Az 1968-as év valóban többdimenziós évnek nevezhető. Ahhoz, hogy kellőképpen megértsük, egy másik fordulat évével (az 1989-es évvel) való összehasonlítása lehet a segítségünkre, – mert kereshetjük mind az összefüggéseket és hasonlóságokat, mind a különbségeket. Úgy érzem, ahogy múlik az idő, ahogy egyre jobban távolodunk mindkét év eseményeitől, mindinkább tisztábban látjuk a különbségeket, de kevésbé a hasonlóságokat. Azt kérdezzük, vajon mennyire játszott közre az akkori valamint a mai történésekben az illúziók mámora, és mennyit nyomott a latban akkor, ahogyan ma is a könyörtelen valóság.

A hatvanas évek végét legalábbis Csehszlovákiában a valamiféle más, jobb fajta szocializmushoz fűzött remények jellemezték, az emberek millióit elragadó eufória, valamint kezdetben a vezetőkbe vetett irreális bizalom. Ezzel szemben a nyugati diákok nem csak egy jobb, hanem egy egészen más világ eljövetelét óhajtva emelték a barikádokat. Minden addig bevezetett dolog iránt, azaz, ahogy mondani szokás, az establishment iránt leküzdhetetlen bizalmatlanságot tápláltak, csakis a saját soraikban keresték és lelték meg a vezéreiket. A nagy elutasításról beszéltek. Az ennyire látványos tagadó gesztushoz képest mi a prágai tavasz idején meglehetősen földhöz ragadt reformerek voltunk. De elképzelhető, hogy ez csak a látszat volt, és ma is az.

1968 után, a hatvanas évek vagy a művészettörténészek kedvenc kifejezésével élve: az utolsó igazán stílusalkotó korszak kicsúcsosodását követően gyors lefolyású kijózanodás következett be, bár helyesebb, ha inkább macskajajnak nevezzük. A viszonyok minden téren meglepően rövid idő alatt visszazökkentek a megszokott kerékvágásokba. Így aztán azok az ominózus, 68-ban tetőző hatvanas évek valamiféle váratlanul bekövetkezett, egyetemes őrültségnek tűnnek, különösen a 89-es fordulat után meghatározónak bizonyult pragmatizmushoz képest.

De éppen az én hazám az a hely, ahol 68 semmiképpen nem nevezhető derült égből jött villámcsapásnak. Ugyanis a hatvanas évek csaknem egésze mintha fel akarta volna készíteni az újjáéledő civil társadalmat kiváltképp annak kulturális dimenzióját arra, ami ezután következik.

Ezzel szemben a 89-es fordulat teljesen váratlanul jött, senki nem számított rá, sem az amerikai elnök és a titkosszolgálatok, sem a BBC elemzői, sem több száz, sőt több ezer szovjetológus a nyugati akadémiai kutatóközpontokban. Ma már szinte hihetetlennek tűnik, hogy eleinte senki nem is sejtette, mennyire korhadtak a földi pályafutásunk végéig – legalábbis így gondoltuk akkoriban még biztosan rendületlenül fennállni képes rendszerek alapjai, milyen könnyen mond le a hatalom mindarról, amit addig kézben tartott.

És mégis: mind erre, mind az utána következő összes többi évre a szkepszis határát súroló, olykor túl is lépő józanság a jellemző, azaz nem pusztán a legcsekélyebb vízió hiánya, hanem kifejezett bizalmatlanság bármi iránt, ami esetleg túlmutathat a pragmatizmus kitöltötte kereteken. Így aztán újabb húsz évvel később normális, avagy, ahogy újabban mondani szokás, sztenderd időket élünk. Egyesekben azonban már fel-felmerül a kérdés: vajon nem inkább valamiféle új keletű normalizációról van-e szó? Emlékeztetőül megjegyezem, hogy a normalizáció volt az országunk megszállását követően nyomban elindított agymosó folyamat hivatalos elnevezése. A normalizáció mifelénk meglehetősen rosszhírű kifejezés, és nem csupán azért, mert semmi köze nincs bárminek a normális voltához, hanem elsősorban azért, mert a tömeges képmutatás és egyfajta puha, ám sajnos hatásos, egzisztenciákat fenyegető terror kombinációját jelentette. Ma ismét tele vagyunk szkepszissel, amely azonban sehogy sem mozgósítja az utcát. Kérdezzünk mindenfélét, vonjunk párhuzamokat, ugyanakkor legyünk tisztában azzal, milyen könnyű és ezért csábító is manapság túlozni és összehasonlíthatatlant összehasonlítani. Hiszen mi tényleg a szó elviselhetetlen könnyűségének korát éljük, ha nem bánják, hogy ezzel a Milan Kundera-parafrázissal élek. Azok az idők már elmúltak, amikor börtön járt egy-egy szóért! Mondani bármit lehet, de senkit sem érdekel.

Hasonlítsuk hát össze a szóban forgó éveket, keressük közöttük az összefüggéseket, hasonlóságokat, különbségeket. De lehetőleg a konkrétumokból kiindulva.

Az összehasonlításra, az összefüggések felkutatására irányuló kísérletem éppen ezért Csehszlovákiára szorítkozik. A dolog úgy állt, vagy legalábbis úgy tűnhetett, hogy az országban sok ember igenis hivatottnak érezte magát arra, hogy megvalósítsa a szocializmus és a demokrácia szintézisét. Hazánk akkoriban egészen más útra lépett, mint a nyugati egyetemek radikális fiataljai. Ők csalódtak a demokráciában, és torkig voltak vele. Mi pedig követeltük. Ezek után viszont hogyan történhetett, hogy a 80-as évek végén Csehszlovákia (az egy személyi diktatúrán alapuló abszurd Ceauşescu-rezsimet leszámítva) csak utolsóként zavarta el kommunista vezéreit, akik tulajdonképpen már maguk is a pokolba kívánták vezető szerepüket? Mi e kettő közötti összefüggés?

