Az antológiával (Egy kisebbség kisebbségei. Stockholm, 1997) való ismerkedésem első perceiben az a benyomásom támadt, hogy egy ilyen könyv csak jó szolgálatot tehet: mélyíti, árnyalja, gazdagítja önismeretünket, erősíti meg-megcsukló önbizalmunkat, önbecsülésünket. A dolgozatok olvasása közben többször is meglepett – hol gondolkodóba ejtett, hol meg fellelkesített - az a leplezetlen szókimondás, bátorság, ahogy a tanulmányok, riportok, esszék szerzői bonckés alá vettek egy-egy, évtizedeken át tabunak vagy igen kényesnek minősített kérdést. (Erdélyben nem ehhez voltunk “szoktatva”!)

De - mint kiderült - nemcsak én voltam ezzel így, hanem többen azok közül is, akiktől véleményt kértek a szerkesztői szándékról, a készülő könyv tematikájáról.

A bevezető tanulmányból arról értesül az olvasó, hogy a könyv tervéről begyűjtött vélekedések között több aggályoskodót is talált a stockholmi szerkesztő. A fenntartások, kételyek oka nem morális jellegű, hanem politikai természetű. Tulajdonképpen a sok durva támadást, faramuciságot, alattomos cselszövést átélt, megtapasztalt - szülőföldjükről messzi idegenbe kényszerített - emberek félelmei és szerető aggódásai bukkantak itt felszínre.

Volt, aki úgy vélte, hogy “a nemzetként feldarabolt, határokkal meg- és felosztott, társadalmi szakadékokkal szétszabdalt, vallásilag négy-ötszáz éve külön szekértáborokba vitt magyarságot kár tovább tagolni az etnikai származás törésvonala mentén. Különösen nagy kár ezt tenni egy magyar kisebbséggel.” Mert a kisebbség - tesszük hozzá mi - sokkalta védtelenebb, kiszolgáltatottabb és sebezhetőbb, mint a nemzettest.

Ez a félelem nem alaptalan akkor, ha az adott kisebbség nem teljesen egynemű. Mert így akaratlanul is felhívhatjuk a beolvasztásra törekvő többségi hatalom figyelmét a kisebbség testében lévő apró törésvonalakra. Beszélhetünk-e ilyesmiről az erdélyi magyarság esetében? Veress Zoltán szerint semmiképpen nem: “...nem mi tagoljuk tovább a szóban forgó - mondjuk: politikai - egységet, tagolva van az már sokféleképpen, mi csak tagoltságának egyik vonalát mutatjuk be...Ez a vonal értelmezésünk szerint nem törésvonal, hanem forradásvonal. És értsük meg jól a finom különbségtételt, nembeolvadás, hanem az egybe olvadás nyomvonala: a másságot nem eltörlő és nem is csak eltűrő, hanem azt akármikor készséggel felmutató és nyereségként számon tartó egyesülésé. Mert lévén szó éppen egy asszimilációs prés alatt leledző kisebbségről, nem mondhatjuk azt, hogy nekünk feltett szándékunk nem beolvadni, de másokat szívesen beolvasztunk; csak azt mondhatjuk, hogy örülünk azoknak, akik önként megosztják velünk a magyar sorsot.” Egymás kölcsönös tudomásulvétele és elfogadása az egységnek egy magasabb, egyszersmind emberibb szinten való megélése még jobban összekovácsol(hat)ja a közösséget. Mindazáltal az aggályoskodó hangokból nem kell és nem is szabad mást kiérezni, mint az otthonmaradt nemzettestvéreket féltő, óvó szeretet melegét. Nincs okunk arra gondolni, hogy – amint Veress Zoltán írja - miközben nekünk feltett szándékunk nem beolvadni, másokat szívesen beolvasztunk.

