Ilyés Zoltán

„Most jöttem haza Zágrábból a SIEF-ről (900 előadó, nem jobbak a nyugati előadók, mint mi, csak felcicomázzák magukat ezzel azzal), szombaton még Kolozsváron voltam […], előtte csütörtökön Miskolcon. Ma még elmegyek Pilismarótra. […] Négy éjszakát töltöttem ülve aludva, pályaudvaron és vonaton. A negyedik egy sátras lesz, kész luxus. […] Zoli”

A mindenütt ott lévő, mindenről tudósító Egon Erwin Kisch (1885–1948) tevékenységéhez a „száguldó riporter” jelző tapadt. Ilyés Zoltán térben egymástól távol elhelyezkedő kutatási terepei, munkahelyei, számos, a Kárpát-medencében, sőt szélesebben, az egykori teljes Monarchia területén szétszórt konferenciákon való sűrű megjelenései az egész tudományos pályájának adtak egyfajta „száguldó” karaktert. Levelei, konferencia-beszámolói, úti leírásai, személyes találkozásainak ecsetelései, emberi és szakmai kapcsolatiról szóló tapasztalatainak összegző szóbeli értékelései folyamatosan annak a megmaradó, állandóan lüktető, kutatói kíváncsiságnak bizonyítékai voltak, amely érdeklődés élete hajtóereje, pulzáló személyiségének alapeleme volt.

Az elvágyódás gondja, néha megélt öröme töltötte ki kutatói életét. Elvágyódás egy más, általa beszélgetésekben gyakran megidézett 19. századvégi korba, amelyben jóllehet már ott a remek vasút (így bejárhatja a volt Monarchia összes, általa szeretett népeinek tájait), ám de nincs még semmi olyan technikai eszköz, amely az ember-ember közötti közvetlen kapcsolatot helyettesíteni képes. Nincs telefon, nincs rádiózaj, és nincs álságos „technikai biztonság”. Ez a kívánalom, ez a csak pillanatokra megélhető, ám tartósan soha el nem érhető állapot határozta meg életét. Jóllehet egyetemi műveltségét egy szigorú természettudományi diszciplína, a biológia, illetve a Janus-arcú geográfia határozta szakként meg, ám ösztönös késztetése az ember, inkább úgy írnám, az emberi sorsok, elbeszélt, megélt történetek megismerése iránti elemi szenvedélye hajtotta a néprajz, a kulturális antropológia szakirodalma, módszerei és tárgykörei felé. Számára természetes közeg volt a nyelvi sokszínűség, a kulturális változatosság. A társadalmi törésvonalakat megvetette, felebaráti érzékenységét viszont mélyen érintette, és napi szinten, akár a kiabáló felháborodásig sértette a vagyoni elosztás igazságtalansága. Ugyanazzal az érdeklődéssel, egyenlő félként beszélgetett rektorral vagy püspökkel, ahogy aluljáróbeli, elesett, mélynyomorban tengődő koldussal.

Okos volt és felkészült.

Fekete, mindent elnyelő, az 1960-as évek világát idéző, bár már akkor sem éppen divatos, ám igen praktikus táskáját mindenhová magával vitte. Igazi tudós, állandóan matató, a környezetére folyamatosan rácsodálkozó, kíváncsi, tájjáró ember volt. Hatalmas kézi poggyászában mindig volt valami érdekfeszítő lelet, akár egy térkép, vagy egy gyimesi kataszteri lap. Értelmezte, elemezte dokumentumait, készült hosszú útjain előadásaira, konferencia-megszólalásaira. Mindig volt nála szépirodalom. Elsősorban Közép-Európa sorsából merítő, Közép-Európa apró történeteit megélő és megíró alkotók kötetei, akár Gregor von Rezzori, Grigorij Kanovics, Buno Schultz vagy Mándy Iván művei. Olvasmányairól – akár egy vonatfülkében is – éppen olyan nagy ívű tudományos előadásokat tartott, mint megélt úti kalandjairól. Azaz szellemi élményeit, embertársaitól meghallgatott mikrovilágok tapasztalatait azonnal magasabb összefüggésbe helyezte. Nagyszerű, isten áldotta, színes előadó volt. Legyen szó háromszáz fős hallgatósággal egy auditorium maximumról, vagy egyetlen barátról a presszóasztal mellett, ugyanazzal az átéléssel, szóvirágokkal, sziporkázó érveléssel beszélt. Folyamatosan előadott. Folyamatosan tanított.