- - -

Csehszlovákiában 1968-ban nem kerülhetett sor a magyarok 1956-os felkelésére, míg Magyarországon elképzelhetetlen lett volna az 1968-as prágai tavasz. A prágai tavaszról szólva korántsem csak a részleges reformjaira gondolok, hiszen azokra, a kommunizmus saját, nemzeti változatának pragmatikus megvalósítására a magyarok is törekedtek, hanem arra a reményre is, hogy a szocializmus akár jó is lehet, azaz egyszerre hatékony és igazságos. És hogy ezért kell a fennállót megreformálni. És hogy ez sikerülhet is. Bizonyára nálunk sem mindenki gondolkodott így, de egyben egészen biztosak lehetünk: az így gondolkodók nálunk nagyobb számban fordultak elő, mint másutt.

Ugyanis az 1946-ban lezajlott, viszonylag szabad választásokon a magyaroktól eltérően – a cseh és morva választók csaknem 40 százaléka a kommunizmusra voksolt. A szlovákokra ez már nem vonatkozik, mert Szlovákiában a kommunisták látványos vereséget szenvedtek, ugyanakkor elsöprő győzelmet aratott a nemzeti kérdésnek a továbbra is unitárius államon belüli igazságosabb megoldásához fűződő érdek.

Majd elérkeztek az 50-es évek, amikor is Csehszlovákiában összesen 239 mind kommunistákat, mind nem-kommunistákat sújtó halálos ítéletet hajtottak végre, paradox módon tehát többet, mint bármely más közép-kelet-európai országban. Ez azt jelenti, hogy állampolgáraink közül jó néhányan többféle oknál fogva is az általuk önként (persze, a sztálini változatának megvalósításával járó következményekről akkor még mit sem sejtve) választott szocializmus kiigazítására törekedtek. A szlovákokat a hatvanas évek végén a szocializmus holmi kiigazításánál nyomósabb, úgymond gyakorlatiasabb indok vezérelte: elsősorban nem a szocializmus demokratizálását, sokkal inkább a csehszlovák állam szövetségi szerkezetűvé való átalakítását tartották szem előtt. A magyarok tizenkét évvel korábban megint egészen másra törekedtek: ők teljesen le akarták rázni magukról a kommunisták építette szocializmust, amelyre a Cseh- és Morvaország lakosságától eltérően nem is szavaztak. Úgy vélem, hogy a magyarok szemében a prágai tavasz a maga idejében ostobácska, következményeit tekintve pedig rájuk nézve is végzetes mozgolódásnak tűnhetett.

Már az 1968-as csehszlovák „tavaszelő“ is jellemző módon alakult: határozottan leszögezhetjük, hogy a tulajdonképpeni prágai tavasz nem a kommunista párt berkeiben zajló eseményekkel kezdődött, bármennyire is tény, hogy maga a központi bizottság is ülésezett miattuk. Az országban fennálló viszonyok ugyanis már a hatvanas évek elejétől kezdve – igaz, bizonyos peripetiákon keresztül – szemmel láthatóan elmozdultak az elviselhetőség felé. Mindenekelőtt a szónak a lehető legtágabb értelmében vett kultúra területén – de valójában nem csak ott uralkodó állapotokra gondolok. Az említett elmozdulás jól látható és hallható főszereplői eleinte zömmel a CSKP tagjai voltak, amit azonban ne tekintsünk különösebb érdemnek: természetes, hogy a párttagoknak módjukban állt a többieknél bátrabb magatartást tanúsítani, mi több, ez volt a kötelességük. Ráadásul az ő pártjuk húzásait kellett helyrehozni. Ám az átlagos párttagok és a nem-kommunisták közötti határ mindinkább elmosódott. Az egyetemeken és főiskolákon, a színházi életben, a filmgyártásban, a lapok szerkesztőségeinél, a könyvkiadóknál és számos egyéb helyen ezek a határok utóbb csaknem teljesen eltűntek. Akkoriban még ismeretlen volt ez a fogalom, de ma egészen bizonyosan kijelenthetnénk, hogy azokban az időkben, a hatvanas években újra ébredezni kezdett, összekovácsolódott és erősödésnek indult a civil társadalom a civil society.

1967 végén sajátos konfliktus tört ki a CSKP-vezetésben, ez a konfliktus azonban a legkisebb mértékben sem függött össze az elviselhetőbb viszonyok fokozatos kialakítására irányuló törekvéssel. Inkább ellenkezőleg: azt mondhatjuk, hogy kitörését éppen a párton kívül zajló ez irányú fejlődés tette lehetővé.

Miben is rejlett a szóban forgó konfliktus lényege? Az amúgy központilag irányított egynemű tömbnek mondható kommunista pártban mégis tartotta magát a pluralizmusnak egy olyan csírája, amelyet nem lehetett teljes egészében kiirtani. Ugyanazon közös államban ugyanis a csehek mellett a szlovákok is éltek, és ezen a helyzeten egyszerűen nem lehetett változtatni. A két nemzetet megjelenítő ráadásul a demokráciától igencsak távol álló képviseleti szervek között fennálló aszimmetrikus hatalmi viszonyrendszer nem volt tekinthető egyébnek, mint intézményesített képmutatásnak, és ez utólag visszaütött a CSKP-ra. Persze, ebben az értelemben a megkerülhetetlen nemzeti pluralitást inkább történelmi adottságnak kell tekinteni, mintsem olyasminek, ami automatikusan a demokratikusabb viszonyok felé terelte volna a kommunista pártot.