Minden ép ítéletű ember meg van győződve arról, hogy a zsidó származású Karácsony Benő és Salamon Ernő, az örmény eredetű Csíky Gergely és Petelei István, a német felmenőkből érkező Kós Károly és Molter Károly vagy a cigány származású Ábrahám János, egyik sem volt kevésbé magyar, mint az, aki született magyar. Azzal pedig, amit alkottak, csak gazdagodott a magyar irodalom s a magyarság. Mindent összevetve: “Sváb, örmény, cigány, zsidó erdélyi magyarjaink más származását s egyúttal magyarságát... tisztesség dolga felmutatni mint tényt. De jó is felmutatni, mert ebben a tényben a magyarság mint választott minőség jelenik meg, ami erkölcsileg több a biológiai öröklés útján nyert minőségnél. Ez utóbbi egyszerű adottság, az előbbi azonban érték. És mint ilyenről, asszimilációs nyomás vagy csábítás esetén, nehezebben mond le az ember, éppen mert választotta, mint ha szülei akasztották volna kölöncként vagy akár talizmánként is a nyakába.”

Hogy ki micsoda, ki minek érzi, véli, vallja magát, nem annyira születés, “biológiai öröklés” dolga, mint inkább kultúra kérdése. Lehet ez elhatározás, tudatos döntés eredménye, de a tudati és akarati tényezők mellett érzelmi és más nem racionális elemek is belejátszhatnak az ilyen ter­mészetű döntésekbe.

Abban fenntartások nélkül egyet értünk a tanulmányíróval, hogy “a teremtett világban minden, ami életképes, az valamilyen módon strukturált”, s hogy “nyereségnek, lehetőségnek kell felfogni, hogy a mi nemzeti kultúránkba a katolicizmus, a protestantizmus, a judaizmus elemei beépültek”; ugyanakkor ide kívánkozik az a megjegyzés, hogy a magyar kultúra távolról sem az átvett művelődési és egyéb elemek, értékek mechanikus összegeződése. Bármennyire össze is keveredtünk itt a Kárpátok mentén. (Nem hinném, hogy mi magyarok kevertebbek lennénk, mint mások ebben a térségben.) Azokból a kultúrákból pedig, melyekkel eleink érintkeztek, főleg azt vették át, amire szükségük volt. (Igy történt ez más népekkel, nemzetekkel is.) És azokat az értékeket sem egyszerűen csak átvették, hanem igényeik szerint átlényegítették, hasonították, ha úgy tetszik: magyarrá tették. Ezért azt a lényegében helyénvaló megállapítást, hogy magyar az, aki az akar lenni, meg kell toldani egy másikkal, nevezetesen azzal, hogy aki nem is tud más lenni. Azért nem tud más lenni, mert őt lényegi meghatározottságai magyarrá teszik. Nem úgy magyar, hogy gondol egyet, és magyarrá nyilvánít(tat)ja magát. Nem számításból cserél mundért, hanem azért (lehet) magyar, mert arra a közösségre, nemzetre jellemző értékeket bíija, birtokolja. Még ha nem is mindig kiforrott, kiteljesedett formában.

Jelzett kevertségünkből enyhén szólva túlzás lenne arra következtetni, még kérdő formában is - jóllehet itt a kérdés majdhogynem állítás -, hogy “van-e még magyar egyáltalán?” Már hogyne volna! Amiként van zsidó, német, cigány vagy román is. Szilárd, időtálló minőségek ezek, még ha sokféle kultúra és civilizáció elemeit szervesítették is magukba a századok vagy évezredek alatt.

Az antológia megszületésében közrejátszott egy - a fentebb jelzettekkel szorosan összefüggő - belső indíték is. Nevezetesen: “Ezzel a kötettel elsősorban saját identitásunkat szerettük volna körüljárni - írja Veress Zoltán -, hiszen minden emigráns, akinek gyereke vagy unokája van, vagy esetleg vegyes házasságban él, az előbb-utóbb önazonossági zavarba kerül. Amikor egy nemzetet több oldalról akarnak megosztani, akkor egész nemzetek vagy népcsoportok kerülhetnek identitási válságba. És mi annak felmutatásával, hogy valamikor Erdélyben a zsidó származású magyarok, a magyar nyelvet is beszélő svábok valaha ugyanazt az értékrendet vallották, valljuk, hogy létezik erdélyi identitás… Azt szerettük volna felmutatni ebben a könyvben, hogy ez a sokféleség harmonikusan megfér egymással. Az erdélyi példán kívántuk azt elmondani, hogy valaki lehet nagyon lojális svéd állampolgár, svéd adófizető, esetleg egy svéd felesége, és ugyanakkor lehet magyar ember is.” (Új Magyarország, 1997. május 27.)

