Féja Géza örökében és morális hagyatékával

Slágertelen világot, a csodás Budapest-képet súlyosan cáfoló szociografikus körképet kapunk Féja Géza most kiadott-válogatott-gyűjteményes kötetéből. De épp Budapest? Hogy jön hozzá egy falukutató, panaszos társadalomképéért egykor perbe fogott és a paraszti világ két háború közötti állapotát drámaian felmutató íróféle, hogy a fővárost tollára vegye…?

Nem ilyen képünk van Róla. De talán a kép csalóka, mondhatnám megtévedt, vagy éppen egy kevéssé falupártoló előző politikai rendszer „megtűrt” közléskultúrájában még engedélyezett, újrakiadott mű, a Viharsarok hátteréből épp egy szociális érzékenységéről hírhedetté vált alkotó fel-nem-ismert személyiségrajza az, amit nem tudunk hirtelenjében hová tenni… De e kötet engedi, serkenti, kiegyensúlyozza tévképzetünket!

Féja Géza A régi Budapest című kötete¹ mintegy meglepetés azért is, mert a Szerzőt a tudományos és értelmiségi-olvasói közgondolkodás mindenekelőtt jeles falukutatóként könyvelte el, s mert könyveinek, riportjainak, ismertebb írásainak többsége valóban a korabeli vidék, a harmincas évek „Másik Magyarországának” körképét adta, arányaiban is a többségi paraszti társadalom helyzetképével, drámai sorsával és lehetetlen életkörülményeinek részletrajzával – hát e kötet írásaiból épp azok a munkások, a főváros külterületeinek népei, a nagyváros szegényei, de még az alsó középosztály kishivatalnokai és az iparosodó világ cselédei is főszereplőkké lesznek, akikről nem túl sok személyes vagy közvetlen tudásanyag állott rendelkezésre előtte. Féja nemcsak (vagy nem elsősorban) tollnok, újságíró, száguldó riporter vagy irodalmi alapanyagot gyűjtő alkotó, hanem élményközelből megfigyelő szociográfus, sőt felelős gondolkodó is, aki a kor hatalmi-uralmi berendezkedését nem a tekintély vagy a tűrés, hanem a tiltakozás és visszafogott felháborodás tónusában kívánja értékelni. Ezek valójában nagyvárosi városszociográfiai tanúskodások, kritikai publicisztikai esszék – roppant hasonló tónusban, mint Bálint György „felháborodom, tehát vagyok!” álláspontja volt, aki korának társadalmában „a szellemi ember létének legmagasabb kifejezéseként” tekintett önnön vállalására.

Féja városi írásai most jelennek meg először. Nézőpontja, mely „Nem cselekedhetünk eleget a falu és a nép érdekében, a népi kérdést sohasem szabad levennünk a napirendről. De ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk a magyar városról sem…” módon fogalmazódott meg, az itt közölt több mint hatvan írásban a legtöbb (akkori) városi jelenségre kitér. Szinte nincs is olyan várostársadalmi csoport, akik körében meg ne fordulna: cselédek, cselédszegődtető mámik, iparcsarnoki árusok, szeszcsempészek, társadalombiztosítási ügyintézők, beteg-gondozók, könyvnapi olvasók, egészségügyiek, rákoscsabai viskólakók, budakeszi földkunyhó- vagy barlanglakók, éhező családok, loncsos kutyabandák, közlekedő járművek és mozgásaik, altisztek világa és bótosoké, polgárosodó és kiszolgáltatott népek, házmesterek és vicék, iparosok – és ellenoldalon mindig a „politikai elit”, a nagyfejűek, harsányak és hitványak közhelyes szereptudatos léte is. Roppant szégyenletes, ahogyan az ember rálel a feszélyező párhuzamokra Féja kora és napjaink közpolitikai világa között. 1934 és 1944 között cikksorozatban számolt be a Szabadság és a Magyarország hasábjain mindarról, amit közvetlen közelből is tapasztalati tudással mutat föl: mint (fel)vidéki tapasztalatai után élt a Gellérthegyen, a pesterzsébeti állami polgári iskolában tanító lett, közvetlenül találkozhatott a külváros „mostohagyermekeivel”, majd hasonlóképpen a többi külvároséval, a proletárvilággal, az éhezéssel, a tanulás korlátozottságával, a szegénység-fogalom helyi változataival, a „lakhatási nehézségek” és képtelenségek mélyvilágával. Idővel megjárta Békéscsabát is, majd továbbköltözött Lágymányosra, újabb terepszemlékkel gyarapítva szociális térképét, de éppúgy járt Erzsébeten, Rákoscsabán, Újpesten, Diósdon, Kőbányán vagy Óbudán is, ahol továbbra is átérezte a helyiek gondját, és elsősorban ezeket fogalmazta meg riportjaiban. Mindeközben nemcsak az elesettek reményeit, szociális helyzetük javulását vagy lehetséges felemelkedésük, valamiképpeni polgárosodásuk perspektíváit keresi, hanem az egyre súlyosodó „idegen befolyás” ellenében a még lehetséges magyarságtudatuk mentését, olykor erősítését próbálta hangsúlyozni.