A csehek egyikét, egy rendkívül műveletlen és ügyefogyott férfiút Antonín Novotnýnak hívták. Csehszlovák államfőként kiváló élő bizonyítékául szolgált az alkotmány érvényességének, nevezetesen annak a passzusáénak, amely kimondja, hogy köztársasági elnök akárki lehet. Novotný meggondolatlanul a nacionalizmus vádjával illette néhány szlovák elvtársát, akik meglehetősen óvatosan védelmükbe vették a szlovákság érdekeit – méghozzá nem is annyira a cseh érdekekkel szemben, sokkal inkább a centralizmus megőrzése mellett felsorakozott érdekeket támadva. A megbélyegzettek válaszul nem tehettek mást, kénytelenek voltak szó szerint minden fellelhető eszközt bevetve védekezni, hiszen még mindenki élénken emlékezett a közelmúltnak a valakire ráragasztott „nacionalista“ címkével járó meghurcolásaira, pereire, valamint szigorú ítéleteire, életfogytiglani börtönbüntetéseire. Minden harci eszközt bevetni pedig azt jelentette: harcba szállni a legmagasabb posztokért, hiszen kizárólag ezeknek a birtoklása nyújthatott biztos védelmet. Egy szó, mint száz: Dubčeknek esze ágában sem volt úgy végezni, ahogyan Husák végezte az ötvenes évek elején végül pedig éppen Husákkal váltották fel; ebben foglalható össze abszurd tömörséggel az 1968-as csehszlovák tavasz logikája, legalábbis amilyennek a korabeli CSKP, azaz egy nem demokratikusan felépített szervezet szemszögéből látszott.

Alexandr Dubček az önmaga megmentésére indított harc eredményeképpen váltotta fel Antonín Novotnýt a CSKP élén, győzelme tehát közvetlenül semmiképp sem függött össze a viszonyoknak az immár említett, az elviselhetőség felé történő elmozdításával. Dubček sem a Kultúrny život, sem a Literární noviny című közéleti lapok olvasótáborát nem gyarapította. Dubček nem utolsó sorban önmagáért küzdött, bár bizonyára meg tudta győzni saját magát arról, hogy küzdelmével mindenekelőtt a szlovák érdekeket védi – ami részemről egyszerű ténymegállapítás, nem elítélő minősítés. De ezzel egyszersmind akarva-akaratlanul szabad utat nyitott (már nem csak a CSKP-ban, hanem a társadalom egészében) a politikai pluralizmus fejlődni kész csíráinak, szabad utat nyitott a szerveződő civil társadalomnak.

Ám éppen a csehszlovák nemzeti pluralizmus említett maradványai miatt nem lehetett elkerülni, hogy 68 sorsa csakis Dubček és Husák között dőljön el: közülük az előbbi – szlovákként fellazította, majd ez utóbbi szintén szlovákként újra gúzsba kötötte a viszonyokat, amikor formáljogi érveléshez folyamodva semmisnek nyilvánította a CSKP-nak a megszállás utáni harmadik napon, Prága egyik külvárosi gyárában megtartott rendkívüli, XIV. kongresszusát, arra hivatkozva, hogy a szlovák küldöttek az előírtnál kisebb számban jutottak el a kongresszus színhelyére. Lehet, hogy Brezsnyev dolgozószobájának falán hasonlóan, mint Clintonnál, aki választási kampánya során ezzel a módszerrel igyekezett emlékeztetni magát a gazdaság jelentőségére az alábbi felirat díszelgett: Ott Szlovákia a tét, te mafla...“ Hiszen 68 egyetlen megmaradt vívmánya a szövetségi államszerkezet volt, amely azonban hamarosan üres formasággá lett; ez a tény pedig drámai erővel beleszólt a viszonyok húsz évvel későbbi alakulásába.

Dubček személyét tehát először felhasználták azok, akik tovább esetenként sokkal tovább – akartak jutni. Dubček megkérdőjelezhetetlen történelmi érdeme pedig abban áll, hogy hagyta magát kihasználni, talán azért, mert alapjában véve rendes, bár kissé túl vajszívű ember volt. Elképzelhető, hogy később igazán és őszintén nem volt ínyére a köz akaratával szembeszállni. Ugyanakkor az is leszögezhető, hogy napról napra egyre jobban is esett neki a kihasznált ember szerepe, hiszen a közvélemény a korábbi kommunista tisztségviselők által sosem élvezett, fölöttébb autentikus rokonszenv kinyilvánításaival jutalmazta érte. Mind ő személy szerint, mind a társai kedvükre lubickolhattak a közbizalom valamennyiükre hulló jeleinek kellemesen meleg áradatában. Egy Dubček-féle ember számára, aki már beletörődött a ránehezedő népszerűtlenségbe és kényszerű árnak tekinti, amelyet azért kell fizetnie, hogy töretlenül védhesse a tudatlan nép úgynevezett objektív érdekeit, miközben a mindebből mit sem értő nép csendesen, de folyamatosan elégedetlenkedik, szóval az ilyen ember számára ez hatalmas, szinte már függőséget okozó élmény lehetett.

Dubček (nem mint konkrét személy, hanem mint a dubčeki hatalmi szerep) eléggé emlékeztet arra az egyszeri Dzserzsinszkijre, akit Moszkvában az utcán meglát egy külföldi. A külföldit kísérő moszkvai elképedve magyarázza a társának, minek is volt az imént tanúja: Látta ezt? Dzserzsinszkij megállt egy kisfiú mellett, és megsimogatta a buksi fejét! Hiába, nagy humanista ez a Dzserzsinszkij! Kisvártatva, látva a külföldi értetlenkedését, a moszkvai még hozzáteszi: Megsimogatta, holott agyon is lőhette volna!

