a búvár üzenete

az ezüst harangban csüngve

moszatok közt arca a maszkban,

a villanyormányban, odaszíjjazva

ráncos köldökzsinórokon, szédülve

a tejes szakadékban, egyedül

szívével egyedül, mint a próféta

izzadván a mély öblögésben...

fönn a fényben a zsűri keveri

a halált s a kultúrsalátát, jupiter

a lámpák alatt eladja magát

harsonák ujjonganak, már

mindenhol az utolsó tizenegyest

fújja a futballbíró, az adó

bikáknak morzézik harakirit:

lenn a sötétben a víziruhában

leng a világos harangban

lebegő algák közt lebeg ő

ráérősen leng hámjai közt vakon,

védi a gumi s a réz őt

a búvárt, kinek híre nincs

aki kiált a zúgó telefonban:

halló, halló mind, mind odafönn!

egyedül vagyok a fenéken,

itt senkinek sincs igaza,

sem nekünk sem nektek, én mondom

itt, a halálomba bevarrva:

a néma kagylónak van igaza,

s az isteni homárnak egyedül

s éljen a bölcs tengeri csillag!

megismétlem, elég! hagyjatok minket,

és magatokat

és engem!

elég! rövid rövid

hosszú

rövid hosszú.

Hajnal Anna fordítása

a farkasok védőbeszéde a bárányok ellen

tán nefelejcset faljon a keselyű?

hát mit akartok a sakáltól

s a farkastól, hogy bőréből kibújjon?

hogy a saját fogát kihúzza?

mi nem tetszik nektek

a politikusokon és pápafajzatokon,

mit néztek ostobán ágyneműtökről

a hazug képernyőkre?

hát ki varr a tábornok

nadrágjára vércsíkot? és ki

boncol kappant az uzsorásnak?

ki tűzi korgó bendőjére

büszkén a pléhkeresztet? és ki

veszi el a borravalót, ezüstpénzt,

bűndíjat? sok a meglopott,

kevés a tolvaj; hát a plecsnit

ki tűzi fel, s hazugság

után ki sóvárog?

nézzetek csak tükörbe: gyáván

óvjátok irhátokat a valótól;

tagadjátok a tanulást, átjátszva

farkasoknak a gondolkodást.

orrkarikátok legdrágább díszetek:

nem elég ostoba csalásunk, sem elég olcsó

a vigaszunk, sőt még túl jámbor is

nektek minden zsarolásunk.

ti, bárányok, a hozzátok hasonló

varjak nővérei vagytok:

elvakítjátok egymást.

fivéri szövetség

él a farkasok közt:

falkákban járnak.

éljenek a rablók; ti

ki az erőszaknak fel is

kínálkoztok, bújjatok lustán

szolgaágyba, nyögdécselve

hazudtok még. széttépünk

mindnyájatokat. nem

változtattok a világon.

Tóth István fordítása

Dal azokról akikre mindez ráillik s akik már mindent tudnak

Hogy tenni kellene valamit mégpedig rögtön

ennyit tudunk már

és hogy túl korai még tenni valamit

és hogy túl késő már tenni valamit

ennyit tudunk már

és hogy jól megy sorunk

és hogy így lesz ezután is

s hogy mindez céltalan

ennyit tudunk már

és hogy bűnösök vagyunk

és hogy nem tehetünk róla hogy bűnösök vagyunk

és hogy az a bűnünk hogy nem tehetünk róla

és hogy ez éppen elég nekünk

ennyit tudunk már

és hogy jobban tennénk talán ha befognánk a pofánkat

és hogy nem fogjuk befogni a pofánkat

ennyit tudunk már

ennyit tudunk már

és hogy senkin nem tudunk segíteni

és hogy rajtunk sem segíthet senki.

ennyit tudunk már

és hogy tehetségesek vagyunk

és hogy választhatunk a semmi és egy másik

semmi között

és hogy ezt a problémát alaposan elemeznünk kell

és hogy két szem cukrot teszünk a teánkba

ennyit tudunk már

és hogy ellene vagyunk az elnyomásnak

és hogy a cigaretta egyre drágul

ennyit tudunk már

és hogy mindig mindent tudunk előre

és hogy utólag mindig na-ugye-megmondtuk

és hogy semmi sem következik ebből

ennyit tudunk már

és hogy mindez igazság

ennyit tudunk már

és hogy mindez hazugság

ennyit tudunk már

és hogy ennyi az egész

ennyit tudunk már

és hogy túlélni nem minden hanem semmi

ennyit tudunk már

és hogy túléljük

ennyit tudunk már

és hogy mindez nem új

és azt hogy szép az élet

ennyit tudunk már

ennyit tudunk már

ennyit tudunk már

és hogy ennyit tudunk már

ennyit tudunk már

Az átnevelés nehézségeiről

Egyszerűen pompásak

ezek a nagy tervek:

az eljövendő Aranykor

Isten Országa a Földön

az Állam Elhalása.