Néha csak sétált, megfigyelt, beszédekbe elegyedett, jegyzetelt, riporterkedett, idősebb korába óbudai csatangoló maradt, aki régi emlékek, Krúdy emlékével, pusztuló értékek ellen szót emelve feszítette ki ellenérzései hangsúlyait. A lévai, esztergomi, budapesti és környéki élményvilág nemcsak az összehasonlítást segítette elő, de a morális program, a felelős írás világnézeti vállalását ugyancsak. Féja Géza, ha ma lenne „oknyomozó” riporter, mint fia, Féja Endre jellemzi előszavában, továbbra is vállalná „a magyar életnek ezt a keresztmetszetét”, a „menekülés a városból” közérzet okainak feltárását, a „Parlament színvonalának” kritikáját, „Budapest szociográfiája” megteremtését.² Ma sem lenne csekélyebb a hatása, nem lehetne kevesebb az indulata, de még az igaza sem. Volt hát értelme eddig ismeretlen írásainak mostani megjelentetését vállalni. Ha hitte is, hogy a falu kérdését sosem szabad levenni a napirendről, ebben ma sem csalódna, mint ahogy abban sem, hogy a nagyvárosi létformák körképe azóta is hiányzik a magyar (társadalmi jelenségekre érzékeny) publicisztika horizontjáról.

Összehasonlító nyomorkép, társadalmi riport, a csodák alatti világ

Amennyire Féja Géza nagyvárosi szociográfiai ezt követhették, a századfordulós és poszt-császárkori társadalmi elnyomorodás nemcsak a magyar paraszti vidék, hanem a nagy- vagy fővárosi szociális világok jellegzetes mellékterméke volt. Ideje is lett a járványok terjedésének, a fertőzések megjelenésének feltérképezésére, majd a nyomortérképek megjelenésére is figyelmet fordítani a XIX. század végén, majd ezekből a XX. század első harmadára valóságos statisztikai kimutatás következzen, nem utolsósorban a szociálpolitika és a bűnözés terén. A nyomor és a vele kéz-a-kézben járó bűn esetei már Féja érdeklődésének is kitüntetett területei voltak (jelesül is a cselédek, cselédtámogatás, szociális kitettség, szégyennel együtt élés vagy megszégyenülő hazatérés a falusi sárba…), de a szociális érzék megmutatkozásának néhány jeles nyugat-európai kezdeményezőjén túl már magyar szakemberek is a szegénység földrajzi kiterjedésének, az egészségügyi, életviteli és mentális fertőzöttségnek fővárosi „rajzolatait” kutatókká váltak. Sőt, ekkor már brit, osztrák, s részben német, francia előzményekre is visszatekinthettek az elemzők, akik számára majdan mintegy történeti metszetben is ábrázolhatóvá lettek az európai fővárosok megkülönböztetett társadalmi csoportjainak „rétegződés-térképei”, sőt a bűnüldöző, az igazgatási bürokrata, az orvoslási, szociálpolitikai és egyéb társadalomrajzokat is serkentette és ki is teljesedett általuk maga a kutatói érdeklődés. Féja esetében is megvolt a munkásvilágokról, cselédlépcsőkről, hátsó udvari történésekről, szalonpolgári miliőből formált részletek sajtó-háttere, de épp a közöltek sikere és maradt megalapozója annak is, hogy a korabeli sajtó, a műveltebb vagy pozicionáltabb rétegek, s akár a „bűn nyomában” indult romantikus regényirodalom tükrében is megmutatkozott egy fokozódni látszó érdeklődés, hogy a „társadalomkép” közelítsen a valóságoshoz. A „békés aranykor” polgári fejlődése a békétlen nyomor ellenoldali jelenlétével volt párban, s pontosan e mélyvilágok összehasonlító kutatását végezte most el Perényi Roland, aki A nyomor felfedezése Bécsben és Budapesten – szociális riportok a 19–20. század fordulóján címen adta közre értékes munkáját.³