Dubček sem lőtt agyon senkit, holott megtehette volna, és az emberek ezt többnyire úgy fogadták, mint a viccbéli elképedt és meghatódott moszkvai kísérő, nem mint a józanul gondolkodó külföldi. Dubček azonban a legkisebb mértékben sem volt vezéralkat. Pláne nem reformer vezéralkat. Az események során mindinkább méghozzá egyre láthatóbban a civil társadalom egyes csírái jutottak döntő szerephez: a média, a szakszervezetek, a felsőoktatási intézmények, az egyházak, különböző egyesületek, amelyek, akár újak voltak, akár régiek, elsősorban azzal tűntek ki, hogy egyre nagyobb mértékben függetlenítették magukat az államtól, de kiváltképp a CSKP-tól. A Dubček-féle vezetői garnitúra csak arra tett kísérletet, másra nem, hogy felváltva alkalmazza velük szemben a húzd meg – ereszd meg politikáját. Igazából kizárólag utólagos reagálásra volt képes, nem hozakodott elő semmiféle új kezdeményezéssel, semmiféle ötlettel, semmiféle új gondolattal. A CSKP 1968 áprilisi akcióprogramja is ezt bizonyította: már a maga korában is unalmas és szükségszerűen csalódást okozó olvasmánynak bizonyult. Mára pedig teljesen érthetetlenné vált.

Persze, a kommunista ideológia prizmáján át nézve akkoriban szinte minden újnak, sőt forradalmian újnak minősült, és éppen ebben kereshetjük a csehszlovák tavasz korabeli (és egyesek számára talán máig érvényes) kettős értékelésének a gyökereit. E kétféle nézőpont között feszült és feszül mindmáig a feloldhatatlan ellentét, amelynek az egyik pólusán azok állnak, akik a közvélemény nyomására hagyták magukat behúzni a több szabadságot nyújtó térbe, melyet kolumbuszi rácsodálkozással nyomban demokratikus szocializmusnak neveztek el, a másik pólusán pedig azok, akik voltaképpen csak megpróbáltak visszajutni oda, ahonnan valamikor régen kiebrudalták őket. Ne tévesszen meg minket az, hogy egy ideig ez utóbbiak is hajlandóak voltak elfogadni a demokratikus szocializmus retorikáját, hiszen úgy tűnt, e szóhasználat örve alatt viszonylag jó eséllyel becsaphatják Brezsnyevet.

A csehszlovák tavasz kettőssége ezért 1968 augusztusáig kissé rejtve maradt, csak ezután lepleződött le teljesen. A megszállást követően világosan kiderült, hogy az, amit 1968. augusztus 21-ig a demokratikus szocializmus néven elhíresült, legfeljebb elnéző mosolyt fakasztó illúziónak, netán gyermekien naiv, de mégiscsak makulátlan eszményképnek lehetett tartani, valójában egyik sem volt, hanem még annál is kevesebb. Illúzióiért és még inkább az ideáljaiért az ember általában több áldozatot hajlandó hozni, mint amennyit Dubček és a CSKP vezetésében helyet foglaló eszmetársai hoztak. Hozzá kell rögtön tenni, hogy közöttük is voltak kivételek, és a mezei párttagok soraiban szintén szép számmal akadtak olyanok, akik lényegesen szerényebb életkörülmények közé visszavonulva hajlandóak voltak a karrierjüket a demokrácia oltárán feláldozni.

A civil társadalom, amely az 1968 augusztusát követő időszakban már valamennyire szervezett képet mutatott, rendre felajánlotta Dubčeknek és társainak a sztrájkok és tüntetések különféle formáiban kinyilvánítható politikai támogatását, de a címzettek e felajánlások mindegyikét sablonos válaszban elutasították. Attól tartottak, hogy Moszkvában újabb rossz pontokat szereznének ezzel, és abban az időben ki-ki már csak a székét próbálta menteni, természetesen nem a tavasz vívmányait megőrzendő, hogy a korabeli szófordulattal éljek.

Minden addigi reménynek véget vetett Dubček azon kézjegye, amellyel ellátta a Szövetségi Országgyűlés által kiadott, közvetlenül az 1968. augusztus 21-én Szent Vencel szobrához menetelő, a csehszlovák felségjelű páncélozott harckocsikkal farkasszemet néző és Dubček nevét skandáló emberek ellen irányuló dekrétumot. Ez lehetővé tette a gyorsított bírósági eljárások, a népi ítélőszékek, valamint szigorúbb büntetések elsősorban a tüntetések résztvevői számára kilátásba helyezett állásvesztés beindítását.

A szépreményű demokratikus szocializmusról bebizonyosodott, hogy nem volt más, mint csupán azoknak a társadalmi változásoknak az igazolása, amelyeket a CSKP-vezetés nem tudott megakadályozni, valamint az ennek elfedésére Moszkva felé hangoztatott, mentegető retorikai fogás. A reformkommunizmus velejéig hiteltelennek bizonyult, mert azok, akik nem akartak vele azonosulni, pontosabban akiket balga módon azonosítottak vele, elvesztették minden hitelüket. Az igazság az, hogy 1968 augusztusáig hol jobban, hol kevésbé vonakodva engedtek a civil társadalom nyomásának, viszont augusztus után lépésről lépésre visszakozva feladtak minden értéket, amit tavasszal teremtettek. A továbbra is áldozatra kész embereknek egyértelműen megüzenték: menjetek haza, ne törekedjetek semmire, már mi is csak a székeinkhez ragaszkodunk.

Igazán nem tudom, miért kellene visszatérni ezekhez az ideálok képében tetszelgő önigazolásokhoz. Ugyanakkor szükséges visszatérni a csehszlovák közvélemény, a civil társadalom ébredését majd későbbi kijózanodását alakító mechanizmusokhoz, nem a vezérek árulása mögött megbúvó mechanizmushoz. Egyébként is: az árulás szót én túlontúl erősnek, ide nem illőnek érzem. Az ő esetükben aligha beszélhetünk árulásról, ugyanis nem volt semmijük, amit elárulhattak volna. Először ilyen játszmát játszottak, azután meg olyat. Dubček ki akarta védeni Novotný támadását, majd igyekezett engedékenynek mutatkozni egyrészt a közvélemény, másrészt Brezsnyev előtt, végül pedig szégyenteljesen szó szerint leírta saját magát azzal, hogy Husáktól elfogadta a nagyköveti kinevezést. A valahol Ankarában, a megbízólevél átadásakor arannyal díszített egyenruhában zavartan mosolygó Dubčekről készült fénykép nem csak bizarr, hanem egyenesen siralmas pontot tett a hatvanas évek végére.