Igen bonyolult dolgok ezek. Hisz más a természetes beolvadás, és megint más az erőszakos asszimiláció. Ebben a könyvben az egyikre is és a másikra is találunk meggyőző példákat.

A természetes beolvadás az élet velejárója. Mindig is volt, és mindaddig számolnunk kell vele, amíg népek, nemzetek, fajok lesznek. A természetes asszimiláció jobbára magánügy, legfeljebb erkölcsi kifogásaink lehetnek vele szemben. Az így keletkező veszteség, lemorzsolódás elenyésző, mert egyedeket érint, ezért a társadalom, a politika számára mondhatni közömbös is. Inkább a vegyes házasságok szoktak kaput nyitni rá.

Merőben más megítélés alá esik az erőszakos asszimiláció. Mert a beolvasztó hatalom egész közösségek, népcsoportok, etnikai kisebbségek identitásának a felszámolására törekszik. Be nem vallott célja pedig a bekebelezett területek végleges megszerzése. Ahhoz, hogy uralkodó hatalomként nyugodt lehessen abban a tekintetben, hogy a megszerzett - akár országnyi, akár országrésznyi – terület hovatartozását senki sem fogja a jövőben megkérdőjelezni vagy veszélyeztetni, “semlegesíteni” igyekszik az ott élő más ajkú vagy más hitű közösséget vagy közösségeket, aki(k)ben állandó potenciális veszélyt lát. E logika szerint egyedüli hatékony megoldás: a radikális purifikálás. Ami nem mindig jelent véres erőszakot. Elűzheti szülőföldjükről a kisebbségeket presszióval, vagy úgy, hogy az elviselhetetlenségig súlyosbítja az életkörülményeiket. (Ebben kell keresnünk az erdélyi zsidók és németek “kivándorlásának” az okait is.) Megkísérelheti identitásuk feladására bírni őket különböző eufemisztikus jelszavak mögé bújtatott durva intézkedésekkel is. (A mezőségi magyar paraszt is kapott földet, ha áttért az ortodox hitre, viselve annak összes konzekvenciáit, végeredményében feladva magyarságát.)

A XIII. századtól délről beszivárgó románság politikusai a Trianont követő főhatalomváltás után az erdélyi magyarság teljes asszimilációjára és/vagy kiűzésére törekedtek; meg akarták szüntetni mint olyan etnikumot, amely valaha is jogot formálhat előbbi státusának visszaállítására.

Az antológia egyik szerzője, Ferenczes István Adam boldog élete című írásában meggyőzően bizonyítja a két világháború közötti román politikai hatalomnak ezt a feltett szándékát. 1918, vagyis azt követően, hogy a román katonai egységek mondhatni ellenállás nélkül bevonultak Erdélybe, a magyarság elrománosítása, illetve el-, kiűzése érdekében I.C. Bratianu miniszterelnök és kultuszminisztere, C. Anghelescu úgynevezett kultúrzónákat hoztak létre. A miniszteri érvelés “demokratikus” csomagolásban került a román parlament elé, és a sajtó is így tálalta.

Anghelescu azt hangoztatta, hogy a Trianonban létrejött új ország, Nagy-Románia elmaradott vidékeit a magasabb szinten állókhoz kívánja emelni. De mely vidékeket nyilvánította a kultuszminiszter “elmaradottaknak”? A csakugyan hátrányos helyzetben lévő besszarábiai megyékkel együtt, amelyeket Románia Erdéllyel együtt szerzett meg, s ahol a cárizmus kegyetlen nyomokat hagyott, a székely megyék mindegyikét. Háromszék, Csík, Udvarhely, Maros-Torda és részben a székelyek lakta Torda-Aranyost, melyekben az iskolázottság szintje magasan az országos átlag fölött volt. (Nyugati Magyarság, 1997/5.)

