(Részletek egy tanulmányból)

Miközben valószínűtlen, hogy Kádár bátorítaná a magyar területi követelések újjáéledését Erdélyt illetően, az, hogy a románok elmulasztják az erdélyi magyar kisebbség sorsának oly mérvű javítását, amely Budapestet kielégítené, – kétségtelenül a két ország közötti feszültség fennmaradásához és esetleg erősödéséhez fog vezetni. A Szovjetuniónak ugyan feltehetően szintén érdeke a helyzet további romlásának elkerülése, de kísértést érezhet arra, hogy a magyaroknak az erdélyi kisebbség miatti aggodalmát a románokra gyakorolt nyomás fokozására használja fel. (Brit hírszerzési jelentés, 1978)

Magyarország a nyolcvanas évek derekáig menekülteket adott a világnak; 1987-től viszont már maga fogad menekülteket. 1988 és 1995 között több mint 130 ezer menekültet vettek nyilvántartásba az országban. Ennél is sokkal több lehet azoknak a száma, akik Magyarországra jövet magánszemélyeknél kerestek támogatást, és egyáltalán nem jelentkeztek be a hatóságoknál. A menekültkérdés a hazai és nemzetközi közvélemény számára elsősorban román–magyar konfliktusnak tűnt: Magyarország és Románia között illetve a magyar kisebbség és a Ceaușescu-i diktatúra között. „Az utóbbi időben, főképpen a magyar nemzetiségűek hátrányos megkülönböztetése miatt és az életviszonyok rosszabbodása miatt növekszik azoknak a legálisan vagy illegálisan hazánkba érkező – döntő többségben magyar nemzetiségű – állampolgároknak a száma, akik nem szándékoznak visszatérni a Román Szocialista Köztársaságba" - olvasható a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyeivel foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottság tájékoztatójában, amely a fővárosi, valamint megyei tanács vb-titkárok számára készült a Magyarországon tartózkodó és hazatérni nem kívánó külföldi, elsősorban magyar nemzetiségű román állampolgárok helyzetének rendezésével kapcsolatos tanácsi feladatokról. (1988. április 14. MSZMP KB KAO. MOL M-KS 288. f. 31/21. ő.e.)

A román–magyar relációban jelentkező okok között az első helyen az 1987-ben megkezdődött ún. terület- és településrendezési program – hivatalos román szóhasználattal „szisztematizálás", a magyar köznyelvben „falurombolás" – állt. Emellett a Ceaușescu-i diktatúra emberi jogokat sértő gyakorlata játszott jelentős szerepet, amely a magyar, német és zsidó kisebbség vonatkozásában az etnikai diszkriminációval is párosult. Nem elhanyagolható tényezője volt a migrációs motívumoknak a gazdasági és szociális gondok sokasága sem. A román állampolgárok beáramlása a magyar belügyi szervek részéről határ- és igazgatásrendészeti, köz- és állambiztonsági lépéseket igényelt, miközben „testvérpárt"-közi tárgyalásokra éppúgy szükség volt, mint diplomáciai, nemzetközi politikai és jogi megoldásokra. A migrációs folyamat bonyolult problémakörének vizsgálata során általában a román kivándorlási engedéllyel érkezők, a visszatérni nem kívánó beutazók és – a legnagyobb publicitásban részesülő – „zöldhatáros menekülők" kerültek a figyelem középpontjába. Voltak olyan személyek, csoportok is, akik valamely külföldi magyar képviseleten igyekeztek segítséget kérni Magyarországra településükhöz. A kényes helyzet részesei így a Magyarország – Románia – menekültek konfliktusba bevonták a külképviseletet fogadó országot is, amely akaratán kívül kényszerült a mérleg nyelve szerepét betölteni. Az eseteket különböző eszközökkel, módszerekkel kívánták megoldani, több-kevesebb sikerrel. Az ügyek egy további típusa azonban – diplomáciai, illetve operatív-állambiztonsági titkosságuknál fogva – mindmáig ismeretlen.