Ilyen körülmények között érthető, hogy a közvéleményt kijózanító folyamat nagyon is gyorsan, rohamosan zajlott le: a folyamat végén pedig nem a történtek megértése, önmaga megismerése, az illúziók és a megalapozott remények közötti különbség belátása várta, hanem rövid úton eljutott a cinizmusig, a bármilyen értékalapú világrend tökéletes elutasításáig, az idők és az események másokkal közös megéléseként felfogható történelem megtagadásáig. A két augusztus között eltelt tizenkét hónapot az emberek nem is csalódásként élték meg, inkább úgy érezték, hogy becsapták őket. Ez az élményük egyúttal természetesen bizonyos szégyenérzettel párosult: ostobák voltunk, hagytuk magunkat becsapni, nem kellett volna őket ennyire ajnároznunk.

Ez a tömegesen érzett csalódás ugyanis jellemző módon már-már meglepően kis mértékben fordult a szovjetek, vagy az annak idején jóval gyakoribb szóhasználattal élve, az oroszok ellen. Számos jel arra enged következtetni, hogy a csalódottság sokakat önpusztító módon elsősorban önmaguk ellen fordított. Az ilyen emberek magatartását legtöbb esetben tüntetően látványos cinizmus, a bár teljesen hiábavaló, de legalább saját elhatározásukból fakadó, személyes dac kétségbeesett gesztusa jellemezte.

Ez volt az oka annak, hogy a létező szocializmusról szóló Brezsnyev-doktrínát voltaképpen mindenki egyöntetűen elfogadta, hiszen ez a doktrína is a minden kertelés nélkül bevallott cinikus alaptételből indult ki: ne számítsatok arra, galambocskáim, hogy az itt és most létező értsd: pocsék szocializmuson kívül más szocializmus is létezhet. És még ha történetesen létezne is, rajtatok az már nem segít. Hagyjatok fel szépen minden reménnyel, gondoljatok, amit akartok, de alkalmazkodjatok, mert ameddig élünk ti is, mi is, ez lesz itt. A végén pedig halkabban hozzátették, hogy ebben a nyomorúságos helyzetben igazán kár egymást fölöslegesen piszkálni: mi békén hagyunk benneteket, ha ti egyszer s mindenkorra elálltok az autentikus közélet követelésétől...

Így aztán a közélet csakhamar tömegesen átvonult a magánszférába, az életpályák és -célok, valamint a társadalmi magatartás formái is privatizálódtak. Az épphogy fejlődésnek indult, épphogy összekovácsolódott civil társadalom elkezdett gyors ütemben sorvadni. Míg Lengyelországban az államtól független civil társadalom hatalmas bástyái alakultak ki – gondolok itt az egyházra, a szakszervezetekre, bizonyos mértékig az egyetemekre is, no de mindenekelőtt a vidéki Lengyelország egészére , míg Magyarországon az államosított társadalmat átszőtte az emberek millióira jellemző piaci magatartás hajszálereinek sűrű szövevénye, nálunk az akkoriban bevezetett kifejezéssel élve pozitív deviancia csupán néhány parányi és társadalmilag meglehetősen elszigetelt foltocskában öltött formát. A nem a vereségből vagy a megszállás tényéből, hanem a vereség módjából, éppúgy, mint a vezető személyiségeink leszerepléséből és a beléjük vetett elhamarkodott bizalomból fakadó illúzióvesztés megdermesztette az országot. Csak 1988-ban lehetett észrevenni a Charta 77 keretein kívül kezdeményezett ellenzéki mozgolódás első számottevőbb jeleit.

Így történt az, hogy a mi nyolcvankilencünket a lengyel, a magyar, az endékás, sőt, a bolgár 89 is megelőzte; az 1968-as katonai bevonulás, majd a megszállásnak a szovjet csapatok ideiglenes állomásozásáról szóló szerzáődésltali szentesítése óta az ideiglenesség határozta meg a pályánkat, amelynek a mértékegysége, legalábbis a korabeli humort tükröző népi regula szerint egy furtonfurt volt. Azért emlegetem ezt a keserű viccet, hogy jelezzem: attól kezdve voltaképpen nem számítottunk arra, hogy a viszonyok valaha is megváltoznak. Ezúttal mások cselekedtek helyettünk. Az 1989-es változás az ölünkbe hullott, anélkül hogy akár a kisujjunkat is megmozdítottuk volna érte. De ez akár figyelmeztetésnek is felfogható: ebül szerzett jószág ebül vész el.

Ami megdöbbentő, az nem csak a változások váratlan volta, hanem az azokat kísérő meglehetős programhiány is. A nyugati zöld mozgalmakkal gondolati rokonságot mutató környezetvédelmi aktivitások talán egyes-egyedüli kivételével nem lehetett érezni semmiféle nagyszerű vagy legalább a kisszerűeknél nagyobbszerű eszmék szelét. Lehet, hogy meglepő lesz a kijelentésem, de én ezt nem tartom hiányosságnak, inkább ellenkezőleg. A csaknem húsz éve elkezdődött második átalakulásnak bizony nem volt előzménye.