Végképp világos minden.

Az ám csak ne lennének emberek!

Mindig és mindenütt az emberek zavarnak.

Összekavarnak mindent.

Ha az emberiség felszabadításán van a sor

a fodrászhoz szaladnak.

Rakhatnák lelkesen a lépést az elővéd nyomában

s azt mondják: Most jólesne egy pohár sör.

Nem az igaz ügyért

visszerek és bütykök ellen csatáznak.

A döntő pillanatban

egy levélszekrényt vagy ágyat keresnek.

Mielőtt beköszönt az ezredév

még kifőzik a pelenkát.

Bizony az embereken minden zátonyra fut.

Ezekkel államot alkotni lehetetlen.

Egy zsák bolha hozzájuk képest semmi.

Ingatag kispolgárok!

Konzum-idióták!

Maradványai a múltnak!

Mégsem lehet megölni valamennyit!

Mégsem lehet naphosszat a lelkükre beszélni!

Ó ha nem lennének az emberek

egészen másképp állnának a dolgok.

Ó ha nem lennének az emberek

menne minden mint a karikacsapás

Ó ha nem lennének az emberek

hej, akkor!

(Akkor én sem zavarnálak itt már benneteket.)

utópia

nagy erővel kel föl a nap

karmai átvájják a felhőt

szonátát dobol a tejesember

a kannán: mozgólépcsőn vőlegények

égre kelnek: vadul nagy erővel

lengetik kalapjukat feketék és fehérek.

sztrájkolnak a méhek. felhőkön át

cégvezetők cigánykerekeznek,

pápák csipognak padlásablakokban.

meghatottság uralkodik s gúny

és ujjongás, mérlegbeszámolókból

vitorláshajókat hajtogatnak.

a kancellár egy zsivánnyal a titkos

kasszát kerülgeti. rendőrileg

engedélyezik a szerelmet,

amnesztiát hirdetnek azoknak

akik az igazat kimondják.

zsemlét osztogatnak a pékek

a zenészeknek. vaskereszttel

patkolják meg a szamarakat

a kovácsok. akár egy zendülés

oroszlánként tör ki a boldogság.

az uzsorások almafavirággal

s hónaposretekkel beszórva

kővé válnak. apróra törik őket

s kerteket szökőkutakat díszítenek velük.

léggömbök szállnak fel mindenütt,

s már a gyönyörűség-flotta gőzben áll:

beszállás, tejesemberek,

vőlegények, zsiványok!

indulás! nagy erővel

kel föl

a nap.

Garai Gábor fordításai

Forrás: Magyarul Bábelben

************************************

Eörsi István: HASZNÁLATI UTASÍTÁS

Enzensberger esszéiről

Első osztályú szellemi produktumokat találhat az olvasó a jelentékeny költő esszéírói munkásságában.* Enzensberger költői munkásságát pedig valaki úgy harangozhatná be, hogy egy jelentékeny esszéíró első osztályú költői produktumairól beszél. Enzensberger két kedvenc műfaja az ő gyakorlatában úgy őrzi meg önállóságát, hogy közben áthatja egymást. A verseknél ez könnyebben bizonyítható: egyik legbűvöletesebb kötete, a Mauzóleum (1975) harminchét verssé lényegített történelmi esszét foglal magában „a haladás történetéből”, a XIV. században élt Giovanni de’ Donditól kortársunkig, Guevaráig. Egyéb köteteinek számos versén is átüt az esszéírói véna, és rögtön hozzá szeretném ehhez tenni, hogy nem a költői minőség rovására, hanem éppen felerősítve ezt, sajátos, csak rá jellemző színezetet adva neki. Példának, szinte kapásból ideidézem A szar című versének első szakaszát:

„Mindig csak róla beszélnek

mintha mindenről ő tehetne.