Ezekre az “elmaradott” vidékekre román nemzetiségű tanítókat és tanárokat telepítettek Havasalföldről és Moldvából, akik ezért dupla fizetést és más előnyöket is kaptak az államtól. Iamandi Adam, a Csíkszenttamásra helyezett moldvai román tanító kései vallomásában cáfolhatatlan tényeket sorakoztat, őszintén, meggyőzően: “Megmondták, hogy aki a kultúrzónát választja, dupla fizetést kap. De nemcsak ezért választottam én a székelyföldi Csíkszenttamást. Kérem, én nagy román hazafi vagyok. Nekünk az iskolában, de a katonaságnál is küldetésről, Nagy-Romániáról beszéltek. Tanáraink elmondták, hogy ha Erdély majd a miénk lesz, fokozatosan ki kell majd onnan szorítani a magyarokat. Erre készített fel minket a román állam, ezért iskoláztatott ingyen. Az elrománosítást pedig fokozatosan kell megcsinálni. Először a határvidéket, Várad, Arad, Nagykároly, Szatmár környékét, aztán bennebb jövünk Kolozsvár, Vásárhely felé. Utoljára marad a Székelyföld, mert az az ország közepén van, arra ráérünk. De ha majd teljesen körbe lesz kerítve, már könnyű lesz a dolgunk. Elmondták még azt is, hogy annak lesz a legnehezebb, aki idejön, mert a székelyek nyakas fajták, sokan vannak egy bogban, s elrománosításuk későre fog megtörténni, úgy hogy akit ide helyeznek, az lehet, hogy életében meg sem éri. Na, hát ezért is jöttem ide, mert én azt hittem, hogy itt szolgálhatok a legjobban, itt lehetek nagy román.”

Tiszta beszéd. Nincs okunk feltételezni, hogy a moldvai román tanító saját nemzete ellen nyilatkozott volna. Különben is a bőrünkön tapasztaltuk, hogy a II. világháborút követő évtizedek román homogenizálási politikája ezt a forgatókönyvet követte.

Régebben el-eltűnődtem azon, létezik-e valóban magyar cigány, magyar zsidó, magyar örmény, magyarul beszélő sváb, vagy csak úgy mondják. Milyen az, hogy valaki az is, meg ez is? Tartozhat-e egyszerre két helyre is az ember? Lehet-e kettős identitása? Lehet-e valaki lényegében magyar, ugyanakkor német vagy zsidó vagy cigány...is? És fordítva? Ma már tudom, hogy lehetséges az ilyesmi, bár ezt a kettősséget (természetesen vannak bonyolultabb esetek is) nem könnyű megélni. “Anyám kun volt, az apám félig székely, / félig román, vagy tán egészen az” - József Attila is tisztázni akarta a maga számára a gyökereket, jóllehet ez nála nem okozott semminő identitásgondot. Ezzel szemben Petőfi “állásfoglalása” teljesen egyértelmű: “Ha nem születtem volna is magyarnak, / e néphez állanék ezennel én.”

A valahova tartozás, az identitás megvallása nem annyira biológiai öröklés, eredet dolga, nem egyszerű adottság, mint inkább az a kultúra, értékvilág dönti el, amelyben felnő valaki. Persze lelkiismeret kérdése is: az egyénnek lelkiismereti vizsgálatot kell végeznie, hogy maga döntse el identitását vagy kettős kötődését. Az viszont moraliter nem elfogadható, ha valaki a hatalmi viszonyok alakulásától, attól függően vált anyanyelvet és nemzetiséget, ahogy az érdekei diktálják (Önkéntelenül is Bajor Andor: Renner, Rónai, Radulescujára gondol az ember.)