- - -

Tény, ami tény: a csodák éveként is aposztrofált 1989 egyebek mellett azzal az egyedi vonásával is feltűnt, hogy nem hordozott új gondolatokat. Timothy Garton Ash egyik írása szerint ez volt az első minden utópisztikus elemet nélkülöző forradalom, amelyben nem lobogott az ideológia tüze. Egyesek szemében az ideológiai elképzelések hiánya épp elegendő indoknak bizonyult annak kijelentésére, hogy ezúttal nem is forradalomról, hanem puszta hatalomváltásról volt szó. De ami személy szerint engem illet, számomra az átalakulás jellegének megragadása szempontjából a legyőzöttek ellenállásának elmaradása fontosabbnak tűnt, mint az ideológia hiánya. Például Karel Urbánek, a CSKP főtitkári posztján feltűnt percemberke esetében az volt a benyomásom, hogy az a minimális ellenállás, amit tanúsít, nem más, mint már csak a betyárbecsület diktálta tessék-lássék cselekvés.

Jürgen Habermas, a csalódott német filozófus nem rejti véka alá a nekünk szóló szemrehányásait: véleménye szerint a Közép- és Délkelet-Európában végbement forradalmi folyamatok jellegzetes vonása egyrészt az innovatív, perspektivikus eszmék szinte abszolút hiánya, másrészt a demokratikus jogállamhoz való visszatérés és a fejlett tőkés gazdasággal rendelkező Nyugathoz való csatlakozás preferálása. A filozófusnak az a benyomása, mintha az események visszafelé haladnának, vagy mintha egyszerűen csak megpróbálnák utolérni, beérni a fáradt, szerinte már kopott, szellemileg kimerült és elhasználódott Nyugatot.

Ez a feltűnő elmozdulás a gyújtóhatású forradalmi eszméktől az óvatos és szófukar józanság felé az én véleményem szerint azonban haladásnak tekinthető, amennyiben van még ennek a szónak egyáltalán bármilyen jelentése. André Glucksman francia filozófus húsz évvel később egészen másképp, Habermasnál pozitívabban szemlélve, ugyanakkor a globális fenyegetések tudatában tekint vissza a csodák évének hozadékára, mindenekelőtt pedig az ezt az évet megelőző, előkészítő függetlenségi mozgalmakra. Állítása szerint a keleti ellenzéki csoportok feltűnéséig az egy nemzeten belül tanúsított vagy akár több nemzetre is kiterjedő kölcsönös szolidaritás mindig a közös gyökerekre vagy valamilyen közösen vallott eszmére hivatkozott, egy zászló alá gyűjtve egy-egy nemzethez, vallási közösséghez, kultúrához vagy osztályhoz tartozó egyedeket. Ezzel szemben az antikommunista emancipációs mozgalmak sohasem tagadták belső sokszínűségüket. A prágai, varsói, bukaresti vagy moszkvai ellenzéki köröket természetesen egyesítette a diktatórikus rezsimmel való szembenállásuk, de mégsem érezték szükségét annak, hogy különösebben leplezzék a köztük lévő véleménykülönbségeket. Ki jobbról jött, ki ilyen vagy olyan baloldali erőt vagy irányzatot képviselt, voltak közöttük anarchisták csakúgy, mint royalisták. A megrögzött agnosztikusok végtelen vitákat folytattak a mélyen vallásos egyénekkel. Nem egy közülük szocialistának, míg más liberálisnak tartotta magát. Késhegyre menő vitákat rendeztek. Az antikommunista ellenzék, amely kimondottan élvezte, hogy a különbözőség megőrzése mellett is képes összefogni, nem akarta egyik ideológiát felvonultatni a másik ideológia ellen, hanem egyszerűen szembefordult a mindenkit egyformán veszélyeztető fenyegetéssel.

Glucksman az említett írásában kifejezetten a cseh Jan Patočkára hivatkozik, aki véleménye szerint nemcsak mindenkinél pontosabban megragadta a lényeget, hanem ráadásul (főleg a Történelemfilozófiai eretnek esszék című könyvére jellemző) retorikájával maga is hozzájárult az emancipációs mozgalmak formálódásához: az egyesítő energia szerinte nem az érzelmek talaján létrejött közösségből, és nem is az egyazon eszmerendszerben való osztozásból fakad, hanem a tudatosodott veszélyérzetből. Ez a veszély a késői kor idején vagy egy másik, ugyancsak az ő tollából származó kifejezéssel élve: a történelem végén a közösség egészét érintette. A magasabb rendű Jó eszméjét meggyőződéssel vallók egységét az ellenzék, közelről meglátva a Rossz sötétségét és fenyegető veszélyét, a megrendültek szolidaritásával váltotta fel. Elsődlegesnek kezdték tartani a látható és jelenlévő rossz elleni harcot, mondja mintegy Patočka-parafrázis gyanánt Glucksman, majd az eltelt évek távlatából hozzáteszi: a demokrácia és a rendszerváltás előtti ellenzék titka abban áll, hogy nem egy jó gondolatért, hanem a veszély ellenében egyesülnek. A ma kérdése tehát az, szögezi le Glucksman, mi ellen harcoljunk annak érdekében, hogy biztonságossá tegyük a terrorizmus fenyegette világunkat. Meggyőződése szerint harcolni kell a nihilizmus ellen, azon nézet ellen, hogy semmi nem rossz, és bárki bármit megtehet. Az európaiak nem tudják, mi a rossz, egyszerűbb ismerni a jót És ti, kelet-európaiak ma valójában már nem vagytok jobbak, mint mi nyugatiak. Néhány éven belül épp olyanok lesztek, mint mi.