A problématörténet a politikatörténet területéhez tartozó témakörök kutatásának, elemzésének olyan módja, amely történeti korokon átívelve vizsgálja egy-egy jelenség alakulását. A narratív típusú kutatásokkal ellentétben a problématörténet értelmező, elemző, összehasonlító módon világít meg egy adott történeti kérdéskört, kiemelve azt a történeti spektrum egészéből. A problématörténeti megközelítéssel vizsgált politikatörténeti kérdéseket sokszor aktuális, jelenkori indítékok vetik fel. A magyar–román viszonyt is gyakorta használták fel hisztériakeltésre, és a XX. században, de a XXI.-ben is sokan anélkül mondtak, mondanak róla véleményt, hogy figyelembe vennék az elérhető tényanyagot. Pedig Lukács György ismeretelméleti fejtegetései szerint a dialektikus módszert – bármiről legyen is szó – mindig ugyanaz a probléma foglalkoztatja: a történelmi folyamat totalitásának megismerése. Ezért számára az „ideológiai" és „ökonómiai" problémák elvesztik egymással szemben kölcsönösen merev idegenségüket, s átcsapnak egymásba. Ezzel „a problématörténet valóban a problémák történetévé válik". A következőkben az 1980-as években elemezni kívánt, magyar–román kapcsolatok bonyolult problémakörének vizsgálata során három jellemző mozzanatra kívánja felhívni a figyelmet a tanulmány, korabeli dokumentumok értelmező elemzése alapján: 1. a településrendezési program megvalósításának román politikai és titkosszolgálati eszköztárára, 2. a magyar–román határon történt „eseményekre", valamint 3. a menekült-kérdés rendkívüli ügyeinek néhány egyedi kezelési technikájára.

1. Feszültségek – megoldások nélkül. A tömeges migrációt, mint biztonsági kihívást elsősorban a közbiztonságot veszélyeztető tényezők között vizsgálják a biztonságpolitikai kutatások. Az emberek szabad, országok közötti áramlása a „vasfüggöny" megszűnése óta természetes dolog, miközben a migráció biztonsági jellegű válságok oka is lehet. A tömeges méretű migráció ugyanis leterhelheti az adott ország gazdasági és szociális kapacitását, infrastruktúráját. Emellett lehetővé teszi a nemkívánatos elemek beszivárgását is, amely nem csak a fekete munkaerő-piacot, a pénzmosást, a szervezett bűnözést, a fegyverkereskedelmet érintheti, de megnyithatja a csatornát a radikalizmus, az extrémizmus, a politikai erőszak irányába is. Mindezek azonban azt is jelzik, hogy a migrációnak a közbiztonsági veszélyeken túl a biztonság egyéb – politikai, gazdasági – szintjein játszott szerepét is indokolt megvizsgálni.

Magyarországon 1947-48 után a legális és az illegális migráció kérdését alapvetően állambiztonsági problémának tekintették – mint az egész szovjetizálódó keleteurópában. Az osztályharc éleződésének időszakában az ideológiai érvelés igen egyszerű volt: a népi demokráciát csak a (politikai) bűnözők kívánják elhagyni, az ideérkezők nagy része viszont eleve kémgyanús személy. Jellemző volt, hogy a még 1921-ben létrehozott Magyar Kivándorlókat és Visszavándorlókat Védő Iroda, amely 1945 után a betelepültek ügyeivel is foglalkozott, 1948. június 15-én beszüntette működését, bár formálisan néhány jelentéktelenebb ügy intézése a Magyarok Világszövetségéhez került. Az sem véletlen, hogy a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának 4353/1949/268./M.T. sz. rendelete alapján a „Határrendőrség" szervei a Honvédelmi Minisztérium szervezetéből kiváltak és az Államvédelmi Hatóság kötelékébe mentek át. Ráadásul a Határőrség Főparancsnoksága a Belső Karhatalommal szervezetileg egyetlen főosztályt alkotott. Erre az időszakra esik a déli és a nyugati határszakaszon a totális határőrizeti rendszer kiépítése. 1950-ben a déli, majd 1952-ben a nyugati határszakaszon is 15 kilométeres határövezetet, ezen belül 500 és 50 méteres határsávot hoztak létre, amelyekbe csak rendőrségi, illetve határőrségi engedéllyel lehetett belépni. Az 50 méteres határsávba csak határőrök mehettek be. A Nyugati határszakaszon a határvonal mellett négyzethálós rendszerű, szögesdrótból készült műszaki zárat építettek ki. Délen és nyugaton is gyalogsági aknamezőt építettek ki az államhatár mentén 318 kilométer hosszúságban. Az aknamezőt a déli határszakaszon 1956-ban felszedték, de nyugaton 1957-ben újra telepítették. A déli határövezet 1965-ben, a .nyugati 1969-ben szűnt meg. Az aknamező felszedése 1971-ben fejeződött be. (Lásd: Csapody Tamás: A gyalogsági aknák Magyarországon. Fundamentum, 2000. 2. sz.) A külföldre utazás korlátozásaira utal, hogy Magyarországon 1953-ig nem található adat arra, hogy bárkinek is a külföldre vándorlását engedélyezték volna. A hivatalos politikai érvelés szerint a népi demokratikus rendszerben megszűntek azok az okok, amelyek a kivándorlást indokolttá tehették volna, tehát az ilyen népmozgással már nem is kell számolni. Az egyes személyek vonatkozásában pedig az állambiztonsági érdek azt parancsolta, hogy „az imperialisták háborúra uszító és ellenforradalmi mesterkedése közepette" fokozott éberséggel ellenőrizze az országba beutazó (csekély számú) külföldi állampolgárt. Különös veszélyt jelentettek azok az elemek, akik az ország határát tiltott módon, „a határbiztonsági szervek éberségének kijátszásával igyekeznek átlépni". A szovjet büntetőpolitikai minta nyomán más kelet-európai országok is – szinte szó szerint – azonos módon szabályozták a határvédelemmel kapcsolatos tényállásokat.

