„…a halál egyszerűbb mint amilyennek tűnik

annyira egyszerű

hogy minden róla mondott szó hamis”

Mehmedinović: Tegnapi világ

Fájóan hideg, belerokkanó és enervált versek, egyszavas kemény címekkel, jegyzetfirkák és esszék között… Háború van, akkor meg ne keress „rendszert”! A rendszer inkább csak állapot, vagy csak lövészárok és szónoklat, aknagránáttal és hullákkal, harisnyaálarcos fegyveresekkel, éhező és fájdalmas gyerekekkel.

Semezdin Mehmedinović bosnyák költő, filmes és lapszerkesztő Szarajevó blues. Az ostromlott város fogalomtára című kötetét¹ bolygó-szerte a délszláv háborúban fakadt és hiteles irodalmi alkotások egyik legkiemelkedőbb műveként kezelik. Azt súgja a kiadói felület: „A háború idején mindvégig a városban élő és alkotó szerző számára ugyanis Szarajevó ’az igazság világát’ jelentette, ahol feltárult előtte, hogy ’a valóság akkor érzékelhető a maga teljességében, ha darabokra törik’. A Szarajevó blues olyan tanúságtétel egy multikulturális világ összeomlásáról, amely újfent bizonyítja, hogy a törzsi logika és a módszeresen szított téboly bármikor eluralkodhat, és mindig vérfürdőbe torkollik…” (2018).

Nos, valóban így van ez: „A vegyes műfajú, minden kliséről és pátoszról lemondó kötet nem csupán az ostromgyűrűbe zárt város három évének krónikája, és nem is pusztán a háborús realitás újszerű megragadására tett kísérlet…”. S mert kísérlet, nemcsak életszerűségében az, hanem szövegmivoltában sem tagoltabb, vers és próza vegyesen, siratás és adatolás, részvételi áradat, szemtanúi pátosztalanság, helyenként mintha szenvtelen poézisfosztás jellemezné. „Nem hiszem, hogy létezik nép, amely ne feszítené keresztre Jézust. /…/ És mindezek után számomra nem pusztán a világ dekonstruálódott, hanem a nyelv is” (26. old.). Valójában egy életvilág világtalanná válásának, barátságok gyilkossággá ordasodásának, a létezés értelmébe vetett remény képtelenségének kötete ez. Sirató, fohász, rémuralmi kalandpark-beszámoló, talány-tári leltárkészítés…

A sirató műfaja talányos fegyver… Kell-e siratni, ami már nincs? Őt magát, az emlékét, vagy saját fájdalmát, hiányérzetét siratja-e, aki éppen sirat? S lesz-e magasztosabb attól, ha siratják? Avagy újraéled-e, túlél-e egyáltalán, lehet-e „meg”írni, érdemes-e kimondani? E talány blues-műfaji jegyei még árnyalatlanabbak: jobbára versben szokás, vagy dalban, „siratóénekben”, látványos gesztusokban, hangos eposzban. De talán ha legbelül-magamnak siratok valamit, az már esetleg nincs is? Vagy éppen élményközeli siratásom ad nevet, sorsot neki? S ha saját veszteségem uralkodik el rajtam, de kirakom a költői nyilvánosságba, akkor már közös élmény válik a lőporos élet anyagából?

Ebben a kötetben mindez meditatív kérdés, de hangos dilemma is, sőt lőporfüstös és lélektipró is. A kaddish, a klasszikus templomi siratás, a temetői gyászének, a sírdal, a néger blues, s még sokféle jajveszékelés egyik talánya, hogy dicsőít is, sőt áldást is tartalmaz a történések elrendeltségének vitathatatlanságára vagy a megértés szükségességére vonatkoztatva. Kesergő, de vállaltan nem egyértelmű, kinek kesereg: a véletlen vagy tudatos döntés előidézőjének, az esemény megtörténésének, az áldozatnak, az áldozat emlékével túlélni kényszerülő szenvedőnek, vagy bárkinek, aki részese a hiánynak és veszteségnek? Rosszkedv-ének, de egyúttal áldásadás is annak, aki egyesek pusztulása közben másokat viszont megkímélt, s ekképp a blues mindenkori hangjába, a jajveszékelés mellé a sirámok meghallgatását másoktól remélő tónus is odafurakodik.

„…Míg ő séta közben arról győzköd:

Isten ott van, ahol eszembe jut”.

/Esszé, 15. old./

Vajon siratnak-e a hóhérok, hadvezérek, nehézfiúk, rebellisek, királygyilkosok? S ha igen, miként hangzik panasz-áradata vagy gyászimádsága egy etnikai káoszra vetemedő hadseregnek, egy bevetési parancsnoknak, egy fegyvereket is áldani kész lelkésznek, egy csecsemőotthoni ápolónak…? S lehet-e akkorát siratni, ami országnyi, városnyi, nemzetnyi vagy birodalmi léptékű? S elegendő-e annyit tudni: Szarajevó nem más lett, mint a pokol…?