Nézzétek, milyen szerényen, lágyan

foglal helyet alattunk!

Miért is mocskoljuk be

tisztes nevét

és miért ajándékozzuk oda

az Egyesült Államok elnökének,

a zsaruknak, a háborúnak

és a kapitalizmusnak?”

Ez a szakasz sokkoló, meghökkentő módon visszájára fordít egy általánosan elfogadott, hamis értékrendet, vagyis rendet teremt a fogalmak között, ahogy ezt évszázadok óta az esszék teszik. Az esszékben pedig nemcsak a metaforák és paradoxonok gondolati szemléletessége mutat rokon vonásokat a lírájával, hanem az a különleges sajátosságuk is, hogy az igazság bennük többnyire személyiségének és egy adott pillanatnak a metszőpontján fogalmazódik meg. Ez költői jellegzetesség. Egy lírikus ugyanannak a kötetének egyik versében imádhatja, a másikban gyalázhatja istent, az egyikben megváltó forradalmat várhat, a másikban országos pusztulást, és mindegyik versnek hitelt adhat a pillanat igazsága. Ha viszont az esszéíró változékony igazságai mondanak ellent egymásnak, akkor az olvasó mindet egyszerre nem fogadhatja el. Élvezheti a szerző gondolatfolyamát, mely mindig eredeti és izgalmas, gyakran provokatív és meghökkentő, és ilyenkor tüdőnkre szívhatjuk az ellentmondás ördögének kénkőszagát is. Nem ellenségesen írom ezt, hiszen a kénkőszag az én kedvelt parfümjeim illatába is belevegyül. Azért írom, hogy fontos használati utasításra következtethessek belőle.

Azt indítványozom az olvasóknak, hogy csak akkor olvassák Enzensberger esszéit, ha nem az igazságot keresik bennük erről vagy arról, hanem válogatni akarnak a különféle igazságok között. Az életművet a Nagy Kiábrándulás taglócsapása vágja ketté. Ez nem is annyira az 1968-as remények elapadásának, hanem a kubai kijózanodásnak a folyománya volt. 1966 nyarán még ellenállt az elharapódzó forradalmi remények áradatának, és ezt írta, Peter Weiss-szel vitázva: „A balról jövő erkölcsi felfegyverkezésre rá se rántok. Nem vagyok idealista. A vallomásoknál többre becsülöm az érveket. A kételyt jobban szeretem az érzelmeknél. Ellentmondásmentes világképekre nincs szükségem. Vitás esetekben a valóság dönt.” A kubai forradalom azonban, talán éppen mert ez népmozgalomnak indult, és a világ legnagyobb hatalmával szemben győzedelmeskedett, boldogító illúziókkal töltötte el. Az említett vita után másfél évvel Enzensberger ironikus alkatát zárójelbe téve önkívületinek tetsző állapotban, a valóságtól elrugaszkodott hiperforradalmi pátosszal rontott neki az Egyesült Államok hivatalos politikájának, melyet a nácizmussal hozott közös nevezőre, de még az európai baloldal minden olyan irányzatának és eszmélkedésének is, mely nem Castro Kubáját tekintette az emberi reménység és a szebb jövő forrásának. Az 1968–69-es évet Havannában töltötte. Forradalmi munkát ígértek itt neki, de nem bíztak benne, és végül kitessékelték az országból. A kubai szocializmus lezüllésének és saját kijózanodásának élménye olyan fontos tapasztalatnak bizonyult, hogy utána sem a versírást, sem az esszékomponálást nem folytathatta a régi módon. „Wer sich im Recht wähnt, / ist schon gerichtet”** – ez az életérzés szemléletesen érzékelteti a fordulat irányát. Költői szempontból a gazdagodás forrása volt ez a válság. A megrázkódtatás, amelynek lírai formát keresett, személyes életét és a világot egyszerre dúlta fel. Ettől kezdve nagy lírai vállalkozásaiban költői énje úgy hatotta át a tárgyát, hogy ezzel egy időben ki is lépett belőle. Így jutott epikus térhez és intellektuális dimenzióhoz a legszubjektívebb mondandó, az, ami a legjobban fájt. Példa erre a már említett Mauzóleum-kötet vagy az a másik, amelyet költői főművének tekintek, A Titanic elsüllyedése (1978). Ez 33 éneken át egymásba fonódó kettős tragédiának ábrázolja, egymást tükröző metaforaként, hogy jéghegynek ütközött és elmerült a nevezetes óceánjáró, és vele együtt forradalmi reményei.