A mélységi elhárítás követelményeinek megfelelően a határőrség működési területe a határvonaltól számított 15 kilométeres sávra terjedt ki. Ezen a területen belül a határőröket a határsértők vagy gyanús személyek felfedése esetén mindig szolgálatban lévőnek kellett tekinteni, így kötelesek voltak a határsértőket elfogni, és átadni a rendőrségnek. A határőrizet feladatainak operatív biztosítását a határőrség felderítő szervei látták el. Feladatuk az operatív és nyílt eszközök felhasználásával a társadalmi kapcsolatok, a polgári lakosság segítségével felderíteni a határőrizetre veszélyes személyeket. A határrend biztosításának szabályozása általában a szomszédos állam politikai jellegének figyelembe vétele nélkül, egységesen történt. A határőrség hálózatépítése azonban különbséget tesz a „nyugati viszonylat" illetve a „déli és baráti határviszonylat" között. Utóbbi esetben az ügynökséget a kifelé irányuló határsértések felderítése mellett főleg az idegenforgalommal kapcsolatos, befelé irányuló határsértők felderítésére foglalkoztatták. Nem zárták ki – bár elsősorban nyugati relációban szorgalmazták – az ügynökség határon túli foglalkoztatásának, felderítési feladatok végrehajtásának lehetőségeit sem. A hatékonyabb együttműködés érdekében a határ menti megyék állambiztonsági és határőr kerületi operatív szervei évente együttműködési tervet készítettek.

A totális határőrizeti rendszer kiépítése (és a vonatkozó büntetőjogi szabályozás) természetesen nem akadályozta meg, csak megnehezítette az államhatár illegális átlépését. Politikai okokból 1949 után jelentős számú görög, 1973-ban pedig chilei állampolgár menekült hazánkba, de ezt leszámítva Magyarország e tekintetben szinte fél évszázadon keresztül kibocsátó ország volt. A legális és illegális kivándorlásra vonatkozóan 1945-öt követően nincsenek pontos adatok. A különböző iratok és becslések alapján valószínűsíthető, hogy 1945 és 1956 között mintegy százezren hagyták el illegálisan az országot, miközben a legálisan távozók száma összesen nem érte el a tizenötezret. Az 1956-57-es 170 ezres kivándorlási hullámot követően a legális kivándorlók száma a rendszerváltásig 1500-2500 között állapodott meg, az illegálisan távozóké pedig 3-500 között változott. Az 1960-1980-as években többen vándoroltak ki az országból, mint be az országba, évente egy-kétezer fő vándorolt be. Utóbbiak körében a nyolcvanas évekig elenyésző volt az illegális migráció. 1960 és 1987 között a keleti határon elkövetett határsértések száma minden évben alatta maradt az ötszáz főnek, de a Romániából történő legálisan betelepültek száma sem haladta meg 1987-ig az évi tízezret. A Magyarországra bevándorló román állampolgárok számának alakulása éves lebontásban Horváth Istvánnak A romániai magyar kisebbség Magyarországra irányuló mozgása című tanulmányában olvasható (Korunk 2002. február. 8. sz. Táblázat).