Jan Patočka néhány rövidebb, 1977 első heteiből származó írása, levele vagy inkább kiáltványa, szélesebb nyilvánosságnak szóló felhívása valóban tekinthető a cseh ellenzéki tevékenység előfutárának. A szóban forgó szövegek a történelmi beágyazottság dimenziójával gazdagították az ellenzék elsődlegesen legalista, de csak látszólag felszínes, agyontaktizált és egzisztenciális stratégiáját. Szuggesztív és elkötelező hangnemük, az olvasót egyenesen megigézni akaró mondataik juttatták szóhoz azt a jellegzetes éthoszt, amely ettől kezdve végigkísérte a Charta 77 létezését. Ezenkívül vigaszt is nyújtottak a Charta 77 aláíróinak, felkínálva számukra a közönséges értelmiségi és a szellemi ember kategóriája közötti választási lehetőséget. Könnyen lehet, hogy Patočka civil pátosza nélkül a Charta rövid időn belül szétszakadt volna, ahogy az már lenni szokott, a különböző nézeteket valló, politizáló áramlatokra, amelyek kitermelték volna magukból a szokásos programadó dokumentumokat. Több mint valószínű, hogy legalább egyik-másik közülük mindenáron valami újjal szeretett volna jelentkezni, Jürgen Habermas nagyobb megelégedésére. A valóságban azonban a Charta 77, amelyet Patočka kezdettől fogva elirányított a világot mozgató erők részéről fenyegető veszély alapélményének legmélyére, nem tört meg és nem tört össze, Épp itt szeretném jelezni, hogy az ilyen típusú élmény első előfordulását Patočka az első világháború lövészárkaihoz köti. Arra a jelenségre utal, amelyet akkoriban frontélménynek neveztek el, és amelyet a Patočka számára legmegragadóbb módon Ernst Jünger, az egyébként fenntartásokkal fogadott német filozófus és író fejezett ki. A Charta azért nem tört meg és nem tört össze, mert eltökélte, hogy a csodaszép légvárak építése helyett inkább a tűz ellen fog harcolni, a kikezdhetetlen egészség kilátásba helyezése helyett inkább felveszi a harcot a betegséggel. Csakis ez a fajta szellemi beállítottság, csakis ez a fajta gondolatiság szülhette a Havel-féle A hatalom nélküliek hatalma c. esszéhez hasonló szövegeket. Václav Havel ebben az írásában sokak számára máig sokkoló és elfogadhatatlan módon rávilágít a mind a szocializmusra, mind a kapitalizmusra vagy Patočkával szólva: erre az összefonódott felsőbbrendű civilizációra közösen jellemző kockázatokra (a fenyegetettség kockázataira, amelyek képesek felrázni az embert és felébreszteni a szolidaritást).

A gyakorlat embere persze megkérdezi: de mire volt jó nem rendelkezni a Jóra vezető világos és inspiráló programmal, politikai programmal, amikor várható volt, hogy egy napon felmerülnek az elvégzendő gyakorlati feladatok? A válaszom a következő: arra volt jó, hogy a Charta 77 alkotta közösség tizenkét éven keresztül, egészen a végnapjaiig megőrizze a pluralizmusát és a toleranciáját, és hogy ezt követően számos újonnan befogadott emberrel kibővítve készen álljon arra, hogy a rögeszmés ideológusok, a lélek mérnökeinek“ közreműködése nélkül, a jakobinusokéra emlékeztető önbíráskodás és a bosszú után kiáltó düh kizárásával megoldja a minden további hét és hónap hozta újabbnál újabb helyzeteket.

Volt idő, amikor megszaporodtak a forradalom következetes véghezvitelét követelő hangok, mondván, hogy az ún. novemberi forradalom valójában nem is volt az, hiszen elárulták és ellopták a diákoktól. Akkoriban én válaszként ezzel a szlogennel léptem fel: Elég volt a forradalmakból! Az ebben az értelemben politikailag felkészületlen, sőt akár apolitikus vagy urambocsá' részben programszerűen politikaellenes egykori ellenzék (bizonyára sok-sok hiba árán) a novemberi fordulattal és mindazzal, ami utána következett nem nyitott semmiféle újabb forradalmi fejezetet. Elsősorban ez volt a tét, és ma is ez a tét. A Cseh Köztársaság egyelőre valóban viszonylag biztonságos ívben kerüli a tekintélyuralmi rendszerekkel, nota bene forradalmakkal kacérkodó fordulatokra csábító kísértéseket. Nem minden posztkommunista országról mondható el ugyanez. Aránylag nagyvonalúan bánt a legyőzöttekkel, amit jelenleg is és már nem először felhánytorgatnak neki. Én viszont annak idején többször kijelentettem: ha ez mégis forradalom, legyen hát az utolsó.

Jan Ruml már a berlini fal (1989. november 9-i) ledöntése után, de még november 17. előtt ezt írta: Csehszlovákiában ez idő szerint elcsigázott emberek milliói mintegy céltalanul bolyonganak a drótokkal bekerített országban. A drótokat tartó faoszlopok védőfesték híján korhadnak, és a tankcsapdák a földbe süppednek. Egy idő múlva ott fogunk tartani, hogy már nem is fog bennünket őrizni senki, és akkor majd rémülettel a szemünkben rádöbbenünk: lám, mi is, anélkül hogy bármit tettünk volna érte, szabadok vagyunk.

Annus mirabilis – valahogy mindenki ezt várta, ugyanakkor senki sem várta igazán. Pontosabban: senki nem várta, hogy saját hazai erőnkből kiérdemeljük. Stanislav Komárek filozófus ennek kapcsán a megigézettséget emlegeti: Ez a rendszer mind a kommunistákat, mind a velük szemben állókat megigézte, a kimúlását pedig, már ha egyáltalán számítottak rá, legfeljebb soká, több évszázad múlva tudták elképzelni. Senki nem volt erre felkészülve, sem Nyugaton, még kevésbé Oroszországban. Marxot csuda mód megörvendeztette volna ez az esemény, mert a történelem aligha szolgálhatna ennél jobb illusztrációval a termelő erők és az elavult termelési viszonyok között keletkező ellentétből fakadó forradalmakról szóló marxi tézishez. A marxista képlet megbízhatóan működik: szigorúan objektív ellentétről volt szó, amellyel az emberek szubjektíve nem voltak tisztában, de csak az érvényesülhet, ami objektív, nem az, amit az emberek éreznek vagy tudnak.