Az esszék a roppant csalódás következtében nem egy témakörrel és a belőle fakadó érzelmekkel és gondolatokkal gazdagodtak, és nem is csak az énnek és tárgyának a viszonyát módosították, hanem gyökeres szemléleti változásról adnak hírt. A korai esszékben tetten érhető egy Marxon iskolázott baloldali hevület, mely különös gondot fordított arra, hogy elhatárolja magát a szovjet államszocializmus ideológiájától, ízlésétől és gyakorlatától. Még kultúrkritikája is arra törekszik, hogy a marxi gondolatkincset univerzálisan – tehát nemcsak a kapitalista országokra, hanem az úgynevezett szocialista társadalomra is – alkalmazza. Íme: „A tudatipar megbízatása ma többé-kevésbé mindenütt ugyanaz: hogy megőrizze a fennálló uralmi viszonyokat, bármilyenek legyenek is ezek. Azért termeljen tudatot, hogy kizsákmányolhassa.” A hetvenes évektől kezdve a baloldali alapállás megszűnik, de egészen egyedülálló módon úgy, hogy a módszerben, a kérdésfeltevések jellegében, az érdeklődés tárgyában megőrződik mindaz, amit a szerző boldogult úrfikorában Marxtól és Bakunyintól Adornóig a baloldali gondolatkincsből magába szívott. A legszemléletesebb példát erre 1988-ban írott zseniális tanulmánya, a Világ milliárdjai, egyesüljetek! nyújtja. Ebben kimerítően és szemléletesen ábrázolja, hogy miként terjeszti ki hatalmát Földünkön a két üvegpalota, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap, miként teszik nélkülözhetetlenné magukat, elsősorban az elmaradott és eladósodott országokban, miként okoznak akár több millió életet követelő tömegkatasztrófákat is, ha a kapitalizmus logikája így kívánja. „Ma egyszerűen nincs élet azon a micsodán kívül, amit 1968-ban így neveztek: »a Rendszer«, és ami ma az egyszerűbb világpiac névre hallgat.” Nincs az a klasszikus értelemben vett marxista, aki ezen a logikán és magának a leírásnak a kompromisszummentes könyörtelenségén fogást találhatna. De Enzensberger most már ahhoz is ért, hogy lázító elemzését a tudatipar általa definiált klasszikus szabályának megfelelően a fennálló uralmi viszonyok megőrzésére használja fel. A tanulmány végén kiviláglik, hogy a két üvegpalota lakói a mi megbízottaink, mert nemcsak a milliárdosok érdekeit védik, hanem mindnyájunkéit, akiket nem fenyeget tömegnyomor és éhhalál. A két szörnyeteget csak az próbálja kiirtani, mondja az elemző, aki le akarja rombolni a globális gazdasági rendszert, és aki képes arra, hogy egy másik (nyilván humánusabb) globális rendszert építsen ki a helyén. Az egykori forradalmár a reményeit vonultatta fel a tűrhetetlennek érzett valóság ellen. A mai realista felfedezi, hogy ő is haszonélvezője a tűrhetetlen valóságnak, ezért aztán nemcsak a hebrencs kalandorságot utasítja el, hanem a jövendőbeli változtatás lehetőségét is. A mai realistának eszébe sem jut, hogy az új, még ki nem rajzolódó alternatívák kutatása szintén lehet értelmiségi feladat. A végkövetkeztetés, amelyet fejtegetései sugallnak, lefegyverző: ez van, nincs más. És nekem sajnos egyet kell értenem vele. De mondhatjuk-e ilyen határozottan arról, ami most nincs, hogy a jövőben sem lehet? És indokolhatjuk-e ezt a lukratív rezignációt az idők végezetéig azzal, hogy az embertelen helyzetnek mi is a haszonélvezői vagyunk?