A nyolcvanas évek közepétől megváltozott a helyzet.

Miközben gyorsan csökken a kivándorlók száma, gyorsan növekedett a Magyarországra legális vagy illegális úton érkezett és itt letelepedni kívánó külföldi (elsősorban romániai, de nem kizárólag magyar nemzetiségű) állampolgárok száma. A második világháború óta tartó tendencia fordulópontja 1987/1988-ban következett be. 1987-ban a legális (1476) és illegális (4923) kivándorlók száma a bevándorlókéhoz képest még közel négyezer fős többletet (népességfogyást) mutatott, 1988-ban a vándorlási különbözet már nyolcezer fős pozitívumot mutat (12 788 bevándorló jutott 4864 fő kivándorlóra). Ettől kezdve a vándorlási különbség egyetlen időszakban sem mutatott negatív arányokat. Feltűnő adat, hogy a „keleti viszonylatban" elkövetett illegális határátlépések száma már megközelítette a hétezret (6854) és egy eset kivételével minden esetben elfogással végződött a határsértés.

Annak, hogy közkeletűen „romániai menekültek"-nek nevezett migrációs csoport kitüntetett figyelmet vívott ki magának, a jelenség összetett voltával is magyarázható. A két, ugyanazon (kommunista) szövetségi rendszerhez tartozó ország közőtt egyre feszültebbé váló nemzetközi, (párt)polilikai és ideológiai diszkrepanciák a politikai vezetői szférán túl is állandósították a polémiát. A sajtó, a történettudomány, vagy a Magyarországon formálódó többpártrendszer éppúgy részese lett a két ország közötti, változó hevességgel dúló vitáknak, mint ahogyan nemzetközi szinten is támogatókat kívántak szerezni a szemben álló felek. Ebben a helyzetben a legkülönbözőbb értelmezések, adatok és érvelések láttak napvilágot a Romániából Magyarországra távozók számát, döntéseik céljait és motívumait illetően. Az alapképlet látszólag egyszerű: a zsarnokság felől mindig a szabadság felé tart a menekülők útvonala. A különböző migrációs okok között azonban csupán annyi az azonosság, hogy valamely csoport kényszerből hagyja el lakókörnyezetét: „a kényszerek között tarthatjuk számon a politikai üldözést, a nemzetiségi vagy faji diszkriminációt, a katasztrófákat, a háborúkat és fegyveres konfliktusokat, végül a munkanélküliséget, a gazdasági vagy szociális ellehetetlenülést". Románia vonatkozásában a tárgyalt időszakban nyilvánvaló leegyszerűsítés lenne a politikai motívumot kizárólagossá tenni. Igaz, hogy a Romániából érkezett menekültek elsősorban a „demokrácia hiányára, a terrorra, a lakosság szinte teljes egészét átfogó besúgóhálózatra", a nemzetiségi sérelmekre (a „falurombolásra") panaszkodtak, de a hivatalos propaganda híresztelése ellenére köztudott volt, hogy Romániában a lakosság többsége – nem csak az európai átlaghoz, de a magyarországi viszonyokhoz képest is – nagyon alacsony, és folyamatosan romló életkörülmények között élt. A továbbiakban elsősorban mégis a politikai motívumokra lesz tekintettel a tanulmány, hiszen ennek meghatározó szerepe volt nem csupán a romániai állampolgárok távozási szándékában, hanem a magyar állam, a belügyi szervek intézkedéseit, illetve a közvélemény befogadási hajlandóságát illetően is.

