyen, de semmi nem utalt erre. A csendőrség eget-földet megmozgatott (kétezer ember eltűnése nem éppen tyúktolvajlás), de nem akadtak az inuitok nyomára.

Az egyetlen használható nyomot Armand Laurent francia-kanadai farmer adta. Armand a fiaival együtt szintén a tóparton lakott, nem messze a falutól. Amikor a csendőrség kikérdezte, tud-e valamit az ügyről, Armand megemlítette, hogy egy nap, kora délután (nem sokkal azelőtt, hogy LaBelle a faluba ért), ő és fiai valami ‘fényes, ragyogó repülő tárgyat’ láttak a falu fölött. UFO-k vitték volna el a falu lakosait?

A rejtély legborzalmasabb részlete a falu temetője volt. Amikor egy tisztviselő javaslatára megvizsgálták a sírokat, egyikben sem találtak emberi maradványokat. Ami eltüntette a falu élő lakóit, eltüntette őseik csontjait is.

Forrás: https://holdkomp.hu