Iancu Laura új könyveiről

Iancu Laura költői indulására ma már ki emlékszik? Pedig csak nemrég, 2004-ben történt, hogy felfigyeltünk Csíkszeredától Budapestig és még azon is túl a fiatal költőnő Pár csángó szó c. kötetére (Hargita Kiadóhivatal). Amiből a címbeli csángó kifejezés azóta is furcsán megdobogtatja a szíveket. De nagyon alaposan, sorról sorra el kell olvasnia a verseskönyvet annak, aki Iancu szövegeiben valóságosan is rá akar bukkanni.

Nemrég megjelent és Csíkszeredában is bemutatott két új könyvének ürügyén [Névtelen nap, Kortárs Kiadó, 2009; Élet(fogytiglan), Universitas Szeged, 2010] mondta el a költőnő irodalmi keresztapja, a költői bemutatkozását istápoló Ferenczes István költő-főszerkesztő, hogy az első kötet címadása az ő lelkén szárad, és hogy milyen nehezen találta meg azt az árva utalást is, ami a szerző csángó identitását aposztrofálja. "Érthető, részben marketingfogás volt ez részemről - emlékezett vissza nevetve -, de Iancu Laura azóta többszörösen bizonyította: nincs szüksége ilyen olcsó címkékre ahhoz, hogy sajátos költészete megérintse az olvasó szívét."

Ez a kis epizód arra is jó, hogy érzékeltesse előttünk, milyen hatások és elvárások között kell helytállnia e törékeny, fiatal, hiperérzékeny asszonyköltőnek, szülőhelyétől és személyiségét meghatározó magyarfalusi (moldvai) csángó környezetétől távol. A magyar irodalom és költészet dzsungelében. Aki fokozatosan, az idő morzsolódásával jutott tanulmányai révén egyre nyugatabbra: előbb Csíkszeredába, ahol a középiskolát végezte, majd Szegedre és Budapestre, ahol néprajzot, majd teológiát (is) végzett, szakember lett, mindenféle intések és bölcs tanácsok dacára saját közössége iránt érezve nem csupán erkölcsi, hanem professzionális felelősséget.

Iancu Laura nem mondhatja el magáról, hogy ma is hangját próbálgató pályakezdő költő, hiszen a maga eddigi három verskötetével - az említetteken kívül figyelmet érdemel a második, a Karmaiból kihullajt (Magyar Napló, 2007) - ott áll az élénk kritikusi figyelem középpontjában, sőt, a magyar irodalmi élet egyes tevékeny mozgatói 2009-ben azt is kisütötték, hogy mennyire stílusos és hatásos lenne, ha ő köszöntené verssel a nyolcvan éves Kányádi Sándort - aki amúgy nagy érdeklődéssel és rajongással követi Iancu Laura költői kibontakozását... Mire az történt, hogy a feladat miatti, több heti vergődés után Iancu Laura megírta első és máig egyetlen alkalmi, "rendelésre" készült versét, amely azóta bejárta a magyar irodalmi sajtót.

E filigrán, szerény asszony költészete hálás téma kritikusnak és recenzensnek. Sokan vannak köztük, akik makacsul ragaszkodnak ahhoz, hogy mindenáron betájolják - s lehetőleg ők tájolják be hathatósan - a szerzőt, ami alatt nem csupán elhelyezik valahogy rendhagyó, személyes vívódásaiból és bizonytalanságaiból, hiányaiból táplálkozó költészetét, hanem befolyásolni is próbálják ebbe vagy abba az irányba.

Vannak egyfelől, akik a nyíltan, verbálisan is mindegyre deklarált csángóság felé taszítanák a költőnőt és egy militáns, a csángó ügyet formálisan is képviselő magatartást várnának el tőle, de nem kevés azok száma sem, akik arra próbálják rábírni, ne sokat bíbelődjön a gyökerekkel, mert minél általánosabb érvényű, "nyugatosabb" költészetének a hangja és formavilága, annál közelebb kerül az egyetemes emberi értékekhez. Különösen Pilinszky János s olykor a József Attila hatását emlegetik nála, miközben Iancu Laura kíméletlenül viaskodik magával saját, öntörvényű identitásáért, azért, hogy hű maradhasson legbensőbb sorskérdéseihez, értékrendjéhez, rátalálva a saját különbejáratú válaszokra.