Ilyés Zoltán szerteágazó műveltsége a legnemesebb hagyományú emberföldrajz gyökereibe kapaszkodott. Egyetemi éveinek diákmunkái, majd doktori disszertációjának témája a vidéki térre koncentrált. Egy történeti táj tradicionális társadalma hagyományos (népi) kultúrájának tájátalakító folyamatait elemezte (A tájhasználat változásai és a történeti kultúrtáj 18–20. századi fejlődése Gyimesben, 1998). Nem másról van itt szó, mint az antropogén geomorfológia tudományának kiszélesítéséről. Abban az értelemben, hogy munkáiban nem csupán formaelemezéseket végzett, hanem a néprajztudomány legszélesebb módszertani eszközkészletével terepen gyűjtött dokumentumokkal, interjúkkal, illetve a legváltozatosabb források bevonásával (térképek, folyóiratok, naplók, helynévtárak, levelek, üzemtervek) igyekezett a felszíni formák kialakulásának folyamatát az adott hely közösségének kulturális hálójában láttatni. Ám ez a fajta komplex földrajz is tulajdonképpen csupán egy remek eszköz volt a kezében a fő célja megvalósításához, nevezetesen teljes, kerek életvilágok megismeréséhez, kicsiny közösségi és egyéni sorsok átéléséhez, mi több, közös megéléséhez. A táji kép számára a közösségi és egyéni élettörténetek természeti lenyomata volt csupán. Olyan antropogén relief, amelyet meg lehet a történeti földrajz, a néprajz terepi módszertanával szólítani, amelynek történetében ott az általa megszeretett és egyben kutatott mikrotársadalma több generációjának megélt történelme (Antropogén morfológiai elemek történeti földrajzi szempontú értékelése és védelme, 2000).

Gyimes azonban nem csupán a magyar nyelvterület keleti archaikus része, hanem egyben olyan kulturális, ún. kontaktzóna is, melyben nyelvek, felekezetek, eltérő életmódbeli formák keverednek, hatnak egymásra, illetve próbálják meg a folyamatos együttélési helyzeteket megoldani, a konfliktusokat elkerülni vagy legalábbis minimalizálni. Ilyés Zoltán antropogén geomorfológiai kutatásaival párhuzamosan sajátította el a román nyelv mellett ennek az interetnikus világnak a kulturális formáit. Az innovációs centrumoktól messze húzódó többnyelvű peremvilágok megértésének célja vezette tehát a fiatal kutatót, aki aprólékos megfigyeléseivel hozott újat a tudomány számára e kis közösségek mindennapjairól, legyen akár szó több felekezet által használt egyetlen templomról, annak folyamatos, az istentiszteletet tartó felekezetnek megfelelő átrendezéséről, vagy eltűnő német közösségek önazonossági formáinak újrafogalmazásáról (A nemzeti identitás és az etnikus tradíció változásai és szimbolikus megjelenítésük szintjei egy szlovákiai német közösségben, 2003; Mezsgyevilágok: Etnikus interferenciák és nemzeti affinitások térbeli mintázatai a Kárpát-medencébe, 2008). Anyakönyvek, periratok, egykori dűlőtérképek Ilyés Zoltán kutatásaiban az általa gyakran emlegetett Dimitrie Gusti (1880–1955) nevéhez köthető, a két világháború között megfogalmazott törekvéséhez hasonló célt szolgáltak: megérteni és szintézisben látni a sok évszázados etnikai/felekezeti együttlét eredményességének formáit.