Számos tanúbizonyság közül elégedjünk meg a fenti kettővel. A két idézett vallomás bizonyítja, hogy tulajdonképpen még ma sem tudjuk, miféle rendszer volt az, valójában mire támaszkodott, mivel nyerte meg magának az embereket. Hogy sikerült ennyi ideig megtévesztenie az egész világot? Amitől tartottunk, már jó ideje csak azért nem dőlt össze, mert tévképzeteket alkottunk róla.

Ivo Možný, az öntörvényű gondolkodásáról ismert brünni szociológus már 1990-ben feltette a lényegre törő kérdést: Miért olyan könnyen...? Válasza minden bizonnyal nagy adag igazságot tartalmaz, de mivel ehelyütt nem szeretném leegyszerűsíteni, hadd utaljak a közvetlenül a szerző által kifejtett gondolatokra. Možný később (a november utáni első évtized elteltével, a tanulmánya újabb kiadásához írt előszóban) összesen ötmondatosra bővítette ki a saját kérdésére adott egykori válaszát. Az első, azaz a legrégebbi mondat a következő: Azért csúszhattunk ki olyan könnyen a szocializmusból, mert benne már készen állt számunkra a kapitalizmus. A másodiktól az ötödik mondatig terjedő új rész így hangzik: Mivel benne számunkra már készen állt, most csak nagy nehezen tudunk áttérni a kapitalizmusra.

Érezni rajta a bogrács szagát, amelyben főzték. Nem a régi rendszer megtestesítői. Mi valamennyien.

Ha segítettünk volna a régi rendszernek, hogy hamarabb leléphessen a színről, teszem azt nagyobb számban vettünk volna részt az utcai tüntetéseken, elképzelhető, hogy a lelépését akár egy kis forradalommal is kellett volna siettetni: kétséges kimenetelű, minden bizonnyal áldozatokkal is járó kockázatvállalással. 1989 novemberében viszont semmi ilyesmire nem volt szükség. Hadd idézzem újra Ivo Možný szavait: tipikus cseh óvatossággal bevártuk az átszállás idejét, azt a pillanatot, amikor a történelem, végigjárva a szocializmus elakadt, mind több utastól elhagyott vonatát, fennhangon egyre csak ismételgette: „Szíveskedjenek leszállni, a szerelvény nem megy tovább!”

Végül tehát csak a hatalomváltás maradt – egyébként ahhoz hasonlóan, mint 1918. október 28. után.

- - -

Befejezésül elértem egy (jóllehet banálisnak látszó) konklúzióhoz: az 1968-as és az 1989-es év közötti különbség elsősorban a számba veendő kockázatok mennyiségében, és csak másodsorban az idealizmus mértékében áll. Egyszerűen arról van szó, hogy míg 1968-ban még jutott hely az ideáloknak, és ezzel együtt az illúzióknak is, addig 1989 és a következő évek elárasztották az elménket a rohamosan növekvő kockázatok szülte aggodalmakkal. Küszködünk az akár az atomfegyverek megszerzésére is képes nemzetközi terrorizmussal, az energia- és vízhiánnyal, az utóbbi időben az élelmiszerhiánnyal is, az egyre gyakrabban emberi katasztrófákhoz is vezető klímaváltozásokkal, növekszik az összeomlott államok száma. Napról napra szűkül és már alig jut hely az ideáloknak és ezzel együtt az illúzióknak. Pedig a negyven évvel ezelőtti önmagunkhoz képest nem lettünk sem rosszabbak, sem földhözragadtabbak. Csak éppen jobban félünk, és sokkal óvatosabbak vagyunk. A rengeteg kockázatból fakadó félelmeket néhányan természetesen kihasználják a tisztán anyagi céljaik elérésére, ahhoz nem fér kétség. A szegénység és a gazdagság közötti olló szinte mindenütt egyre jobban nyílik. Bőven van okunk a szkepszisre.

Viszont éppen ezért nincs okunk arra, hogy nosztalgiát érezzünk a hatvanas évek iránt, netán szemrehányást tegyünk magunknak, amiért mára elvesztettük egykori idealizmusunkat. Más, sokkal veszélyesebb, sokkal veszélyeztetettebb világban élünk, mint negyven évvel ezelőtt. Manapság nem zárhatjuk ki, hogy minden illúziónkért sokszorosan magasabb árat kell majd fizetnünk, mint például az annak idején a Sorbonne diákjait vezérlő gyermeteg illúziókért, amelyeknek a hívei 1968 májusában szilárdan hitték, hogy ha reálisan akarnak cselekedni, kötelességük barikádokat emelni és teljesíthetetlen követelésekkel előállni.

Ma már csak azon vitatkozunk, hogy még egyáltalán milyen lehetőségeink vannak, hogy képesek vagyunk-e legalább reálisan, azaz a jelen körülmények között visszavonulót fújva harcolni a globalizáció negatív kísérőjelenségei ellen. Azokat már nem lehet semmiféle barikád túlsó oldalára helyezni, nem terpeszkednek sem Moszkvában, sem Teheránban, sem Washingtonban. Összecsaptak a fejünk fölött, mint a hullámok, és mi ezt meglehetősen élesen érzékeljük, például akkor is, amikor összevetjük egymással az 1968 és az 1989 jellegzetes vonásait, mert e két év mindegyikében még a történések alanyai voltunk, akár a pillanatnyi vesztesek, akár az ideiglenesen győzelemre jutottak oldalán.

SVOBODA RÓBERT FORDÍTÁSA

Bibliográfia

PITHART, Petr:

Hatvannyolc. Kalligram, 1993

Nyolcvankilenc után. Kik vagyunk? Kalligram, 2002

A szomszédság problémája. A csehek heterosztereotípiái. Magyar Lettre Internationale, 44

Megjelent: Magyar LETTRE Internationale, 2008 őszi, 70. szám. A szöveget Karádi Éva főszerkesztő szíves engedélyével közöljük. On-line: http://lettre.c3.hu/