Itt kell keresnünk a legfőbb különbséget az esszéíró Enzensberger és az újságíró, elmélkedő Heine között, akihez szívesen hasonlítják. Heine gyakran változtatta meg véleményét személyekről és eseményekről, sőt olyan, számára kevésbé fontos ideológiai tartalmakról is, amilyen a köztársaság vagy királyság eszménye. De még istenhez megtérve sem adta fel fehér izzású antiklerikalizmusát, és semmi sem pusztíthatta volna ki belőle a német nacionalizmus gyűlöletét, és felháborodását, amelyet a társadalmi igazságtalanság élménye gerjesztett benne. Enzensberger viszont a kubai sokkot követő megtérése után megőrizte iróniáját, sőt olykor dühét is a részfolyamatok tekintetében, de a világot úgy nagyjában-egészében elfogadja. Közben azonban nem hallgatja el iszonyatait sem. Így hát okossága lehetővé teszi számomra, hogy tényeiből más tanulságokat vonjak le, mint ő maga.

A rezignáció mint alapmagatartás a későbbi tanulmányok többségében felfedezhető, habár többnyire nem ad hírt nyíltan magáról. A tanulmányokból az „Ez van – ezt kell szeretni” hangulata árad, de csöppet sem békésen ám! Még a kiengesztelődés is gunyoros vitairatok formájában jelentkezik. Enzensberger megőrizte fiatalkori harci kedvét, élvezetet lel az ellentmondásban (majdhogynem azt mondtam: dialektikában), kiváltképp abban, hogy kimutassa az értelmesnek tetsző látszat és az ezen alapuló, általánosan elfogadott közvélekedés tarthatatlanságát (majdhogynem azt mondtam: a jelenség és a lényeg közt feszülő ellentmondást). Kiindulópontja többnyire valami paradoxon vagy paradoxonok láncolata. A paradoxon közhelyeket és előítéleteket zúz szét, de már formai okból is hajlik arra, hogy kellő ellensúly híján a kivételest és rendkívülit az általános törvény rangjára emelje. Itt érhető tetten, amiről e használati utasítás elején beszéltem: hogy a szerző valamely pillanat ihletét követve jut el olyan igazsághoz, amely ellentétbe kerül más pillanatok igazságaival. Mondhatnám úgy is, hogy Enzensberger későbbi korszakának tanulmányai módszertani és szemléleti szempontból következetesek, de a szerző végkövetkeztetéseiről ez nem mondható el.