A számító attitűd, a kaméleonszerű magatartás Tófalvi Zoltán Egyetlen sors tükrében című esszéje szerint teljességgel idegen volt például az örményektől, akiknek hosszú bolyongás, viszontagságok után Apafi Mihály erdélyi fejedelem 1672-ben lehetővé tette, hogy háromezer család letelepedjen Erdélyben. Az erdélyi magyarság valamennyi kisebbsége közül ők épültek be a legszervesebben a magyarságba és a magyar történelembe. Szorgalmukkal, hozzáértésükkel és tenni akarásukkal hatékonyan segítették a térség gazdasági gyarapodását, általános előmenetelét. Amikor a magyar nép a szabadságért s az ország függetlenségéért küzdött, a szabadság harcosai lettek maguk is. Az aradi tizenhárom közül Kiss Ernőt és Lázár Vilmost az örmények adták. Méltó helyet vívtak ki maguknak az irodalomban is. Csíky Gergely és Petelei István írói teljesítménye a magyar irodalom komoly nyeresége. De ott voltak és vannak máig az oktatásban, a tudományos életben a sajtóban és a pénzvilágban is.

Minden népnek, nemzetnek vannak alapvető karakterjegyei, századokon át kialakult sajátosságai, melyek – a közösségi élet törvényei és normái szerint formálódva - természetükké váltak. Ezt tagadni még akkor sem lehet, ha a nemzeti jelleget igen nehéz aforisztikus tömörséggel megfogalmazni, körülírni is alig. Veszélyessé pedig akkor válik, ha a saját pozitív tulajdonságokat eltúlozzák és kizárólagossá teszik. Egy millennium kori szerző - a századvég hangulatát és a korabeli általános felfogást is tükröző egyik írásában - így jellemzi a két népet: “Az örménynek a magyarral közös erényei az őszinteség, minden jó- és szépért való lelkesedés, vallásosság, lángoló hazaszeretet és vitézség; hibái: a visszavonás [széthúzó civakodás], az úrhatnámság és az a bizonyos szalmaláng.” Mutatis mutandis: bizony eléggé megváltoztunk azóta, és sajnos, nem minden tekintetben jó irányban.

Akárcsak egy gyakorlott lélekbúvár, Lászlóffy Aladár nagy hozzáértéssel veszi górcső alá a kisebbségi sorba jutott ember örömeit, bánatait, gyötrődéseit, vívódásait, azokat a lelki történéseket, amelyek minden önbecsülő emberben lejátszódnak az előző identitás fokozatos elvesztésének és az új önazonosság megszerzésének különös metamorfózisában (Futamok a génmúzeumba tévedt örmény egérről). A már nem az és a még nem ez köztes állapotában - az elgyökértelenedettség, de új gyökereket még nem eresztett vákuumos hogy-létében - a daráló fogaskerekei között vergődő kisebbségi, illetve kétszeresen kisebbségi szörnyen zavarodott és gyámoltalan lehet. Hisz nem tud(hat)ja: “Szeresse-e, hogy befogadják, zavarja-e, hogy feladja előző identitását, érezze-e magát lekötelezettnek a kegyért.” A menekült-, szekér- vagy egyéb táborokra jellemző - mondja a szerző -, hogy belülről maguk is zárkóznak, amíg érdemes. A gettószerű létállapotot természetes reflexek működtetik mindaddig, amíg az identitás megőrzésének megvannak az esélyei, kilátásai. Erre mondja cinikusan az asszimilálni vágyó hatalom, hogy ez vagy az a kisebbség elzárkózik, nem kíván együttműködni, elkülönül, szeparatista.

Így mélyül, erősödik az idegeket felőrlő lélektani háború a konfliktusig vagy az önfeladásig. A folyamat végkifejlete pedig attól függ, hogy a közösségen belül mi az erősebb, az identitás megőrzésének az ösztöne vagy a kényelmesebb beolvadásé. Rövid távon bizonyára az önazonossághoz való ragaszkodás győzedelmeskedik. És hosszú távon? Az emberek általában a kisebb ellenállás vonalán haladnak. Ezt az asszimilálók is tudják. Tisztában vannak azzal, hogy az idő nekik dolgozik. Mit tesz, mit tehet a kisebbség ebben a helyzetben? Örökös készenléti állapotban van, feszülten figyel minden rezzenésre, cselre, nehogy beleessen a neki készített, rafináltan kigondolt csapdákba - így Lászlóffy.