Nemrég megjelent két új kötete ténylegesen frappáns válasz azoknak, akik attól féltik Iancu Laurát, hogy valamiképpen nem tesz majd eleget a feléje özönlő, nem egyszer egymással homlokegyenest ellenkező elvárásoknak. A könyveket bemutató csíkszeredai találkozón mindezt némileg talányosan, de félre nem érthetően így fogalmazta meg: "Szülőfalumból 12 éve elkerültem, s bár rendszeresen járok haza, az általam ismert világ lassan kihalt. Magyarfaluban egyre kevésbé valóságos az én otthonléten, ezért válhatott mind fontosabbá számomra Budapest. Verseimben a csángó sorsot édesanyám szimbolikus jelenléte hordozza magán, prózámban viszont a nagyanyám alakjához társítom mindazt, amit a szülőhely, a hagyomány jelent számomra."

A két könyv szinte szimultán megjelenése nem csak szerencsés egybeesés, hanem ugyanannak a megszenvedett és szenvedélyesen megélt erkölcsi tanulságnak a más-más műfajban való lecsapódása.

Költészetében Iancu Laura nem követ semmilyen kordivatot: kezdetben bőbeszédűnek ítélt versei mindinkább a töredékesség, az enigmatikusság felé tömörödnek. Tartalmilag a nagyvárosban is embert próbáló magány, az "itt is, itt is - itt se, ott se"-féle feloldhatatlan ambivalencia, az otthon és az itthon között feszülő, nagyívű történelmi-földrajzi távolság és összetartozás párharca jegyében szólnak egy "sorstalan világ" determinálta életről, halálról, szeretetről, hitről, istenről, családról, ősökről és mindenek előtt a messzire vetődött, de önmagától szabadulni képtelen költői Én-ről.

Nem harsogó, de el sem hallgatott üzenetei a csángó sorsú költő kettős kötődésből ismétlődnek meg, a publicisztika formaruháját magára öltve, közvetlenebbül, programszerűbben az egykori tanárnőjéhez, Borbáth Erzsébethez címzett levelekben, amelyek eredetileg hónapról hónapra a Moldvai Magyarság című folyóiratban láttak napvilágot. Kötetbe gyűjtésük, úgy tűnik, nem egyszerűen csak technikai mozzanat, mert az összhatás, legalább is bizonyos olvasói rétegekben, s köztük is a betűre éhes, a saját sorskérdéseik iránt egyre inkább érdeklődő csángó olvasók körében rendkívül meghatározó és kedvező. Érződik valamennyi írásán, hogy a szerző mélyen átéli a csángó sorsot és sikeresen tudatosítja mindenkiben, hogy a csángóság nem kuriózum, nem kérkedésre ítélt turisztikai érték, hanem egy vállalt, köztes életmód, amit sajátos gondolkodás- és hitvilágbeli, néprajzi és nyelvi értékek határoznak meg és jókora visszafogottság, amelynek éppen egyik kifejezési formája a nagyfokú töredezettség.

Jó lenne, ha a Iancu Laura-féle költészet és próza közötti munkamegosztás nem haladná meg a műfajok közötti különbség természetes méreteit, s az a nyelvezet, amit a levelekben kiválóan ötvöz a csángó nyelvi fordulatok, a mai magyar irodalmi nyelv és a sajátos, személyes szóhasználat elegyéből, duzzadóbbá tennék immár a végletekig leszikárodott költészetét. De közben azt se felejtsük el, hogy Iancu Laurának a csángó identitással kapcsolatos "feladatai" ott sorakoznak a gyakorló néprajzos munkaasztalán is: jó pár megjelent és ezután létrejövő népköltészeti gyűjteménye máris ugyanabba az irányba mutat, amely felé kiteljesedő írói pályája, mindenfajta divatokon átlépve, biztos léptekkel elindult.

Cseke Gábor

Archív forrás: ÚMSZ-Kisebbségben, 2010. április 13. 1-8. old.