Féja esetében a felvidéki, kelet- és nyugat-magyarországi, bel- és külvárosi összehasonlítás életképei kapnak felhangot a sorjázó anti-civilizációs élmény-zuhatagból, Perényi viszont a császárkori fővárosok párhuzamaiban lát értelmezésre méltó forrásanyagot. A kötet gondolatvezetésében tisztán áttekinthető szerkezetben kínál mélyebb eligazodást a nagyvárosok árnyoldalainak felfedezéséhez, a szociális riportok kezdeteihez és a társadalmi problémák Lajtán túli és inneni világaihoz, s ezen belül is a bécsi Max Winter felfedezői és szocioriporteri életművéhez, a szociális riport műfajának sajátosságaihoz, a mentális térképekhez és a megoldást kereső törekvések reményeihez (pl. az Uránia akcióihoz Bécsben és Budapesten), a nyomor és bűn filmes adaptációinak kezdeteihez, az első világháború utáni állapotok bécsi és budapesti állapotrajzaihoz is. Alaposan ismerteti Robert Land, Max Winter, Bruno Freim és Tábori Kornél tevékenységének jelentőségét, majd zárszavában összegzi a 19. század végéig ismeretlen-feltáratlan területnek nevezhető szocioripotok nagyvárosi nyomorba vezető világát, a bécsi-budapesti szociális állapotok történészek által nem igazán elemzett jelentőségét, és nem utolsósorban a „terepkutató” riporterek saját optikáján keresztül megismerhető politikai-történeti életvilágokat.

„Csupán a vasúti pályatest világít a környékbe a civilizáció fáklyájával. A vasúti síneket is elhagyjuk és olyan helyeken csatangolunk, ahol szegény, nyomorult embereken kívül aligha járt más. Az ötödik kerület külső részében vagyunk…” (97. old.) – írja Balla Jenő egy 1909-es, Bűn és nyomor című riportkönyvében. Érdemes jelezni: annak tudása, társadalmi képzete és hétköznapi bizonyossága, hogy a kubikos munkák, házicselédek, örömlányok, építkezési segédmunkások vagy vasúti krampácsolók körében alighanem megtalálja helyét a betegség is, a bűn is és a kiszolgáltatottság megannyi formája is, talán minden, az érintett társadalmi réteg fölött álló kulturális vagy elit-polgári felfogásmódban evidensen megjelenik. De hogy mindez már a pesti Lipótváros körzetében is jelen van, az még a társadalmi érdeklődésűek, szociáldemokraták, mentősök, ápolók, házmesterek körében is meglepetésnek minősült jó ideig. A bécsi hasonló „miliő-kutatások” (akkoriban persze kézenfekvően nem ezzel a minősítő jelzővel!) ugyancsak térképre került adatai révén a társadalomtörténészek, városantropológusok számára épp olyan árulkodó látképet sugallnak, mint a korszakban divatos „krimik”, romantikus regények, Dickens vagy Zola romantikus realizmusára emlékeztető „valóságképek” megírására sarkallt újságírók leleplező írásai, riportjai, élménybeszámolói. Talán érdemes a bécsi kutatói kör (Jahoda, Lazarsfeld és társaik) Marienthalban végzett kutatására utalni, mely a harmincas évek elejének iparvárosodási hullámában elnyomorodó népesség szociografikus képét adta máig érvényes módszertani alapozásként…