A határon túli magyar nemzetiségi problémák a Kádár-korszak szinte egészében – a rendszer legitimáció-deficitjével kapcsolatos egyéb kérdések mellett – tiltott téma volt. A pártvezetés nemzetközi politikai, internacionalista és testvérpárti kötöttségei tabusították, egyben monopolizálták a problémakör értelmezését. így ennek „szabad" megbeszélése az illegális ellenzéki diskurzusokba szorult víssza, illetve nagy kommunikációs lehetőséghez juttatta ennek napirenden tartásával a nyugati magyar emigrációt és a külföldi magyar nyelvű rádiókat, sajtóorgánumokat.

Az MSZMP Agitációs és Propaganda Osztálya által összehívott főszerkesztői értekezletek egyben a sajtó pártirányításának az alapformáját is jelentették. Havonta egyszer tartottak főszerkesztői értekezletet, ahol a várható események publikálhatósága, majd általánosan az elmúlt periódus munkájának elemzése is szóba került. Nem véletlen, hogy éppen az Erdéllyel foglalkozó „problematikus írások" kapcsán függesztette fel 1978-ban a pártvezetés ezt az egyébként „hatékonyan" működő „utólagos cenzúrát" és írta elő, hogy a határokon túli magyarok helyzetével foglalkozó írások „átmenetileg" csak előzetes konzultáció után jelenhetnek meg (azaz ezeket be kellett mutatni a KB Agitációs és Propaganda Osztályának). A konkrét intézkedésnél azonban fontosabb a főszerkesztői értekezletre készült előterjesztés, amely elvi éllel összegezte a kérdés sajtóbeli interpretálásának követendő szempontjait:

- a nemzetiségi kérdést bárhol a világon csak a szocializmus tudja megoldani; nincsen más recept;

- a nemzetiségi kérdés megoldásának lényegi feltétele, hogy a népek, az országok között jó viszony legyen; (a romániai magyarok helyzetének csak árt, ha feszült a magyar–román viszony);

- úgy kell bánnunk a témával, hogy ne ártsunk önmagunknak (az elszigetelődés veszélye), ne ártsunk a határokon kívül élő magyaroknak;

- számunkra a nemzetiségi kérdés nem területi kérdés;

- az ellenséges, fasiszta emigráció, amely most különösen veri a dobot az erdélyi magyarok ügyében - nekünk éppúgy ellenségünk, mint a Román Szocialista Köztársaságnak és a Romániában élő magyaroknak;

- mindent összevéve: az internacionalizmus alapján állva törődünk a határokon túl élő magyarok sorsával.

Ugyanebben az évben, ugyanennek a kérdésnek egy legalább ilyen titkos, de gyökeresen eltérő értelmezése is megszületett. Ekkoriban a Belügyminisztérium a Hírszerző Csoportfőnökség III/I-1. Osztálya feladatkörébe tartozott az Amerikai Egyesült Államok és a nemzetközi szervezetek elleni hírszerzés. A hazai hírigények kielégítésére alkalmas pozícióik sikeres kialakításának egyik bizonyítéka annak az iratnak a megszerzése és gyors hazajuttatása, amelyet a NATO belső dokumentumai között tartottak számon. 1978. április 18-án a NATO Politikai Bízottságának ülésére a brit delegáció feljegyzést készített a romániai magyar kisebbség helyzetéről. Alig két hónappal később a belügyminiszter a feljegyzés fordítását már eljuttatta Kádár Jánosnak, illetve a Politikai Bizottság öt tagjának.

1./ A romániai magyar kisebbség – amely főként Erdélyben él – Európa egyik legnagyobb kisebbségi népcsoportja. A romániai népszámlálás eredményei szerint a 21,5 millió összlakosságból 1,7 millió a magyar eredetű lakosok száma. Emigráns magyar források a magyar kisebbség létszámát 2,5 – esetleg 3 millióra becslik.

2./ Erdély mind Magyarország, mind Románia számára nagy történelmi jelentőséggel bír. A románok számára az ókorban élt őseik hazáját jelenti. A magyarok a 13. századtól, történelmük nagyobb részében közvetve vagy közvetlenül uralták Erdélyt. 1867-től az első világháborúig a románok nagyon sokat szenvedtek a magyar nacionalizmustól és az asszimilációra irányuló erőszakos kísérletektől. A románok – Erdély egy részének a második világháborúban a magyarok által történt megszállására tekintettel /bécsi döntés, 1940. augusztus/ – feltehetően attól félnek, hogy a magyarok egyszer ismét követeléssel lépnek fel Erdélyt illetően.