Gondoljunk az erdélyi magyarság végeérhetetlen küzdelmeire, szélmalomharcaira anyanyelvének használatáért, iskoláiért, templomaiért, közintézményeiért, elorzott ingatlanjainak és ingóságainak visszaszerzéséért. Nem lehet nem együttérzéssel gondolni a szlovákiai magyarságra, amely szemünk előtt vív élethalálharcot Meciar mészároslegényeivel. Jó lenne tudni, hol tart a kisebbségi sorba kényszerült szlovákiai, délvidéki, kárpátaljai és erdélyi magyarság az midentitása megőrzéséért folytatott sok évtizedes küzdelemben. A félúton innen vannak-e még, vagy egyikük-másikuk már az önfeladáshoz közeledik? Nyilván vannak fokozatok. Ki melyik fokozatnál tart vajon? A nemzedék-fogytiglaninál? Vagy a nemzetiség-fogytiglaninál? Ki fogja meg a moldvai csángó-magyarok kezét? Mert önerejükből már aligha tudnak megkapaszkodni a lejtőn. Elveszettnek ma még talán csak az a részük tekinthető, amely már érzelmileg sem kötődik a magyarsághoz. De ha nem történik semmi érdemleges, hamarosan a még reménykedők is hasonló sorsra juthatnak.

A kisebbségi kérdés búvár lójaként, Beke György az anyaországban is változatlanul az erdélyi és az utódállamokban élő magyarság jogaiért emeli fel a szavát. Székely cigányok című szociográfiai dolgozatában például a román hatalom praktikáira figyelmeztet, arra a beolvasztó politikára hívja fel a figyelmet, amely nem riadt vissza semmitől, a durva támadásoktól a névelemzésen át a csábításig mindent bevetett az erdélyi magyarok létszámának a csökkentéséért: “1977-ben, az utolsó romániai népszámlálás alkalmával egyetlen székely cigány sem íratta be magát a cigányok rubrikájába, pedig magyar-román vegyes falvakban és városokban a román összeírok - főként tanárnők és tanítónők voltak - erre ösztönözték őket. Inkább növekedjék a cigányok száma a statisztikában, mint a magyaroké.”

Háromszéken viszont többségükben magyarok voltak az összeírók, akik előzékenyen megkérdezték a cigány házakban:

-“ Milyen nemzetiségűnek vallják magukat?

- Semmilyeneknek.

- Ez nem lehetséges. Valaminek lenniük kell.

- Emberek vagyunk.

- De milyen emberek? Cigány emberek? Magyar emberek?

Előbb lépett a családfő:

- Mi éppenséggel olyanok vagyunk, mint maga, kedves tanárnő nagysága.

Magyarságukat később nemcsak a statisztikában, de az élet-halál verekedésben is vállalták, 1990 márciusában, Marosvásárhelyen.” Sylveszter Lajos (Az Orkő alatt környékén) a cigányokkal szembeni előítéletek formáit sorolva, felvillantja azokat a kezdeményezéseket is, amelyek elvezethetnek a cigányság egyenrangúsításához.