Mindeközben Ilyés Zoltán kutatói érzékenysége a terepen felfigyelt arra a nemzetiesítési folyamatra, amelyben a magyarság – a legkülönbözőbb szimbolikus eszközökkel – megjelöli kiemelt, megkérdőjelezhetetlen nemzeti tájként a kárpáti koszorú e keleti szakaszát. Értelmezte a csíksomlyói búcsú etnikus feltöltési mintáit, az „ezeréves határ” nemzeti zarándok- és az ún. honvágyturizmushoz kötött jelenségit (Szimbolikus határok és határjelek. A turisták és a helyiek határtermelő és -olvasó aktivitása Gyimesben, 2004; A gyimesi "ezeréves" határ olvasatai, 2005; illetve könyvnyi terjedelmű szintézis-tanulmányként: Az emlékezés és a turisztikai élmény nemzetiesítése, 2014). Ezekben az írásaiban már nem csupán az etnicitás barth-i mikroszintjét elemezte, hanem szélesebb kontextusban, a nagy, makroszintű politikai folyamatokba ágyazottan szólt a nemzetiesítés folyamatáról. Amint erről az emlékére szervezett konferencia tematikai felhívásában többedmagammal fogalmaztuk: „Ilyés Zoltán világossá tette, hogy az »új-nacionalizmus« jelenségeinek tisztázása, a szemünk előtt lejátszódó nem ritkán politikai konnotációktól sem mentes érték- és közösségkonstitutív mechanizmusok megértése a tudományos érdeklődés keretein túlmutató közéleti és morális kérdés.” De nem csupán a nemzeti makroszintre emelte el apró, lokális megfigyeléseit, hanem eredményeit nemzetközi párhuzamok elemzésével támasztotta alá. Így szólt szintézist jelentő tanulmányában a Rajna-vidék nemzetiesítéséről, a svéd Dalarna etnicizálásról vagy a Fekete-Erdő nemzeti szimbolizációjáról (a festmények, útikönyvek, nemzeti emlékművek, fesztiválok, politikai rítusok szerepének részletes elemzésével – Etnicitás és szimbolikus geográfia. A táj kisajátítása, különösen határvidékek, kontaktzónák esetén, 2010).

Ilyés Zoltán felelősséggel élte meg magyarságát. Folyamatosan, megszállottan gyűjtötte, elemezte azokat az ő szavaival „gondolat-konstrukciókat”, amelyekkel a magyarság hamis, torz mítoszait, nemzeti bezárkózását, sőt európai elzárkózását igyekeztek megfogalmazni. Ám nem csupán a közkultúra sötét bugyraiban megjelenő világháló oldalakról szólt sokszor, hanem magában a tudományban is fel-felbukkanó áltudományos írások hamissága bántotta mélyen. Volt szó ezekben a szövegekben földcsakráktól kezdve Pilisbeli „nemzeti” Mária-lebegésekig mindenről. Könyörtelen tudományos harcot hirdetett ezen nézetek ellen. Mert rettenetesen dühítette az emberi butaság, és felháborították a nemzet tudatos manipulálásainak eszközei. Ezt a tudományos szemléletet, azaz a szigorú tudományos alázatra épülő kritikai magatartásmódot igyekezett továbbadni környezetének, tanítványainak.

Elkötelezett ember volt.

Nem csupán kollégát, barátot, hanem a legalaposabb kritikusomat, segítőmet, szakmai társamat is elveszítettem. Nem volt olyan írásom, melyet ne adtam volna a publikálás előtt Zoltánnak át, és ne javította volna önzetlenül ki. Ő volt az, akihez esetlegességeimmel minden szégyenérzet nélkül fordulni tudtam. Aprólékosan, türelemmel mindig segített, tanított. Hálás voltam mindig, minden mondatáért, építő kritikájáért. Garancia volt a számomra, hogy amit ő látott, olvasott, megbírált tőlem, abban félrevezető tévedés, melléfogás nem maradt.

„Robikám, fantasztikusak nyár végén és ősszel amikor

összeállnak a vegyes cinkecsapatok: kékcinke, széncinke,

őszapó, van benne egy két csúszka is, persze

társulnak-figyelgetnek a feketerigók. Télen meg itt

borzoskodnak, fázogatnak az ablak előtt. 1-2-3 évet

élnek és kész. Van egy ökörszem is, aki magányosan

bújkál a bokrok legmélyén. Majdnem mintha egy egér

lenne. Javul az idő, kezdek megint kertészkedni. Ölel: Zoli”

Keményfi Róbert

(nyomatásban megjelent: Történeti Földrajzi Közlemények, 2016. 2. szám)