3./ Az 1950-es évek végén a régi kolozsvári magyar egyetemet beolvasztották a román egyetembe a magyar kisebbségre nehezedő nyomás részeként, amely nyomást kisebb vagy nagyobb mértékben azóta is gyakorolják. Feltehetően Kelet-Európa egyéb, – a rendszerekkel szembenálló – mozgalmai által felbátorítva, a magyar kisebbség néhány tagja az elmúlt években nyílt tiltakozásba kezdett. E tiltakozás első megnyilvánulása – amelyre a Nyugat felfigyelt – az ún. „Lázár dokumentum" volt, amelyet állítólag – álnéven - egy erdélyi magyar írt. A Párizsi Irodalmi Újság1977. március-áprilisi száma mellékletében leközli a Jelentés Erdélyből című tanulmányt, melyet Lázár György álnéven Tóth Sándor kolozsvári filozófia professzor és Tordai Zádor budapesti filozófus állított össze. A nyugati média hamar fölfigyel a jelentésre. Például a Le Monde 1978. május 5-i száma ismerteti, majd jórészt a jelentés alapján készül el a Minority Rights Group kiadásában Schöpflin György jelentése 1979-ben megjelent a Witness to Cultural Genocid. First-Hand Reports on Romanias Minority Politics Today című kőtetében, melyet New Yorkban az American Transylvanian Federation Tnc. és a Commitee for Human Rights in Rumania kiadásában, Schöpflin György előszavával. (Lásd: Tóth Sándor: Jelentés Erdélyből. II. Párizsi Magyar Füzetek 13. 1989. Bevezető. 5-16. o.) Ez a dokumentum beszámolót tartalmaz a magyarok múltjáról Erdélyben, részvételükről a román szocializmusért a két világháború között folytatott harcban és végül leírja jelenlegi helyzetüket. Bár nagyon valószínű, hogy ezt az okmányt 1976 előtt írták, nyugaton csak 1977 márciusában került nyilvánosságra. Többségükben erdélyi származású, vagy onnan átköltözött magyar értelmiségiek egy budapesti csoportjának valamilyen módon sikerült hozzájutnia ehhez a dokumentumhoz, így az ismeretes volt Magyarországon még a Kádár és Ceaușescu közötti, 1977 júniusában a magyar–román határon lezajlott találkozás előtt.

6./ A magyarok főként az oktatás „elrománosítását" bírálják, mivel attól tartanak, hogy az nem csupán a magas képzettségeket igénylő munkakörökben fogja minimálisra csökkenteni a magyarok alkalmazását, de fokozatosan veszélyezteti a jellegzetes magyar kultúra létét Erdélyben. Ceaușescu elnök nemzetiségi politikája a román nacionalizmus terméke, amely mind külpolitikájának, mind egy erős központosított nemzeti állam létrehozására irányuló belpolitikájának lényegét képezi. Ceaușescu, a Magyar Nemzetiségű Munkások Tanácsához intézett március 15-i beszédében azt mondotta, hogy a nemzetiségi problémákat osztály-szempontok alapján kell vizsgálni, és hogy Romániában, amennyiben „megkülönböztetések történtek, azok alapja nem nemzetiségi, hanem osztályérdekek voltak".

7./ Kádár is beszélt a nemzetiségi problémák szocialista eszközökkel történő megoldásáról. Egy, a múlt évben a Frankfurter Rundschauban megjelent interjúban Kádár kijelentette: „A XX. században a nemzetiségi kérdést nem lehet XIX. századi módszerekkel megoldani. A kisebbség sorsa nem választható el a többség sorsától. A nemzetiségi kérdés is egyike azoknak, amelyek a szocializmusban nyernek végső megoldást, annál a ténynek alapján, hogy a szocializmus szabad fejlődést biztosít az egész társadalomnak, így azon belül a kisebbségnek is. A ma Európájában a nemzetek és a nemzeti kisebbségek sorsa nem oldható meg a múltbeli dicsőség felidézésével, csak a történelem adta leckék helyes alkalmazásával". Ez az utolsó mondat értelmezhető úgy is, mint a Magyarországon élő magyarokhoz intézett figyelmeztetés, vagy felfogható a románoknak tett szemrehányásként, vagy mindkét módon. Kádárnak, miközben valószínűleg aggódik az erdélyi magyarok sorsa miatt, óvatosan kell eljárnia, ha nem akarja ösztönözni a nacionalizmus és irredentizmus újjáéledését Magyarországon.