Perényi új kötetének (amely azért új, mert doktori disszertációja A bűn nyomában címmel 2012-ben jelent meg) kétségkívüli, s már címében és alcímében is kellően sötét, súlyos alaphelyzet rajzolata világlik ki, s a tárgyalt korszakból a legkínálkozóbb „helyszínelő” alapművet idézi fel már ismertetőjében, előszavában, majd a kötet anyagában is: A tolvajnép titkai című izgalmas-bizalmas riportkötetet 1908-as megjelenésekor írták (A Bűnös Budapest ciklus folytatása-ként kiadott) egykori műről: „A magyar tolvajvilágot ismertetjük ebben a könyvben, s természetes, hogy főképp a budapesti latrok életét akarjuk megrajzolni… Tábori Kornél csavargónak öltözve, napokat, éjszakákat töltött a budapesti alvilágban. Székely Vladimír 20 éven át vezette a rendőri sajtóirodát, bűnesetek ezreit ismerte, vizsgálta, maga is rendszeresen írt ilyen témájú újságcikkeket. Tábori és Székely több mint 100 éve írott könyvei ma is megérdemlik a figyelmet. Érzékeny egyensúlyt tartanak a szociográfiai hűség és a közönség érdeklődését lekötő olvasmányosság között. Szórakoztató, izgalmas és ugyanakkor tanulságos tartalmuk folyamán e köteteket nehéz letenni. Mondanivalójuk ma is érvényes, hiszen a tolvajok, csalók, betörők módszerei sokszor nagyon hasonlítanak a 100 év előttiekhez...” /Nap Újságvállalat Nyomdája, Budapest/.

Mindezt Székely és Tábori nagyvárosiságról szőtt szavaiból idézi fel kötetében Perényi, akit a hajdani bédekkerek világában még csak érintőlegesen vagy kuriózumként jelzett szegénynegyedek, „autentikus” miliők, „a veszélyes osztályok” életére utaló élethelyek megnevezései és tér-rajzolatai foglalkoztattak, de nem csupán a „bűnök társadalomtörténete” iránt érdeklődött, de mindezeket a „lokális jegyeket”, helyi sajátosságokat, alkalmilag szemügyre venni alkalmas világokat mint „turista-látványosságokat” ismertető kalauzok fókuszba kerülését is szem előtt tartotta. Így a századfordulós társadalmi riportok („izgalmas” látnivalók felé fordulása) révén a jótékonysági intézmények és várostörténeti látnivalók köre felé vezet kutatási témakörében, amelyben a polgári korszak társadalomtörténetében fontossá vált tudás- és tudománytörténeti adalékokkal is bőségesen szolgálhat. A Bécs-Budapest kötet több helyen is hangsúlyt ad annak, hogy a szegénység, nyomor, perspektívátlanság egykori látképe mintegy a „saját társadalom fölfedezésére” serkentő érdeklődést inspirált. Akkoriban még csupán sokat sejtető utalásokkal írták körül a „normális” vagy a „fenti világoktól” eltérő peremhelyzeti népesség szociális és kiszolgáltatottsági mutatóit, de a társadalomképek közé már bekeveredett mindez a szociális érzékkel összefüggő értékképzet is. De mert a jólét és jóllét közötti tónuskülönbséget nemcsak a rang, a hovátartozás, a „bennszülötteket” a civilizatorikus pozícióból szemlélő felfogások jellemezték, hanem a társadalmi mélyvilágok önmegkülönböztető aspektusai is, így a „szocioriport” elmélettörténetét szinte ki sem hagyhatta. E kérdéskörben persze kellő részt kellett kapjon, hogy a középosztály „aggályosan őrködött” saját magánéletének titkossága, bűntől távolisága, fertőzésmentes mivolta megtartásán, a tömegjárványokat kerülni próbáló attitűddel védekezett is a társas kapcsolatok tartásában, de a „lenti” világok behatolásától védettséghez mégsem juthatott el. A kötet szerkezeti vázlata számos megközelítést tükröz. Ebben tudománytörténeti szempontként ismerteti saját összehasonlító munkájának előzményeit: a londoni „szociális riport” Dickens lefektette alapjai, Henry Mayhew újságíró-társadalomtudós aspektusa, Charles Booth fotográfiái és a városi etnográfia Európa-szerte megjelenő igénye, John Thomson és Adolph Smith „terepkutatási” londoni kezdeményei, az amerikaivá lett dán Jacob Riis oknyomozó munkája, Eduard Deutsch berlini és bécsi kutatása, Paul Göhre lipcsei gyári munkás „szociográfiája”, Egon Ervin Kisch oknyomozó riportjai, Louis Wirth chicagói alapkutatásai egyaránt alkalmasak voltak arra, hogy a Monarchia két fővárosára fókuszáló történeti szempontnak kiindulópontjai lehessenek.