Fodor Sándor, a kiváló kolozsvári író (Szőnyeg alól elősepert gondok) mély empátiával ír Sz.N.K. tanárnő példás tettéről. Aki merész elhatározással cigányiskolát indított a csíkszeredai és a környékbeli cigány gyermekeknek. Amit az asszimiláló román hatalom kinyújtott karja, a marosvásárhelyi tanfelügyelő nem nézett tétlenül, és lecsapott a védtelennek tűnő tanárnőre: “Milyen jogon magyarosítja el ‘iskolájával’ a csíkszeredai cigány gyermekeket? A kérdezett nyugodtan válaszolt. - Először is ezeknek a gyermekeknek már a nagyapja se tudott más nyelven, mint magyarul. Másodszor a lemaradott gyermekeknek szervezett iskolában - mint minden más iskolában - a román nyelvet is tanítják, mégpedig az országos tanterv előírásai szerint. Harmadszor pedig megkéri a tisztelt urat, nevezné meg az országban azt az iskolát (még egyet), ahol a roma csemetéket őseik nyelvére is tanítják!” Fodor Sándor illúziómentesen szemléli a cigányság társadalmi integrálódását, amihez mindkét részről komoly erőfeszítéseket kell tenni. Eztcsak “előítéletmentes egyéni hozzáállással lehet elősegíteni. Ha ez hiányzik - minden adminisztratív intézkedés hiábavalónak bizonyul”.

Az 1996-ban elhunyt Ábrahám János a kettős kisebbségben élő alkotó belső vizsgálódásainak egyféle lenyomatát hagyta ránk Picula című regénytrilógiájában. Mózes Attila ekképpen búcsúztatta őt: “Picula pedig mélységesen, minden ‘regény-pillanatban’ átérzi másféleségét, s nemcsak kényszerűen, de felelősen vállalja is. Picula cigány. Picula magyar cigány. Picula kisebbségben él, s hogy ezt némiképpen megérthessük - gondoljunk a magunk ‘egyszerű’ kisebbség voltára. Picula némiképpen az a púp, amelyiknek két tevéje van, s időnként mindkét teve számára kellemetlen, már-már levetendő, ha megtehetnék...”

Lászlóffy Aladár pedig így jelöli ki az író helyét a magyarságban és a magyar irodalomban (költője): “Soha senki sincs tulajdon legjobb, legkiválóbb színvonalán állandóan, végig. Még az emberiség maga sem. Az alkotóművész és a sportoló rangját rekordja jelöli ki. Ábrahám János helye: a Picula szerzőjéé, elmesélőjéé, költőjéé - ami közös háromszögelési pontja a cigány és a magyar irodalom életérzésének, világlátásának. Mindkettő köszönetét mondhat érte. Számunkra például már az nagy dolog, hogy nem holmi fordítás idegen nyelvből – nem holmi Devla adta vidéken, aranyosszéki, erdélyi betlehemen született roma “száz év magány”, hanem olyan diadal tárgya, mely két szellemiséget, kettős optikát hordoz, s a magyar literatúrának is része, ekképpen az ő hőse, ez a roma-Sindbád, a hómezőn lehunyt szem vérvörös pislogását s az alkonyatkor lehunyt érzékeny lélek mélykék melankóliáját váltogató cigány-Ezopus. Magyarabb is, egyetemesebb is, mint az most még, távlat híján, látható, felfogható.”

Legfeljebb sejtjük, tapasztalni, szerencsére, meg nem tapasztaltuk, milyen rettenet ülhetett azok szívében, akik megjárták a náci haláltáborokat. A munkaszolgálatra elhurcolt mármarosi zsidók közül többen is visszatértek otthonukba. De otthon volt-e az már nekik? A hazatérők közül többen kivándoroltak Izraelbe, mert lelkükben-szívükben továbbra is ott bujkált a félelem.

“Kérdezem Maruszcsák Viktortól: földműves zsidók tértek-e haza munkaszolgálatból, deportálásból? Jöttek...inkább férfiak. Nekifogtak szántani-vetni a Káhál-dűlőben. Aztán sorra elköszöntek. Viktor, én megyek.