Lehet-e a már mindenütt leülepedett rettegés sötétjét a fényre-pillantás derűjével föloldani?

„…És fénylik az ég,

a hold pedig felragyog a háborúban…”

/Vallásosság, 17. old./

Mintha Danilo Kiš „tömörítéses poétikáját” követné, a posztmodern szóbarokkosság kerülésével, de po-„etikai” tisztasággal, ahogyan az „impresszionisztikus önéletírás” megkívánja. Nem frontnapló vagy filmnarráció – de néha ezeket pótolja, szóképekkel hitelesítve:

„Valaha azt írtam,

hogy a versnek, ha Szarajevó a tárgya,

selyempapír-illata legyen, olyan, amilyenbe a kereskedők régen

a narancsot bugyolálták –

a susogós papíron nyomat,

a rajzon véletlen járókelő

és összegyűrődött minaretek.

A város ma ki van kezdve; szétbontott formák,

Szarajevó olyan, mint egy posztmodern műalkotás

fantasztikus méretekben.

Annyi a pusztulás, annyi az olcsó érzelem: senki se sír.

A halál általános és a giccs általános”.²

A halál és a giccs félelmessége, az „egyenes beszéd” egyedül-elfogadhatósága nemcsak készteti, kényszeríti is: „A háború, mint írom is, bizalmatlanná tett a metaforákkal szemben, mindazzal szemben, ami teret nyit a kétértelműségnek. Csakis az egyenes beszédet tudtam elfogadni. Csupán így lehetett etikus módon megragadni a háborús valóságot. Roppant illetlen cifrázni a szöveget, ha romokról, erőszakról és halálról szól. Ugyanilyen fontos volt megszabadítani minden szentimentalizmustól, a távolságtartást pedig egyedül a precíz valóságábrázolás biztosíthatta. Nem ítélkezni a valóság felett, hanem leírni. Ezért olyan meghatározó a szövegekben a képszerűség. A képek szabatos leírása érzelmi töltetet hordoz, ami szükségtelenné teszi bizonyos dolgok kimondását. A tömörítés igényét már a versírás életre hívta bennem. /…/ Hibrid szövegeket írok, melyeket a kritika különféle elnevezésekkel illet: egyesek versnek, mások emlékiratnak, megint mások regénynek tartják őket, de az én meglátásom szerint ez mind költészet” (125. oldal, Orcsik Roland távbeszélgetésének részlete a Szerzővel).

Képköltészete ugyanakkor nemcsak a halál jelenlétének a szorongatott valóság közepette fölidézhető tükröződése. „Pont fordítva állt a dolog: a halál olyannyira jelenvaló volt, hogy képtelen voltam azonosulni az egyéni tragédiákkal. Azért élesztgettem az említett érzést, hogy képes legyek tudatosítani a tragikumot. Ez az elképzelés, mondani sem kell, tévesnek bizonyult. A költészet lényege éppen abban áll, hogy úgy éljük meg a versek szavait, mintha személyesen hozzánk szólnának, mintha bennünk születtek volna. Ezért lehet átélni Goethe klasszicista alkotásának tragikumát. Úgy tűnik, a háború visszafogja szomorúságunkat, és megőrzi a szeretteink, a hozzánk közel állók számára…” (Veszteség, 5. old.).

S a visszafogott szomorúság nemcsak a képtelen képiségeket erősíti, a kapcsolatiakat is. A költőként induló, féltehetségű, de türelmes filosznak tetsző Radovan Karadžić-ot idézi: „Nyomuljunk a városokba / kinyírni a nyápicokat” (19. old.) – mint az utóbb politikai főprogram előjelének tekinthető „alkotót”, kinek „Arcáról úgy szállt el minden visszafogottság, mint halottból a lélek” (20. old.), miután zöldpárti politikussá és akcionalista vezérré lett. A főutcai akácfák ágaira első zöld akcióként színes nejlonzacskókat aggattak… – később, a szerb nacionalisták vezérének állt Karadžić kényszerítő megoldásai között ezek voltak a legkifejezőbbként megmaradó háborús tárgyak, mint olyanok is, amelyekben a legszükségesebb ingóságaikat vihették magukkal otthonaikból az elüldözöttek, s „ily módon változott ez az ártalmatlan tárgy a tragédia eleven jelképévé, metaforájává” (23. old.). De ugyanakkor „érdekes, hogy az emberek a gonoszságot csak a jelképek nyelvén képesek körülírni. Hiába mutatja a lángoló épület feletti füst annak az arcát, aki felgyújtotta, tehát egy adott emberét, mégis mindig ördögi ármánynak tartják az ilyesmit. Így védekezik a tudat: amennyiben a gonosz az ördög mesterkedése, akkor nem evilági, messze van tőlem” (24. old.).