Bécs és Budapest minden ipari fejlődési párhuzamossága, a város és környékének népességi, munkamegosztási, foglalkoztatottsági, bűnelkövetési vagy társadalmi alárendeltségben élőik nyilvántartási eltérései dacára jócskán megvoltak a tipikus, városnövekedéssel együttjáró szociális kitettségi mutatói. Perényi a „bűnökre csábító”, a „világi ördöggé” válást elősegítő városi miliő-formálódást puszta „kicsapongási mutatók”, szegénységlázadások vagy a város morális romlottságára utaló források mentén mintegy átírja, s ebben lelkiismeretesen utal magára a tudástörténeti korszakra, amikor a korai antropológusok a „civilizáció adományát” mintegy ajándékképpen vitték terepmunkáik közösségeinek. De épít arra a csalódásra is, amit azután a „szociális riport” műfaji megteremtődésében a fölismerés hozott: a szociáldemokrata osztrák önkép és „a másik Bécs” felfedezésének igénye mintegy megsokszorozza a tudást, ám ettől a „leírt” bennszülöttek kiszolgáltatottsága a leggyakrabban egy csöppet sem változhat meg. Hasonlóan jár el a magyar társadalomtudományos gondolkodás élvonalbeli megalapozóira és követőire utalva, viszont a „terepkutató” riporterek, a szociális munkások vagy rendőrségi nyomozók leírásaira is hagyatkozva pontosan láttatja, miképpen tudhatták ők akkoriban egyúttal azt is, mennyire esélytelen a konstans távolságtartás a kolerától rettegők körében, a betegségek terjedése a közös vécék, egészségtelen lakóhelyek, éhezés, háború-sújtottság mélyvilágában, s mennyire hamis az erkölcsi távolság látszata is attól, ami akár kerületüket, házaikat, hátsó lépcsőiket, cselédszobáikat vagy akár konyháikat védő polgári létmódokban képtelenség maradt. Ezért is indít Perényi könyve mintegy mottóként Tábori Kornél hírlapíró és Székely Vladimír rendőrfogalmazó a korabeli hirdetésekkel megrakott kötetével, akik olyan esendőségek, erkölcsi bűnök, morális fertőzések, emberi szenvedések mindennapjainak leírására merészkedtek, melyek Perényi Roland könyvében nemcsak külön fejezetet érdemeltek, de Budapest és Bécs társadalomtörténetének összehasonlító perspektíváit fogják át.

Összegző, összehasonlító és egyben alapozó munkájával Perényi elsődlegesen ugyan a szociográfia, szociológia, városantropológia számára hoz új nézőpontokat, de a történettudomány mikrotörténeti ágazata, az életmódkutatások, a betegségek és szubkultúrák kapcsolathálózati összefüggései, a „szegények kartográfiájának” társadalomföldrajza, s nem utolsósorban a kommunikáció- és média-elemzések tudásterülete számára is nóvumokat nyújt. Munkája a két főváros szociofugális, fejlődéstörténeti és önkép-históriai reprezentációjának is fontos alapirodalmává lesz, ez szinte bizonyos. Nem kevéssé az is, hogy a Szerző érdemi újítással folytatta megkezdett tudományos pályájának tematikai gazdagítását…

Féja és Perényi időtávokat feloldó, de tematikus partnerségben a társadalmi mélyvilágokat morális aspektusban is fölvillantó közelsége nem túl evidens, de nem is erőltetett. Mindketten érdemben szólnak arról, mennyire békés és aranyló a birodalmi örökségből származó társadalmi kiszolgáltatottság, mennyire tisztán mutatkozik meg a feltáró szem előtt e rejtekező, vagy önnön hangját kifejezni kezdettől képtelen nyomorúság azok számára, akik a társadalmi riport vagy népélet-leírás városi színterein lelik meg mentális örökségünk életteli példatárát.

A. Gergely András

1 Noran Libro Kiadó, Budapest, 2018., 206 oldal

2 A kötet e-book formátumban is olvasható: https://books.google.hu/books/about/A_r%C3%A9gi_Budapest.html?id=w4CXDwAAQBAJ&printsec=frontcover&source=kp_read_button&redir_esc=y#v=onepage&q&f=false

3 Artprinter, Napvilág Kiadó – BTM Kiscelli Múzeum, Budapest, 2018., 169 p.