Egyedül maradtam, Viktor. Félek, Viktor. Éjszaka rémálmaim vannak, felriadok, nyöszörgök. Megyek, Viktor, nem szívesen, de megyek...” (Beke György: Káhán Géza barátja)

Az a kép, amit Szilágyi Júlia esszéíró, a Korunk volt főmunkatársa önmagáról megrajzolt (Zsidóként Romániában), bennem egy racionálisan felépített, kifelé és befelé egyaránt arányos, kiegyensúlyozott állapot benyomását keltette. Egy igen művelt, filozófusi képességekkel, lényeglátással megáldott esszéíróval, irodalomkritikusssal találkozik itt az olvasó, aki anyanyelvében - és tudom, kultúrájában is - magyar, jól ápolt (európai) zsidó gyökerekkel. Aki ugyanakkor hasonlóképp otthonosan mozog a román- és a világirodalomban is. Adott tér- és időbeli koordináták között élve, az önmagát és helyzetét vizsgáló írónő olyan “folyamatként” értelmezi magát, “aki változik az időben”. Ebben a szüntelen változásban azonban az anyanyelv örök értékként van jelen az életében: ’’...szüleim s a széki Anna, aki hat évig szolgált nálunk, no meg a versek (Adyról van szó - A.K.) olyan lakályos otthonommá tették az anyanyelvet, hogy semmilyen zsidótörvény nem lakoltathatott volna ki belőle. ‘Mi szeretnél lenni, ha megnősz?’ ‘Irni szeretnék.’ Nagybátyám, akit a rokonság Gyurinak szólított, a szomszédok Rusz úrnak, ügyet sem vetve arra, hogy a postaládán Rusu volt olvasható. Elgondolkozik: ‘írhatnál románul... Olyan jó a román dolgozatod!’

Gyuri bácsi, ha megbotlom és leesek és megütöm magam, nem azt mondom, hogy vai, hanem azt, hogy jaj!

Az “önarckép” később így egészül ki, és válik teljessé: “Kolozsváron születtem (...) Szülővárosom mintegy négyszáz tagot számláló zsidó hitközségének tagja vagyok, továbbá tagja a magyar és a román írószövetségnek is. Ezek volnának a paramétereim. Valójában beleszülettem – mint mindenki - egy helyzetbe. A többi már ebből következik: örökölt körülmények, továbbá nagyon könnyen vagy éppenséggel nehezen hozott döntések gubancából húzok elő egy-egy szálat időről időre, hogy megértsem, alkalomadtán másnak is felmutassam, ha érdekli őt, mit is jelent Romániában magyarul élni zsidóként.”

Okosabbak lettünk-e a könyv végéhez érve, mint amilyenek elolvasása előtt voltunk? - kérdezhetné valaki. Okosabbnak nem lettünk ugyan okosabbak, de gazdagabbak azzal a felismeréssel például, hogy ajánlatos időnként szétnézni a saját házunk táján, mielőtt más(ok) portáján ugyanolyan igényességgel és alapossággal kutakodnánk.

Mintha elérkezettnek látszana az idő arra is, hogy hozzáértő emberek - részrehajlás nélkül - alaposan megvizsgálják, mi is történt itt Trianon után s a második világégést követően, egyrészt a többség-kisebbség vonatkozásában, másrészt a különböző kisebbségi közösségek egymás közti kapcsolataiban. Hogy a határhúzogatások miként hatottak ki a Kárpát-medencében élő kisebbségek közötti kapcsolatokra.

Nagyon sokan azt hittük, hogy a totalitarizmusok összeomlásával egyszeribe tisztázódni fognak a nyomasztó gondok, kérdések, minden a helyére kerül. Nem így történt. Az addig elég egyértelműnek látszó kép összetettebbé és kuszáltabbá vált. Ami valahol érthető is, mert csak most kerültek a felszínre a réges-rég szőnyeg alá sepert súlyos problémák. Ezek őszinte feltárása, az igazság kimondása nélkül még csak remény sem lenne arra, hogy hamarabb vagy később tényleg a helyükre kerüljenek a dolgok, oldódjanak a feszültségek.

Ebben az elodázhatatlan tisztázó folyamatban egy kis lépésnek, ám annál hasznosabb és bölcs kezdeményezésnek érzem az Erdélyi Könyv Egylet hetedik kötetét, az Egy kisebbség kisebbségeit.

1997.

Forrás: Aniszi Kálmán: Mintha már virradna (Feljegyzések nehéz időkről. Közdok - Magyar Elektronikus Könyvtár