A szövegszerű hullámzás versben és prózában, képekben és dokumentumfilm-szerű jelenetezésben valóban a képtelenség puszta és sikamlós őrületét teljesíti ki. Már szinte nem is kontraszt, hogy a kiűzetések végtelensége a végeket is eléri: „a csetnikek a városba száműzték a Jagomírból /ez a helyi „Lipótmező” – AgA/ az elmebetegeket. Aznap az egyik volt ápolt a karmainál fogva hurcolászott egy döglött verebet, és a Tomislav király utcán így szólt egy járókelőhöz: ’Ha ideér az én hadseregem, te is meghalsz’…” (Kiűzetés, 31. old.).

És a hadseregek odaértek. Több is, lőve, bombázva, ágyúzva és gyújtogatva a várost…, „a közszolgálati adó napi tudósításai szerint, amikor tíz gránát csapódik ’a szűkebb városközpontba’, amikor az orvlövészek ’légvédelmi gépágyúval vagy géppuskával’ tüzelnek a kereszteződésekre, és csupán néhány halott és sebesült van, akkor az egy viszonylag nyugodt nap. Az emberek normalitása és őrülete viszonylagossá vált, amióta a halált statisztikai számadatként kezelik. Szarajevóban ugyanis a halál bevételi többletéről beszélhetünk” (33. old.).

A személyessé tett tényleírás, a versbe tagolt dokumentáció a kötet meghatározó zsánere. Átalakul a „fogalomtár”, a keresztény és muszlim és szefárd multikulturális Szarajevó a mikrovilágok olyan verziójává lett, ahol a fegyveres bevetések legfőbb célpontja (mindegy is, mely fegyvertartó révén) a civil lakosság, a tömegmédia a hatalom és a haszonélvezet eszközévé vált, miközben az „újraegyesülő Európa” éppen a szomszédos törzsek csatlakozásáról tárgyal és üzletel. A módszeresen kialakított, fegyverrel kívülről is megtámogatott belső konfliktusok a legtisztább etnikai kannibalizmushoz vezetnek, a helyi hatalmasok belháborúkat vívnak, s közben „…a temetetlenek ott fekszenek, lelkük a városi varjakkal kóborol” (34. old.). Híre jön, hogy „…létezik egy város, ahol nincsenek többé verebek” (36. old.). S mikor a költő-író tízéves gyermeke hajába fésül, ősz hajszálat lát elővillanni.

Nem dráma. Csak átalakuló fogalomtár.

A gyermek pedig nézegeti a világtérképet, s a kérdésre: hova szeretne elmenni, röviden válaszol: Grönlandra, „mert ott nincsenek emberek…!” (26. old.).

Messze nem képtelen tehát a képekbe-képletekbe formált írói megoldás. A fogalomtár

„…az ember nem méltó a tragikumra, mivel az fenségessé teszi a létezést, és vigaszt nyújt. Ám az ember nem érdemel vigaszt” (36. old.).

A blues utolsó dalsorai (a fordítóval készült életút-interjú előtt, Dátumok, 108. oldal) mintegy a jelenjövőt is tükrözik:

„álmomban

nyitva a szemem –

holló száll az asztalomra

emberi hangon szól:

Szarajevóban május 17-én érik a cseresznye

hallom

és várok”.

A. Gergely András

1 Qadmon Kiadó, Budapest, 2018., 142 oldal. Orcsik Roland fordítása. Semezdin Mehmedinović (1960, Tuzla) – 1996 óta Amerikában élő szarajevói költő, akinek Szarajevó blues című kötete, mely különféle műfajú szövegeket vegyít szabadon, a legjobb boszniai háborús irodalomnak számít. Számos nyelvre lefordították, Amerikában is sikert aratott. Mehmedinović szövegei a Magyar Lettre International 67. és 69. számában is olvashatók magyarul. Versek találhatók tőle a Vár Ucca Műhely 2002/3–4. számában és a Fosszília 2003/3–4. számában, Orcsik Roland fordításában. Korábban, 2008-ban a Jelenkor már portrét és szövegrészleteket közölt Radics Viktória fordításában, 7–8. szám, 739-749. oldal.

2 Radics Viktória fordítása, Jelenkor, 2008, 51. évfolyam, 7-8. szám. Amikor innen idézek, mindig jelzem.