Például: az egyik 1985-ben írott tanulmány az analfabetizmust dicséri. Nem a felvilágosodás követeli, hogy a lakosságot tanítsák meg írni és olvasni, hanem a tőkés ipar, mely az államtól képzett munkaerőt követel. Valójában az írástudatlanság kiirtása nem a művelődés, hanem a műveletlenség elterjedését szolgálja, mert az írástudás elharapódzása a Bild-Zeitung érdekében áll, márpedig ez az újság csak azt bizonyítja, „hogy az olvasmány felszámolását olvasmányként lehet eladni”. E fejtegetésben rábukkanhatunk a marxista gyökerekre: a kultúrtörténeti változások a termelés szükségleteinek függvényei. De az alaptétel: a civilizatórikus és a kulturális fejlődés közti összefüggés tagadása már csak úgy tartható fenn, ha az analfabéta fogalma metaforikus átváltozáson megy át. Analfabéta a Bild-Zeitung olvasójától az akkori német kancellárig (dr. Helmut Kohl) és amerikai elnökig (Ronald Reagan) mindenki, aki olvas ugyan, de nem az önálló szellemek széles látókörű kritikai felelősségével. Ennek a metaforikus jelentésnek terminust is talál: az ilyen emberek szekunder analfabéták. Csakhogy ez játék a szavakkal, hiszen nem mondhatjuk, hogy kizárólag az tud olvasni, aki a mi ízlésünknek megfelelő művekben leli örömét. Ráadásul ez a fajta olvasó régen is jelen volt, az általános iskolakötelezettség bevezetése előtt, az emberiség ama töredékében, amely olvasni tudott. Mármost ez a szekunder olvasó pontosan megfelel annak a valakinek, akit néhány évvel később Középszer és őrület című tanulmányában követendő példaként állít a társadalom elé. A különféle ordas eszmék, vert hadak és vakmerő remények kora után, de még mindig az őrület (atomháború, miegymás) fenyegető árnyékában a középszer jelenti a békét és a megmaradást. De a középszert megtestesítő emberek többsége nem választható el a Bild-Zeitung horizontjától. Ez a tanulmány megértést tanúsít az iránt, hogy az ember, lévén fontosabb dolga, elfordul „a bonni bábszínháztól”, a történelemcsinálástól, és beéri azzal, hogy „óvja az irháját”. A középszer embere a kispolgár megtestesülése, ugyanaz a fickó, akit Enzensberger egy másik tanulmányban dicsér. (Dicsér, de persze úgy, ahogy másokat szoktak dicsérni – úgy sejtem, nem örülne, ha más sorolná őt a középszerűek és kispolgárok közé.) A középszer emberének azt nevezi, aki őrülettel fenyegető korunkban a józan megbízhatóság, a túlélés záloga. Egy másik kitűnő tanulmány viszont, a Két széljegyzet a világvégéhez (1978) igen szórakoztatóan mulat az apokaliptikus hangulatokon, vagyis azokon, akik az őrülettel riogatják a középszert: „Hétfejű szörnyünk sok névre hallgat: rendőrállam, paranoia, bürokrácia, terror, gazdasági válság, fegyverkezési téboly, környezetpusztítás.” Mármost elismerve, hogy a riogatásban sok a divatos nyavalygás, a fontoskodás, a tanácstalanság és az ördögűzés, mégis felvetődik a kérdés: teljesen légből kapott-e a szörny hét vagy még sokkal több fejéből áradó fenyegetés? Ezt Enzensberger nyilván nem állítja, csak tanulmányának paradoxonokból épülő ironikus logikáját viszi végig. De mihelyt végigviszi, ellentmondásba kerül azzal a móddal, ahogyan a középszert dicséri. Vagy ahogy a kispolgárságot magasztalja, az analfabetizmust, a teljes ürességet célba vevő nulla-médiumot, a televíziót. A középszer az őrülettel szemben kívánatos. De a világvége-tanulmányból csak az a következtetés vonható le, hogy az őrület nem valóságos valami, hanem csak divatos mumus. Ez esetben viszont más indokot kellene keresni a középszer, a kispolgárság és az analfabetizmus dicséretére. Újra kellene gondolni a többi tanulmányt, de persze csak akkor, ha Enzensberger rendszerben fejtené ki nézeteit. De nem ezt teszi, hanem példás fegyverzetében pillanatainak igazságát akarja győzelemre vinni. Tessék köztük választani.

Enzensberger tanulmányait ne az olvassa, aki vitathatatlan igazságokat óhajt magába nyelni, mint csodaorvosságot, hanem akiben erős az igény arra, hogy próbára tegye és egy másik agy sűrű szűrőjén átcsorgassa a maga gondolatait. Szerintem az igazi esszé erre való. Aki abszolút igazságokra szomjazik, fáradjon a templomba. Enzensberger esszéinek olvasója valóságos problémákkal és eredeti kérdésfeltevésekkel találkozik. Növekvő szkepszise, amelyet az univerzális világmagyarázatok iránt érez, növeli érdeklődését az egyszerű és egyszeri tények iránt. 1999-ben írott tanulmányában, A digitális evangélium-ban a komputerről és az új médiákról szóló modern metafizikus és apokaliptikus fecsegést neveti ki. Csakhogy az új mítoszoknak ezt a fantasztikus világát a középszer specialistái rendezik be, kispolgárok, különleges képesítésű analfabéták. Ebben a színpompás tűzijátékában Enzensberger, a középszer és az analfabetizmus szeretetteljes pártfogója mégsem szereti őket. Az utolsó mondatok kemény ítéletet fogalmaznak meg róluk: „Aki a cyberszexet összekeveri a szerelemmel, megérett az elmeorvosi kezelésre. Bízhatunk testünk tehetetlenségében. A fogfájás nem virtuális dolog. Aki éhezik, az nem lakik jól szimulációkkal. Saját halálunk nem médiaesemény. Igen, igen, van élet a digitális világon innen: a mi egyetlen életünk.” „Well roared, Lion!” – mondá a Szentivánéji álom-ban Demetrius. „Helyes a bőgés, oroszlán.”

Forrás: Holmi, 2002/7

* Enzensberger válogatott esszéi a Helikon Kiadónál jelennek meg.

** „Ki igazát megtalálta, / az máris elveszett” – szó szerint: „Aki biztos az igazában, / az elveszett erkölcsileg”, idézet a Das Falsche című versből, mely a Die Furie des Verschwindens (1980) című kötetben jelent meg.