8./ Kádár – a nyilatkozat szerint – Ceausescuval való múlt évi találkozása során egyetértett azzal, hogy a kisebbségi kérdések korrekt megoldása mindkét országban része a szocializmus építésének, ugyanakkor elismerte, hogy a probléma megoldása az érintett országra tartozik, annak belügye. A találkozás során megegyezés jött létre a kis-határforgalom kérdésében, valamint konzulátus felállításáról Kolozsvárott (a magyarok régi vágya) és román konzulátus létesítéséről Debrecenben. Mindazonáltal Magyarországon nem szűnt meg teljesen a nyugtalanság az erdélyi magyar kisebbség sorsát illetően. Illyés Gyula, a nagy tekintélyű magyar író decemberi és januári, a Magyar Nemzetben megjelent igen erőteljes hangú cikkeiben hívta fel a figyelmet az erdélyi magyarságra nehezedő nyomásra. Amikor Stefan Andrei – akkor a párt külügyekkel foglalkozó titkára – februárban látogatást tett Magyarországon, feltehetően megvitatásra került ez a kérdés is, de a két ország sajtójában megjelent szűkszavú közleményekből ítélve jelentős előrehaladás nem történt e téren.

9./ Miközben valószínűtlen, hogy Kádár bátorítaná a magyar területi követelések újjáéledését Erdélyt illetően, az, hogy a románok elmulasztják az erdélyi magyar kisebbség sorsának oly mérvű javítását, amely Budapestet kielégítené, – kétségtelenül a két ország közötti feszültség fennmaradásához és esetleg erősödéséhez fog vezetni. A Szovjetuniónak ugyan feltehetően szintén érdeke a helyzet további romlásának elkerülése, de kísértést érezhet arra, hogy a magyaroknak az erdélyi kisebbség miatti aggodalmát a románokra gyakorolt nyomás fokozására használja fel.

A NATO-jelentés arról tanúskodik, hogy az angol hírszerzés pontosan összegezte Magyarország és Románia hagyományos nemzetiségi konfliktusainak előzményeit, illetve ennek aktuális (hetvenes évekbeli) problémáit, és korrekt módon továbbította mindezeket a NATO egyik legfontosabb tanácsko ó testülete számára. Fontos az a megközelítése, amely a magyar kisebbség fokozódó és egyre nyíltabb tiltakozását Kelet-Európa más, rendszerellenes mozgalmaival hozta összefüggésbe. A hírszerzés legális és illegális csatornáinak felhasználása nyomán végül olyan előterjesztés készült, amely tárgyszerűen tudta bemutatni a két ország közötti feszültségeket, az azok megoldására tett felemás kísérleteket, még akkor is, ha a hiteles dokumentumok mellett a híreszteléseken alapuló információkra is támaszkodtak. A két fenti dokumentum keletkezésének időbeni egybeesése mellett meglepő egy további, ténybeli azonosság: mindkettőben felbukkan Illyés Gyula neve, illetve a Magyar Nemzet 1977. karácsonyi számában megjelent cikkére való hivatkozás. Igaz, míg az MSZMP APO „problematikus írás"-nak aposztrofálja, addig a NATO jelentés a „nagy tekintélyű magyar író" „igen erőteljes hangú cikké"-ra utal. A Jelentés utóéletéről nincsenek további adatok. Kádár János minden további megjegyzés nélkül láttamozta az anyagot, amelynek kritikus megállapításai a következő évtized során mind érvényesebbé váltak. Az újabb kutatások nyomán viszont bizonyítottnak tűnik, hogy nagyjából ettől az időszaktól törekedett Románia támadó pozíciók kiépítésére Magyarországon. Az 1970-es és 1980-as években a román állambiztonsági szervek ellenségként kezelték Magyarországot, kiképzett ügynöki hálózatot és számos technikai eszközt vonultattak fel ellene.

Archív forrás: ÚMSZ-Kisebbségben, 2012. június 19., 18-19. old.